Dunántúli Napló, 1969. október (26. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-12 / 237. szám
1969. október 12. Dunanttm ndpio 5 AZ ÖTÖDIK ÉV Köszöntjük q Magyar Játékfilmszemlét Ötödik évébe lépett a ' Magyar Játékfilmszemle. Ez idén — holnaptól kezdve — ötödször gyűlnek ösz- sze Pécsett a filmszakma képviselői, hogy hat napon át még egyszer áttekintsék, végiggondolják a mai magyar filmművészet legutóbbi esztendejének eseményéit, tanulságait, eredményeit. A mai magyar filmművészet seregszemléje és önvizsgálata ez a Pécsett töltött hat nap, szembenézés önmagunkkal és szembenézés a közönséggel. Hiszen már öt évvel ezelőtt, amikor még tapogatózva, megmegtorpanva, tisztázatlan vonásokkal, először megrendezték a Filmszemlét, ezek a fő célok világosak voltak. Mindmáig azt figyelhetjük meg a filmszemlék történetében, hogy épp ez a két főcél, a szakmai tisztázás és viták, valamint a közönséggel való minél intenzívebb és hasznosabb kapcsolat, egyre világosabban kibontakozik, akár a filmszemle előre kidolgozott programját, akár a végeredményt tekintjük. Mert eleinte — akarva- akaratlanul.— voltak olyan tendenciák is, amelyek fel szerették volna venni a versenyt más filmfesztiválokkal. A versenyt, amely eleve esélytelen, s amely minden bizonnyal félre is vitte volna, meg is gyengítette volna a szemlét. Eleinte a szervezők is, mi is arra gondoltunk, miért ne lehetne ez a filmszemle egyben afféle kisebb „sztárparádé”, a nagy bámészkodások és autogrammgyűjtések hete... Holott nem lehet az. Nem lehet az azért sem, mert a szemle célja nem a látványosság, hanem a belső haszon, a tartalmas szakmai elemzés. Másrészt meg — legyünk őszinték — nem is lehetséges, sem a hagyományok, sem a méretek, sem más okok miatt, hogy hazánk egyik nagyvárosában — amely még mindig hurcolja a „vidéki” jelzőt is, kölöncként a hátán — évről évre amolyan kis „Cannes-t” rendezzen. Bölcsen beláttuk már nem egy téren, hogy ahol a világ- színvonalat elérni nem tudjuk, ott nem kereskedünk — inkább átlépünk egy másik területre, oda, ahol igenis világszínvonalon „mennek a dolgok”. És a mai magyar film- művészetben világszínvonalon mennek a dolgok. Szakmai, művészi értelemben. Ezt a magaszintű művészetet, amelyet az utóbbi években produkáltak filmrendezők, színészek, filmgyárak — nemcsak lehet, hanem kell is ünnepelni.. Legalább egy évben egyszer. De nem olyan fajta látványos módon, ami legfeljebb arra jó, hogy az önmagunkkal való nagy elégedettséget kifejezze, s előre ne vigyen. Hanem éppen azon a módon, ahogyan most már a filmszemléken történik. Nagy elmélyül tséggel, az igazságkeresés szenvedélyével, a tárgyhoz illő komolysággal, szakmai alapossággal és az ellenvélemények nyílt kifejezésével — egyszóval úgy, ahogyan a mai magyar filmek többsége is születik, amitől a mai magyar filmek egyáltalán eljuthattak a jelenlegi magaslatra. A tavalyi szakmai vita már pontosan tükrözte, hogy jó törekvések ezek, a valódi problémákról volt szó, az összecsapás nyílt volt és elvszerű. Az idei vitatémák alkalmasnak látszanak, hogy ugyanilyen színvonalas és tartalmas vélemény- • csere kerekedjék belőlük alkotók és kritikusok, gyakorlati és elméleti oldalról közeledők között. Más kérdés a közönséggel való eszmecsere kérdése, a filmszemlék másik nagy célja. A belülről történő bírálatok és vélemények mellett szükség van a kívülről érkező észrevételekre is, vagyis a mozinézőkére, akiknek tömegeihez