Dunántúli Napló, 1969. október (26. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-12 / 237. szám
é wunttiitmi^xi ap »<* 1969. október 12. Mohácsi Regős Ferenc: Baranyai táj GAZDAGH ISTVÁH: VONALBONTÁS I szonyú fejfájásra ébredt. Ügy érezte magát, mint akit homokzsákkal fejbevágtak. Nem volt ez újdonság számá- ' ra, hiszen minden hajnalig tartó kiruccanás után ilyen állapotba került. Ösztönösen nyúlt az éjjeliszekrény felé, az óráját és a cigarettáját kereste. Az óra fél kilencet mutatott. Eszébe jutott, hogy kilencre ott kellene lenni az értekezleten, képviselni az intézetet A cigaretta keserű volt és elfogta egy köhögési roham. Közelebb húzta a telefonkészüléket és tárcsázott. Beosztott kollegáját' kerert hogy átruházza azt az átkozott értekezletet. Az intézet telefonközpontja csak sokára jelentkezett. Ideges lett. nedves tenyere görcsösen tapadt a kagylóra. Amikor a központos asz- szony jelentkezett, nyugalmat elültetett magára: — Itt dr. Gaál Kund beszél, kapcsolja a földtani labort — közben azon törte a fejét, hogy milyen indokkal adja át kollégájának az értekezletet. — Te vagy az János? ... öregem, irtó nagy bajban vagyok, most jutott eszembe, hogy kilenckor van az az értekezlet. Tudod melyik? ... Az. De sajnos én nem tudok elmenni, s arra kérlek, hogy vegyél részt rajta. Képviseld az intézetet... Nem kell semmit tenned. Csek legyél ott. Legfeljebb néhány soros feljegyzést adj róla ... Én? Sajnos nem tudok. Megint a fogam. Fél tízre vár az orvosom ... Iszonyatosan, az este kezdődött, egy percet sem aludtam, majd szétesik a fejem. Kezdett kellemetlenné válni a magyarázkodás. Az óráját figyelte, s arra gondolt, hogy figyelmezteti kollégáját az időre, amikor egy határozott hang megszólalt: — Vidéknek bontom a vonalat! — mire dr. Gaál Kund kimondta, hogy bontson egy másikat, hiszen az intézetnek tíz egyenes vonala van, már csak egy kattanást hallott. KAMPIS PÉTER: Szirti sas a vonaton Helyjegyem még nem volt, beálltam a sorba. Persze, közölték, hogy erre a vonatra helyjegyet csak a nemzetközi pénztár ad ki, így átballagtam a pályaudvar régi épületébe és — ott is beálltam a sorba. A sor nem volt hosszú, az idő viszont, amíg elértem a pénztárig, igen. Egyenruhás vasutas állt a sor mellett, magasrangú, szép, piros karszalaggal, (talán ezredes, gondoltam), és időnként felhorkant. — Placckartenbit- te — és soronkívül benyújtotta a pénzt, mi pedig maliciózusan bámultuk a sor mellett ácsorgó külföldit. Aztán valahogy odajutottam, hat forintért megvásároltam a helyjegyet, és elindultam vonatozni. A kupé, ahová a helyjegy szólt, töküres volt. Beültem, és iparkodtam otthon érezni magam. A kabátomat három fogasra is felakasztottam, amíg véglegesen fel nem dobtam a csomagtartóba. majd az ablak mellé ültem, és kibámultam. Jó ideig nem történt semmi. A vonat indulása előtt néhány perccel megnyílt a fülke ajtaja, és belépett egy ősz úr. Magas frizurája volt Ez ragadott meg először. Nem volt teljesén ősz, de szörnyen ezüstös. Rendkívüli méltóságot kölcsönzött neki a vastag, feketekeretes szemüveg. Harmincöt éves lehetett, arcbőre sima, fényesre borotvált. Sötétszürke ruháján egyetlen szem korpát, vagy hajszálat nem tudtam felfedezni öltönye duplasoros volt, de nem a legutolsó divat szerinti, tehát nem feltűnő. Gondos szabás, sehol ránc. Apró fehér csík a zakó szivarzsebében: zsebkendő kandikált ki. Meggyulladt