Dunántúli Napló, 1969. szeptember (26. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-28 / 225. szám

1969. szeptember 28. jiunflLnttm ndpio 3 CSATH QÉZA Halálának ötvenedik évfordulójára emlékezünk, művé­szetének eleven hatását méltatjuk. Csáth Géza legjobb no­velláin nem fogott az idő. Sejtelmes atmoszférájuk, titkokat vallató érzékenységük, dús nyelvük a magyar novellisztika legjavát reprezentálja: Ki volt ez a korán és tragikus kö­rülmények között elpusztult férfi? Foglalkozására nézve orvos, sokoldalú és szenvedélyes érdeklődésének kacskarin- gós útjait tekintve: zenekritikus, tárcaíró, novellista. A lélek feltáratlan rejtelmeinek kutatója és ismerője. Életrajzi érde­kességként szokták említeni, hogy Kosztolányi unokaöccse és morfinista volt. Emberi-művészi sorvadását, halálát is a ká­bítószer okozta. De akkor már megalkotta életművét, a szá­zadelő nagy irodalmi fellendülésének áramában hírt és meg­becsülést szerzett. Űjságíró is volt. Vészi József radikális szellemű Buda­pesti Naplójánál dolgozott. Ady Endre, Bíró Lajos, Koszto­lányi Dezső kollégája lehetett, Bartók Béláról írhatott, az értelmiség legjobb, legigényesebb rétegéhez szólhatott. Ez a közönség érett, mély produkciót várt az írótól. Csáth csak­nem mindig meg is tudott felelni a várakozásnak. írásai ki­tűnnek szépségükkel, szomorú elvágyódásuk átélt igazságá­val. Nem érezte jól magát a monarchia Magyarországán, s a rossznak, embertelennek felismert rend tagadására a mű­vészet eszközeit tartotta legalkalmasabbnak. A naturalizmus közvetlensége, szókimondása után Csáth Géza a látomások, az álmok jelképességét állította a lázadás szolgálatába. No­velláiban uralkodó motívum a soha be nem teljesedő vágy, a bukásra kárhozott szépség. Meddő vágy és céltalan szép­ség, amely hangulati telítettségével közvetetten tagadja a si­vár, szürke, fénytelen valóságot. Legjobb darabjai: az Elfe­ledett álom, A vörös Eszti, a Schmidt mézeskalácsos, A va­rázsló halála. Naplójában megrendítő vallomások maradtak fenn szen­vedéseiről, kielégítetlen mámor-éhségéről. 1910-ben szúrta először saját bőre alá az injekciós tűt, de már évekkel ko­rábban esszét írt a mesterséges bódulatról, a kiürült, tartá­sát vesztő lélek menedékéről. Ez is korjelenség volt. Hiszen a kábítószerek vonzása, az abszint, az ópium, a hasis, a mor­fium divatja az első világháború előtt pusztítva hódított. Lázadó tettek helyett valóságiszonyt, végletes individualiz­must, halálvágyat kínált orvosságul. Csáth nagyságát, írá­sainak vonzerejét az adja, hogy betegségét és hatásait ki­rekeszti művészetéből. Alkotáslélektani szempontból érde­kes, miként lehet a személyes élet veszendőségének és tiszta szép hitének ilyen szívszorító ellentmondása. Tény azonban, hogy Csáth nem kötött alkut démoni hatalmakkal. Leleple- zője, nagyhatású ellenfele lett az ösztönök kegyetlen éjsza­kájának. Ezért időtálló művészete, ezért több a rá való em­lékezés a kegyelet aktusánál. KÉT Oj KÖNYV > „A kivégzettek holttestét, ) egy kivételével, illendő mó­< dón és tisztességgel eltemet- l ték. Nat Tumerét átadták az > orvosoknak, azok megnyúz- í ták ... Mr. Barham édesap­< jának volt egy pénztárcája, í Nat Turner bőréből készült. Csontváza