Dunántúli Napló, 1969. október (26. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-26 / 249. szám

1969. október 26.

Dirr»<nmttm napio

7

LÁTOQATÓBAN

QALSAI PONQRACNAL

Mondjuk: tizenegy kérdés Galsai Pongráchoz... Körülbelül így kellene, az ő stílusában, tesztszerűen, hogy a kérdések között felocsúdni se nagyon legyen ideje: ahogy népszerű, lendületes színész- portréit írja a Nők Lapjában. De hót, nem színészportré ez, s különben is, amit 5 tud igazán, mi szükség azt még formájában is utánozni?

Tizenkét éve már, hogy elment Pécsről. Én csak néhány éve ismerem személyesen. Ha nem tévedek, az első pécsi filmszemlén találkoztunk. A szakmai vita nehézkesen, mélyebb hullámok nélkül zajlott egy nagy teremben. Egymás mellett ültünk, félhangosan beszélgettünk hátul, a vita se zavartatta magát, mi sem. Egyszercsak csodálkozva, érdeklődéssel rámnézett: — Szóval, te vagy a Thiery? Megszoktam az ilyen pillanatokat, hisz ő is — mint többen a szerkesztők közül — előbb olvasta és közölte a novelláimat, mint személyesen találkoztunk. Személyesen ugyan nem ismertük egymást, de sokat hallottam róla a pécsi irodalmi körökben, gyakran olvastam szellemes, csípős kritikáit, hangulatos portréit, lendületes, gondolat- gazdag esszéit és különös hangulatú szépprózai írásait.

Most itt ülünk egy délelőtti vendéglőben, amely a legborzasztóbb helyek közé tartozik, egy idős hölgy ébredése ilyen, mint a vendéglő délelőtt, és csak a szolid mennyiségű italok társasága szorítja kissé háttérbe a környezetei Napokig törtem a fejemet bizonyos kérdéseken, s már-már úgy döntök: jobb, ha a kérdéseimről egyelőre bölcsen hallgatok, s akkor megérkezik a biztatás:

— Kérdezz! Különben mire válaszoljak?

— Tizenkét éve jöttél el Pécsről.

— Igen, amikor megszűnt a Dunántúl és az írószövetség pécsi csoportja. Először korrektor voltam a Nők Lapjánál, egy év múlva munkatárs, majd az irodalmi rovat vezetője. A Nők Lapja nagy publicitású, olvasott lap. A 600 ezres példányszám önmagáért beszél. Részben a sors véletlenjének tartom, hogy a Nők Lapjához kerültem.

— Az elmúlt tíz év alatt rengeteg olvasott és számon tartott kritikád, cikked jelent meg a Nők Lapjában és másutt.

— Négy-ötszáz. Láthatatlan életmű. Ezt megfogható- vá tenni, ezt szeretném.

— öt éve jelent meg folytatásokban a nagy figyelmet keltett Bajor Giziről írt életregényed. Az olvasók mikor látják könyvalakban7

— Ez a regény úgy született, hogy abban az időben, amikor színes nyomású lett a lap, kellett valami „blikkfangos” anyag. Még csak negyven oldal volt készen, amikor a lap elkezdte a közlést. Hétről-héfre Utam, jóformán a szedőgépbe diktálva, és közben végeztem a bonyolult. nem minden nehézség nélküli kutatómunkát. A regény óriási sikert aratott, és rengetegen támadták. Ha visszagondolok: egy kicsit

Joggal. Tele volt intimitásokkal. A témából viszont írtam egy könyvet, amelyben jóformán csak Bajor Gizi személye és az alaptények azonosak. A regény a jövő év elején jelenik meg a Magvetőnél.

— Sztnészportréid, amelyekét irodalmi igényű megközelítéssel írsz, egyéniek és népszerűek. Nincs szó könyv- beni megjelenésükről?

— Éppen ezek a színészportrék! ... Megpróbálkoztam egy olyan stílussal, hogy a szokásos párbeszéd folyamat- szerűségével szemben a tesztet állítottam. Mintha egy kérdőívet nyújtanék át az interjú alanyának. Ez persze, csakis akkor jó, ha az előre eltervezett kérdésekből s a válaszokból együttesen kialakul a színész karaktere. Huszonöt színészportrém jövőre a Kozmosznál jelenik meg. Eddig tizenhét készült eL

— Ezek a konkrét, mondhatnám: elhatározott dolgok. Kérdeznék most valamit az „álmokról” is.

