Dunántúli Napló, 1969. október (26. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-19 / 243. szám
6 Bunamtiii napú» 1969. október 19, LÁSZLÓ IBOLYA: KILENC, MÍNUSZ HÁROM-ünk az erőműépítés kisvendéglőjében. Mióta megfogyatkoztunk, új szokása a brigádnak, hogy falkában megyünk mindenhová, még a két fiú, a két legfiatalabb is felhagyott a szoknyakergetéssel. Ott gubbasztanak komor ábrázattal az asztalvégen. Jancsi az imént vakarta le magáról a konyhás Ancít, pedig a brigád plusz élelmezése miatt ennek a csupa-gömbölyű, csattanó-piros lánynak a meghódítását tartotta eddig legnagyobb fegyvertényének. Anci táncolni hívta. — Gördülj öreglány, nincs kedvem hetyegni. Gondolkozom. — Van is neked mivel! — nyelvelt vissza amaz. — Kopás, amíg finom vagyok. Anci sarkon fordult, nem tehetett okosabbat De a válla fölött visszaszólt élesen, sértődöttén: — Tényleg fenemód finom gyerek vagy, akár egy lópokróc! Bámul utána a fiú, káromkodást cifrázva, hogy így. meg úgy a nők, meg ez a.., Verebes a gyerek orra előtt ejti öklét az asztalra. — Befognád a ronda pofádat? Mert én befogom, ha a többiek se ellenzik! Falnak támogatod, elfogadsz tőle mindent aztán így beszélsz, ennyi ember előtt! Máskor ilyen beavatkozásból parázsló veszekedés gömböl yödne. Igaz, máskor Verebes nem szólt volna bele ilyen szoknya-ügyekbe. Csöndes, fanyarhumorú ember az öreg, fölöslegesen nem beszél az istennek se, de ha mond valamit, az szentség. Tekintélye van, mert hideg marad a feje talán még a pokolban Is. Nem volt véletlen, hogy János, aki a fia is lehetett volna akár, pont ennek az öreg szakinak a barátságát tartotta olyan nagyra. Jancsi békítőén emelinti a poharát. — Jól van, na! Egészségünkre! ^Valami baja van ennek a sörnek, nem akar elfogyni. Nyűglődünk mellette, bámulnak is bennünket suttogóra fogott hanggal. Meg kell hagyni, különös gyülekezetnek látszunk ebben a lármás, füstös helyiségben. Alig van be- szélnivalónk. Fogadok akármiben, hogy ahányan vagyunk, mind arra gondolunk. A híres acélbrigád! Három hét, háromszor hét nap és három emberrel kevesebb a brigád. Az első, aki elment, iehettem volna én, vagy bármelyikünk. Verebes, az égimeszelő Karácsonyi, vagy a kölykök. Hallottam, vagy olvastam? Nem tudom, de mostanában sűrűn döbbenek a mondott és írott dolgok igazára. Hogy is? A haragnál és a halálnál nincsen ostobább. Hát még az oktalan halálnál! Van egyáltalán okos halál? Határidőre akartuk beszerelni az egyes körvezetéket. Imrét, a vezető szerelőnket fölrendelték valami szószaporító értekezletre a központba. Pedig, ha ott van, talán... Mit talán! Olcsó kis reménykedés. Akkor is megtörténhetett volna az a szörnyűség. Öt méter áfmérőjű csőelemeket emeltünk be szereléshez a pincébe, daruval a pince torkolatáig onnan meg csörlőzve, vaspajszerokkal, manipulálva. Ment a jneló, mint máskor. Bállá Jóska mesélte végenélküli kalandjait a hórukkok között, és... az emberrel mindig olyasmi történik, ami addig még nem történt. Megpattant a csörlő- lánc, mielőtt még bárki kinyithatta volna a száját, a csőelem lezuhant. Jóska ott maradt alatta. Ordító zás. pánik, vizsgálat, jegyzőkönyvek, újra vizsgálatok, jegyzőkönyvek. Bállá még a mentőkocsiban meghalt. Nem is hittük, hogy az a véres, nyöszörgő roncs, amit a csőelem dagasztott belőle, életben maradhat. A sok okos vizsgálódó végül megállapította, hogy Jóska az egyedüli oka a halálos végű balesetnek, mert akkor is bohóckodott. Mind tudtuk, hogy ez nem igaz. Előtte sokszor járt a pofánk, hogy a csörlőzés a mozgást korlátozó pincében veszedelmes és nehéz meló, olyan, mint amikor fogpiszkálóval kezdi emelgetni az ember a hegyet. De a híres