hosszú éveken át í dr. Messenberg birtokában < volt, de később elkallódott.” ( E néhány sor fennmaradt í írás talán mindennél többet S mond, hogyan végződött | 1831-ben, a néger Nat Tur- l ner vezette rabszolgalázadás. < Mindössze hetvenen voltak, ! több tucat fehér embert le­> mészároltak, de Nat Tumer í kezéhez csak egy ember vé­< re tapad: Szerelmét, a fehér í Margaret-et ölte meg. > Ez volt az észak-amerikai í néger rabszolgaság történe- í tének egyetlen lázadása. í Milyen ember volt Nat > Tumer, a prédikátor, aki l Isten igéjével vezette láza- \ dó négereit? Erre keresi a < választ W. Styron amerikai í regényíró Nat Turner vallo­> másai című könyvében, ami­> kor a siralomházban a láza­j dás vezérét önmaga emlé- ( keivel és lelkiismeretével ; szembesíti. > * Jurán Sesztalov: Kék ván- > dorutak. A szerző vogul, mű- S vei részint orosz, részint < vogul nyelven jelennek meg. í Könyvének írásai népének í múltját idézik, ugyanúgy, i mint az ősi magyar-many- l si őshazára vonatkozó, ma i is élő legendák, mesék. Leg- i közelebbi nyelvrokonunk ez í a mindössze 5—6 ezer lelket > számoló kis nép Észak-Szi- l bériában. Nem több ez, mint < egy magyar falu lakossága. Lakókörzetük viszont óriási: s egy-egy lakosra átlagban 24 < négyzetkilométer jut. Szinte i hihetetlen! önmagukat, vo- í gul nyelven manysi-nak hív- í ják, amely eredetét tekintve í azonos a magyar névvel. < Az író tehát olyan világ- í ból érkezett, amely térben > és időben nagyon messze áll l tőlünk. Számunkra külön ér- < dekesség, hogy hasonló vilá- í got ír le, mint amiben őse- / ink is élhettek, sőt valószí- > nű, éltek is. Olyan ember ad s erről az ősi világról számot, < aki mindezt személyesen él- i te át. s RCOK — KÖZELRŐL PINTÉR LAJOS ALEZREDES Sokszor egy szoba is min­dent elmond. A mintegy négyszer öt méteres irodát a legszigorúbb célszerűség ural­ja. A főfalon hatalmas tér­kép: A Tanácsköztársaság honvédő harcai. A hadműve­letek piros és kék jelei min­den szögből látszanak. (Kele­ten hét, északon öt, délen hat ellenséges hadosztály állt. Ve­lük szemben 173 zászlóalj és 84 üteg. Az ötödé sem. A vö­rös frontvonalak mégis mé­lyen benyomulnak az ellen­séges területekre. A győzelem nemcsak a' fegyverek számán múlik.) Az ablak mellett fénykép: a halott Gagarin. A mattfényű asztalon friss vízben virág, s egy miniatűr fejtőkalapács. © Hatan voltunk testvérek, apánk a DGT-nél volt vas­úti altiszt. Újhegyen laktunk. Négy polgárit végeztem, többre nem futotta. Az „öreg” azt mondta: szakmád legyen, az a fontos. Mérleg­készítő voltam 1948-ban is, amikor jött a hír: megnyitot­ták a tisztiiskolát. Először a hadapródokra gondoltam, mit tagadjam. A hadapródok vol­tak a legszebbek a városban. Ha végigmentek a korzón, még az öregasszonyok is utá­nuk fordultak ... Aztán, per­sze. hamar elfelejtettem őket, díszes egyenruhájukkal együtt: másfajta gondok vol­tak akkor. Először Pécsett szolgáltam, aztán felvittek a Kossuth Akadémiára. A Lu- dovikára. Mi voltunk ott az első proligyerekek ... 1949. július 17-én volt az avatás. Nyílegyenes, kemény sorokban álltunk, emlékszem, minden pólusom nevetett, de aztán megláttam apát a Lu- dovika lépcsőin, s akkor egy­szeresük folyni kezdett a Mnnyem... © — Ez ki? — En vagyok, páncélos fő­hadnagy koromban. Csak azt nem tudom, hogy bírtam el ezt a hatalmas köpenyt. Most se túl erős ember, bár az évek folyamán megiz­mosodott, zömökké vált. Ak­kor húszegynéhány éves le­hetett. — Marcona kép ... — Azok az évek is marco­nák voltak. Örökké úton vol­tunk, s sohasem tudtuk, mi a végcél... — És ez? — Ekkor lettem politikai munkás, Tatán. — Ez meg Eger? — Eger. Már nem is tu­dom pontosan, mikor is ke­rültem oda. ® A fénykép hátán elmosó­dott ceruzasorok. Mi lehet ez? A betűk megkoptak, egymás­ba folytak. Ehhez szemüveg kell... Felteszi, s aztán el­neveti magát: ez most a leg­újabb. A „magas” homlok után már szemüvege is van... Szeret csúfolódni önma­gával. Beosztásban, rendfoko­zatban az egység egyik leg­tekintélyesebb embere, a pó­zokat azonban megveti. Gond­terheltnek, szigorúnak, sőt rettenthetetlennek tűnni is könnyű — de az ilyen kis csalásoknak nem sok értel­mük van. Mert egyszer min­denki számára eljön a nap, amikor úgyis olyannak lát­ják, amilyen valójában. ötvenhat ilyen napok soro­zata volt. Ha becsukja a sze­mét, még most is érzi a ko­csi rázkódását, s a lövések sunyi vinnyogását is hallja. A gyakorlatokon, korábban, sokszor gondolt arra, milyen is lehet, ha találatot kap az ember kocsija, de nem olyan volt. Egyszerűbb, észrevétle­nebb, látszatra talán még je­lentéktelenebb is — de sok­kal, de sokkal rettenetesebb. Néha erről is beszél a kato­náknak. Az őszinteség a ka­tona számára a legfontosabb erények egyike. No, meg az akaraterő. A türelem. Alap­elve: inkább egy vödör ve­rejték a gyakorló téren, mint egy csepp vér a harcmezőn. Harc közben nincs idő gon­dolkodni, a győztes mindig az, akinek megbízhatóbbak a reflexei... © — ön szerint milyenek a mai fiatalok? — Sokkal különbek, mint amilyeneknek a vitacikkek feltüntetik őket. — Tehát felesleges félre- vemi a harangokat? — Ezt mi, itt a hadsereg­ben, egyértelműen állítjuk. Asztalhoz koppan a szem­üveg: ha nincs fent, az a baj, ha fent van, akkor meg az. Néha rettenetesen fájnak a szemei, máskor meg minden ok nélkül álmosnak érzi ma­gát. Napirendje rendkívül zsúfolt, ez a hirtelen fel-fel- törő fáradtság azonban nem ennek a következménye; a múlt kísért még mindig. Ami­kor tiszt lett, elég volt a négy polgári. De aztán több kellett. Leérettségizett, elvé­gezte a Politikai Akadémiát, majd diplomát szerzett a Zrínyin. Vajon hány éjszaka ez? Volt idő, amikor az volt az egyetlen vágya, hogy végig aludhasson egy egész hetet. Háttal a könyvespolcnak ül, arany váll-lapja felett a legújabb haditechnikai szakkönyvek. Rakéták, reak­tív fegyverek. Elektrotechni­ka a hadvezetésben. Pszicho­lógus és katona. Elmereng, ki hitte volna, hogy egyszer mindez a leghétköznapibb va­lóság lesz? Most megint egy­kori társaira gondol, a bará­taira, akikkel együtt lett hadnagy, s akiket már régén elfelejtett a hadsereg. Ami­kor bevonultak, csak az volt a fontos: kinek, hova húz a szíve, de aztán szép lassan rá kellett jönniük: egy esetleges háborúban más is kell a győ­zelemhez. Akik időben be­látták ezt, azok ma is tisz­tek, akik nem, nos, hát nem lenne rossz egyszer azt is megnézni, belőlük mi lett. © — Ki a példaképe? — Egyik parancsnokom. — S az irodalomból? — A legjobban Zrínyit sze­retem. — Elégedett? — Azt csinálom, amihez kedvem van, s amihez értek. — Mire a legbüszkébb? — Hogy valamikori kato­náim gyakran több száz kilo­méterről is felkeresnek. © Mitől lesz valaki jó pa­rancsnok? Én azt hiszem, a politikai szilárdság, a művelt­ség és az emberszeretet a legfontosabb. Parancsolni könnyű, meggyőzni, hitet ad­ni, annál nehezebb. A had­sereg mindig a legrosszabbra készül, a legrettenetesebb feladatok megoldására, olyan helyzetek túlélésére, amikor minden egy hajszálon múlik — de hát végig lehet-e ezt csinálni megsértett, megalá­zott emberekkel? A hadsereg­ben mindig is voltak, s min­dig is lesznek rangbeli kü­lönbségek, értékben, ember­ségben azonban nincs és nem is lehet semmiféle megkülön­böztetés. Az emberek többsé­gében még a régi emlékek élnek, ezért is hívunk mind több szülőt a laktanyába. Be­szélgetünk velük, megosztjuk gondjainkat, mert azt akar­juk, hogy érezzék, lássák: ez a hadsereg merőben más, mint amit annak idején ők megismertek... B. S. MILLIÓK TANULJAK Az orosz nyelv: világnyelv Moszkva ezen a nyáron a nemzetközi kongresszusok és konferenciák városa volt: egyhetes ottlétem alatt egye­dül a Lomonoszov Egyetem épületeiben három nemzet­közi tanácskozás folyt. A leg­több résztvevőt a világ min­den földrészéről, 35 ország­ból az Orosz Nyelv- és Iro- dalomszakos Tanárok Nem­zetközi Szövetsége által ren­dezett első konferencia von­zotta a Szovjetunió fővárosá­ba. A kémiai fakultás tágas folyosóin, halijaiban tarka sokaság hullámzik az előadá­sok, viták szüneteiben. A konferencia az 1967-ben alakult Szövetségnek, a MÁPRIJÁL-nak első nem­zetközi seregszemléje fénye­sen demonstrálta, hogy az orosz nyelv 50 év alatt világ­nyelvvé növekedett, és hogy ma az angol mellett legtöb­ben oroszul tanulnak. Az orosz irodalom már a múlt század második felében meghódította Európát, de ma­ga a nyelv, ennek az iroda­lomnak hajlékony és nagy­erejű eszköze, még a mi szá­zadunk elején is egzotikus­nak számított. Magyarorszá­gon alig néhány tucat ember beszélte jól, és műfordító szintre csak 2—3 ember emelkedett. Egyre szélesebb terjedését három lépcsőfokon figyelhet­jük meg. Az Októberi Forradalom győzelme nyomán a nemzet­közi munkásmozgalomban az orosz nyelv jelentős szerepet vívott ki magának, egyre többen vállalkoztak arra, hogy leküzdve a cirill-írás támasztotta gátlásokat, ere­detiben tanulmányozzák Le­nin műveit, olvassák a hír­adásokat a világ első szocia­lista államának hősies erő­feszítéséről. A két háború között az orosz nyelv a vi­lág legnagyobb egyetemein is helyet kap, hazánkban Buda­pesten működött szlávista tanszék, amely minden szláv nyelvet felölelt, de még tá­volról sem gondolt senki ar­ra, hogy az orosz nyelv is­merete gazdasági érdekekkel is kötődhetik. A hivatalos ma­gyar kultúrpolitika egyenesen sanda szemmel figyelte azo­kat a fiatalokat, akik az orosz nyelvet tanulták. Egyet je­lentett a kommunista-gya­nússággal. A Szovjetuniónak a II. vi­lágháborúban aratott győzel­me hatalmas lökést adott az orosz nyelv szélesebb körű elterjedésének. A szocialista országok szoros szövetségre léptek a Szovjetunióval, és ez a