Dunántúli Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-30 / 200. szám
6 Btinontmi nttpto 1969, augusztus 30. Moszkvai jegyzetek Sorcmetyevó: Moszkva kapuja, a világ egyik legnagyobb polgári repülőtere, hihetetlenül impozáns beton- és üvegcsoda. A TU—104 olyan észrevétlenül „lép le” a földre, mint egy rutinos pesti a még mozgó villamosról, s már nyílnak is az ajtók: megérkeztünk. A hangzavar óriási. Hő- légsugaras és turbómotorok bőgnek, recseg a megafon: ötven ország több tucat gépe és sokezer utasa érkezik a szovjet fővárosba nap nap után. Megérkezni — ez a legizgalmasabb dolgok egyike, hát még Moszkvába, mely nem egyszerűen egy külföldi nagyváros, hanem egy kicsit az egész szocialista világrendszer jelképe, kirakata. Az első benyomás talán a legfontosabb. Két csinos stewardess bevezet bennünket a „kontroli-csarnokba”. A határőrök apró üvegfülkében ülnek. Az egyik magyarul köszön. Magyar nyelvű űrlapot osztanak. Név, lakhely, szokványkérdések. Aztán egy komolyabb: arany, drágakő van-e valakinél? Nincs. Fegyver, lőszer? — Az sincs. Igennel, nemmel kell válaszolni. Egy újabb csinos lány érkezik: összeszedi a lapokat. Kész. Mehetünk. A komor kérdésekre adott válaszokra úgylátszik senki se kíváncsi ... Faházak, üvegpaloták Nyolcvan kilométeres sebességgel száguldunk a soksávos gyorsforgalmi úton — lassan már félórája. Moszkvában vagyunk. de még nem láttuk Moszkvát. A tolmács azt mondja „kis-Moszkva” átmérője is több mint 40 kilomé; tér. Az út kétoldalún aprócska faházak, aztán hirtelen torony- házak sora következik, majd megint öreg, bádogtetejű vi- tyillók. Nyírfák, törpefenyők. Az egyik kanyarban égigérő toronydaru sárgáll, mellette két öregember. Kopott, gyűrött parasztgúnya, melegszemű ikon-arc. Ez lenne Moszkva? A gépkocsivezető — miközben megelőz egy előzésben lévő teherautót! —, nevetve hátraszól: igen, ez is Moszkva... Belváros. Szinte minden fal sárga, s minden szobor monumentális. Óriási a forgalom. Trolibuszok, taxik, diplomáciai rendszámmal száguldó luxuskocsik. A közlekedési lámpák képtelenek követni a forgalom ritmusát: ha percnyi hézag” keletkezik a kocsisorban, a gyalogospk azonnal elárasztják az utakat. A rendőrök fáradtan támaszkodnak a sarkon: ezer meg ezer siető emberrel szemben úgysem használna a sípszó. sának kellene neveznem. De még ez is igazságtalanság lennie, mert Moszkva legalább ennyire a taxik városa is: 20 ezer mozaik-kockás Volga száguldozik az utakon. Négyszáz- ezer gépkocsivezető él a szovjet fővárosban, de talán még ennél is jellemzőbb az egészségügyi dolgozók száma: 150 ezren dolgoznak a rendelőin-, tézetekben, kórházakban. Az első nap a hitetlenkedésé: nehéz elhinni, megszokni a megváltozott méreteket. A város utcáinak hossza 3100 kilométer, 3500 autóbusz, 2000 trolibusz nyüzsög az utakon, tereken. A látszat kaotikus, baleset azonban alig van: a gépkocsivezetők „önállósága”, döntési szabadsága óriási, de ha baj történik, a világ legszigorúbb törvényeivel találják magukat szemben. Tisztaság. Még az autóbusz ablakából is feltűnik: örökké úton vannak az utcaseprőgépek. Végre, pihenő. Lenin-hegyek, Lomonoszov-egyetem. A tér nagysága egyszerűen érzékel-- heteden. Ameddig a szem ellát pázsit. Az épület éppen olyan, mint az annyiszor látott képeken. Monumentális, büszke. Az idegenvezető lehet hogy már ezredszer látja, mégis őszinte a lelkesedése. Azt mondja: 40 ezer szoba van. Ha egy újszülött minden szobában csak egy napot töltene, 110 éves lenne, mire kikerülne. Kovakő, vagy kőszilárdságú? A moszkvaiak tudják, hogy van az ő városuknál szebb is, azt azonban szentül hiszik, hogy otthonosabb nincs. Amilyen feszes, mértéktartóak az utcák, épületek, olyan köny- nyed, mondhatnám lezser bennük az élet. A rendőrt mindenki nevén szólítja, az utcán sétáló katona még a tábornoknak se tiszteleg, a lányok a legelegánsabb autó tulajdonosára is ráöltik a nyelvüket. A legmoszkvaibb emberi tulajdonság? A büszkeség. Mindenki mindent tud erről a városról. Az elnevezés eredetét is az utcán tudtuk meg. Egy újságárus mondta: vagy azt jelenti, hogy kovakő, vagy azt, hogy kőszilárdságú. Mert hogy „moszk” kovakövet jelent, „kov” pedig várat... Ha már az „utcán” vagyunk: valamit a kirakatokról. A centrum ragyogó, a város peremén már minden szerényebb. Pontosabban: a Belül egészen fényes boltok esetében sem tartják fontosnak a kirakatot. Olyan áruház is van, melyen csak egyszerű ablakok vannak. Árak? Mint nálunk. Helyesebben: a divatcikkeket leszámítva! nincsenek lényeges különbségek. Egy tv 350—370 rubel. (Egy rubel 13 forint.) A női holmik drágák. Neylon hálóing: 40, legújabb divatú cipő: 42. Legolcsóbbak a játékok. Egy hatalmas fémbői készült játékautó, pótkocsival, mindössze 3 rubel. Az élelmiszercikkek se drágák, csak a bor. Talán ezért is iszik mindenki vodkát... Mítoszok nélkül Moszkváról mindenki tud valamit. Moszkváról mindenki vitatkozik. Van aki mítoszt teremt, van, aki mítoszt rombol. Itthon az első hozzám intézett kérdés: részeg van-e? Van. Olyan részeget is láttunk, aki egyszerűen lefeküdt az útközepén, s feje alá tett kézzel aludt. Senki sem kiáltott rendőrért, a gépkocsik nagyívben kikerülték. Huligánok? Vannak. Ismerősöm mondja: két 18 év körüli su- hanc lejárt határidejű rubeleket akart eladni neki. Hosszú- hajúak? Ilyent nem láttunk. Mi a legszebb? A Kreml. A Székesegyházak terénél nem sok szebb tér lehet a világon. Mi a legfelejthetetlenebb? A mauzóleum. És a leghihetetlenebb? Az a türelem, mellyel az emberek kivárják, hogy Leninnel találkozhassanak ... Hat *ap egy falu megismeréséhez is kevés, Moszkvában: semmi. Amikor újra felszáll Seremetyevo betonjáról a gép, azt hiszem mindenki úgy érzi: semmit se látott. Lehet, hogy minden eddig szerzett benyomás tévedés. Én is így érzem. Talán csak az alábbi történet az, amiben ' szentül hiszek, s amire magabiztosan mondom: ez Moszkva, ezek a moszkvai emberek. Délelőtt tizenegy óra, pokoli forgalom. A lámpa hirtelen pirosra vált, megtorpan az emberfolyam. Egy fehérkendős anyóka azonban mit se lát: egy pillanat alatt bent van az út közepén. Fékek csikorognak, dühösen fütyöl a rendőr. Kiabál: vissza! Az anyóka megáll, mond valamit. A rendőr dühösen hozzásiet, megragadja a karját. A mam- ka arca elfehéredik: te átkozott. mondja, engem rángatsz, ahelyett, hogy az autókat megállítanád?!... Kiabál, s aztán üt is. A díszes rendőrsapka legurul, az őrmester utánakap, de már fütyöl is: minden autónak állj... ! Valaki kezébe adja a sapkát, felteszi, s aztán lágyan karonfogja a változatlan hévvel zsörtölődő mamát. C^yere, mondja, gyere kedves, mert még eltaposnak ezek az átkozottak ... Békés Sándor Ez lenne a „hagyománytiszteiő“ időjárás Nehezen adja fel pozícióit a nyár augusztus 25. és szeptember 7. között. Ezalatt ugyanis a budapesti átlagos középhőmérséklet a sok évtized alatt összegyűjtött adatok szerint 20,6 fokról igen lassan egyenletesen 18,8 fokra csökken. Gyorsabb változás csak a két hónap váltása táján következik be, amikoris az augusztus 30-i, 20,1 fokos középhőmérséklet négy nap alatt 1,2 fokkal, 18,9 fokon tartja magát. Igaz, kö&ben szeptember 5-re 18,5, 6-ra pedig 18,6 fokot tartanak nyilván a meteorológusok. Mindezeket az adatokat több évtizedes adatgyűjtés eredményeinek átlagolásával nyerték a meteorológusok, de az időjárást semmi sem kötelezi arra, hogy ezekhez az átlagokhoz igazodjék. Ennek ellenére talán érdemes megemlíteni, hogy az elmúlt évtizedek során ebben az időszakban a legmagasabb napi maximumot, 36,5 fokot 1950-ben mértek, a legalacsonyabb napi maximum pedig 1946-ban fordult elő 32,3 fokkal. A két hét első tíz napjának maxi-- mum-rekordja eléri vagy meghaladja a 34 fokot és csak az utolsó négy napon marad alul ezen a határon. (Zárójelben azonban egy kis biztatás: a következő két hetes periódusban megint 34 fokot meghaladó napi maximumok.) 1971-ben: vadászati világkiállítás Budapesten Az 1971-ben Budapesten sorrakerülő vadászati kiállításra 128 országnak küldtek meghívót a rendezők. Az első jelentkezés már befutott: a Német Demokratikus Köztársaság mezőgazdasági tanácsa jelezte, hogy részt vesznek a világkiállításon. A rendezvény műszaki előkészületei megkezdődtek, és így a kiállítókat 32 OOO négyzetméter beépített tér várja. Az öreg és a „fiatal” házak szétválaszt hatatlanul összekeveredtek. A régi Moszkva kettő, illetve háromszintes volt, az új — tizenöt-tizennyolc. Az épületek arca . meglehetősen egyhangú: korunk nagyütemű lakásépítése mellett ez úgy látszik mindenütt elkerülhetetlen,'A falakon jelmondatok, k világított jelszavak. A két leggyakrabban visszatérő szó: Lenin, proletáregység. Utcáról utcára sodor bennünket az áradat. Hihetetlenül sok az ember mindenütt; az első tanulság: Moszkvában nemcsak vezetni, de gyalog menni is tudni kell. Mennyi ember él a városban? Egy 1S65-ÖS idegenforgalmi prospektus szerint 5,2 millió. Idegenvezetőnk azt mondja: 6,5. Valaki, közülünk, azt állítja; a repülőtéren olvasta egy plakáton, hogy a kereskedelemnek, helyi közlekedésnek 10 rrillió emberről kell gondoskodnia. Rengeteg az idegen. Moszkva a nap minden percében olyan, mint a Világifjú- 6 -gi Találkozó napjaiban volt A világ ötödik legnagyobb városa; New York, Sangháj, London és Tokió méltó párja. Negyvenezer szoba Minden városnak megvan a maga „örökérvényű” jelzője. Moszkvára nehéz lenne ilyent ráaggatni. Ha a 2,5 millió tanulót nézem, azt mondhatnám diák-város, de ha az 500 ezer ípftőt, akkor az építők vároKQm o\ytalan rovat Esészen közönséges történet tanulság nélkül A legény nagy darab, lapátkezű ember volt. Az arcát egyetlen tömbből faragták. Közömbös volt, merev, de nem értelmetlen. Vele szemben a nő ült. Nem a felesége, nem is ismerték egymást. Kis nő volt, az olcsó fajtából. A vendéglő zsúfolva, még a város közepén, de kissé már lebúj. A kis nő kezelésbe vette a legényt. Átnyúlt a sótartóért és odaszólt valamit. Mi három asztallal arrébb ültünk, nem hallottuk, mit mondott. De nem volt nehéz kitalálnunk. Nyilván elkérte a sótartót és ismerkedni akart. A legény odaadta a sótartót és nem ismerkedett. A kis nő reménytelennek érezhette a dolgot, mert körbenézett. Féloldalt mellette két ember ivott. I Egy fiatal, meg egy 40 év körüli. A fiatal nem volt fontos. Nem ő rendelt. Az idősebb öntudatos, nőt vadászó tekintetű férfi. Már fizetett és menni akart. Ekkor vette észre a nőt. — Maradunk még — mondta a társának és vacsorát rendelt. Megkezdődött a játék. Először csak mintha véletlenül pillantottak volna egymás felé. A férfi bólintott és a nő elmosolyodott. A férfi felemelte a poharát, a nő is. Egyszerre ittak. A nagytenyerű légény továbbra is átnézett a nőn, valahová az ajtó közelébe. Ahogy egész idő alatt, az arca most sem rezdült. A játék nagyon előre haladt és csak az volt már hátra, hogy fizessenek és menjenek. A férfi a fiatalembertől el is búcsúzott, a. szája mozgásából látszott, hogy henceg neki, valahogy ilyenformán: — Na öcsém kopj le. én megyek a nővel! A fizetőpincérnek integetett, de az csak legyintett és a másik sarokban matatott. Ekkor jelent meg a negyedik szereplő. Kis hegyes ember jött be. Fényes, ráncos csizmát viselt és dühösen nézett szét a teremben. Meglátta az asszonyt, de ugyanebben a pillanatban az asszony is őt. A már végéhez közeledő játék abbamaradt és új felvonás kezdődött. Az asszony arcán hallatlan szelídség és üdvözölt mosoly, mihtha nagy szerencse érte volna. Egyszerre megfordult és mint a napraforgó az ajtó felé nézett. De a ráncos csizmás nem mosolygott. Mintha valami sérelem érte volna, dühödten körbenézett. Végigmérte a férfiakat. Végül megakadt a szeme a nővel szemben ülő legényen. A férfit a fiatalabb emberrel nem vette észre, csak átszaladt rajtuk a .tekintete. Jói!ehet kicsi ember volt, mégis döngő léptekkel ment oda az asszonyhoz. Az átölelte a kis embert és megcsókolta a homlokát. Eddig a jelenet érdektelen volt. A férfi letaszította a nyakáról a nő karját, leült és dühödten beszélni kezdett. A szavakat a három asztal távolsága miatt a cigányzenés helyiségben amúgy sem lehetett volna étreni, de tartalma nyilvánvaló volt. A férfi féltékeny volt és dühös, s nem úgy beszélt, mint aki egy új szöveget kezd, hanem úgy, ahogyan valaki a régit folytatja. Mintha valahol abbahagyta volna azt, amit már régóta és többször elmonCsodálatos játékba kezdett most az asszony. Egyszerre háromfelé játszott. A férje számára a megbántott embert. Közben ugyanakkor a férfival folytatta a játékot és minden mozdulata azt mondta: nincs semmi baj, ez a valami közbejött, de éh majd leszerelem a maflát, maradjon nyugodtan. Ugyanakkor játszott a mozdulatlan arcú, nagytenyerű legénynek is, • akinek aztv akarta bizonyítani, hogy itt nem történik semmi rendkívüli, ez a kis csizmás ember bolond és ártatlanul gyanúsítja. Közben már játszott egy negyedik játékot is, nekünk, akikről észrevette, hogy figyeljük. Ez a játék a cinkosság volt. Vagány- ság és rajtakapottság egyvelege. Mintha azt mondta volna a pillantása és az arca, hogy egye fene, rajtakaptak, de hát nem jó móka az egész? • Ezt a négy játékot egyszerre játszotta, hol ide, hol oda vetett egy pillantást, mosolyt. vagy mozdulatot. A játék elkomolyodott. Nem mindjárt aaz elején, hanem később. A nő arca felém volt és pontosan értettem a szája mozgásáról, hogy mit mond: — Csak otthon ülök mindig miattad. Nem szabad nekem egy pillanatra sem eljönnöm? A kis izgága ember erre még dühösebb lett és a nagytenyerű legény felé kezdett mutogatni. Ott ült közvetlen mellettük és úgy mutogatott át, mintha az távol lenne. Dühösen mérte végig és hangjában, mozdulataiban ] benne volt a fenyegetés, bármi történt, ő majd ellátja • baját. I Az asszony magyarázkodott: i Eltűnt pécsi irodalom (III.) Kesinczei János Ötszázharmincöt évvel ezelőtt, 1434. augusztus 29-én szü- : letett Pécsnek és a magyar humanizmusnak legkiválóbb köl- I tője: Janus Pannonius, családi nevén: Kesinczei János. A régebbi köztudafba ugyan a Csezmiczei név ment át, de egy 1460-ból való pápai oklevél a Cesinge (= Kesincze) nevei említi, a költőnek szülőhelyéről szóló epigrammája („a mély Drávánál születtem”), délvidéki kortársainak (Crievity, Ma- rulity) megjegyzései és egyéb érvek is a Kesinczei név használatának helyességére utalnak. Atyja, az egyszerű ácsmester, korán meghalt. Édesanyja, Vitéz Borbála, szövéssel, fonással szerezte meg az öttagú család fenntartásához szükséges költségeket. Az éleseszű János fiú taníttatásáról azonban még így sem tudott volna gondoskodni, ha bátyja, Vitéz János váradi püspök anyagilag | nem támogatta volna, és az alig 12 éves ifjút Guarino Veronese ferrarai iskolájába nem küldte volna. A XV, század elején Guarino mesterhez sereglettek ítá- | lia különböző részeiből a tehetséges fiatalok. Voltak tanítványai Galliából, Germániából, Csehországból és Angliából is. Ezek között az előkelő származású tanulók között nehéz volt Janusnak, a „hegyeken túli barbár”-nak, felvenni a versenyt Bonfini szerint az idős Guarino mindenki előtt hangoztatta, hogy hosszú nevelői pályafutása alatt ilyen rendkívül tanulékony és termékeny elméjű tanítványa még nem volt. Fia, Battista Guarino dicsőítő éneket ír Janus tehetségéről: „Tanulmányaiban annyira kitartó volt, hogy ha éjjel olvasni kezdett, a felkelő nap sokszor virrasztás közben lepte meg, s nappali munkáját sem étel, sem ital gondja, semmiféle élvezet félbe nem szakíthatta.” Rövid pár év múltával Janus neve beragyogta egész Itália földjét, vagy ahogy első életrajzírója, Vespasiano da Bisticci írja: „Egész olasz honban nem beszéltek másról, mint erről az ifjúról, aki csodálatos tehetségű volt versben és prózában.” A tizenegyévi távoliét után hazatért Janus nehezen tud beilleszkedni a feudális magyar világba. Mintha kissé társ- talan, talajvesztett lett volna. Talán ez az oka annak, hogy egyik gyönyörű, Pécsett írt allegóriájában a télen csodaként kivirágzó mandulafához hasonlítja magát. „A pannonföld északi hűs rögein” korán kivirágzott mecseki mandulafácska „csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd” — jövendöli sajátmagáról. Mégsem hátrál. Tudja, hogy az új kor feladata: „a vadonban lakó népet kivezetni és a műveltség áldásit föltárva finommá tenni az életet.” A műveltséghez vezető út azonban nem könnyűi Értékes dolgok nem támadnak soha könnyen, Nem születik nagyság: csak kínzó áldozatokból. Roppant fáradozás kellett a tudáshoz, amely majd Elhessenti a földünkről a ködöt és a homályt. Lelkes hangon tesz hitet a haladás eszméje mellett. A régivel szemben az újat, saját korának eredményeit, az irodalom, művészet, a tudomány és a technika fejlődését ünnepli. „Nappal gyújt lámpát, aki folyton a múltat idézi” — írja egyik versében. Tisztán látja, hogy a kifejlődő új társadalom munkája nyomán új világ születik: Oly ragyogó a jelen, hogy bátran versenyez azzal, Mert a tudás fényt áraszt, s alkot az emberi szellem. Kora nagyságát a tudomány rohamos előrehaladásában látja. Fel is kiált egyhelyütt: „Az ember lelke hova nem tör?! Leigázza az ész a világot!” Szereti hazáját, népét. Részt vesz Mátyás török elleni harcaiban, s tervbe veszi, hogy megénekli „nagy hős Hu- nyadinknak hadviseléseit”. Tisztán látja, hogy az ozmán veszedelem hátráltatja az ország békés nyugalmát. A be-be- csapó török hordák nyomában csak gyász, szenvedés, pusztulás sarjad. Ezért válnak meghitté, mélyen emberivé béke után sóvárgó verssorai: Kínzott földünkön veled újra viruljon a béke, Zárja be végképpen Janus a fegyvereit. Minden népnek hozz virulást és tiszta szerencsét, Mégis főképpen Pannóniára tekints! Közeledik a városunk földjében nyugvó nagy költő halálának 500. évfordulója. Ismételten fölvetjük: mily szép lenne, ha szobrokban egyébként is szegény városunk a nagy évforduló előtt elkészíttetné Janus Pannonius szobrát! Dr. Tóth István — Bolond vagy, nem Is ismeremi Most látom először I A kis ember hadonászott, a nagy darab emberre mutogatott és most érthető lett a hangja, mert egy pillanatra elhallgatott a zene. — Miért kellett neked épp ideülnöd! — mondta élesen és az asszony újra magyarázkodott. — Mret máshol nem volt hely! Es bűn az, hogy egy pohár sört megiszom! — mondta védekezve, majd hosszú beszédbe kezdett. Támadott, vádolta a férfit, de úgy. hogy közben folytatta a játékot. A férfinek a másik asztalnál üzente: — Nincs semmi baj! Nekünk: — Látjátok mik vannak itt? Erről én nem tehetek. Ügy mutatta ezt felénk, mintha a kis csizmás nem lenne normális, akiért most lám szégyenkeznie kell neki. Ezt mondta a tekintete és a gesztusai, de közben cinkosává is avatott bennünket: — Jó, jó, disznóság az egész, de TI sem vagytok különbek. Egyedül a nagytenyerű legénynek nem játszott már. A kis mérges ember válla, feje tartása éreztette, hogy mindig jobban belehecceli magát és közben szikrázó szemekkel méri végig a nagytenyerű legényt, aki betonmerev arccal néz a semmibe. Egyszerre, mintha ő is feléledne, végigmérte a házaspárt. Kifejezéstelen szemmel nézett a kis emberre és két fantasztikusan nagy öklét az asztalra tette. Kitartóan nézte hideg, világoskék szemével az apró embert, aki változatlanul mérges volt. de a hangját önkéntelenül lehalkította és magatartása elbizonytalanodott. Így néztek egymásra néhány percig. A nagydarab ember most veszélyessé vált, jóllehet nem tett mást, csak a két öklét az asztalra és tekintetét a semmiből visszahozta a kis emberre. Néhány pillanatig. Azalatt a kis j ember mozdulatai bizonytalanab- I | bakká lettek, már nem a »agy legényre mutogatott, hanem valahová mellé, mintha rá is mu- I togatna, meg nem is. A nagy legény arcán most először futott át valami rángás. A kőkemény vonások mozogni kezdtek, merev nevetésféle húzódott végig az arcán és várt. A kis ember nem nézett rá. most már az asszony felé magyarázott. Erre a nagy legény arca újra vissza változott beton- merewé. Várt még egy keveset, intett a fizetőpincémek, fizetett és elment. Most, hogy kiment az ajtón, egész termete látszott. Szinte betöltötte az ajtó keretét. A történet a vége felé kullogott. A kis ember, mintha szégyenné előbbi átmeneti meg- hunyászkodását, merev és egyre elutasítóbb lett. Most már érthetetlen szavai keményen vágtak, mint a kés. Az asszony előbb abbahagyta velünk a játékot, majd a férfival is. Hóna alatt, mikor zsebkendőjét fölemelte, pillantást küldött felénk, de ez már riadt és tanácstalan volt. Ezután zsebkendőjét gyűrögette és megindultak a könnyei. Először lopva törölgette őket, kissé riadtan körbepillantva, majd feladva magát, az asztalra borult. Zokogott nemcsak a válla, de egész teste reszketett. A kis ember még dühösebben hadart, dühe nem enyhült. Fölkelt, a széket erőszakosan hátralökte és kemény már-már félelmetes, könyörtelen arccal lerontott az ajtón. Az asszony egy félbemaradt mozdulattal utánanyújtotta a kezét, de az félrelökte. A nő ott állt még néhány pillanatig, azután zokogva utána rohant. Már nem játszott, ottlétünket már nem érzékelte, csak kitántorgott. Egy féligüres söröspohár maradt utána. A pincér arcán rángás futott át, mert ezt a pohár sört senkisem fizette ki. Szőtt ősy Kümm
