Dunántúli Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-03 / 178. szám
1969. augusztus 3. 5 Uxa-riLÄ'n’tiftlt tia-pio ’ KIÁLLÍTÁSI NAPLÓ KÖZÉLETISÉQ—STÍLUSKERESÉS Hidat építenek valahol Magyarországon. A film aznap nem a szokványos híradóké- peket mutatja, hanem az emberekre kíváncsi, akik építik: hogyan élnek, miért nehéz az életük, milyen vágyaik, gondjaik, örömeik vannak — s akamak-e többet, mást az élettől? Sándor Pál Híd című kisfilmjét nézem, s nemcsak arra kell ráébrednem, hogy ez a látásmód mennyire elüt nagyfilmjeink szemléletmódjától, hanem a vetítést követő vitában arra is, hogy csak látszólag csendesedett el a filmek körüli vita a Fényes szelek eszmecseréje óta. Az új vita úgy látszik régóta aktuális kérdés körül robbant: a „hogyan tovább”, az útkeresés témája körül, — éppen a fiatalok a Balázs Béla Stúdió művészeinek alkotásai kapcsán pattant ki. Ezek a gondok már a múlt évi pécsi filmszemlén előkerültek: néhányan már akkor szót ejtettek a problémaérzékenység és stílus felújításának, egy új valóságérzékelés kialakításának szükségességéről. E mai vitákat most már határozottan a továbblépés keresése jellemzi. Miért kellene továbblépni? Nem jó, ami most van? Vajon Kovács András, Fábry Zoltán, Jancsó Miklós és a fiatalok filmjei nem képviselnek már ma is világszínvonalat? — kérdezhetné az olvasó. Igen ám, csakhogy a művészet sajátsága, hogy csak azok az értékek számítanak hatóképesnek, amelyek nem ismétlésből, hanem továbbgondolásból, továbbformálás- ból születnek, amelyeket az újraalakító szenvedély szül. Az ismétlés unalmassá válik akkor is, ha egy — valamikor jelentős sikereket elért látásmódot, témát, megoldást akárcsak részben is utánoz. Ezért ez a mostani „lappangó” vita hozzátartozik a filmművészet egészséges fejlődéséhez: egy újabb valóságdarabka felfedezésének érési görcseit oldják, ezt az egyelőre még kísérleti állapotban lévő útkeresést akarják tudatosítani, és helyes mederbe terelni. A stílusváltás és egy újabb problémakör felmerülése már Mészáros Márta Holdudvarában kirajzolódott; a már anyagában is közéleti vonatkozású filmet egy áttételesebb konfliktuscsomó váltotta fel: az életforma vizsgálatának szükségessége. A hősnő, Edit hirtelen egyedül marad, szabad lesz; voltaképpen azt csinálhatna életével, amit mindig is szeretett volna: akár értelmesen is újrakezdhetné. De a régi reflexek nem engedik: nem tudja, hogyan kell emberi módon élni, nem tudja elkezdeni az emberhez méltó életet. Rossz síneken fut életformája. S a film nem egy különös sorsra világit rá reflektorfényévei — a probléma általánosabb, társadalmibb jellegű: az új társadalomban lassan a fejlődés akadálya lesz, hogy nem tudjuk magánéletünket megreformálni, az új feltételekhez igazított emberi mércével irányítani. Ezt a hangot ugyan Mészáros Márta ütötte meg, de a Próféta voltál szívem — kevésbé sikerült — karakterképe, Bacsó Péter Fejlövés című alkotásának pszichológiai nyomozása egy teenager- tragédia összetevői között is erre a problémára rezonált; még inkább a legújabbak, a Balázs Béla Stúdió fiatal művészeinek kisfilmjei is főként erre az új problémakörre koncentrálják erőikét. Kosa—Sára Feldobott kő című filmje is direkt kegyetlen társadalmi önvizsgálatával és közéleti pátoszával szinte egyedül áll ebben a sorozatban. Ami Kosánál össztársadalmi probléma, a múlt és jelen vitája, az újabb filmjeinkben egy égető gond, de egészében 'mégis részkérdés, csak közvetve utal közös tépelődése- inkre, mivel ennek tükrében másképp látszanak mai életünk egyéb gondjai is. Az elsődleges felfedezés — a magánélet reformálandósága, a betokosodott, holtvágányra siklott életek elszaporodása. A közéleti szenvedély a probléma horizontján él, bevilágítva az ellenzett konfliktusokat — de egyúttal közéleti rangra is emelve önmagában másodrendű jelenségeket. Ugyanakkor a Holdudvar és a Fej lövés vagy a legújabb alkotás, a Szandi-mandi, világosan érzékelteti, hogy az egyéni élet zsákutcám csak társadalmilag lehet segíteni, mint ahogy a „hogyan élünk” értelmes válasza is csak az életforma reformjának részeként