kultúrpolitikájukban is ki­fejeződött: az iskolai okta­tásban az idegen nyelvek kö­zött az orosz nyelv lépett az első helyre. Magyarországon szórványos kezdeményezések után 1949 őszén minden is­kolatípusban kötelező lett. Az 50-es évek elején a már mű­ködő tanárok százai nagy len­dülettel és erőfeszítéssel fog­tak hozzá, hogy birtokba ve­gyék az orosz nyelvet. Leg­többen kezdetben csak né­hány leckével jártak a tanu­lók előtt. Más előjellel és más szán­dékkal a kapitalista orszá­gokban is egyre több iskolá­ban vezették be az orosz nyelvet. Az Egyesült Álla­mokban például 1939-ben csak 19 egyetemen tanították, 1946-ban már 112 egyetemen és college-ben. Csak azért nem még többen, mert nem volt elég az oktató munkába bevethető szakemberük. Az ipar minden mennyiségben felvett volna orosz fordító­kat. Hasonlóan alakult a helyzet más kapitalista orszá­gokban is. A tőkés országokban az orosz nyelv tanulására a leg­élénkebb impulzust az első szputnyik fellövése adta 1957-ben. Egy év alatt mil­liókkal emelkedett az oroszul tanulók száma. A nyugati államférfiak, akik eddig csak nagy embertömegeket moz­gató katonai nagyhatalmat láttak a Szovjetunióban, rá­döbbentek, hogy a szovjet tu­domány és technika föléjük kerekedett. A nyugati tudó­sok szinte lázas borzongással vetették magukat az orosz technikai folyóiratokra, tudo­mányos intézeteikben száz­számra szerveztek tömörített nyelvtanfolyamokat, hogy mi­nél hamarabb olvashassák az orosz szakmai folyóiratokat. Az orosz nyelv ma világ­nyelv. Alig akad földünknek olyan országa, amelyben ne tanítanák, alig van olyan nemzetközi tanácskozás, ame­lyen ne lenne az egyik mun­kanyelv. De mitől emelkedik egy nyelv a világnyelvek ritka sorába? Egyik feltétele kétségkívül abban rejlik, mennyi ember beszéli. Ebben a vonatkozás­ban az orosz nyelv előkelő helyet foglal el. Ha nem szá­mítjuk a kínait, altkor az angol (250 millió), hindi (160 millió) után az orosz — kb. 140 millió embernek anya­nyelve — a harmadik helyen áll. A Szovjetunióban és a világ egyéb országaiban — szovjet tudósok becslése sze­rint — félmilliárd ember be­széli. A nyelvet használók nagy száma azonban még nem tesz egy nyelvet világ­nyelvvé. A Szovjetunió, amely a gyarmati leigázás alól fel­szabadult népek nemzeti ér­dekeit védi, a legtöbb afrikai országgal kulturális megálla­podást kötött. Ennek értel­mében sok ezer színesbőrű diák tanul szovjet egyeteme­ken, sok száz szovjet tudós kulturális és technikai segít­séget ad ezeknek a fejlődő országoknak, egyre több is­kolában bevezetik az orosz nyelvet. Igen nagy szerepet játszik továbbá egy nyelv kulturális súlya is. Amelyik nemzeti kultúrától tanulni lehet, an­nak nyelvét barát és ellenség egyaránt tanulja. Az orosz nyelv oktatását külföldiek számára ma a moszkvai Módszertani Köz­pont irányítja. Modem kon­cepciójú tankönyveivel, széles skálájú szótárkiadásával, módszertani folyóiratával, technikai segédeszközeivel, a Szovjetunió különböző váro­saiban a külföldiek számára rendezett tanfolyamaival ma már meg tud birkózni azzal a sok, szerteágazó feladattal, amely az orosz nyelv további elterjedését biztosítani fogja. Selymes Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents