Dunántúli Napló, 1969. október (26. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-26 / 249. szám

6

1969. október 26»

miT\antmi rt ott» i *%

Pál József:

A fiú

C

'i It a partoldalban és néz- J te a fiát, aki fürge ujjakkal bontotta le az élőkét a Zsinórról és cserélte fel körforgós villantóra.

— Látod azt a lépcsőszerű tarajt, ami áthúzódik a szigetre? Dobd túl nyugodtan, csak magasan pergess, mert ott a kőgát. Amikor már elkerülted a tarajt jó két méterrel, ereszd mélyebbre a villantót.

Negyedik dobásnál megrándult a fiú botja.

— Megvan?

— Meg — nevetett a fiú. A hal nehezein indult a part felé. Segítette futását a sodrás. Amint azonban a nyugodt öbölbe ért, feljött a felszínre. Egyszer még menekülni próbált, mielőtt kimerítette volna a hálóval.

— Szép hal — térdelt le a fűbe a fiú. Rátette tenyerét és megismételte: — Szép hal.

— Az. Megsütjük estére. — Csoszinak is adunk belőle.

— Anyának is.

— Vedd ki a szájából a horgot.

— Te nem mered?

— Biztosan fáj szegénynek.

— £s?

— Vedd ki te.

Nem válaszolt. Szerelni kezdte könnyű botját és fél szemmel a fiút leste. Bal kézzel fogta át a halat a ko- poltyújánál és sokáig vesződött. Végre kiszabadította a horgot s míg nyálkás kezét a fűbe törölte, felnézett. — Mit csináljak vele?

— A hátizsák oldalzsebében találsz vastagabb nylont, fűzd fel és kösd ki.

Blinkere kis gyűrűt csob- ba^tott, amit a sodrás azonnal: szétmosott. A vékony zsinór idegeibe vezette át a folyó mozgását, érezte a meder alakulását. Amint a szélső burjánnál feljebb emelte a villantót, hogy kövesse a partot védő terméskövek szétszabdalt és mégis összefüggő vonalát, egy pillanatra megberrent orsójának fékje s hajló-remegő botjával irányította a halat a part felé.

— Nagy? — szaladt oda a fiú.

— Nem. Nézd, ott vergődik már. De állj a helyemre, amíg kiveszem s oda dobj, ahhoz az ugráló nyelvalakú tarajhoz, s Ott a szélső burjánnál emeljed majd magasabbra.

pp a halat fűzte fél, araikor a fiú kiáltott. Hevenyészve kötötte meg a zsinórt és . futtában cigarettáért kutatott a zsebében.

— Hal? Vagy leakadtál?

— Nem látod a zsinórt?

— Hol kapott? A burjánnál?

— Persze.

— Csalt nyugodtan. Ha er őr sebben húz, állj le, ne forgasd a hajtókart, hadd menjen a zsinórral, majd visz- szajön, fáj az a horog nagyon.

S a hal ott körözött előttük a zöld mélyben. Kijött a szélső burjánig, a sodrás ellenében vagy tíz métert, ott be a közép felé, le a kőgát habzó tarajáig s az éles fájdalom visszakényszerítette a burjánig. De a felszínre még mindig nem csapódott fel.

— Nagy lehet.

— Biztos. De rosszul tartod a botodat. Egy irányban van mindig a zsinórral. Emeld magasabbra s akkor a botod rugalmasságával is fárasztod.

S a hal úszott be a közép ^élé, le a kőgát habzó tarajáig s az éles fájdalom visz- szakényszerítette a burjánig. De a felszínre még mindig ...

— Emeld már meg a botodat!

S a hal úszott le a kőgát feabzó tarajáig s az éles fájÉ'

dalom vi ss zakónyszerítette a burjánig.

— Emeld már meg a botodat! — S a hal úszott a sodrás ellenében. — Emeld meg! — s a hal a zöld mélyben a közép felé indult, a megemelt bot meghajlott, aztán egyenesre rugózott és a zsinór meglazult.

— Elment?

— El — mondta szomorúan a fiú. — Mert szóltál.

— Azt hiszed?

— Igen.

— Ha itt teszem a habok

közé, a nagy fűzbokor mögötti örvény visszafordítja és kisodródik a part mellé. Fadarabkákkal próbálgattam előbb.

— Nem vagy éhes?

— De. Nagyon.

• — Miért nem szóltál?

— Aludtál.

— Ehettél volna.

— Nélküled?

H

angja tisztán csengett, nem árnyékolta be hi- zelgés. Ez megnyugtatta. Alkalmas köveket kerestek és kibontották a hátizsákot. Tojás, császárhús, paprika, paradicsom. S a termoszban hideg víz.