bennem a remény: biztosan csipkés. Csipkezsebkendő. (Szeretem az ilyesmin lebuktatni az előkelőségeket.) De csalódnom kellett. Nem csip- kezsebkendő volt. Aztán az 5 ;z úr ’e- ült, és ő is kibámult az ablakon. Térdén egy gyönyörű, lapos diplomatatáska feküdt, ezűstcsatosan, feketén. Megnéztem a cipőjét is, egy óvatlan pillanatban. Hegyesorrú, tükörfényes, de nem lakk, s a nadrág alá fekete zokni húzódott. Utaztunk. Én nem szeretek beszélgetést provokálni mint a klimakteri- kus asszonyságok, az ősz úr pedig szemmel láthatólag elégedett volt a csenddel, így hát nem beszélgettünk. Milyen lehet ,a hangja? Kajánul tippelgettem magamban. Biztosan eicsukló fejhangon beszél, mint áz eunuchok, vagy a mutáló, vörös fülű kamaszok. Aztán korholtam magam néhány elsuhanó állomáson keresztül, hogy miért kell mindenáron valami hibát találnom benne? Átkozott természetem előbújt, és megint nem tudok parancsolni neki? Hiszen ez a komoly úr itt velem szemben bizonyára egy előkelő külkereskedelmi vállalat üzletkötője. Elméláztam. Üzletkötő? Inkább vezérigazgató. Signor Direltore. De azt hiszem, hogy a No- bel-díj Bizottság Elnöke. És látni véltem a filmhíradóban, amint meleg baritonján gratulál, és átnyújtja a Nobelül j at. Aztán jött a kalauz. — Pécsig? — kérdezte ÖT. A kérdésnek az égvilágon semmi értelme nem volt, máshol a vonat meg sem állt Az ősz úr rövid ideig töprengett. — Igen — mondta egy kis szünet után. Meleg baritonja betöltötte a kupét, s én romokban hevertem. A kalauz elment, mi továbbra Is csöndben maradtunk. Félhomály lett, s a kupéban felgyulladó kék fényben méltósággal világított a magas, ősz frizura. Áhítat fogott el, és Nobel- díj szagot éreztem. Bocsáss meg nekem, te Ősz Ember, vertem a mellem magamban, hogy fejhanggal és csipkés zsebkendővel gyanúsítgattalak. Bocsáss meg, Ősz Ember, hogy olyan régiókba próbáltalak taszítani, amelyek felett magasan szállsz, mint egy nagy, őszhajú királyi madár, lapos diplomatatáskával a csőrödben. Bocsáss meg nekem, Szirti Sas. Ügy éreztem, hogy eleget tettem ahhoz, hogy rehabilitáljam magam. Többet hát nem foglalkoztam a dologgal, s jóval a végállomás előtt fogtam a kabátomat, és magára- hagytam ősz Urat a fülkében. Ittam egy sört az étkezőben, és a tévedéseimen tűnődtem Pécsig. És már nem törődtem tovább Ősz Ürral. Két hónap múlva, a régi városrészben, megszomjaztam egy pálinkára. Ismertem ott egy talponállót, bementem. Sűrű füst, piaszag fogadott. Külön kellett kérnem a kísérőt, furcsán is néztek rám, és a pálinkával a kezemben szétnéztem a vendégek között. Egy meleg baritont hallottam jobbra. Odanéztem. — ... mondtam a havernak, pakolás, lökd meg, aztán káposzta, mert ez a tetovált csaj a nyakunkra hozza a Yardot... A beszélő félfordulatot tett. Kék overall. csámpásra tiport melócipő. kéz, melyben piros fröccs lötyögött, vastag, feketekeretes szemüveg, előkelő tekintet a szemüveg mögött. Magas. ősz frizura. De itt is olyan volt, mint egy szirti sas. Rosszkedvűen tette helyére a kagylót és eloltotta a félig szívott cigarettát. Kitámoly- gott a fürdőszobába, hogy lelocsolja magát Megállt egy pillanatra a tükör előtt. Gyűrött, ráncos ember tekintett vissza rá. Megrázta a fejét és csak annyit mondott hogy pfuj, ez volt az utolsó. Visszafordult a fürdőszobából és úgy döntött hogy alszik még egy keveset Forgott, vergődött az ágyban. Nem tudott álomba zuhanni, mint