Dunántúli Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-06 / 180. szám

6 1969. augusztus 6. »tmantMt t\ íítJ i» Hogyan osztottuk el a nyereséget? Hogyan osztottuk el a nye­reséget? Nyilván, nem egészen úgy, ahogy azt a reform kon­cepcióit kidolgozó közgazdá­szok gondolták, különben nem vitáznánk róla. A Közgazda - sági Élet hasábjain több hó­napon át folyt a vita a jöve­delemszabályozás jelenlegi rendszerével kapcsolatosan. Nem kívánjuk a vitát lezárni, egy esetleges legjobb megol­dás kidolgozását adni, ez ma­gától érthetődően lehetetlen. Itt csak az igények körvona­lazásáról van szó. íme: a vita néhány sarkalatos pontja, amelyek körül a vélemények kristályosodtak. Agresszívebben! Már dr. Buzánszky József vitaindító cikkében olvashat­tuk az egyik legfontosabb megállapítást: a nyereség tö­mege, vagy változása nem mindig — de legalábbis nem j a megfelelő arányban — tük­rözte a vállalati gazdálkodás eredményét, vagyis, a nyere- j ség, nem nagyon mutatott szó- j ros összefüggést a vállalati! gazdálkodás hatékonyságával. Dr. Kisvári András jegyzi meg cikkében: a múlt év egyes vállalatoknak, szövetke­zeteknek — ahol az átállás jóval kisebb erőfeszítést igé­nyelt a vezetőktől, illetve alig haladt előre a munka terme­lékenysége „túl jól sikerült”. A vitacikkekben egyöntetűen vetődött fel az az igény: va­lamennyi szabályozónak a je­lenleginél szélesebb körben és agresszívebben kell befolyá­solniuk a gazdasági döntése­ket, ahhoz, hogy a nyereség tömege komplex módon fogja egybe a kívánt elemeket, te­hát, hogy azt fejezze ki, egy vállalat milyen mértékben és színvonalon elégíti ki a nép­gazdaság szükségleteit, s ennek érdekében milyen hatékony­sággal használja fel eszközeit. Vajon jövedelemszabályozá­si rendszerünk a még maga­sabb technikai színvonal el­érésére ösztönzi-e a vállalato­kat? Dr. Buzánszky: a leg­korszerűbb, automatizált Mo­hácsi Farostlemezgyár nyere­ségrészesedés címén eredmé­nyeinek csak 2,2 százalékát fizethette ki, addig a korsze­rűsítés jogos igényével már régen fellépő vállalatok egész sora 10—24 százalékot. A Mo­hácsi Farostlemezgyárral kap­csolatosan Gáli Gyula további elemzést készített. A maga­sabb technikai színvonalon ál­A VITA TANL/LSÁQAI ló vállalatokat hátrányosabb helyzetbe hozta a fennálló szabályozási rendszer — írja cikkében. Az anyagi ösztön­zők negatív irányba hatnak, a műszaki színvonal további növelése helyett inkább manu­fakturális törekvésekre ösz­tönöznek A jelenlegi helyzet­ben az alacsony technikai színvonalon álló vállalatok, ahol viszonylag kisebb mér­vű technikai fejlesztés is je­lentős eredménynöveléshez vezetne, adott helyzetüknél fogva erre képtelenek megfe­lelő alapot képezni az amor­tizációból és eszközarányos nyereségükből, ugyanakkor a részesedési alap jelentős tar­talékokat tartalmaz. Ezzel szemben az amúgy is magas technikai színvonalon álló vállalatoknál — bár itt a szinttartás is jelentős szere­pet játszik, de még ennek fi­gyelembe vételével is — a szükségesnél magasabb fej­lesztési alap csapódik le a részesedési alap rovására. Adókedvezmény A Mohácsi Farostlemezgyár az adott bér- és eszközará­nyok mellett, ha a gyakorla­tilag keresztülvihetetlen 10 százalékos termelékenység­növekedést érne el, ez a jö­vedelemnek mindössze 0,2 százalékos emelését tenné le­hetővé. De nem sokkal kü­lönb a helyzet abban az eset­ben sem, ha a vállalat tisztán önköltség csökkentő megta­karításból ért el eredmény- növekedést. Ha például az 1968-ban elértnél 10 száza­lékkal, vagyis 7,6 millió fo­rinttal magasabb lett volna az eredmény, az esetben is mindez a dolgozók jövedelem­szintjének 0,6 százalékos nö­vekedését tette volna lehetővé, vagyis tömegét tekintve mind­össze 120 ezer