végső soron a filmek — mint bármely más műalkotások — szólnak. A művész-közönségtalálkozóknak az üzemekben, vállalatoknál rendezett formái — úgy tűnik — beváltak, ha lehetne is javítani rajtuk. A közönség szélesebb tömegeivel való találkozások kérdésében még most, a filmszemle ötödik évében is csak a kísérletezés stádiumában vagyunk. Az első évek ilyen találkozói nem sikerültek. Ez idén új ötlet lépett a porondra: a fórum, ahol a mozinézők kérdeznek. Reméljük, hogy a filmszemléken „felnőtt” pécsi közönség, amely egyébként is közismerten „jó közönség”, kritikus, de figyelmes közönség, valóban sok és érdekes kérdéssel áll majd elő. A fórum tanulságaiból majd meg lehet állapítani: hogyan tovább a közönség- találkozókban. Nem régi kezdeményezés, de van jövője a filmklubok bevonásának a filmszemlébe. Tavaly a filmklubvezetők országos találkozóját rendezték meg, idén a filmklubok előadói jönnek össze Pécsett. Tekintettel a filmek közönséghatásának alakításában, a filmesztétikai ismeretterjesztésben, a képzettebb mozinézők nevelésében betöltött nagy szerepükre, a filmklubok valóban sokat tehetnek a nézők és alkotók közeledése érdekében. De a filmklubok egyre terjeszkedő mozgalmának is javára válhat az évente egyszeri ilyen találkozás az alkotókkal. Végül — s természetesen nem utolsósorban — a szemle magukkal az alkotásokkal is visszaidézi az az elmúlt év eredményeit. Már maga az a tény, hogy Pécsett ezekben az évről évre ismétlődő októberi napokban együtt lehet látni az utolsó év legjobb magyar filmjeit, kifejez valamit a filmszemle céljából és hasznából. De évről évre más vetítések egészítik ki a szemlebemutatókat, ez idén például a fiatal, elsőfilmes rendezők alkotásai. Hogy most sor került a fiatalok. tehát az utánpótlás kérdéseinek tárgyalására is, mutatja a filmszemlének azt a törekvését, hogy a vitákat és eszmecseréket kiterjessze a mai magyar filmművészet valamennyi problémájára, gondjára és tisztázandó kérdésére. öt évvel ezelőtt, amikor sí első Magyar Játékfilmszemlét Pécsett megrendezték, még felmerült az a gondolat is, hogy jó lenne talán mindig más-más városban találkozniuk a filmszakma képviselőinek, kritikusoknak és közönségnek. A számos szervezési probléma mellett, amit ez jelentett volna, még egy momentum szólt végül Pécs mellett. S ez minden bizonnyal az volt, hogy a város és a megye jó házigazdának bizonyult. Vendégszerető, szíves és gondos házigazdának, de lassan méltóvá felnövő partnernek is. A filmszemle most már mind több szállal kapcsolódik a pécsi kulturális élethez, a közönség pedig egyre több érdeklődéssel várja, egyre több figyelemmel kíséri a hét eseményeit. A hétfőn megkezdődő eseménysorozathoz, a vitákhoz, találkozókhoz ezúttal is sikert kívánunk. S eredményes munkát kívánunk a zsűrinek is, hiszen — bár nem ez a legfontosabb — Pécsett minden évben díjazzák is a legjobbnak ítélt alkotást. A közönségnek, a mozikedvelőknek, a művészeti életünkkel együttérző érdeklődőknek pedig gazdag élményt, jó tapasztalatokat. Köszöntjük városunkban az V. Magyar Játékfilmszemlét. Hallatna Erzsébet Topor András rajza FALD ÉS KULTÜRA AZ „OLVASÓ NÉPÉRT" ff Az „Olvasó népért” mozgalom ez év tavaszán jutott el oda, hogy a tervez- getés és eszmélkedés után valóban kezd mozgalommá válni. A kezdeti kételkedés, idegenkedés — sőt:.nem ritkán ellenséges tiltakozás — helyébe komoly érdeklődés, vállalkozó kedv lépett. A múlt esztendőben az indulás