— Mekkora lehetett?

— Nem tudom. Nagy volt

I

de figyelj — kezdte, de tudta, hiába most minden beszéd, a hal elment abban a pillanatban, amikor megemelte a fiú a botot, ahogyan parancsolta, mert parancsolta, s amit a későbbiekben mondott, tulajdonképpen nem is a fiúnak mondta, hanem önmagának, önmagának magyarázta, hogy a sok forgás-fordulás közben kitágult a hal szájában a seb és kicsúszott a horog, vagy csak egy kis vékony hártyába akadt, ami különben is átszakadt volna és ekkora halat meg se lehet fogni ilyen vékony zsinórral, ha csak egyetlen egyszer is komolyabban megugrott volna, bizonyosan elszakad a zsinór, hiába a jól beállított fék az orsón.

Elhallgatott, mert a fiú dobott még párat, aztán lement a gát alá, letette a botot, köveket válogatott, kacsázott.

Minden dobásra ott csapódott vízre blinkere a nyelvalakú tarajnál, végigvezette mélyen a homokos fenék felett, a szélső burjánnál megemelte és várta a kapást. Újra és újra dobott, pontosan a nyelvalakú tarajhoz.

A nap magasan állt, amikor abbahagyta. Az egyik fűzbokorról jó nyaláb ágat hajtott le, átlépte és lovag- lóülésből_ hanyatt dőlt a ringó vesszőkön szemben a nappal. Feltámasztott másik botja mozdulatlanul meredt a felhőtlen égre. Gyorsröptű, acélkék szitakötők telepedtek a zsinórokra és a sziget nyugodt öblének tükrén tótágast pihegtek a fák. Mozdulatlanná vált minden: a folyó, a szitakötők, csak a fény bi- zsergett.

Levetette az ingét Bőre habzsolta a sugarakat és meglátta lehunyt szemhéjában vére pirosát.

Arra riadt fel, hogy a fiú kéri a zsebkését.

Száraz ágakat faragott, sokáig szöszmötölt, majd a gát alatt a vizre helyezte a kis tutajt; újságpapírból vitorlája is lengett. Az ár elkapta, rohant vele, a fiú meg követte a parton. Sose látja többet.

Fejét se fordította vissza, lustán nézte a bokrokat, ahol a fiú eltűnt. Egy fekete gólya vitte magával a tekintetét. A villámsújtotta tölgynél surrant a folyó fölé, mozdulatlan szárnnyal tornyozott és berepült a sziget fái közé.

A fiú már ott állt a gát alatt, kezében a tutajjal.

Amikor elnyelték a bokrok, leballagott a gát , alá és leült egy kőre.

— Hogy csinálod? — kérdezte a visszatérőt.

— Nagy. Tudod, hogy akkor is elment volna, ha nem szólsz?

— Lehet.

— Amikor másodszor fordult, már éreztem, hogy elmegy. Mondogattam is magamban, jaj, csak el ne menj, jaj, csak el ne menj, el ne menj, te nagy hal.

— És akkor szóltam.

— Nem, később szóltál, de akkor is mondogattam magamban. Te nem szoktad így mondogatni?

— De. Néha.

A fiú száján kétoldalt le- csorgott a víz, amint ivott

— Hagytál benne valamit?

Egyik szemét behunyta, belenézett a termoszba és megrázta a fejét.

— Nem baj, majd iszunk a folyóból.

— De azért kár, hogy elment.

— Tudod, amikor megemelted a botot, lehet, hogy éppen olyan szögben volt a szája és az a kis váratlan feszitő mozdulat átszakította a fájdalomtól lüktető vékony húst, amiben még akadt a horog.

— Elment volna akkor is, ha nem szólsz.

A folyó mellett lehasaltak. Egyetlen nagyváros sem szennyezte be, a falvak meg nincsenek csatornázva. Kristálytiszta, akár a források.

Délután a fiú újra és újra emlegette a nagy halat és bizonygatta, hogy már akkor megérezte, hogy elmegy, amikor másodszor fordult, és akkor is elmegy, ha nem szól. Az állomáson még mindig ezt hallotta és a vonaton is.

Végül a fiúra mordult: — Ha nem hallgatsz el, jövő vasárnap nem jöhetsz velem horgászni.

A fiú nem válaszolt azonnal. Kinézett az ablakon és csak jóval később fordult meg.

— Nem akarod, hogy olyan horgász legyek, mint te?

— Hát... .