— Az álmok? Van egy álmom, hogy megjelentessek egy esszékötetet. Ez három részből állna. Az első rész ben kapnának helyet a méltatlanul elfelejtett Írók, mint Cholnoky László, Szomory Dezső, Papp Károly és mások. A második részbe irodalmi emlékezéseket tervezek Tersánszkyról, Füst Milánról, Kodolányiról, Berda Józsefről. A harmadik részben kapnának helyet a mai írókról szóló esszék.

— Annak idején prózaíróként kezdted a pályádat.

— Ó, igen. A Magyarokban. a Válaszban, a Dunántúlban.

— Két évvel ezelőtt érdekes, sikert aratott kisregényt közöltél a Nők Lapjában,

— Az igazság az, hogy a prózaíró-készséget én Inkább a kritikáimban, esszéimben szeretném kamatoztatni. 1957- ben jelent meg kötetem, azóta nyolc-tíz bevezetőm. Ez nem túl sok, de nem is bánom. El kell telnie egy időnek, míg az ember megtalálja a saját hangját. Ez talán

négy-öt éve kezdődött.

— Könnyen írsz?

— Fantasztikus nagy kínnal. Ráadásul emiatt állandó küzdelemben állok a határidőkkel.

— Pedig az írásaid lendületesek, könnyeden szellemesek, mint VQV vívóbajnok edzései.

— Ez ' a látszat. Mögötte kínos órák lapulnak.

— Pécsről még nem beszéltünk.

— Pécs? ... Pécstől tulajdonképpen mór elidegenedtem. de rettenetes nosztalgiák kíséretében. It>t Pesten, ez az igazság, nem érzem túl jól magamat. Pécs még erősen fénylik előttem. A gyerekkor ... Pécsett mindig jó pezsgés volt, csodálatos baráti kapcsolatok, összejöttünk szinte nap mint nap, egymás kéziratait olvastuk, bíráltuk, micsoda lelkesedéssel! Valóságos szertartások voltak! Megpróbáltuk ezt Pesten is, de itt értetlenül fogadták, és már-már önképzőkör jellege lett. Mi, Pécsről elszármazott szerzők éveken át elég rendszeresen össze jártunk, aztán ez is szétoszlott. Csak a nosztalgia maradt meg.

— Van-e még valami, amiről eddig nem beszéltünk, és nem szeretnéd, ha kimaradna az interjúból?

— Nem szeretném, ha kimaradna a te szubjektív véleményed.

Neve hétről hétre izgalmas recenziók, figyelemre méltó esszék alatt szerepel, szellemessége rendhagyó és súlyos, ítéletei kerülgetés nélkül találnak a lényeghez. A Nők Lapjában nagy publicitás mellett, de korlátok között irodalmat szerkeszt. Oda kell figyelni az írásaira. Korfárs, ÉS, Filmvilág ... Érzékeny figyelemmel kíséri az irodalom és a művészvilág érdemes eseményeit, s közben — szinte inkognitóban — születnek a regényei, a portrésorozat, s az „álom” is: az esz- székötet.

Thiery Árpád

MIÉRT SZÉP!

MEDNYANSZKY

Mednyánszky László: Lövész írok két halott katonával

A kép láttán első látásra szembeötlik a sztereotip kérdés fonáksága. Miért szép? Helyénvaló ez a kérdésfeltevés? A téma: lövészárok két halott katonával. Lehet-e szép látvány a halál borzalma, a háború tragikuma? Azt hiszem egyértelmű a válasz, nem. Kivétel lenne e kép, mely erősíti a szabályt? Vagy a művészek témaválasztását kellene korlátozni? De milyen alapon? A halál, a borzalom, az elmúlás talán nem része az életnek? Kendőzetlenül tárul elénk a háború rideg valósága?