acélbrigád!... M ég ki sem hevertük az iszonyatos élményt, Imre nekirohant egy fának motorral. Hazaugrott a sógora temetésére, és még aznap este indult vissza, hogy reggel, munkakezdéskor itt legyen. Fáradt volt, vagy ivott is? Nem kérdés már. A mentők el sem vitték az országúiról. Huszonöt évet élt. Jóska, huszonhármat. Amannak fiatal felesége, kis kölyke. Mennyit mesélt a fiáról! Emennek öreg, magatehetetlen szülei. Legszívesebben szabadságra mentünk volna mindannyian, le a térképről, bárhova. Nagyon belénk esett a félelem, szorongás férge, mintha kicserélődtünk volna. Egyik este is... Karácsonyi, akit jámborsága miatt plébánosnak neveztünk, összeverekedett Sanyo Ferivel, összetörték a fél berendezést. Ferkó nap, nap után holtrészegen . jött haza a szállásra és ilyenkor sírt, mint az anyátlan. Verebes tekintélye is majdnem zátonyra futott, mert amikor arról volt szó. ki menjen a brigádból Imre temetésére, János bácsi csak hümmögöft, forgatta a fejét, kiment, meg bejött. Egyre azt hajtogatta, küldjünk koszorút. A központból érkezett hozzánk egy cingár tintakukac, hogy beszélje meg a brigád, kit akar Imre helyett vezető szerelőnek, mert ugye a termelés nem állhat meg. Gyorsan laráztuk, örüljön, hogy •lem ráztuk ki a gatyájából. Verebes mégis kért egy nap szabadságot és elment Nyírlövőre. de amikor visszajött, vagy másfél napig mintha meg- kukulí volna. Dolgozott, mint az ördög és ordítozott, ha nem úgy kapta kézhoz a dolgokat, ahogy kell. Makay Ida: Kérdés éjszaka Maid megje'ensz-e álmon innen is, íölderengsz-e a vágyalatti mélyből? Lesz-e erőm. hogy lényeged kivessem a mozduiatlan-tömbű szenvedésből? Lesz-e igém. hosrv szólhassak veled, vagy így maradsz — már örökre bezárva •i Mi tó- meg a tagadószavaknak irgalmatlan-szép halott nyelvtanába? Fejein fölül, ha elforog az ég már, teremthetek-c arcodból napot, adsz-e majd törvényt, mint a barbár földnek a csiliagpercre járó évszakok? Ha megldár az óra, az utolsó, ha bóléiméi m> nines hová rejtsem, lesasei-e akkor kegyelem, fö'o'dó, a legutolsó mentség magam ellen? Lassan rendbe is jöttünk volna talán, ha Sanyó nem iszik úgy. Esténként akárhogy próbáltunk rá vigyázni, meglépett és reggelig sem tudta kialudni a mámorát Kevesen voltunk, neki sem lehetett hasznát venni, pedig ez a kétméteres, száztíz kilós fiú három helyett is tudott dolgozni. Alig ment a meló. Verebes nem merte Ferkét beereszteni a csőbe hegeszteni. Szerda reggel volt nem is esett, ömlött az eső. Mire a körvezetékhez kiértünk, eláztunk. Sanyo kint várt, nem állt a lábán. Kiderült, hogy valamikor még az éjszaka kijött, s csak akkor mászott elő a pincéből, amikor kiürült a pálinkás üveg. Verebes, amikor meglátta, nekirontott és rázta, pofozta. összeszaladt a lármára a jónép. Ilyesmit is ritkán látni. Olyan volt a kistermetű Verebes, mint egy nekidühödött tacskó kutya, amelyik rázza, rángatja a támadást békén tűrő eleíántot. — Csak a fejét, szakikám! Hátha helyrebillent — Nem látja, hogy csontrészeg?! — Slagot neki, kívül-belül! — Takarodj! — ordított Verebes. — Takarodj, ne lássalak ilyen disznómódra, eredj, aludd ki a mocskosságodat! Ferkó, aki ennél kisebb sérelmekért is csonttöréssel fizetett alkalmasint, állt egy darabig, körben jártatva zavaros pillantását, aztán sarkon fordult: — János bátyám, meg ne bánjad! Meg ne sajnáld, hogy így belémrúgtál! — Nem kéne elkísérni? — Itt maradtok! Te meg, kotródj! Majd este beszélünk! — Verebes szétzavarta az ingyencirkusz közönségét Sajnáltuk ezt a marha Sanyót aki olyan külsőre, mint egy henteslegény és mégis, olyan érzékeny, törékeny szívvel él a világban, mint valami kisasszony. De igazat kellett