— Mert ha nem akarod, akkor elmegyek jövő vasárnap anyáékkal a strandra.

A vonat a csatorna hid- ján dübörgőit A patak zöld tükrén tutajozott a hínár és a vízirózsa levele. Egy pillanatra feibamállott a partvédő rőzsefonás, ahol tavasszal a csukát fogta. Felállt és kikönyökölt az ablakon.

— Nézd, ott fogtam azt a nagy csukát.

Ga’ambosi László:

KRÓNIKA

Átok

Tántorognak az örök cipelők: a szegények megrozsdásodó átka csorbán zuhan a bőség uszonyára. Pengét fennek gyorsszárnyú konclesők.

LENT

Fönt fölszikráznak fürge űrhajók.

Lent lábad veri eléd lökött tüske.

Az árvaság gyöngysorát nyakba fűzve viselik arctalan a csőlakók.

MÜLT

A toprongy selyem sugarához ér mielőtt porladni omol a mélybe. Emlékezik: múltjának habfehére utálkozott, ha átverte a vér.

GAZDAG

Dúsgazdag amíg hosszan égbe Jár új köntösét Is rózsaszínre fösti, ha elszakad bolyhát virágra önti. Szirmok közt fátyolcsipkét bont a sár.

ÁRVÁK

Árvák a homálycella rácsai. Világosságba úszó karok árnya fonódik sovány sugár derekára. Sekélyebbek a tavasz ráncai.

KASOK

A boldogság-szalmából font kasok elszáradnak a szerelem palánkjáa ha jön a benti tél. Jégszájú sárkány farkán ülnek hószárnyú farkasok.

KERÉK

Korhadt kerék, galambok asztala: vihartól sem fordul, plben repedtem. Bodzavirág gyújtó sarok a kertben fáklyát tűz rá ha hull az éjszaka.

ŐSZ

Kökénygolyó gumi tört ághidon, alatta páfrányháló kifeszítve.

A dér porondján bő ezüsttel hintve zenél a nád, a horpadt xilofon.

Örökké élek

Olvasom, hogy nagyra törekvő tudósok a sejtek regenerálásával kísérleteznek. Ha ez sikerül, elaggott, aszott sejtjeinkből virgonc csecsemősejtek születnek. Ujjé! Hovatovább az ember, dőlhet akár félmillió évig is.

Megörülök a hírnek, aztán elkomorodom.

Az még hagyj án. hogy én, személy szerint, megérem az emberi kor végtelen határát Rendben van. Állok élébe. Én félmillió éves koromban is barátságon viszonyban leszek önmagámmal. Ez a tudomány vívmánya. De némi aggódásra késztet, hogy hasonló sors vár másokra is. Ilyenformán kétszázötvenezer óv múlva — ne mondjunk sokat — legalább négy-ötszáz elvált feleségem lesz, bár házasságaim általában tartósnak mondhatók: csemetéim száma, pedig meghaladja a tízezret, noha nem vagyok szapora természet; s persze, a gyermekeimnek is születnek gyermekeik, akik ugyanolyan mennyiségben tovább szaporodnak; így unokáim kiszámításához már a felsőbb matematikához kell folyamodnom: ki tud egy világtörténelmet kitevő rokonságot fejben tartani? Aggasztó továbbá, hogy ellenségeim is vélem együtt érik meg az emberi kar végtelen határát. S néhány emberöltőn át még csak sikerül valakivel haragot tartani. De félmillió évig? Ez már sok. Ezért elképzelhető, hogy előbb-utóbb kibékülök saját ellenségeimmel, s bizalmas kapcsolatba kerülök, egészen sötét lelkű és undorító fráterekkel, barátaim meg sorra elpártolnak tólem: egyrészt, mert ilyen pocsék alakokkal szűrtem össze a levet, s másrészt, mert mindennek van határa, a barátságnak is. De még ez sem elég. Az a legaggasz- tóbb, hogy körülöttem minden marad a régiben. Ugyanazok az arcok, örömök, szenvedélyeik. Az arcokat megírnám. Az őrömből bosszúság lesz. Szenvedélyeim pedig elaltatnak. Rágondalni Is rossz, hogy kétszázötvenezer év múlva — az emberélet útjának felén — még ugyanabba a szerkesztőségbe járok,

ugyanolyan cikkeket Írok, ugyanazokról a szerzőkről, ugyanabban a stílusban; s kétszázötvenezer-egynéhány

küdtem a hátamon, napokon, heteken át, éjjel és nappal; nem fordulhattam se jobbra, se balra, se hasmánt: ha történetesen a tengerbe akartak volna dobni, vagy le a második emeletről, akkor se tehettem volna ellene; még a szükségemet is ott kdlett elvégeznem, abban a megkötözött, tehetetlen állapotban, magam alá

