Dunántúli Napló, 1969. szeptember (26. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-28 / 225. szám

1969. szeptember 28. »unantail namo 7 LÁTOGATÓBAN BERTHA BULCSÚNÁL Az ördögbe: hogy is kezd­jem? Az ember minél többet tud valakiről — aki fontos —, annál kevesebbet hajlandó elárulni róla. Pedig a közön­ség könyörtelen. Mindent tudni akar: azt is, ami volt, ami van, ami lesz, és amiről szó sem volt. Beszéljek a ta­nácsos úr hűvös teraszáról, ahol a legszebb délutánokat töltöttük? Beszélhetnék... A nagy utazásokról a Moszk­vics 403-mal, a drámai pilla­natról, amikor csak kiáltani volt időm, ő pedig profimód­ra beletaposott a fékpedál­ba, s nyikorogva megálltunk egy autóbusz, egy ponyvás te­herautó és egy spediter kö­zött — önhibánkon kívül, de sértetlenül. Beszéljek a cso­dálatos grogokról? Ott állt a gőzölgő, illatos rumos fazék előtt, töprengve, s akkor egy- szercsak földerült az arca: Innen még hiányzik valami! ... kiáltott boldogan, és bele­szórt a fazékba egy marék méregerős cseresznyepaprikát. Ezek a kis történeték na­gyon jól festenek egy ilyen riportban, de Bertha Bulcsú­ról, Pécsről való eltávozása után csalóiéin két évvel — nem ezeket kell elmondani. Ezek megmaradnak a baráti emlékek mélyén, s felbukkan­nak majd a jellegzetes Ber- tha-novellákban. Bertha Bul­csúról most már azt kell el­mondani, hogy milyen sze­repet vállalt és töltött be éve­ken át Pécs irodalmi életé­ben, annak prózai szárnyá­ban. Jellegzetes egyénisége volt a városnak, az itteni iro­dalmi életnek, mint ahogy a mai magyar irodalomban is megőrizte ezt az utánozha­tatlan jellegzetességét. A pályatársak, akik komolyan vették az írást, sokat tanul­tak egymástól — és Berfha Bulcsútól. Igényességet. Fe­gyelmet A művészetnek okos és olthatatlan, tudato­san alakított szerelmét, amely nélkül az író előbb- utóbb csak összeroppanhat. A természet egyszerűségé­nek, tiszta fényeinek fölis­merését... Sok mindent meg lehetett figyelni Bertha Sulcsu pályáján, és sok min­denre figyelmeztette pécsi pá­lyatársait. Ma? Két éve már, hogy a film­szemle fogadásának napján, jobban mondva késő estéjén találkoztunk az utcán. Most költözöm — mondta. Most, az éjjel?... — Most. Reggelre már itt se leszek ... — Pécs... — mondja tű­nődve, s mögötte a város, amely nem . szülőhelye, de életének egyik legfontosabb városa lett. — Két éve, hogy eljöttem a fővárosba. Ez a két év igazolta a régi érzé­seimet, hogy Pécs jelentős volt az életemben, hisz ott tanultam meg mindent, amit az írásról, a sajtóról tudni kell. Az ottani szerkesztők­ben volt türelem végigkísér­ni az utamat. Pécs mediter­rán jellege, a fények, a nők, a dzsámi zöld kupolája, a Széchenyi tér, és a szerkesz­tőség, amely minden fölött lebeg és dolgozik ... Ha an­nak idején nem Pécsre kerü­lök, ma nemcsak szegényebb vagyok, de biztos, hogy más­sá is alakultam volna. Erős. törekvő emberek élnek ott. Vibrál az életnek az egészsé­ges feszültsége... A Jelen­kor nagyon jó folyóirat, elkí­séri az embert, és érzi, hogy oda tartozik. Én jellegzetesen dunántúli ember vagyok, aki­nek az egész szervezete leve­gőre vágyik. A dunántúli fo­lyók, erdők, ezek tartják bennem a régi erőt, amit ho­zott az ember egy régi falu­ból. És ezek, a melyeik köte­lezik az embert — Két pesti évad a siker és a kemény munka jegyében telt el. Gondolok itt a meg­jelent könyvekre, a regény­pályázat első díjára ... — Kemény munka volt inkább. Most ugyan „átmene­tiségben” élünk, a kislányom mellett elég nehéz dolgozni, de minden nap reggel hétkor már az íróasztalnál ülök, és igyekszem a legjobb tudásom szerint megfogalmazni a köz­lendő gondolataimat, s igyek­szem a lényegre összpontosí­tani. A két év alatt, valóban elég sokat írtam. Három könyvet. A