ahogyan nappal sohasem. Kába volt zúgott a feje, azt hitte szédül, s e kellemetlen érzés hatására nedves lett a tenyere. Hánykolódott az ágyon és arra gondolt, hogy felhívja azt a szemüveges leányt, akivel együtt voltak az éjszaka. Csak annyit tudott róla, hogy Mariettának hívják és a tervező vállalatnál dolgozik. Felemelte a telefonkagylót, várta a búgó hangot. Vonal helyett azonban egy férfi hang jelentkezett: — Szevasz édes. Dr. Gaál Kund éppen válaszolni akart hogy hagyják ót békében, amikor megszólalt egy mély nőd hang. — Már vártam, hogy hívsz. — Háromnegyed kilencre beszéltük meg. Nem? — mondta a férfi. — De már elmúlt öt perccel — válaszolta a mély nőd hang. — Kedves tőled, hogy türelmetlen vagy. — Ugye? — Édes. — Tessék? — Mit csinálsz? — Most veled beszélgetek, s örülök, hogy hívtál. E szavak hallatán dr. Gaál Kund úgy döntött, hogy nem érdekli az egész és leteszi a kagylót. Üres enyelgés, csevegés a véletlen befutott kettős. Kíváncsiságát azonban felcsigázta a férfi megjegyzése. — A férjeddel mikor beszéltél? — Ne idegeskedj, nem gyanakszik — mondta a mély női hang. D r. Gaál nem tette le a kagylót. Eszébe jutott a felesége, aki az egyik társintézetben dolgozott. Feleségéről Is gyakran hallott pletykát, hogy együtt látták barátjával, Tiborral. Gyermekkori pajtása előbb udvarolt Beának, mint ő, de végül is úgy alakult a helyzet, hogy Bea nem lett Tiboré, hanem vele kötött házasságot. Tibor hat évig külföldön tanult, s amikor végzett, akkor Miskolcra helyeztek. Talán másfél éve kerülhetett a kutatóintézetbe, oda, ahol Bea is dolgozott. Vakon bízott ugyan a feleségében, de a feldobott megjegyzések nem hagyták nyugton. — Azt értem, hogy nem gyanakszik, de mi a véleményed, meddig mehet ez így? Ha csak a szeretőmnek tekintenélek, akkor minden rendben is lenne. Ellenben te tudod legjobban, hogy nem csaljuk egymást. Nem vagy a szeretőm és nem Is akarom, hogy az legyél. Érted? — Értem. Dr. Gaál Kund rátapasztotta tenyerét a beszélőre és újabb cigarettára gyújtott. A feje még mindig hasogatott, de most már kiállt belőle az a görcsös fájdalom, amely még a fürdőszobában is elővette. —■ Miért nem válaszolsz? Van valaki a szobádban? — Igen — mondta a nő. — Akkor úgy beszélek, hogy igennel, vagy nemmel kelljen felelned. Jó? — Igen. — Érjem be annyival, hogy néha elmegyünk hangversenyre. S mit gondolsz, meddig járunk majd hangversenyekre? Egy évig? Tíz évig? — Igen. — Egy évig értetted? — Nem. — így nem lehet beszélgetni —, méltatlankodott a férfi és érezni lehetett a hangján, hogy ideges, nehezen képes úgy terelni a beszélgetést, hogy elegendő legyen az igennem válasz szavaira. — Ráérsz délután? — Igen. — Vegyek jegyet a hangversenyre? — Igen. Dr. Gaál Kund már nem figyelte a beszélgetést, de a hagylót nem tette a helyére. Eszébe jutott, hogy Bea említette tegnap, miért nem járnak gyakran hangversenyre, s hogy ő évek óta begubódzik, nem akar kimozdulni a lakásból, legalábbis vele nem. Méltatlankodott, hiányolta a régebbi társaságot. Felerősödött Bea hangja dr. Gaál fülében. Tudta, érezte ő régóta, hogy házasságukat csak a társadalmi konvenciók tartják össze és persze a három gyerek. Bea sohasem szerette őt, inkább belenyugodott sorsáArafó Károly: ÉLMÉNY Csak ránézett — kinyílt a kapuajtó és a farkát űző, körbe kavargó szél is elült egy pillanatra, mikor a lány az utcára kilépett, kinek áruló jelként