adnunk János bátyánknak, itt tiszta fejre, biztos kézre van szükség. Soha még ilyen vad hajtásban nem dolgozott a brigád. Műszak végén fáradságtól zsibbadtan poroszkáltunk haza. Sanyó? Sehol. A takarítónők látták felöltözve. Később, amikor szétszéledtünk megkeresni, egyik sorompóőr mondta, hogy még dél körül elment Motorral Imre szerencsétlensége óta nem ült motorra, pedig itt volt a Pannóniája. Vonattal utazott, mint a többiek. Jancsi hozta a hírt, 6 hallgatta az esti krónikát..Sanyo Ferenc 27 éves tiszasülyi lakos... nem adta meg az elsőbbséget ... a helyszínen meghalt,.. E nnek már két hete. Micsoda két hét! Senki nem olyan, mint régebben és nem is hiszem, hogy leszünk valaha olyan vidám, lehetetlent nem ismerő fickók, amilyen a hírünk volt Máskor, a hétvégi hazautazások előtt már korán reggel kezdődött a borsos férfi-heccelődés: — Aztán, nehogy nagyon elverd az asszonyt, ha akkor ugrik ki tőle a jószomszéd, amikor te kopogtatsz! — Szakikám, a lányok nem szeretik az ügyefogyott ürgéket. Azt mondom, ráhajtani a kicsikére, hogy levegőt se leap jón! — Hát persze, nehogy nekünk zsákbamacskát vegyél, mire megyünk azzal?! Péntek délig ólomlábon cammog az idő, de ha lehetne, még jobban lassítanánk. Valahogy nehéz útrakelni, akárhogy is várnak otthon és akármilyen jó megmártózni az otthoniak örömében. De másként beszélünk most, mielőtt szétszéledünk! — Aztán ... vigyázz ám, öreg. A hétfő reggelek is megváltoztak, bevárjuk egymást és ha késik valamelyik ... Nincs ez így jól.,. Vagy éppen így a jó? — No, szaktársak, igyunk még egy pohárral? Verebes nézi az óráját. Mindjárt kilenc. — Azt mondom, tegyük inkább el magunkat holnapra. S enki sem ellenkezik. Felkászálódunk és visszük magunkkal azt a hiányt, amitől nem tudunk szabadulni, amitől olyan nehéz elaludni. Pedig talán aludni a legjobb a világon, mert reggelig az emberben elrendeződik valahogy ez is, az is, és észre tudja venni, hegy süt a nap. DÉRY TIBOR: Bálint úton* M ire a község alacsony házai közül kiért a nagy síkságra, amelynek túlsó peremén a főváros a budai hegyek hóna alá simult, a vihar kétszeres erővel, semmi akadálytól fel nem tartva vágott szét a tájon. A gyereknek minden lépésért külön meg kellett küzdenie. Kistar- csa és Cinkota között az országút apró dombok hajlatain emelkedik, lejtősödik, de a szél a hullámvölgyeket már telehordta hóval, úgyhogy Bálint helyenként térdem felül besüppedt, s alig bírta kirámcigálni a lábát Szeme, szája, orra minduntalan hóval telt meg az állkapcsát feszítő vihar nyomásától, szinte percenként meg kellett fordulnia, hogy kiköpje és prüszkölje a havat, s egy korty levegőt szedjen tüdejébe. Már egy fél óra múlva úgy elfáradt, hogy alig bírta emelgetni a lábát tüdeje izzott, mint a tüzes vas, szeme szüntelenül könnyezett. Mégsem fordult vissza. Egy kis babonás játékot talált ki szíverősítőül: ha visszafordul, holnap nem fogadják fed az autójavítóban, ha kibírja, szerencséje lesz és felfogadják. A testi szenvedés könnyített a lelkén is. A vihar úgy edszívta előle a levegőt, hogy fulladozott tehetetlenségében olykor fel-felkapott karjaival a magasba, de ott sem volt mibe megkapaszkodnia. Mindegy, gondolta, muszáj kibírnom, különben holnap nem fogadnak fel. A vihar egyenletes gyorsasággal húzott északnyugati irányból, de áramában — mint külön meglepetések — egy- egy önállósult, gyors járatú szélroham nyargalt, amely helyenként a nyolcvan kilométeres sebességet is elérte. Ha ez íütyörészve nekizúdult egy domb lejtőjének, az egész megmaradt hóréteg egyszerre — mintha késsel szelték volna le — fel porzott a levegőbe, s ott csárogva, sivítva bogárzani kezdett, a