időszakában a központi állami intézmények, hivatalok és társadalmi testületek csatlakoztak a mozgalomhoz, a maguk feladatkörének megfelelő javaslattal és munkatervvel. Ekkor még nagyon fenyegetett az a veszély, hogy valamiféle olvasó-toborzó kampány A NÉPDAL ÚTJA Napjainkban reneszánszát éli a népdaléneklés. Ezt bizonyítják a több helyen és alkalommal megrendezett 'népdalversenyek. A legújabb ma indul a televízióban, „Röpülj páva” ... címmel. Ez örvendetes jelenség.' Régóta váratott magára igazi zenei anyanyelvűnk felismerése, megismerése és ápolása. Valamikor a népzene, a népdal közös kincs és használati eszköz volt. Végigkísérte az emberek életét a bölcsőtől a sírig. Népdalt dúdolt altatóként szunnya- dozó gyermekének az anya, népdaltól lett vérpezsdítő a lakodalmi hangulat és népdal siratott a temetéseken. Szerelem, öröm, bánat, szomorúság fogalmazódott meg népünk évszázados dalaiban. Az idegen elnyomás könyörtelen volt. Nemcsak bátor emberek pusztultak el a küzdelmekben, hanem dalaink is elnémultak, háttérbe szorultak. A nép kis rétege, a szegényparasztság és a perifériákon élő magyarság mentette meg a teljes megsemmisüléstől népzenénket. A múlt század végétől a dzsentri-vigasztaló magyarnóták lepték el az országot. A század elején két fiatal muzsikus Bartók Béla és Kodály Zoltán elindult, hogy felszínre hozza feledésbe merülő értékeinket. Munkájuk célját, hasznát világosan látták. Kodály írta: „S eljön az idő, mikor a művelt réteg a néptől átvett hagyományt új, művészi formába öntve újra átadhatja a nemzeti közösségnek, a nemzetté vált népnek”. Ehhez kitartás, szorgalom és társak kellettek. Jelenünk igazolja, hogy mindháromból nem volt hiány. Körülbelül 80 ezer népdalt őriznek a kottalapök. Hogy hány remekmű sarjadt eddig népdalainkból, azt senki sem tudja pontosan. Azt viszont bátran állíthatjuk, hogy a XX. század magyar zenéje — amely a népzenéből fogant — előkelő helyet foglal el a világ hangverseny-dobogóin. Néhány évvel ezelőtt még illett fintorogni Bartók és Kodály nevének hallatán. Ma már a kisdiák is tisztelettel veszi ajkára nevüket. Az elért eredményekben jelentős része van iskolai ének-zenei oktatásunknak. Lelkesedés, szeretet és hit tüzeli a pedagógusok nagy részét. Egyre többen lesznek, akik Kodály mondását vallják: „Egy sajátságosán magyar művészi énekmód megteremtésére csak hagyományos dalaink népi előadásmódjából lehet elindulni, nem pedig idegen, akár német, akár olasz énekmódok egyszerű átvételétől.” Ott tartunk ma már, hogy nemcsak elemezzük népdalainkat, hanem hiteles, élethű — a múltat idéző és a jelent kifejező — előadásmódjuk titkait is kutatjuk. Ezáltal válik igazán élővé ismét a hangokba foglalt múlt. Az a múlt, amely „tiszta forrásként” csörgedez; amelyből közvetlen vagy áttételes formában bármikor és bárki meríthet, akinek mondanivalója van a zene nyelvén a világ számára. Bartók mondta: „Népzenénk egyes dallamai a legmagasabb művészi tökéletesség példái. Kis arányaikban éppoly tökéletesek, akárcsak a legnagyobb szabású zenei mestermű. Valósággal klasszikus példái annak, miként lehet lehető legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamely zenei gondolatot a maga frisseségében, arányosan, egyszóval a lehető legtökéletesebb módon kifejezni.” A most induló felszabadulási népdalverseny résztvevői minden bizonnyal sok értékes, szép és eddig ritkán, vagy egyáltalán nem hallott népdalt keltenek majd