gyönyöreivel az éjszaka kéken a szeme alá égett g pilláit lehunyva mosolygott. Mégis feszülten, az őszben nszva mintha valami húzta, szivta volna a jövő felé, az álmai után, úgy indult, áttetszőn, ■ emelkedett a házak közt a lány. Mi, siető járókelők, szégyenkezve s zavartan néztük a benzingőzben, hangzavarban s lassan nem láttuk őt, míg tagjainkat néhány percre bénította a döbbenet, a csend s betöltötte egy szirom-arc sugárzón vak tükreinket idebent. Derék polgárok, jó családapák, bűntudattal hajtottuk le fejünk, mert valaki, akinek neve nincsen, gyanútlanul: elemlámpával járt ragadozókat rejtő, veszélyes dzstingeleinkben. ba, s kifelé igyekezett megőrizni a hármon^ kus családi élet vonásait. Ezzel eleget tett dr. Gaál kívánságának és saját jellemét sem zavarta. Otthagyta a telefonkagylót és a bárszek- rényből elővette a konyakosüveget. Az üveg-: bői ivott. A konyak végigcsurgott az állán. Amikor visszatért az ágyához, a nő hangját hallotta. — Igen. Elmentek. Szeretném, ha megér» tenél és megértenéd a helyzetemet is. Nem tudok többre vállalkozni. Sajnos, nem. Azt hiszem már minden késő. Ismered a férjem és ott vannak a gyerekek is. De ne haragudj, olyan bizonytalan vagyok és nagyon gyávái mint a nyúl. Én úgy érzem, hogy ezt a vonalat nem tudom bontani... Üjabb szédülés fogta el dr. Gaál Kundo^ alighanem a vérnyomás emelkedett. Nem tudta magát türtőztetni, éles hangon kiáltott a kagylóba: — Bontom a vonalat! Fejezzék be! A telefonkagylót odavágta a készülékhez, amely felborult, a kagyló pedig billegve feküdt a szőnyegen. A férfi még hallózott néhányat, aztán egy kattanás után bejött a búgó hang. Dr. Gaál úgy érezte, hogy valami irtózatos mélység felé zuhan, ahol sötét van és a tárgyak puhák, kocsonyásak. Megpróbált kapaszkodni, fékezni akarta a zuhanást; de nem sikerült, nem talált szilárd támaszt Délután arra ébredt, hogy rázzák. Amikor felnyitotta a szemeit, Beát látta ágya mellett. — Te itthon vagy és alszol? — Igen — mondta dr. Gaál csendesen és fürkészve nézett Beára. — Fellökted a telefont — mondta élesen a felesége. — Észre sem vettem. Ilyen korán? —kérdezett vissza. — Igen. Hangversenyre megyünk a kolleganőmmel. — Hová? — ingerült lett a hangja. Kibújt az ágyból és felemelte az asztalon felejtett konyakosüveget és mohón ivott. — Hangversenyre — mondta mégegyszer Bea határozottan. A konyakosüveget egy hirtelen lendülettel a cserépkályha oldalához vágta és szinte ordítozott: — Eredj a hangversenyre! De én bontom a vonalat! Érfed? Bontom a vonalat! — az utolsó szavakat szaggatottan kiáltotta felesége felé, aki sápadtan állt és nem tudta mire vélni férje kirohanását — Nem értem, ml van veled. Mit kiabálsz és milyen vonalat akarsz bontani. S egyáltalán. Mi van itt? Mi ez a hang? — ingerült, ideges lett az asszony is. N em folytatta tovább kirohanását, hanem bement a fürdőszobába. Bea mindösz- sze annyit kiáltott utána, hogy elmegy a hangversenyre. A hideg vizes csapot forgatta meg, úgy érezte, hogy a zuhanyozás jólesik, tisztul a feje. Felöltözött, néhány alsóneműt keresett a szekrényben és berakta a bőröndjébe, majd a pizsamáját Is odacsapta. Nővére értetlenül fogadta, amikor becsöngetett hozzájuk, s kijelentette, szeretne ott maradni néhány napig, amíg nem sikerült valamilyen lakást szereznie. — De mi történt? — faggatta az idősebb testvér. — Semmi különös — mondta Kund —, csak bontottam a vonalat.