forint emelke­dést vonhatott volna maga után. Arról van szó, hogy a jö­vedelemszabályozás rendszere aránytalanságokat teremtett a vállalatok között. A nyereség- részesedést tekintve nagy szó­ródás figyelhető meg. íme, Buzánszky dr. cikkének meg­állapítása: az I-es kategóriá­ba sorolt vezetők nyereség- részesedésének abszolút tö­mege szinte úgy csökkent, ahogy az irányításük alá | tartozó vállalati dolgozók lét- j ; száma emelkedett; másrészt a | nyereségrészesedés címén ki- ; I fizethető összeg általában úgy emelkedett, ahogy az egyes j vállalatok műszaki színvonala j csökkent. Egyetérthetünk dr. Várszegi \ Károly véleményével: talán a technikai tényezőkkel is alátá- j masztott termelékenység növe­kedés miatt lehetne a válla­latoknak bizonyos adókedvez- i ményt biztosítani, s ezzel a j személyes és a vállalati anya- j gi érdekeltséget fokozni a | technikai színvonal növelésé- i ben, az ilyen célokat követő j vállalati vezetők, dolgozók anyagi elismerésében. Béríagyasztás A jövedelemszabályozás i rendszerével kapcsolatosan igen sok szó esett a bérfej­lesztésről. A múlt évben a j menetközbeni bérfejlesztés ala- J csony színvonalú volt, a- 100 millió forintos részesedési ala- : pót az iparban mindössze 3 és j félmillió forintos bérfejlesztés j terhelte. A minisztériumi ipar- vállalatok 18 milliós bérszint- j növelést hajthattak volna vég­re, ezzel szemben a bérfejlesz­tés ténylegesen 1,1 millió fo­rint volt. Ez tarthatatlan ál­lapot. Az előrehaladás ügyé­ben a szakszervezeteknek kell fokozott erőfeszítéseket ten­niük, síkra szállniuk a na- ' gyobb bérfejlesztésért. A „fék” ' nyilvánvaló: a béremelések az I-es és a Il-es kategóriákban csökkentik, kisebbítik a sze­mélyi jövedelmet. A bérfej­lesztés aránytalanságáról Gida Béla egyébként érdekes meg­állapítást tesz: tavaly a Me­gyei Tanácshoz tartozó válla­latoknál az éves béralap nö­vekedés 12 százaléka az első, míg 88 százaléka a második félév során került felhaszná­lásra, ezzel szemben az éves létszámnövekedés 72 százaléka jelentkezett az első félév fo­lyamán, és csupán 29 száza­léka a második félévben. Je­lentős összegeket fizettek te­hát ki a negyedik negyedév során különböző „jutalmazá­sok” címén, amelyeknek nyil­ván nem volt termelésnövelő, vagy eredményjavító hatásuk. Azzal az alapkoncepcióval, hogy a vállalaton belül a sze­mélyi jövedelmek arányaiban (I-es, Il-es, III-as kategória) kifejezésre kell juttatni a nyereség létrehozásában be­töltött szerepet, a vitázók ál­talában valamennyien egyetér­tettek. A nyereségből való ré­szesedést a beosztáshoz, az ah­hoz járuló felelősség mérté­kéhez, a magasabb kvalifiká­cióhoz, a nagyobb szakmai gyakorlathoz, a rátermettség­hez és irányítókészséghez kell igazítani. Más kérdés, hogy ez az alapelv a gyakorlatban ho­gyan érvényesült. Egyöntetűen merült fel az igény: a je­lenleginél pontosabban kell felmérni a vállalati eredmény létrehozásában kifejtett egyé­ni teljesítményeket. Ehhez módszereket kell kidolgozni, amelyek biztosítanák a kellő differenciáltságot. Ne adminisztratív eszközökkel! Akkor, amikor azt kérdez­zük, hogyan osztottuk el a nyereséget, az is felmerül, mi­lyen ütemezésben kedvező ki­fizetni. E kérdés jelentőségé­re dr. Kisvári András hívta fel a figyelmet. Melyik mód­szer ösztönöz a legjobban a teljesítményekre? Ha Ids ki­vétellel az egészet az évet kö­vetően folyósítják, vagy a részesedési alap terhére már év közben történik a jutta­tás? Kevés kivétellel minde­nütt az előbbi megoldást vá­lasztották. A vásárlóerő-kibo­csátás nagyságrendje és üte­me tekintetében ez egyáltalán nem közömbös kérdés. A min­denütt nagyobb hányadban és egyidőben történő kifizetéssel nem szükséges a kereskedel­met és a vásárlókat erőpró­bának kitenni. A vitához hozzászólók va­lamennyien elvetették a kí­vülről, adminisztratív eszkö­zökkel való beavatkozást, hi­szen a reform egyik célja ép­pen a vállalati önállóság meg­teremtése volt. Vizsgálni kell azonban, mégpedig állandóan, a költségvetés hozzájárulását, az állami támogatások kérdé­sét. A szabályzók gyakori vál­toztatása célszerűtlen. Mint azt többen is megjegyezték: nem szabad a vállalatoknak folyamatos bizonytalanságot teremteni. Hagyni kell, hogy hosszabb távra is tudjanak tervezni. Miklósvári Zoltán Kitekintés Vásárból tőzsde Ebben a sorozatunkban a [ tőkés gazdaságok tőzsdei j szervezetével, a tőzsdék mű­ködésével és jelentőségével szeretnénk megismertetni Közgazdasági Élet rovatunk olvasóit. A gazdasági élet fejlődése1 során, már nagyon korán | szükség volt arra, hogy a | vevőknek és eladóknak al­kalmat teremtsenek olyan ta­lálkozásokra, amelyeken a mindenfajta áruban jelentke­ző kereslet és kínálat mint­egy központosítva találjon egymásra. Ezek a találkozá­sok országokon belül és az országok között is olyan föld­rajzi fekvésű helyeken (váro­sokban, kikötőkben stb.) tör­téntek meg, amelyek közle­kedési szempontból a leg­jobban elérhetők voltak. Odaszállították a környék, az ország és a külföldi országok áruit (terményeit, ipari ter­mékeit) és ott lehetett a leg­nagyobb választékot találni. Ezek a találkozások voltak a vásárok. E vásárokat hetenként, éven­ként egyszer vagy többször, de mindig meghatározott idő­pontokban tartották. A vásá­rok lényege, hogy az áruk, amelyek adás-vétel tárgyát képezik, mindig jelen van­nak, megtekinthetők, a vevők tehát a sajátmaguk által megszemlélt árut ott, hely­ben közvetlenül átvehetik. Ez az ősi vásári intézmény napjainkban is működik szerte a világon. A népesség szaporodása és a forgalom növekedése ezen a területen is — mint mindenütt — vál­tozásokat hozott létre. Ki­alakultak a különböző pia­cok, amelyeken nem minden­féle árut, hanem csak bizo­nyos árukat lehetett vásárol­ni (pl. gabonát, gyapjút, gyar­matárut, prémet stb.). Ma­napság egészen különleges jelentőségük van az árumin­tavásároknak, amelyek nem­zetközi jellegűek, hasonló­képpen a mezőgazdasági vá­sároknak és egyes tőkésor­szágokban az aukcióknak, amelyek tulajdonképpen bi­zonyos szabályok szerint szervezett árverések. A közlekedés és a vásárok fejlődése, különösen a nö­vekvő nemzetközi forgalom velejárójaként, már a korai középkorban megjelennek a különböző piacokon a pénz­váltók, akik a külföldi fize­tési eszközöket az illető pia­con használt pénznemekre cserélték át. Ugyancsak ke­reskedtek az akkor megbíz­hatónak ismert külföldi cé­gekre szóló váltókkal és ha­sonlóképpen adtak és vettek külföldé szóló hitelleveleket. Eképpen kifejlődött a kül­földi pénznemekre szóló ér­tékpapírokkal való kereske­delem. Az említett váltók és hitellevelek az azokon fel­tüntetett helyeken és cégek­nél, az illető ország pénzne­mében voltak kifizetendők. Mai értelemben tehát a de­vizakereskedelem alapjai vol­tak. A kapitalista gazdálkodás kifejlődésével az áruforga­lom olyan arányokat öltött, hogy a piacoknak mindin­kább el kellett különülniük egymástól, azaz be kellett következnie a teljes speciali­zálódásnak. Ez a specializá­lódás az üzletkötések ará­nyainak hallatlan kiterjedé­se, ezzel kapcsolatban a ke­letkező károk lehető ellensú­lyozása, tehát maga a tőkés gazdasági élet alakította ki azt a különleges piacot, ame­lyet börzének, magyar fordí­tásban tőzsdének neveztek el. (Folytatjuk) Világkereskedelmi központ Tokióban Japán legmagasabb épülete, a Világkereskedelmi Központ, elérkezett a „májusfa” ünnep­ségéhez: vázának építését hi­vatalosan befejezték. A felhőkarcoló építési mun­kálatait két és fél évvel ez­előtt kezdték meg; a számí­tások szerint decemberre be­fejezik. A 152 méter magas, 40 emeletes épület elsősorban nagykövetségeket, konzulátu­sokat, kereskedelmi irodákat, bankokat, kiállításokat, és uta­zási irodákat foglal majd ma­gában, tehát elvileg olyan szerveket, amelyek valamilyen kapcsolatban állnak a külke­reskedelemmel. Ez lesz a legmagasabb épü­let Japánban 1971 tavaszáig. I A PuHman-gyár európai „vagonja' A híres amerikai Pullman Társaság, a világ legnagyobb vagongyára, tovább terjeszke­dik Franciaországban: tavaly ősszel két leányvállalatot ala­pított Párizsban. Most meg­vásárolja a Lotharingiai Szál­lítógépipari Társaság 2 ipar- vállalatát és Lunéville-i üze­mét. Az utóbbi a kétkerekű után­futók gyártására specializálta magát; a két leányvállalat a Társaság termékeinek forga­lomba hozatalával foglalkozik. A Pullman-cég. és a Lotharin­giai Vállalat egyezménye le­hetővé teszi az utóbbi számá­ra, hogy javítsa 1965 óta erő­sen leromlott pénzügyi hely­zetét VÁLLALATI KÉSZLETGAZDÁLKODÁS Az 1968. évi gazdaságpolitika a belső piac nyugalmára, a lehetőség szerint kiegyensúlyozott keresleti és kínálati viszonyokra, a gazdasági egyensúly általános feltételednek megteremtésére törekedett, oly mó­don, hogy egyidejűleg minél na­gyobb teret adjon az új, a korábbi­nál hatékonyabb gazdaságirányítá­si rendszer kibontakozásának is. E célt alapjában véve sikerült elérni. Bár a gazdasági fejlődés mérsékelt ütemű volt, a tervezett egyensúlyi viszonyok javultak, némely vonat­kozásban az előzetes elképzelések­hez képest is jobban. A készletek 1968. évi növekedése mennyiségben és arányaiban is meg­haladta a korábbi évek mértékét. A fővárosi sajtó közléseiből, a szak­lapok cikkeiből közismert, hogy a népgazdaság készletállománya 1968. évben mintegy 15 milliárd forint­tal emelkedett, és ez a nemzeti jö­vedelem jelentős hányadát kötötte le. A megyénkben működő vállala­tok és szövetkezetek gazdálkodásá­ban is tapasztalható volt a készlet­növekedési tendencia, azonban a hozzávetőleg 60 millió forintot ki­tevő emelkedés az országosnál ará­nyaiban is kedvezőbb. A készletek ilyen mértékű növe­kedésében a kétségtelenül káros vo­nások mellett számos előnyös elem is található. Nézzük, ezek milyen okokra vezethetők vissza! Az új irá­nyítási rend bevezetését megelőzően 1967. év második felében a vállala­tok igyekeztek felkészülni készle­teikben is a velük szemben várható új követelményekre. Ebben a sza­kaszban számos bizonytalansági té­nyező mellett nehéz volt megítélni, hogy a beszerzett készletek (anya­gok, áruk) mennyisége a megvál­tozó, számukra esetleg új piaci kö­rülmények között, mennyi időre fe­dezi szükségletüket. Ez a magatar­tás főként a fogyasztási cikkeket előállító ipari vállalatokra volt jel­lemző, de a ruházati nagykereske­delmi vállalatok készletalakulását is jellemezte. Ha a készlet összetétele nem is volt optimális, az átmenet za­vartalanságát valóban sikerült biz­tosítani. Az import eredetű készletek ja­vuló beszerzési lehetősége a koráb­biakhoz képest nagyrészt hiányt pó­tol és inkább a piaci egyensúly ki­alakulását segítette. Ilyennek te­kinthető egyes fogyasztási cikkek importja, amely az áruválasztékot bővítette, továbbá hengerelt áruk, kábelek, gabona- és takarmánykész­letek stb. behozatala. A külkereskedelem 1968. január 1. óta az ipartól az exportra szánt termékeket általában nem vásárol­ja meg, hanem bizományi szerződés alapján építette ki üzleti kapcsola­tait. Ennek folytán a termékek a számlázásig az iparvállalatoknál vannak: Az innen származó készlet- növekedés természetesen csak az iparvállalatoknál mutatkozik, a kül­kereskedelemben azonos mértékben csökken, de előnye, hogy az egyide­jűleg bevezetett egységes devizaszor­zók alkalmazása mellett, a külföldi piac árai közvetlenül hatnak az iparvállalatok gazdálkodására — A korszerű, nagyobb értékű anyagok iránti kereslet meglehetősen gyor­san nőtt. Ez az ugyancsak kedvező tendencia átmenetileg a készletekre is növelőleg hatott, a későbbiekben azonban feltétlenül hozzá fog já­rulni a késztermékek minőségének javításához, az áruválaszték bővíté­séhez. Pozitívnak értékelhető a me­gyénkben működő vállalatok azon magatartása, hogy a meglévő anyag- készletek birtokában sem folyamod­tak olyan megoldásokhoz, hogy az átmeneti kapacitáslekötési gondjai­kat, foglalkoztatási problémáikat rendelés nélküli előállított termékek gyártásával oldották volna meg, amelynek értékesítése utóbb piac hiányában gondot okozott volna. A többcsatornás forgalmazási rend mind a beszerzések, mind az érté­kesítések vonatkozásában még nem teljesedett ki. Vállalataink csak a kezdő lépéseket tették meg ezen az úton, de máris sok pozitív ered­ményt lehet tapasztalni. A fel­használók közvetlen művi beszerzé­sei főként a nagyfogyasztóknál érez­hető éllátásbeli gyorsulást eredmé­nyezett, ami még akkor is előnyös volt, ha a gyártómű esetleg felárral teljesített. A termelő vállalatok és a forgalmazók közötti közvetlen kapcsolat szélesedése pedig az áru­ellátás javulását, a választék bőví­tését eredményezte. A szállítási szerződés fegyelem­ben tapasztalt lazaságok, egyes ma még monopol helyzetben levő válla­latok szállítási készségéből szárma­zó problémák mellett nem hagyható figyelmen kívül több helyen tapasz­talt tudatos és nagyobb mérvű kész­letnövelési törekvés, ami túlzott biz­tonságra, az adott vállalatnál nehe­zen realizálható, sőt esetleg feles­leges készletek képződéséhez veze­tett. Erre a pénzügyi lehetőséget a vállalatok számítottnál magasabb nyeresége biztosította úgy, ami mellett a szabályozók kellő haté­konysággal nem működhettek, de arra is utal, hogy a vállalati fej­lesztési alapoknak a forgóeszközök és beruházási eszközök közötti vál­lalaton belüli felosztása még nem történt meg, pedig ilyen — a konk­rét helyzetet figyelembe vevő — vállalati intézkedés a fejlesztési esz­közök hatékonyabb felhasználásá­nak jelentős tényezője lehet. A vállalatok 1969. évi programjai általában a készletek szintentartását tükrözik és csak szűkebb körben számolnak kisebb mértékű növeke­déssel. Ennek reális alapját az adja meg, hogy az ipari árukibocsátás hozzávetőlegesen az 1968. évi mér­tékben emelkedik, s ennek készlet­fedezetét részben a tavalyi növeke­dés adja. A kereskedelmi és egyéb forgalmazó vállalatok pedig az el­adási forgalom jelentősebb növelé­sét elsősorban a készletek gyorsuló forgásával oldják meg. A mezőgaz­dasági üzemek számítottnál kedve­zőbb terméseredményei a felvásárló vállalatoknál okozhatnak ugyan át­meneti idényszerű készletnöveke­dést, de az elmondottak alapján jog­gal lehet feltételezni, hogy az 1968. évihez hasonló mértékű készletemel­kedés ebben az évben nem fog meg­ismétlődni. A megyénkben műkö­dő vállalatok 1969. I. félévi készlet­adatai igazolják a vállalati elgondo­lások helyességét. Az ebben az idő­szakban bekövetkezett megyeszinti, a 10 millió forintot alig meghala­dó növekedés erre utal. A beszerzési és értékesítési lehe­tőségek tekintetében a tavalyihoz képest is kedvezőbb körülmények mellett folytatható a gazdálkodás, a némileg már módosított szabályozók pedig a jelek szerint hatékonyab­ban fejtik ki terelő hatásukat. — A vállalati készletekben meglévő tar­talékok hasznosítására tehát a fel­tételek ma már kedvezőbbek és a készletgazdálkodásban meglévő fe­szültségek csökkenésére jogosan lehet számítani. Dr, Meskó Andor

Next

/
Thumbnails
Contents