Bajnok élete. Az­tán Át a Styx folyón. Egy kisregény és tizenöt novella. És a díjnyertes regény, amelynek a végleges címe: Tűzgömbök. Sok novellám, publicisztikai munkám jelent meg ez idő alatt a Jelenkor­ban, a Népszabadságban, az Élet és Irodalomban és má­sutt. A siker?... Eí a re­gény díjat nyert, elég sokat dolgoztam vele. A siker? Hát. ez olyan dolog ... Tulajdon­képpen az író napjainkban a sikereit eleinte csak a szerkesztőin méri le, és csak évek múltán veszi észre, hogy az olvasóknak is jelent vala­mit ... — Milyen munkák szere­pelnek legközelebbi terveid között? — Most egy szociográfiát írok a Magyarország felfede­zése sorozatban. A Balaton szociográfiáját. Ezt írom most. Januárban adom le a kéziratot, és valószínűleg Ko­fán Károly készíti hozzá a fotókat. A könyv elsősorban azokról az emberekről szól — a világhoz, anyagi eszközeik­hez váló viszonyukról —, akik a Balaton lakosai. A für­dőélet csak annyiban szere­pel, amennyiben ezeket az embereket érinti. A táj ter­mészeti szépsége és történel­mi múltja is helyet kap. Ter­mészetesen. Ez azonban nem nyári könyv lesz. Ez a való­ságos Balatont mutatja be. Ezen kívül van két szerződé­sem a Szépirodalmi, illetve a Móra Kiadónál. Két regény. Az egyik félig kész, a mási­kat írom. — Van még valami, amit fontosnak tartasz, és nem szeretnéd, ha kimaradna eb­ből az interjúból? — Talán azt, hogy a tár­sadalom élete eléggé össze­tett, és az író sok Icai nehe­zebb helyzetben van. A dol­gok nem olyan könnyen át­tekinthetőek. Nagyobb fele­lősség terheli az írót Ez nyo­masztó is, de másrészt kelle­mes, biztató. Közéletünk de­mokratizmusa lehetővé teszi, hogy vitákat keltsünk, azon­ban a felnőtt világnak ez a felelőssége gondot is okoz az írónak. De hát, az ember vé­gül is optimista. A világ dol­gait tekintve is igyekszik egy jó nagy nemzetközi nyárra berendezkedni. Jellegzetes ember, jellegze­tes író. Kicsit bohém, de min­dig céltudatos, és mindig oda kell figyelni rá. Mindig — olykor nehéz küzdelmek árán, de mindig fölébe kerekedett az ót környékező, támadó dolgoknak, soha nem nyugo­dott bele a változhatatlannak látszó dolgokba, és ez magas pályájának kulcsa. A pályát évekkel ezelőtt éreztük, meg­jósoltuk. Íme, rajta van már, s egyre messzebb jár azon... Thiery Árpád MIÉRT SZÉP! CZÓBEL Czóbel Béla: Nyergesújfalusi udvar vászon, olaj, 72X80 cm Művészettörténeti jelentőségű a kép. A magyar festé­szet jelentős korszakát, a század első évtizedének forrongó szellemiségű korát idézi meg. Festője, Czóbel Béla nemzetközi viszonylatban is is­mert, elismert művész. Életének nagy része Párizshoz és Szentendréhez köti. Egyik utolsó, ma is élő és termékenyen alkotó képviselője a századeleji avantgarde „Nyolcak” néven ismert művészcsoportjának (Orbán Dezső él még, Ausztrá­liában). A baloldali művészek e kis csoportja közös kiállítások­kal is demonstrálta az új, Párizsban érlelődő szellemiség magyarországi térhódítását A Nagybányát követő generá­ciót képviselték ők, fiatalok voltak, progresszívék, és egy közös cél lebegett mindannyiuk előtt: szakítani a múlttal, gyökereiben, a jelent megismertetni és megidézni a jövőt! Kemstok Károly volt a szellemi vezérük, ő volt az az egyé­niség, aki e tehetséges fiatal művészeket közös kiállításo­kon maga mellé tudta sorakoztatni. Szervezetileg laza volt a Nyolcak csoportja. 