életre és indítanak el ismét vándorútjára. (Várnai) lesz csupán a vállalkozásból. Tavasz óta azonban mi- ' nőségi változás következett be. Városok, járási székhelyek, sőt kis falvak is jelentkeztek, s a maguk lehetőségei szerint bekapcsolódtak a közös munkába. Kezdeményezéseik napról napra gyarapítják a mozgalom életét. Ezek a kezdeményezések ma még kis körben hatnak, de zömmel olyan jellegűek, amelyeket közkinccsé érdemes és szükséges tenni, mert a mozgalom országos kibontakozását szolgálják. Jó érzéssel állapíthatjuk meg: máris eljutottunk oda, hogy sok helyen sikerült tevékenységre késztetnünk az emberi leleményt és találékonyságot. Ez a kezdete minden életrevaló mozgalomnak. A soron következő legfontosabb és legsürgősebb feladatok éppen ebből a szellemi megpezsdülésből fakadnak. Döntő, hogy a kezdeményezők ne maradjanak magukra, megfelelő nyilvánosságot és támogatást kapjanak munkájukhoz. Másképp a vállalkozókedv köny- nyen megfakul, és a közösségformáló szenvedély ellentétbe csap át, megkeseredést szül. Közvetlenül ide kapcsolódik a másik tennivaló: az eddig legjobban bevált és a tapasztalatok szerint legtöbbet Ígérő módszerek kiválasztása, s kellő hatékonysággal történő propagálása. Fontos, hogy a legjobb kezdeményezések minél előbb és minél szélesebb körben elterjedjenek. A szervező munkát az értő olvasók kisebb-nagyobb csoportjaira lehet és kell építeni. Mindenütt, ahol erre mód van — könyvtárakban, művelődési házakban, iskolákban, a Hazafias Népfront szervezeteiben, könyvesboltok mellett — érdemes létrehozni ezeket a csoportokat, s intézményesen tartani velük a kapcsolatot. Ilyen kis közösségek nélkül' elképzelhetetlen, hogy szerteáradjon az olvasás igénye és szere- tete: csakis így törhetünk be a még meg nem hódított területekre. A megújuló könyvbarát- bizottságolc ebben a szervező tevékenységben találhatják meg legszebb és legfontosabb feladatukat. A könyv- barát-bizottságoknak az egész mozgalom szervezeti életének sejtjeivé kell válniok. Az ízlésformálás az j,Olvasó népért” mozgalom legfontosabb célkitűzése. Miként a kezdet kezdetétől hangsúlyoztuk, nem egyszerű olvasótoborzásról van szó, hanem a „kiművelt emberfők” gyarapításáról. Fábián Zoltán A KÖRZETI KÖNYVTARAK Mivel megyénkre a sok kisközség jellemző, a könyvtárak gazdagabb könyvállományának biztosítása csak körzeti rendszerben lehetséges. A hosszú évek óta tartó megyei kezdeményezés ez évben a központi szervek anyagi támogatásának lehetőségével is összetalálkozott. A Művelődésügyi Minisztérium a kulturális alapból jelentős támogatást ajánlott fel a megyei könyvtárhálózat megerősítésére, új könyvek beszerzésére, de a támogatást ahhoz kötötte, hogy nagy könyvtárellátó központokat kell tervszerűen továbbfejleszteni. A körzeti könyvtári rendszernek már hagyományai vannak. Az elmúlt években a körzetek jelentős mértékben kifejlődtek, munkájuk több vonatkozásban megerősödött. Ezek a körzeti központok 4—8 község könyvtári ellátását segítik megoldani, tagközségeikbe meghatározott időközökben új könyveket juttatnak. Az ott elolvasott mennyiség helyett rendszeresen új megjelenésű könyveket szállítanak. Így az egész körzetben, a tagközségekben is hozzá lehet jutni a legújabban megjelent könyvekhez, és nagyban bővül a könyvek választéka. A könyvtári körzetek létrehozása arra irányul, hogy mintegy 5—8000 főnyi lakosság ellátását egy könyvtári körzeti ellátóközpontból biztosítsuk, és abban