Galsai Pongrác:

FORGÓSZÍNPAD

éves szerkesztőm biztosan akkor is megszid majd, hogy keveset dolgozom; az utóbbi huszonötezer évben csak két és félmillió kritikám jelent meg, így lopom az ös- állam pénzét, ez felháborító; s egyébként is, az alig kétszáznegyvenhatezer éves Csetemeki Andor darabjait túl keményen bíráltam, le-' gyünk megértőbbek a fiatal szerzőkkel, szegénynek eddig csak hetvenhatezer színművét mutatták be, még kezdő a szakmában, s minden kezdet nehéz.

Bizony, nagyon szomorú, hogy az emberi élet véges.

Ennél csak egy gondoláé lehetne szomorúbb.

Az, hogy örökké kell élnünk.

A kisded

Egy éjszaka, pár nappal azután, hogy a kisfiam világra jött, megálmodtam a gyermekkoromat.

Rettenetes álom volt Szörnyű. Embertelen. i Képzeljék el: azt álmodtam, hogy lefektettek a hátamra s egész testemet becsavarták egy vattazsákba, le is kötözték szorosan, hogy moccánní se bírjak; így fepiszkítva; s csak a kezemet meg az arcomat hagyták fedetlenül, de mit is kezdhettem volna a kezeimmel, legföljebb véresre kaparhattam velük a képemet; hiszen ráadásul vak is voltam, majdnem teljesen vak: körvonalak, homályos fényfoltok, ennyit láttam csak; s ha még beszélni tudtam volna! Egy szót, egy emberi szót legalább. De nem értettem én akkor az emberek beszédét, akik fölém hajoltak, s akiknek csak a nehéz lehelletét éreztem; így azt sem tudtam megmondani, hogy fáj a fejem vagy viszket a bőröm, vagy egyszerűen csak éhes vagyok: adjátok már a számba azt a meleg tömlőt, amelyből oly keserves erőfeszítéssel szoktam kiszívni mindig egyféle táplálékomat; hogy aztán a teljes önkívület, a mindennél sötétebb sötétség, s a vakságomnál is vakabb vakság állapotába kerüljek; majd felriadva újra érez- zem, hogy egy vattazsákban fekszem, szorosan lékötözve, mint a fáraósírok lakói, a hiába akarok, moccanni sem tudok.

Mondom, rettenetes álmom volt. Szörnyű. Emberi.

De valamiképp ismerősnek tűnt fel ez az álom;

egyszer mintha már átéltem

volna: valamikor, idestova negyven éve.

Kemény gyakorlatot szereztem én akkor az emberi dolgokhoz. Olyannyira, hogy a többi már könnyű volt Sőt, elvétve szép és boldog is.

S most ugyanazt éli át a fiam is.

A felnőttek azonban már nem emlékeznek. A felnőttek gyanútlanok. A felnőttek megnézik a kisdedet, főié hajolnak, selypesnek neki; s azt mondják, milyen édes. Milyen aranyos. Milyen cukor. Ha megnő, talán pilóta lesz belőle.

Anya, gyermekév«!

Egy asszony üti gyermekét az utcán. Üti, üti, üti.

A gyermek meg átöleli az anyja szoknyáját, örvénylőén és tapadón, a ruhájába kapaszkodik, a lábszárába, a húsába; fájdalmával mintegy hozzá menekül — segítséget és védelmet várva attól, akitói az ütéseket kapja.

Férfi a férfinak

Korányi fcórháx. Baleseti bel női oldal Hatos számú

kórterem.

Itt feküsznelfc ax öngyilkos lányok Is; a szerelem sérültjei, a bolondságig szeretők. Elnézem őket: milyen fiatalok, haloványak, szépek; arcukat hogy megszépíts önnön erejük, de gyengeségük is: a bőrükön immár öntudatlanul áttetsző tájdalom.

S délután belépnek a kapun, akik tettüket okozták.

Egymásután jönnek a férfiak: hát ezekért? Jönnek az érelmeszesedése« Don Jüanok s a Bea tles-frizurás sihederek; az ijedtségüket dicsekvéssel viselők; jönnek a kövérek, a kopaszok, a göthös mallűek, a vígééek, a diákók és slusszkulescsör- getSk.s.

És a portás gratuláló részvéttel köszön nékik. Sajnálkozva, de elismerően Ss.

Mint férfi a férfinak.