1908 és 1911 között megrendezett 3 ki­állításuk a legkorszerűbb festői eredmények adaptálásának a bizonyítékát szolgáltatják. A Kemstok Károly köré csoportosuló művészek Kem­stok nyergesújfalusi házában nyaranta együtt dolgozhat­tak. Képünk egy ilyen nyári összetalálkozás keretéül szol­gáló miliőt ábrázol: Kemstok házának udvarát. Dr. Németh Antal gyűjteményéből került a kép a Modem Magyar Kép­tárba. Szerepelt a Nyolcak korabeli kiállításán! Czóbel összefogottan, foltszerűen fest, úgy, hogy a dur­va vászon textúráját hagyja érvényesülni. A festék beszí­vódott a vászonba, és matt, fényezetlen hatást kelt a szem­lélőben. Ezzel egyrészt érzékletesen hasonlóvá teszi a képet a földdel, a fallal, a fák törzsével, másrészt arra „kény­szeríti” a nézőt, hogy a látványt saját szemében „össze­gezze”. A festő a képalkotás részesévé avatja ezáltal a né­zőt (nem új ez a módszer, az impresszionisták óta ismert). Képalkotást említettem. S bár bizonnyal konkrét, felis­merhető tájat, nevezetesen Kemstok nyergesújfalusi udva­rát ábrázolja, mégis, a festő szuverén alkotó módjára a látvány egyes elemeit kihangsúlyozza, másokat éppen mel­lékesen kezel. A XX. század művésze a másolás helyett ön­álló alkotásra törekszik. Az ábrázolás síkszerű, a perspektívát egymásmögötti- séggel érzékelteti, a színfoltok nem jeleznek mélységet, csupán a festmény képi rendjének egyensúlyát szolgálják. A fontosabb elemeket — fatörzs, kőkerítés, dombhajlat — széles, sötétebb kontúrral is kiemeli. A kevésbé hangsúlyos elemeket — udvar, domboldal, felhős ég — egymássá! ugyancsak egyenrangúnak festi. Ezzel a kettősséggel a látszólagos monotonságon belül is feszültséget teremt. Mint ahogy hangulati hatást sem a táj, a téma önmagában, hanem az alkalmazott fesföi eszközök összessége kelt a szemlélőben. A táj karaktere jól érvényesül, elsősorban éppen azért, mert a fénykép- szerű látvány helyett a festő redukálja a természeti való­ság színorgiáját, a lapszínek foltjaira bontja a valóságban nem tudatosan észlelt, hanem megszokott színátmeneteket. Ezen festői tapasztalatok jellemzik Czóbel Béla egész piktúráját. Sohasem távolodott messze a valóság látványá­tól, de azt csupán kiindulónak tekintette. Romváry Ferenc Barcsay Jenő Kossulh-díjas festőművész nagyméretű, har­minchárom négyze-méteres mozaik-tervének részlete. A ha­talmas mozaikot a Szentendrén felépülő művelődési ház elő­csarnokában helyezik cl. HITI foto. Szebeüedy Géza felvétele) Jnünfozeii frdeke^síqek 1 A nürnbergi „Cranach és > Picasso” című kiállítás ka- \ talógusát Picasso a Dürer > Társaság vezetőjének, Faber­> Castellnek visszaküldötte, ) miután egy Cranach-portrét > rajzolt bele. Az utóbbi évek- ! nek ez lett a legértékesebb > kiállítási katalógusa. * $ Varsóban megnyílt a vi- ( lág legelső plakátmúzeuma. A múzeum lé 0Ö0 darab pia­> káttal dicsekedhet. Erdek.es- i; ségei a gyűjteménynek azok i a japán plakátok, amelyeket í Japán UNESCO-bizottsága ; ajándékozott a múzeumnak. * I A Szovjetunió legnagyobb művészeti folyóirata, az Isszkusztvo 1970 elején ma­gyar szám kiadására készül: a mai magyar képzőművé­szet minden ágát ismertetik majd a magyar művészet- történészek és műkritikusok tanulmányai és sok-sok rep­rodukció alapján. * A XXXIV. Velencei Bien- nálét 160 000 látogató tekin­tette meg, köztük 1110 mű­vészettörténész és kritikus. A biennálé sajtóirodája sze­rint a kiállításról több, mint 31 000 sajtópublikáció látott napvilágot, * A New York-i Parke Ben- net aukción Renoir egy ko­rai tájképe 1 540 OOO dollá­rért került egy kaliforniai gyűjtő tulajdonába. Ez volt a legnagyobb ár, amelyet az utóbbi években az Amerikai Egyesült Államokban fest- ! ményért kifizettek. * A londoni rendőrség Chelsea egyik elhagyott la- 'i kásában 300 000 dollár ér- t tékű műkincset talált, köz- tűk Picasso, Chagall, Dufy . képeit, Moore szobrait. A < műkincseket Sam Jeff e film- producertől lopták el. A ! rendőrséget a londoni alvi- i lág egyik tagjának névtelen < bejelentése vezette nyomra. ' * A New York-i Metropoli­tan Museum of Art 1970- > ben ünnepli fennállásának í 100 éves jubileumát. A