levegő elsötétedett, egy lépésre sem lehetett ellátni. De nemcsak látni, nézni sem lehetett, a szem rögtön lecsukódott, nehogy a hópihék éles hegyei kiszúrják. Ilyenkor percekig csak úgy jutott az ember lélegzethez, ha rögtön hátat fordított a szél irányának, bár ez azzal a veszéllyé] járt, hogy fordulás közben a vihar felbuktatja, mint egy szalma• Részlet a szerző „Felelet" című regényének II. kötetéből KISS ATTILA RAJZA Kárpáti Kamii: Ősz Az ég kemény kékké most alakul. Hiába fénylik még a bronz lugas, gyümölcsös tálad hiába nevet. Nem sir a dobszó. Torkodban lapul. Bár dér-cukros bogyók után kutass, olyan a táj, mint egy röntgen-lelet. A szénhordók kocsmája A kocsma tengerfenekéről halfarku puha asszonylények, mint korsóból kinőtt óriás buborék, bozontos mellet érnek. Labdáznak a vad mosolyokkal. S az első szénhordó már érzi: korsója sárga öblében ül s hajat bont, akiért ő vérzik. Sörszinü szikrái hajfonatán észbontó vizhullám most készül. S a kocsma szétfaicolt asztalán szirén-ölben alszik el végül. bábút; Bálintot így kétszer is földhöz vágta, egy alkalommal meg begurította az átmenti árokba. Hogy talpra állhasson* négykézláb kellett megvárnia, míg a szél lélegzete egy percre ki nem hagy. Farát lábszáraira ültetve két kezével egy árokmenti bokor törzsébe kapaszkodott, s pilláival szaporán verdesve szétnézett maga körül, de akármerre fordult, a havas síkságon, az emberi életnek sehol semmiféle nyomát nem találta. Egymagában, kiszolgáltatottan guggolt a félelmetes természet ölében, olyan aprón, gyengén és tehetetlenül, mint egy madárfióka, amelyet a vihar lecsapott az Alpesek sziklacsúcsára. Először érezte, hogy a természet személyes ellensége is lehet az embernek; a vihar minden dorongja, a szemébe vágódó hó körmei, a fagy minden rúgása mintha egyes-egyedül őt választották volna célpontul: az egyetlen élő lelket, akit útjukba találtak. El akarták pusztíttatni? Ide-oda forgatva nyakát, módszeresen átvizsgálta a tájat: nagyon messze, elérhetetlen távolságban fedezett csak fel egy kis, sárga csillámot* amely mögött emberek virrasztottak. De körös-körül, amerre csak nézett, a föld holtfehéren remegett, a bokrok kopaszon hánytorogtak az út mentén, a fák madártalanul sírtak és sóhajtoztak a vihar gyökértépő markában. A hideg csontig hatolt. Fentről, az égről, a hamuszürke, sárgába játszó felhőls egyre lejjebb ereszkedtek, borzas szárnyukkal végigvertek a földön, időnként pedig szennyes szőrcsomóikkal egészen ráhasalták az országúira, s kinyomták az ember tüdejéből a levegőt. A gyereknek eleredt a könnye, halkan sírdogált maga elé. Ha on-át megszívta, a kövér, nagy könnycseppek végig- szánkáztak dermedt arcán, s térde előtt apró, kerek lyukacs- kákat olvasztottak a hóba. Minél jobban szaporodtak a lyu- kacskák, annál keservesebben sírt. Egyik percről a másikra azt hitte, elveszett, hiába kapaszkodik mind a két kezével a bokorba, el kell pusztulnia. Életében először megsejtette, hogy halandó, s hogy a halál ellen nincs orvosság. S egy negyedórába is beletelt, sünig végül is minden erejét összeszedve újra talpra állt, s öklével leszorította szemét. C inkofára beérve két ház közé, egy keskeny zsákutcába húzódott, itt a falak, s egy kiugró tető némileg megvédtek az elmebajos természet ellen. Arca. keze érzéketlen kékre dermedt, háta merő víz volt, mert a gallérja mögé beszivárgott hó elolvadt a nyakán, s lecsorgott lapockái között. A fülét egyáltalán nem érezte. Mire valamennyire kifújta magát, egy marék hóval dörzsölni kezdte a fából, kőből* vagy valamilyen más tompa anyagból faragott kis kagylókat koponyája két oldalán, addig dörzsölte őket, amíg egy-egy