képzelhető el. A ,problé- ma talán ott bujkál, hogy az új jelenségkör felfedezése, a tengődő életek kritikája nem tud elég frappáns modernséggel válaszolni a társadalmi kérdező hangra, az akár szenvedélyes társadalomkritikára. Inkább lemond erről — s vele együtt a lényegesen nagyobb elkötelezettségű, az „érted haragszom” magatartásról is. A „nagy” filmeknél ez a kérdés — mint mondottuk — az új valóságlátás születésének erőterében jelentkezik: keretét azért — ne legyünk igazságtalanok — a közéleti pátosz megreformálásának szándéka szolgáltatja. A Balázs Béla Stúdió újabb alkotásainál már lazábban kötődik a felfedezés szenvedélye a társadalmi felelősséghez. A „felnőtteknél” az eltorzult élet rajza az együttfáj ás, a bíráló részvét hangján' szólal meg. A Balázs Béla Stúdió néhány filmjén ugyanez a probléma kicsit a fiatalos kioktatás, a „mi jobban tudjuk” hangján .rezonál, Így például Császár Mihály Boldogság című kisfilmje kitűnően adja vissza egy fiatal falusi pár boldogságigényét: rádió, bárszekrény, csipketerítő még a szék lábán is, néhány könyv, amit mutogatni lehet a vendégeknek és a vágy: a televízió. De a filmet nézve nem tudjuk elfojtani azt az érzésünket, hogy itt egy fölényes hangú „mi jobban tudjuk” gesztus tanúi vagyunk — és nem egy javítani akaró társadalompedagógiai erőfeszítés művészi lecsapódását látjuk. Hasonló érzéseket keltett bennünk Kézdi Kovács Zsolt Szeretnék csákót csinálni című kis- film tanulmánya, a társadalmi unalom betegségéről. Hősei unatkoznak a családi körben, és a szinte elviselhetetlen levegőjű, zsúfolt és szürke hivatalban; de még szerelmükben is ezt teszik, mert nem tudják, s korlátoltságukban nem is tudhatják, hogyan kellene emberi módon élniök. A jelenség valóságos, a kritikai szemlélet- mód jogosult — és sajnos megint a hangvétel, a művészi álfölény lekezelő felsőbb- sége az, ami' ezt a kisfilmet lefékezi) és a néző idegeit rossz reakciókra borzolja. Furcsa módon ez a hangvétel akadályozza ezeknek a kisfilmeknek önkibontakozását. A pár évvel ezelőtti alkotásokhoz képest, — tehát azokhoz a kisfilmekhez mérve, amelyek világszerte dicsőséget arattak — ezek az alkotások valahogy provinciálisak, fülledtek, önmagukba zárkózók lettek, hiányzik belőlük az ellentmondások ama gazdagsága, ami a megtisztító, felrázó művészi hatás velejárója. A mostani sorozat — néhány szép kivételtől eltekintve — megtorpan egy divatosan fotózott helyr zetkép rögzítésénél. Ha már a divatról szólunk, hadd említsük illusztrációként Lugosi László Különös melódiáját, Karinthy Cirkuszából készült színes filmjét, ahol a kitűnő alapanyagból egy Kafka-i vízió született, mert az alkotó — feltehetően a divat csábításának engedve — elhagyta az ironikus, játékos, de mindig racionális alaphangot. A film alatt az ember nem is annjdra bor- zong, mint amennyire unatkozik. S ez már nem is vétség, hanem hiba. Pedig a továbblépés . feltételei jelen vannak és segítenének művészileg éppúgy, mint a filmezés „közhangulatát” illetően. A társadalomkritikai magatartás, a közéleti tartás talán . egyetlen művészetben sem annyira természetes létformája a művészeknek, mint a filmben — s bizonyára ez az atmoszféra fogja átlendíteni e kísérleti stádiumban lévő fiatal alkotókat is az első lépések bizonytalanságán, a különböző divatok csábításán — önmagukhoz és ami ugyanilyen művészi követelmény: önmagunkhoz. Almási Miklós NÉPI KERÁMIÁK Szeptemberben nemzetközi mű vészettörténész-kongresz- szust rendeznek Budapesten, és természetes, hogy erre az alkalomra a magyar művészet legrangosabb eredményeit bemutató kiállításokat rendeznek országszerte. Ezek közé tartozik a Nemzeti Galériában nyílt népi kerámiakiállítás, amely a magyar fazekasság fejlődését és legszebb emlékeit talán még soha nem látott bőségben ismerteti. A Néprajzi Múzeumon kívül a Történeti Múzeum, egyházi gyűjtemények, sőt magángyűjtők is kölcsönözték kincseiket a kiállítás céljaira. Így valóban teljességre törekvő tárlat született. A kiállítás elsőnek á fazekasság legősibb módszereit mutatja be. A népi fazekasok nem voltak mindenütt önállók, egyes