jubi- < leumot „New York 1940— < 197Ó” című kiállítással te- < szik emlékezetessé, ahol a > fenti időszakban New York- - ban élt és dolgozott 35 mű- ' vész 160 festményét és szob­rát állítják ki. KÉT ŰJ TEVEFILM Két igényes új tévéfilmet láthattunk a héten a Buda­pesti Művészeti Hetek alkal­mából. Megszoktuk — termé­szetesen szívesen szoktuk meg —, hogy tévéíilmjeink' általában jó színvonalúak: itthon is művészi élményt vagy kellemes szórakozást nyújtanak, s külföldön is el­ismerést szereznek. A hét két filmjét fokozott érdeklődéssel és „magasra állított mércé­vel” várhattuk tehát. Alapot adott erre az is, hogy mind­két játék történetét jó képes­ségű Író írta, neves rendezők rendezték, és jeles színmű­vészek játszották. a Triptichon irodalmi alapanyagát tavaly olvashat­tuk az Üj írás c. folyóirat­ban. A Magos család törté­nete, a tatabányai bányászok küzdelmes élete Gáli István legfőbb, csaknem kizárólagos írói témája. A Triptichon hő­sei sorra feltűntek már ko- korábbi műveiben,, főként el­beszéléseiben. Ha ezekkel mérjük össze az új alkotást, kétségtelen, hogy a Tripti­chon jelentős fejlődést, elő­rehaladást jelez Gáli István pályáján. A Magos család életének elemei a korábbi elbeszélésekben lazábban, esetlegesebben kapcsolódtak a történelemhez, a személyes életanyag és a társadalom mozgása nem ötvöződött egy­ségessé. A Triptichon legna­gyobb érdeme, hogy ebben a formájában több lényeges vo­nást tud már felmutatni a történelem mozgásából, és többet tud megragadni a je­len problémáiból is. Ha a Triptichon mégis némi csaló­dást okozott a nézőnek, en­nek óka semmiképpen nem Mihályfi Imre kitűnő rende­zése, sem a színészi játék — Kovács Károly, Szirtes Ádám, Tahi-Tóth László, Kállai Fe­renc és a többiek képességeik javát adták —, hanem az írói alapanyag és a koncepció bi­zonytalanságai. Ügy tűnik ugyanis, hogy a mű első két részében felvetett problémák művészi ábrázolását irodal­munk már. korábban, több­ször és sikeresen megoldotta — legutóbb például Darvas József Részeg eső c. regényé­ben —, a harmadik rész pe­dig lényegében megoldatlan marad. Nem az a baj, hogy csak kérdéseket tesz fel, s nem ad válaszokat, hanem inkább az, hogy a kérdésék nem elég meggyőzők. Mintha a művészi ábrázoló erő lenne kevés az igényes, nagy fel­adat megoldásához. A VlZ, Karinthy Ferenc játéka, úgy érzem, minden szempontból jobban sikerült, teljesebb élményt adott. Igaz, itt nem más műfaj tévére alkalmazását kellett megol­dani, a szöveget az író eleve játéknak írta. Akik ismerik Karinthy Ferencet, tudják, hogy a műben feltáruló vi­lág itt is mennyire személyes eredetű: a vízipólózó, a spor­toló lélektanát nem könyvek­ből tanulta az író. A legmeg- ragadóbb élményt éppen az apró részletek hitelessége, a kibontakozó egész jellem és ezen túl a történelembe ágya­zott életsors tökéletes össz­hangja nyújtotta, a mester­ségbeli és lélektani pontos­ság. a hangulati és képi har­mónia. Básti Lajos kitűnően alakította az öregedő spor­toló külső eseményekben sze­gény, többnyire csak szavak­kal és egyéni játékkal fel­idézhető életpályáját. A ren­dező, Ádám Ottó, a színészi játék, a jó ritmusban illesz­kedő emiékképek és a zenei háttér összehangolásával re­mekül eltalálta az eiégikus alaphangulatot, a beleszövő­dő iróniát, finom erzelmessé- get. a külső realitás és az emlékezetből felidézett világ „lebegtetését”. Egyszeri és ál­talános. történelmileg konk­rét, s ugyanakkor egyetemes emberi itt megvalósult töké­letes harmóniája lehet a titka Karinthy Ferenc és általában a jó magyar tévéfilm nem­zetközi sikerének, ezzel tud számunkra is. ugyanakkor minden emberin’.- hiteleset és megtagadót nyújtani. Szederkényi Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents