Dunántúli Napló, 1969. szeptember (26. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-28 / 225. szám
6 DUTvonTait napii» I 1969. szeptember 20. A z Előadó kiszállt a távolsági autóbuszból és körülnézett. Poros kisvárosi utcán találta magát, alacsony ablaké házak között. A járda mellett villany- oszlop állt, az oszlopon fakó menetrend függött. Az utasok beszálltak, egyedül maradt. Senki sem fogadta. Hirtelen eszébe jutottak a levelek, melyekben többször felkérték, sürgették és figyelmeztették az esemény fontosságára. Szombat volt, kora délután. Elcsüggedt. Lépett néhányat a járdán, megszólított egy öregasszonyt. — „Itt semmi nem lehet messze” — gondolta, és a középület keresésére indult. A napfényes őszi délutánt láthatatlan hangszórók harsogták tele. Az egyik fahangú táncdalénekesnő szelleme idegesítően az utcára nehezedett, de aztán hirtelen megszakadt a koncert. Hirdetményt olvastak fel, s az Előadó megtorpant, amikor a nevét hallotta. — „íme. hát várnak ... Mozgósítják a helység lakosságát ... Rend van itt...” — Megnyugodva lépdelt tovább, s szemügyre vette a gyümölcsárusokat, az új áruházakat. az új társasházakat, melyek a település felett csillogtak, kimagasodva, jeleket adva, biztatva... A középületben egy kövér takarítónőbe ütközött. — Gerede elvtárs szabadságon van — mondta a takarítónő ... — És a helyettese? — Szombat van. kérem ... — Igen, de engem meghívtak ide, hogy ... — Ha meghívót kapott az elv társ, akkor majd estére bejön szépen a meghívójával, Bertha Bulcsu: Szombat délután és meghallgatja az előadást. Nyugodt lehet, meghívóval ide mindenkit beengednek. — Igen, de Gerede elvtárs engem kórt fel, hogy ... — Mondtam már, szabadságon van. Sokáig kacskaringózott a városka utcáin. Fél óra elteltével aztán szerencsésen lei- jutott a Duna-partra. Szeptember volt, kékarany ragyogás, koraósz. A Dunán még javában dolgoztak az evezősök, a víz közepén néhány motorcsónak zümmögött. Leült az egyik kikötőcölöpre, s nézte a halasbárka forgalmát Az overállos, gumicsizmás halász nem tudott megpihenni. Két-három percenként érkeztek az asszonyok, kislányok, férfiak. Aktatáskába, műanyagzacskókba mérették a halat, s menetre, jövetre átimbolyogtak a keskeny pallón, a víz felett. A halak gazdája zsákos merítőszákkal a felszínre emelte a vízzel telt bárka belsejéből a halakat. Ki mit kért. Nagy keletje volt a pontynak, törpeharcsának, apróhalnak. Néhányan süllőt Is vásároltak, de kevesen. A kövér férfiak alatt veszélyesen meghajlott a palló, de azok csak lépdeltek tovább, ijedtség nélkül, s megszerezték a halaikat. Az Előadó nézte őket, s egy-egy pillanatra elképzelte a domboldalban fehérlő pincéket, a keiteket, a füstölgő tüzeket, bográcsokat... Arra gondolt, hogy a kisváros lakói jól élnek. Szombatonként halat főznek, bort isznak rá, beszélgetnek .. .. hogy a munkahelyükön mikor fizetnek prémiumot és mennyit, milyen a részlegvezető és az igazgató ... Vitáznak a jó halászlé ismérveiről, a televízió műsoráról, a fiatalokról, a futballról. Talán szidnak valakit a vezetők vagy az ismerőseik közül. — A gyermekeik gimnáziumba járnak, s megszokják a nagy darab kenyeret az asztalon, a disznóvágásokat, a motort, az autót, megszokják a megszólításokat, a köszönéseket, az örömöket és szitkokat. megszokják, hogy űrhajók szállnak a világűrbe, s mindent nagyon természetesnek találnak. Űj házakat emelnek, vagy a régi házhoz fürdőszobát toldanak. Kerül azért autó is, kerül kis darab szőlő. A hegyoldalt ötször- hatszor felosztották már egymás között. Államosítottak, kisajátítottak, földet osztottak, tagosítottak, háztájit mértek, ide mértek, oda mértek . . Végül egy kis darab szőlő csaknem mindenkinek jutott, vezetőknek és vezetet- teknek, s a téesznek is, nem beszélve az új telepítésekről, melyek lassacskán mind termőre fordulnak. A z Előadónak eszébe jutott, hogy évekig napszámba járt, s a gazdák piszokul megdolgoztatták. — „Hogyan lehet, hogy ma mindeki gazda, mindenki jussol valamiből...?” — Eltűnődött, aztán a lánykákat nézte, akik kisasszonyos reb- benéssel keltek át a vékony deszkapallón. Odafülelt, s a halász tényleg .kisasszonynak” szólította a tölbbségü- ket, és azt mondta. nekik: „Mit tetszenek paranbsolni?” — „Nyilván a halász is megtalálja a maga számítását, és ezek a lánykák kralóban olyan kisasszony formák . .. Ennyi kisasszony ... Mindenki kisasszony lesz egy szép napon . .” Autók jöttek. Ügyesen a vízpartra kanyarodtak, s gazdáik átimbolyogtak a keskeny pallón, hogy az esti halászléhez megvásárolják a legfontosabbat, a pontyot, törpeharcsát, keszeget. Némelyik autós vasalt ruhát viselt, fehér inggel, nyakkendővel, némelyik kopott ove- rállt, némelyik sportinget, vagy lyukacsos trikóit, mint a színészek az erotikus célzatú filmekben. Négy óra tájban ; felbukkant a parton egy ;rongyos, sovány öregember. Cejg-nad- rágot, s szakadt pulóvert hordott, barna, molyette svejcisapkával. Lábán szakadozott teniszcipő Szürkült. A part bokrai közüj ügyetlenkedett elő. A hátán nedves uszadékfát cipelt. Szótlanul átkelt az országúton és eltűnt. Az Előadónak eszébe jutott egynémely kollégái?... A szakadt ruhákat, a lbidőlt oldalú cipőt hazaküldik... A pulóverokat, melyekben már takarítani sem lehelj otthon, mert csenget a postás és meglátja a rongyokat, s a postásnak sem szabad rongyokat látni, csak a hűtő- szekrényt, a televíziót, az SYLVI KEKKONEN Bicikli A kiskapunk előtti agyonrepede- ^ zett szikla igazándiból nem alkalmas üldögélésre, én mégis ott kuporgok egy kefehajú egyetemistát várva, aki ilyenkor, csütörtökön estetájt szokott a biciklijén elkarikázni Maki boltjába. Ha ott vagyok a sziklán, fölkap a vázra engem is és elvisz magával. A biciklizés irtó kellemes szórakozás és még kellemesebb lezúgni a nagy lejtőn, ahol a szekérhúzó lovak is fújtatnak attól való féltükben, hogy a rakomány rájuk csúszik, s úgy hiszem, hogy talán attól a suhogástól is ijedeznek, amely a Boszorkánydomb koleratemetője felől érkezik. Bezzeg az egyetemista nem fél ezen a dombon és én se félek, mert tudom, hogy csak egy kis fékezés és a bicikli máris engedelmeskedik. Elina húgom rámtalál a várakozósziklámon és arra akar rászedni, hogy menjek vele játszani az udvarra. Nékem ehhez semmi kedvem, amiért persze feldühödik és elkezd csúfolni, hogy én nem is vagyok semmi más, csak egy vékony nyakacska és azon egy ostoba lófej. Én meg mindjárt világgá futok, amikor a nagy fejemet kezdi emlegetni, hisz amúgyis szörnyen szégyellem magamat emiatt. Az is csak csúfolódás, amikor a kiálló bordáimat gúnyolja, pedig nem is lehetek olyan siralmasan sovány, mert az a halász bácsi, aki egyszer a kötényem szalagjánál fogva ráakasztott a mérlegére. azt mondotta, hogy olyan nehéz vagyok, mint a legnagyobb halak a Ladogában. Dehát a húgomnak könnyű esúfolkodni; feje arányos, az álla kerek és a keze fején még piciny göd- röcskék is vannak. És amikor bemegyek vele az udvarba, már nem is dühös, hanem azon buzgólkodik, hogy valami érdekes foglalkozást eszeljeft ki. Kitalálja, hogy csináljunk magunknak biciklit. Ez a saját bicikli engem is csudára föllelkesít. Egy pillanat múlva máris versenyezve kaparjuk hegyes kövekkel a tejeskamra melletti fekete földre a biciklink modelljét. Rajzolás közben iut az eszembe, hogy nekem van is egv kész kerekem. Igazándiból nem kerék az, de nagyon könnyen azt lehetne csinálni belőle. — Alekka is mondotAi alábbi írás a jelenleg hazánkban tartózkodó (ion köztársasági elnök feleségének, Sylvi K.ekkonen-nek az Otava kiadónál léGS-ban megjelent I.ankkuaidan soujassa e. önéletrajzi clbeszélésgy űjlevinyéböl való. Magyar nyelven ez Idő szerint még csak az Vmalla r. regénye olvasható, amelyet ISSli- hM az Európa Kiadó tett közzé. ta. Egyszer az istállónk dupiaszintes padlásán leltem rá, a padlók között, amikor rigai balzsamos üvegek meg tarka cserépdarabok után kutakodtam. Akkor mondotta Alekka, hogy valami dézsa teteje, vagy boroshordónak az alja lehetett. így is meglehetősen gurult és én — nehogy más is karikáz- hasson vele, — eldugtam a tejeskamra mögé. Sokmindent találtam én az istállópadlás deszkái között, azt azonban már nem mertem remélni se, hogy még egy kereket találhatnék ott, csak azért mászkáltam már fent, hogy üvegeket és törött cserepeket szerezzek a játékainkhoz. A béresek kinevették az én bujkálásomat, s tréfálkozva kérdezgettek, nem félek-e a halott kereskedő szellemétől, mivelhogy azok a kacatok, amelyek között garázdálkodom, az ő örökös tulajdonát képezik. Számukra jó ürügy volt ez arra is, hogy a megboldogult tulajdonos lustaságát szóbaterelhessék. Ő ugyanis még az istálló padlásán évek óta fölhalmozódott kacatokat is lusta volt lehordani, inkább építtetett fölébe még egy másikat, de olyan tartósat, amelyre még lóval is föl lehetett hajtani, s ott tartotta a szénát. Alekka velem együtt csak neveti ezt a beszédet, s közben rámparancsol, hogy takarítsam ki a padlók közét, mivel a régebbi, vagyis az alsó padló már nagyon el van korhadva, s ha leszakad, egyenest a tehenek szarvára esek. Dehát ez csak badar beszéd, hiszen én mindig nyáron mászkálok fönt, amikor egyáltalán nincsenek is tehenek az istállóban. A kerék alkalmasságát a homokA' kai hintett kerti úton és az istállóösvényen próbálgatjuk Elinávai. s az remekül gurul. Kérésünkre Alekka lukat fúrt a közepébe, minket pedig elküldött, hogy keressünk alkalmas borókafenyő tengelyfát a favágító mellől. Mihelyt az alkalmas tengelyfát megtaláljuk, nyomban elvonulunk vele a kocsiszínbe, hogy ott szereljük össze, lévén ez a munka maga is odaillő. A színben hamarosan besötétedik és én úgy szeretném a kocsilámpásokat meggyújtani, csakhogy nincs gyufánk, mert édesapa soha nem ad gyufát a kezünkbe, s még csak az asszonyoktól se kérhetünk soha. Engem még borzasztóan aggaszt a második kerék megszerzése, Elina azonban kijelenti, hogy mostmár az övé a beszerzés gondja, oda se hederítsek az egészre, de azrtán a számat se jár- lassam. ha meghozza. Nem is szólunk erről a biciklicsinálásról senkinek, még a nénémnek se. Holnap reggel meg Alekka ad még nekünk egy csaknem teljesen sima deszkaszálat, édesapa pedig mindig szokott adni facsavarokat, ha kérünk. És Elina hoz is tényleg egy, kerek lapot, s bár sejtem és gyanítom, hogy honnét vette, mégse szólok egy kukkot se, ha már megígértem, hogy befogom a számat. A tengelynyílás elkészítéséhez már Alekka segítségét se vesszük igénybe, mj magunk fúrjuk, csavargatjuk a csap helyét. Iga?, hogy az Elina kereke sokkal vastagabb az enyémnél, s az anyaga se tölgyfa, mint az enyém, de hátsókeréknek jó lesz azért. Egész álló nap a biciklivel dolgozunk nagy keményen, s közben meg is próbálunk a színben biciklizni. A borókacsap környékét derekasan megkenjük kocsizsírral, a ruhaszárító kötél „láncot” meg beszurkozzuk és fókazsírral is bedörzsöljük. Tilda az esti fürdetésnél kétségbeesve jelenti ki, hogy a kezünket képtelenség tisztára mosni, meg hogy a hajunk is merő kocsizsír, a ruhácskánkról és a térdünkről nem is szólva. Másnap Elina még alszik, araikor én már a kocsiszínben vagyak. A; Vappu anyótól kapott kócot próbálom ja boró- kavázra tekerni, hogy kényelmés ülést készítsek. Még be se fejezhetem a munkámat, máris jön Elina a kocsiszín felé, de borzasztó földúltan ám. Nyomában pedig ott vonul a nálunk vakációzó — különben szörnyen tudós — nagynénikénk, akinek az aj rólunk alkotott véleménye, hogy hihetetlenül haszontalan és neveletlen kis perszó- nák vagyunk. Elinára rápárancsol, hogy nyomban vigye vissza azjt a kereket, amit hozott és amibe sajátkezű- lég fúrtunk tengelynyílást. Engem olyan borzasztó bánat fog el a biciklink miatt, hogy mukkanni se tudok, s nagyon aggódom Elina miatt is, akit most agyba-főbe szidnak. Lódúlok kifelé, megkeresni édesapát, mert! ő mindig Elina pártján van, amikor a többiek pi szkálják. A nénikénkre meg, — aki mindig kész a szidásra, pedig a kifakadásai közben lilásvörösre szokott válni, holott amúgyis ronda! — rá se bírok nézni. édesapát a jószágudvarban talá- lom, ahol Alekka új csűrt épít, s ahol most egy csomó hulladékfa is van a régiből, amivel a nagjíok már bizonyára nem akarnak csinálni semmit. Közben elmesélem édesapjának az egész bicikliügyet, meg a nagynénit is. Ahhoz azonban semmi kedvein, hogy a kertbe menjek át játszani, mert úgy sejtem, hogy ott a nővérem és a dadus egész nap csak a ml biciklinkről beszélnek, amit még csak befejezni se tudtunk. Inkább elkunyerálom hát édesapától a rég; kerítés fölösleges darabjait. hogy azokból saját házat építhessek ide a hátsó udvarra és azt hiszem, hogy Elina is most szívesebben jön hozzám házat építeni, jmintsem hogy átmenjen a kertbe — bicikli nélkül. (Ford Szisz Levente) autót. — „Mit mondok én ezeknek, ha eljön az este. ..? Ha az ember jól él, nem figyel eléggé... Elszalasztja a legfontosabb szavakat... A szellem könnyen vereséget szenved... A jólétet meg kell szokni és túllépni, föléje emelkedni:.. Csak a második nemzedék mozog természetesen az autója mellett... Az első kissé komikus... A második nemzedék viszont mással van elfoglalva ...” A parton megjelent egy lány. Végtelenül rövid, piros szoknyát hordott, és semmi mást.. . Nem volt táskája, retikülje. zsebje, szatyra, csak saját maga volt, hosz- szú combjával, szőke hajával, türelmetlenségével... Az Előadó önkéntelenül is oldalra pillantott, s a lány azonnal nyugtázta a mozdulatát ... Az Előadót az a kép- < télén gondolat kezdte foglalkoztatni, hogy ez a lány hogyan hordja magával a SZEMÉLYI IGAZOLVÁNYÁT? Hiszen csak hosszai lábszára van, piros szoknyamaradványa, szőke haja, arca... Az Előadó emlékezett még a háború utáni évekre, amikor igazolvány nélkül senki sem mert az utcára lépni. A papír fontosabb volt, mint a kenyér ... Bizony az igazolvány itt az utóbbi harminc évben nagy dolog volt.,. Az igazolvány és az élet szánté egyet jelentett. „Ez a lány nem hordja magával az igazolványát .,. — gondolta. — Nem is gondol rá, hogy magával vigye... ö maga az igazolvány... Saját maga igazolja saját magát...” A lány a jelek szerint várt valakire... A valaki késett. Az Előadó csaknem felállt, és meghajolt... De már jó- előre hallani vélte a röhögést, ami a lányból, mozdulatára előtörne... Viszont meghajlás nélkül nem tudta elképzelni... Nem állt fel... Makacsul a vízre meredt, mintha vízvallású lenne. A vízen csónak' közelgett. Keskeny, fürge mozgású sportcsónak. A barna bőrű evezőslegény lefékezett a part tövében és a lányra kiabált: — Kiálltál ide emlékműnek ...? Hiába várod... — Mi közöd hozzá — kiáltott vissza a lány. — Na gyere — mondta a csónakos... És a pirosruhás lány ment. Beszállt a csónakba és az evezők megmerültek. Az Előadó figyelte, hogy a csónak hogyan távolodik és tűnik el a túlpart vízre csüngő fűzbokrai között. — „Ez a lány legfeljebb tizenkilenc ...” — Tűnődött, hintázott a szavakon, mintha a szavak érnének valamit, amikor ... Az Előadó kicsit sajnálta, hogy fiatal éveit durva napszámos munkával töltötte. Sajnálta, hogy kimaradt a túlparti füzesek szép birodalmából... Másrészt ingerültséget is érzett: — „Eny- nyi az egész?” ... Olyanforma nyugtalanság kínozta, mint a háziasszonyokat, akikkel megesik, hogy lemaradnak valamelyik közeli üzlet árleszállításáról... Mindenki olcsón bevásárol, csak éppen ők nem... Otthon ülnek, a amikor értesülnek a nagy lehetőségről, már késő ... A halasbárkára meredt, • egy overállos férfit látott a palló szélén, ahogy a szatyrát tartotta. A szatyorban vergődtek a halak. — Későn jött — mondta« bárka gazdája. — Gyűlés volt — válaszolta a másik, aztán fizetett Az Előadó lépteket hallott maga mögött. Megfordult. Magas, sovány fiatalember közeledett a Dunához, majd megállt és az órájára pillantott. öt óra is elmúlt, mire a túlparti bokrok közül kibontakozott a sportcsónak. Óvatosan, ár ellen evezve közeledett. Az Előadó mellett még mindig ott állt a sovány fiatalember. Amikor felismerte a csónak utasát, felnyögött. Előbbre lépett, majd oldalt Fújtatott. A csónakból Integetett feléje a lány. Aztán néhány perc múlva a csónak Iákötött. A lány partra lépett és felkapaszkodott a rakpart lépcsőin. A sportcsónak olt ringott a Dunán, pár méternyire a kikötőtőL — Gyere ki! — ordított a sovány fiatalember a sport- csónak felé. — Ha akarsz valamit, majd befáradsz — mondta a csónak birtokosa és idegesen röhögött. A csónak és a part között öt-hat méter szélesen folyt a Duna. A sovány fiatalember a vízre bámult, aztán hirtelen pofonvágta a lányt, aki éppen eléje érkezett. — Na.:: — mondta a lány. A sovány újra ütött, s a lány csaknem felbukott Az Előadó a sportcsónak gazdájára pillantott. A barnára sült fiatalember úgy vélte, bogy ami a továbbiakban következik, ax már nem tartozik rá. Evezőit kicsit kiemelte a vízből, s a csónakot lefelé sodorta ax ár... A halárus s a vásárlók odapillantottak, majd ismét a mérlegre, és semmit sem szóltak Az Előadó felállt odalépett a sovány fiatalemberhez: — Uram, megbocsásson! Ez a lány nem kubikosló ... Be sem fejezhette. A lány csípőre tette a kezét és ráförmedt: — Mi köze magának ehhez?! Maga mocsok!... A lány eléje köpött a földre, aztán karonra gadta a sovány fiúját: — Gyere, Laja. i: Elmentek... Az Előadó értetlenül bámult utánuk. A halárusra pillantott aztán maga is elballagott. Este tizenegyen ültek a teremben. Nézte a hallgatóságát. A szocialista hazafiság- ról kellett beszélnie, és általában a hazáról, a földról, melyhez mindenki kötődik néhány titokzatos szállaL Ihász-Kovács Éva: VONATFÜST-REZEDÁK Cs. J.-nek Barátom, aki mellettem állsz az éggel befedett pályaudvar buzatos csarnokában, aki lekésted — mint jómagam — az ifjúság gyorsvonatát, mondd, mióta vársz, mire várunk makacsul, a végső jelzés Ideérte előtt? A hegyek ködkendőkkel lobogosak. A pocsolyákban széttörik arca a Holdnak: s az utak hátán odamázolt olajfolt csak a képzelt szivárvány. Krétafehér csend ül a tájon. Az est állványzatait szél szövi át lengő, fekete szomorúsággal. Csak a szívhangok félrevert csillagai, meg az emberi hűség megfoghatatlan, türkiz gyöngyszemei lobognak a tudat égövein, s az éj Sárgaselyem szemöldökű holdja alatt kivtrágzanak a holnap vonatf(ist-rezcdal.