A kép lövészárkat, két halott katonát ábrázol. Az egyik a jobb alsó sarokban felcsapott lábakkal, előrebukva, arcát a földbe temetve fekszik. Görcsberán- dult hústömeg, valaha élő, remélő, tervezgető ember, aki parancsszóra vált áldozattá, előtte tán gyilkossá, mindenesetre részese lett egy ördögi gépezetnek. A másik a kép átlójában fekszik, hanyatt, fejjel lefelé csúszva az árok mélye felé. Arc, fej egyiken sem látszik, csak

Jlencl cl DCiúmhóL

Jalta s Krim-félsziget és alighanem az

egész Szovjetunió legelőnyösebb fekvésű városa. Északról és nyugatról félkör alakban magas hegyek védik a sztyeppén nyargaló szelektől, s védelmező árnyékot terítenek egyben a Fekete tengerre is, amelynek szeszélyes hullámai megszelidülten nyaldossák a kikötő mohos gátjait, mire ideérnek. És van ennek a festői városkának még egy nagy előnye a déli partvidék többi üdülőhelyével szemben: a meghittsége. A szelíd és szinte teljesen zárt öböl nem tűr meg olyasféle nyüzsgő és zajos turisztikát, mint például Szocsi. Bár sok itt is az üdülő, a város éli a maga megszokott, normális életét, amelyet nem csigáz fel elviselhetetlenné az egyéb helyeken tomboló üdülési és feltűnési láz.

Egy-egy távoli hajó érkezése ma is csak olyan nagy esemény mint hetven évvel ezelőtt volt, amikor egy szép tavaszi napon fehérkesztyűs színésznők és cilinderes sztárok, a moszkvai Művész Színház együttese érkezeit ide a beteg Csehovhoz, hogy bemutassa a városi színházban darabjait, amelyeket mindenki látott már a két fővárosban, — kivéve a szerzőt.

A hegyoldalban épült „fehér ház” (így hívták a szomszédos tatár negyed lakói Csehov villáját) két hétig a századeleji orosz irodalom és színház találkozóhelye volt akkor. Az ebédlőben Korolenko, Kuprin, Bitnyin, Ve- reszájev ülték körül a szamovárt, a kertben pedig Gorkij hintdztatta a ■ csinos színésznőket. A nagyüstökű, széles, papos gesztusokkal és erős délorosz tájszólásban beszélő „népi” írót Csehov akkor mutatta be a Művész Színház vezetőinek, Sztanylszlavszkijnak és Nyemirovics-DancSenkónak, akkor született meg az Éjjeli menedékhely és a Kispolgárok bemutatásának terve.

Jalta ma is elsősorban Csehov városa. Es nemcsak azért, mert látogatók ezrei keresik fel naponta ma is a hegyoldalba épített kis házat, ahonnét úgy nézett le valamikor az iró a tengerre, mint a mi Kisfaludynk a Badacsonyi hegyről a Balatonra. (A különbség csak ar, hogy Csehov háza felett nincsen borkimérés és ihaj-csuhaj pántlikái idegenforgalom.) Ez a város a lelkében őrzi valahogy a nagy író emlékét, aki pedig se nem született, se nem temetkezett itt, csak orvosai minden intése ellenére, egyszerűen ideszökött élni még egy kicsit. De Csehov számára az élet mindenek előtt munkát, — értelmes és szép munkát jelentett, amelyben kedve telik annak is aki nézi, annak is, aki végzi. A Jaltában írott művek (a nagy Csehov-da- rabok és a késői elbeszélések) mind magukon viselik ennek az itt végiggondolt, szinte

hedonisztikus derűvel átszőtt, csendesen és türelmesen munkálkodó világmegváltásnak a jegyét. És amíg a nagy író egyéb szobrai mindenütt a romantikusan lelkesülő, vagy éppen elkeseredetten pesszimista, — mindenképpen: a türelmetlen embert állítják elénk, a jaltai tengerparton a nyugodt és bölcs Csehov kőalakja ül a tengerparton, s szelíden, de mégis valami átható, nagyon mai iróniával szemléli a sétány nyüzsgő forgatagát.

Sokan mások is éltek, dolgoztak persze a Krímben az orosz művészek nagyjai közül. A Fekete-tenger Egry Viktorja, Verescsagin itt festette a maga csodálatos képeit, megfordult itt Levitán is, Puskin itt töltötte első száműzetésének éveit, Tolsztoj gyakran nyaralt itt, az orosz Egressy Gábor, a múlt századi realista színészet első nagy alakja, Gogol barátja, Scsepkin pedig Jaltában halt meg. A várostól nem messze, egy Alupka nevű helységben építette fel a múlt század elején az egykori krími helytartó, az anglomán Voroncov gróf a maga furcsa, angol vidéki kastélyokra emlékeztető palotáját, amelyről különösen sok művész-anekdota jár szájról-szájra. Beszélik például, a legnagyobb orosz polgári történész, Klucsevszkij pedig írásban meg is erősíti, hogy az egyik híres Puskin-epigramma (szabad fordításban: a „félig milord, félig kupec ...” kezdetű) szintén ebben a kastélyban íródott. Érdekessége pedig az, hogy a cár krími helytartója ellen írott gúnyos epigramma hevülete nemcsak a nagy költő közismert zsarnok-elle- nességéből táplálkozik, hanem azokból a gyengéd érzelmekből és meghitt kapcsolatokból is, amelyek Puskint itt-tartózkodása idején Voroncov gróf hitveséhez fűzték. A hossz nyelvek szerint ez a szerelmi féltékenység kellett ahhoz, hogy a dekabrista költő gúny- verset írjon az 1812-es háború hőse ellen.

De talán elég az anekdotákból, s a művészekből is. Csak egyetlen eseményről szeretnék még beszámolni. A jaltai színházban találkoztam egy népi vonós hangszerekkel kísért magyar beatles-együttessel (a vezetőjük nevét tapintatból nem írom ide), akik nagy-nagy lelkesedéssel és hangerővel léptek fel itt a többségében nagyvárosokból érkezett és ennél már cifrábbakat is látott közönség meglehetős csodálkozása mellett. Gondolom ez is azt bizonyítja, hogy minden égzotikuma ellenére a Krim nincs is olyan messze főiünk, s több magyarnak kellene ide utazni, — nálunk nagyobbaknak is.

Nagy László

elmosódott foltokban követhető nyomon. A figurák, az emberi testek egyébként is csak nagyvonalakban jelzettek, még leginkább a bakancsos láb, fáslival átkötött lábszár az, ami a legrészle- tezettebb. Ez az egyetlen támpontunk a személytelen szereplők kilétét illetően, az első világháború névtelen hőseinek állított emléket a festő. A személytelenség azonban általános érvényűvé válik a vásznon. Milliók sorsát és szenvedését idézi, az esztelenül kiömlött embervér hiábavalóságát. Sokan, sokféleként élték át ezt a pokolt, de az emberiség egész története is benne van kissé ebben a megfogalmazásban, hisz a háborúk története szinte összefüggő láncként követi az emberi sorsok alakulását Sokan, sokféleképpen ábrázolták, a szemtanú hitelességével, az átélés tanulságával. Mednyánszky is szemtanú volt, az idős mester hivatalos csatafestőként járta a frontokat, a legvakmerőbb helyzeteket kereste magáravál- lalván szinte a katonák sorsát, megidézve a veszélyt. Az életet a hálái küszöbén leste meg. Milyen keresetlen eszközök, eszköztelen eszközök kellenek nagy dolgok, élet és halál kifejezésére. A kép monoton barna színvilágé, szinte egybeolvad már minden, a föld, a katonák és az ég. Ezzel tulajdonképpen le Is írtam a képet, semmi más tárgyi elem nem töri meg e kegyetlenül sivár világ látványát. Nem vonja el figyelmünket, illetve arra kényszerít, hogy másra se gondolhassunk. Máris, szinte észrevétlenül e halált szóró folyamat részeseivé válunk, mert a kép dinamizmusa, szuggesztív ereje a harc valódiságát, fütyülő srapnelek vijjogását sugallják. Az átlósan fekvő test sem mozdulatlan, szinte a szemünk előtt csúszik — tehetetlenségénél fogva — egyre lejjebb az élettelenné váló test, míg utolsó vonaglásba rán- dul a másik. A föld is porzik, az ég Is elsötétül a kavargó füstben. Látszólagos tehát a mozdulatlanság,

, megelevenedik a valóság, a háború valósága. A kép maga a döbbenetes valóság.

Tulajdonképpen elkerülte Mednyánszky a naturalizmus szóklmomdását. Pedig mennyi példát ismerünk a kínba torzult arc,- a kispriccelő vér, a fájdalom ágáló gesztusát harsogó, az emberi szenvedést szenvtelen ridegséggel mutogató ábrázolásra. Mednyánszky sem kendőn a valóságot. Rideg tárgyilagosság helyett azonban együttérez és vádol. Döbbenetét vált ki és ellenzést, ellenzését mindannak, ami embertelen, antihumá- nus és értelmetlen. Nem a hálái ellen, az értelmetlen halál ellen hadakozik — sajátos eszközével, a művészet erejével.

Miért szép? Mert kifejezi a valóságot, mert vádolja az esztelenséget, mert merően tót állít a névtelen millióknak, mert a halál leleplezésével is az életet igenli.

Rotnváry Ferenc

A (ESERNYŐ^#

A TRAGÉDIA — MILLIÓKNAK

Az ember tragédiája elsősorban könyvdráma, nem pedig színpadra készült mű. „Olvasásra szánt gondolati költészet — mint Illyés Gyula írja —, amely úgy is megáll, ha nem viszik színpadra, sőt tulajdonképpen úgy hat igazán.” A tévéfilm más műfaj, mint a színház, de az is kétséges, hogy a Tragédia annyira képernyőre termett volna, mint Szinetár Miklós vallja.

A televízió vállalkozása persze nagyszerű és fontos ügy, hiszen Az ember tragédiája nemzeti irodalmunk egyik legértékesebb alkotása* amelyet a legszélesebb köriben megismertetni igen Jelentős népművelési misszió. A bemutatott tévéfilm-válto- zat legfontosabb hatás-értéke az, hogy valóban milliókat vezethet el a mű elolvasásához, az eredeti, teljes mű befogadásához.

Szinetár Miklós rendezői koncepciója egészében jól megfelelt a népművelési célnak. Nagyon helyesen, nem bonyolódott bele a mű értelmezésébe, a Tragédia pesszimizmusa vagy optimizmusa körül régóta folyó vitákba. A küzdő örök Ádá- mot akarta felmutatni, a kételyek és csalódások után is újra meg újra felemelkedő és tovább harcoló embert. Kiemelte a mű reális rétegeit, kihagyta vagy tompította a misztikus elemeket (A Föld szelleme, angyalok stb.). Igazi „szellem-régiókban” az Űr maradt csupán, Lucifer emberibb volt, mint bármely korábbi színpadi feldolgozásban.

A három főalak, Ádám, Éva és Lucifer rendezői beállítása, szerepfelfogása a hétköznapi ember közvetlen természetességét hangsúlyozta. A Lucifert alakító Men- sáros László mellett jól illeszkedett ebbe a felfogásba a fiatal emberpár, Huszti Péter és Moór Mariann is. Teljesítményük nem volt egyenletes színvonalú, de jól megfeleltek az eredeti célkitűzésnek.

Kevésbé sikerült a tragédia egészének egységes stílusú, következetes képi megjelenítése. Naturalista alap- jellegű színek váltakoztak csupán jelzésekre korlátozódó modernebb felfogású színekkel, patétikusabb beszédstílusú szereplók keveredtek a természetesebb felfogású- akkal, gazdag fantáziával* valóban filmszerű eszközökkel megfogalmazott képsorok váltakoztak szegényes műtermi felvételekkel, amelyek még egy jó színpad lehetőségeit sem használták ki. Az egységesség, megállapodott- ság hiánya valami túlzottan óvatos kompromisszumot sejtetett, görcsös ragaszkodást a „jaj, csak minden igényt kielégítsünk” elvéhez.

Az eredeti szöveget kár volt „korrigálni”. Madách nyelve nem áll annyira messze a mai nyelvhasználattól, hogy az átlagos néző is meg ne értené. Patináját, régies ízeit védeni kellene Inkább, és csorbítatlanul közvetíteni a mai millióknak.

A kifogásokat szaporítani lehetne. A Tragédia tévé- film-változata nagyszabású, de nem végleges és tökéletes alkotás. A feldolgozás első jelentős kísérletének fogható fel, amely nem volt méltatlan Madách-hoz. Átlagon felüli és egyenletes művészi élményt^ igazán szívszorító pillanatokat nem nyújtott, de sok részletszépséget kaptunk, amelyekre szívesem emlékezünk.

örültünk, hogy a televízió vállalkozása valóban országos vállalkozás volt abból a szempontból is, hogy a vidéken dolgozó színművészek Is helyet, szerepet kaptak benne. A pécsiek kivétel nélkül kitűnően megálltdk a helyüket. Ronyecz Mária Hippiája kiérlelt, szép alakítás volt, de Bálint András és Kézdy György is kifogástalanul játszott.

Szederkényi Ervin