a könyvtári körzetben 10—12 ezer könyv legyen, köztük a legújabbak is. Kétségtelen tény, hogy az olvasók megtartása, az olvasási igény kielégítése, a műveltségvágy fokozása csak az üj könyveik megfelelő választéka biztosításával lehetséges. Kisközségek elszigetelt működése esetén a könyvvásárlás lehetősége leszűkül, új könyvek vásárlására csak 1000—4000 forint juthat, amellyel a megfelelő könyvtári fejlődést nem biztosíthatjuk. A körzeti ellátó könyvtári központok megerősítésének törekvéseit, most a Művelődésügyi Minisztérium támogatja: megyénk 11 könyvtári központjának eddigi eredményeit, szakmai felkészültségét elismerve, mind a 11 körzetnek 20—20 000 forint támogatást adott könyvek vásárlására. Járásonként 2— 2 körzetet, a mohácsi járásban 3 körzetet érint a támogatás. Bízunk abban, hogy ez a kísérlet, a könyvtári körzeti központok támogatása és fejlesztése, beváltja a hozzáfűzött reményeket. Bánfai József A CORPUS CHRISTI KÄPOLNA FESTŐJE Október 13-án, hétfőn 65 éve lesz annak, hogy 1904-ben meghalt a magyar festőművészet jeles képviselője: Lotz Károly. Marastoni Jakab pesti festőiskolájába járt, a magyar szabadságharc eseményeiről készíteti rajzokat, később pedig Weber Henriknél tanult. 1852-ben beiratkozott Rahl bécsi magánfestőiskolájába, ahol már fiatalon elsajátította a falíesté- szet titkait. 1864-ben többek között az Arsenal Fegyvermúzeumában is dolgozott 1854-től kezdve pedig számos tájképet (Ménes a zivatarban) festett. A monumentális festészet és a tájkép életművének két uralkodó műfaja volt. Később arcképeket — leggyakrabban lányainak portréit, vala mint erotikus szépségű női aktokai is — festett. Művészete azonban a falfestészetben teljesedett ki. Az ő nevéhez fűződik többek között a budapesti ViEmlékezés Lotz Károlyra gadó (Árgirus királyfi), a Nemzeti Múzeum lépcsőháza, az Egyetemi Könyvtár olvasóterme, a régi Műcsarnok dekorálása, az Operaház tempera mennyezetének (az Olympus) festése. 1894-ben az Igazságügyi Palota (most Nemzeti Galéria) nagy csarnokát, 1896—97-ben az Országház lépcsőházát, 1900-ban a Minisztertanács termét, 1901—04-ben pedig a Várpalota Habsburg-termét díszítette mennyezetképekkel. Lotz Károly 1882-től a Mintarajz- tanoda tanára, 1885-től a Női Festőiskola igazgató tanára, 1887-től pedig a II. festészeti mesteriskola tanára volt. Hagyatékát az állam műcsarnoki kiállításán teljes egészében megvette. Nemcsak Bécsben, Budapesten, T:- hanyban, Vörösvárott, hanem Pécsett is fejtett ki művészi tevékenységet. A pécsi Székesegyház Corpus Christi kápolnájában még ma is láthatók Lotz Károly neves falfestményei, az oltáriszentségre vonatkozó jelenetek. Az oltár felett: Krisztus mint isten báránya fogadja az utolsó napon feltámadó üdvözülteket. A sírokból angyalok vezetik elő szt. Lászlót, Margi- tot, Gellértet, Istvánt, Erzsébetet és más szenteket. A kép felirata lefordítva: Ki eszi az én testemet, örökké általam. Az északi falon: a kánai mennyegző. A déli ablakos falon: az életfa ültetése. Áron, Dávid, Illés. A képsorok feletti medaillonokban szentek mellképei. Amikor 1889-ben Párizsban a világ- kiállítás alkalmával Munkácsy Mihályt felkereste Lenkei Lajos, a „Pécsi Napló” szerkesztője, a Mester megemlítette, hogy ő is szívesen vállalta volna a pécsi Székesegyház freskóinak elkészítését, majd örömmel vette tudomásul, hogy Lotz Károly és Székely Bertalan is néhány freskóval gazdagította a templomot. P. J. k <„ 1