városokban — ezeket térkép ismerteti — céhekbe tömörülték. Láthatunk két céhládát, amelyben a legfontosabb hivatalos iratokat tartották: a mezőtúri fazekas céh ládája 1818-ból származik, a nagyváradié 1823-ból, de felirata jelöli, hogy egy 1658-ban készült (vagyis igen tartós) céhládát cseréltek fel vele. Egy nagy kancsó — felirata szerint — „az becsületes és nemes komáromi fazekas czéhé” volt. Lehet vágyót liter űrtartalmú. A komáromi fazekasok ünnepi alkalmakkor ebből itták a bort. Egy teljes falat foglalnak el ezek a hatalmas kancsók a következő teremben, szakmák és tájegységek, díszítési típusok szerint csoportosítva. Vargák, takácsok és szabók egyaránt kedvelték a nagy formájú, öblös, zöldmázas kancsókat, amelyeknek máza és díszítésmódja alighanem a Zsigmcmd király korában működő budai kerámiaműhely hatására alakult ki. Zsig- mond- és Mátyás-kori festett csempetöredékeket is látunk a kiállításon, a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményéből. A mázatlan, néha vörös festéssel vagy ujjal húzott egyszerű mintákkal díszített edények évezredes hagyományokat őriznek, formájuk hosszú idő alatt csiszolódott tökéletesre. Kétségtelen persze, hogy tetszetősebbek a XVII. és XIX. század között készült mázas, különböző magyaros mintákkal festett — irókázott — edények, mint például az elsősorban dísztárgyként használt bokályok. A felirat is, de a formák és főleg a díszítés motívumai jellemzőek a korra, vidékre vagy mesterre. A XVIII. századtól például gyakori a szarvas motívuma az edényeken. Ezek a szarvasok az erdélyi mesterek termékein mindig hátrafelé fordítják a fejüket — máshol nem érvényes ez a szabály. A magyaros virágornamentika alighanem a reneszánsz kor kedvelt virágmintájára vezethető vissza. Legalábbis a virágdísz a reneszánsz korában jelent meg népi edényeinken és a XVI. században terjedt el. A népi kerémia felhasználásáról egy eredeti formájában újrarendezett mezőcsá- ti lakodalmas asztal ad fogalmat. A falusi fazekasok nem voltak szobrászok, ritkán próbálkoztak figurák formálásával. Egy-két figurális edénytípus alakult csak ki: a híres miskakorsók, meg néhány hagyományos állatfigura, juh, sündisznó, medve. Kivétel egy kis zöld szobrocska, felirata szerint „Katona Zsigmond saját munkája” 1892-ből. A szobor fazekast ábrázol, amint műhelyében dolgozik; talán saját magát akarta Katona Zsigmond megmintázni... A népművészet megismerésével a művészet születését is megfigyelhetjük a Nemzeti Galéria új kiállítását. (—e —a) Mórágy! kerámia CSUKA ZOLTÁN: „A SZENTENDREI REBELLIS” Pécsett a Batsányi János Társaság Várkonyi Nándor szerkesztésében: „Sorsunk” címmel irodalmi és művészeti folyóiratot jelentetett meg a felszabadulás után. A folyóirat 1948. márciusi száma a következőket írta: „A magyar közönség, a magyar történelem, sőt irodalomtörténet is méltatlanul mellőzte Ignyatovic Jását, méltatlanul feledkezett meg a magyar szabadságharc szerb hőséről, a szerb, sőt a délszláv irodalom első realista regényírójáról s épp ezért most, a centenárium évében, amidőn a Duna-völgyi népekkel s elsősorban a délszlávokkal együttesen igyekszünk egy jobb és tisztesiségesebb világ felé, a magyar irodalom kötelessége Ignyátovic Jása személyét a magyar közönséggel megismertetni s regényei közül a legjobbakat lefordítani.” Valóban úgy van, hogy a magyar irodalom eddig adósa volt Ignyátovic Jásának, ennek a Magyarországon Szentendrén született árvának, akit nagybátyja, Sima Ignyatovic nevelt fel és akiből később a szerb realista regényírás megteremtője lett. Pedig Ignyatovicot számos kapcsolat fűzte a magyarsághoz, a magyar kultúrához. Szellemi ébredése is magyar iskola padjaiban történt; Szentendrén, Vácott, Pesten tanult, majd Kecskeméten lett joghallgató. Egy alkalommal, 1848-ban, személyesen is találkozott Petőfi Sándorral, a magyar szabadságharc lánglelkű költőjével. A pesti Komló-kertben, Lisznyay Kálmán (1823 —1863) költő mutatta be, aki a Tizek Társaságának tagja, a szabadságharcban pedig Görgeynek őrnagya volt. Petőfi Sándor szabadságeszméi Ignyatovic Jására éppen olyan mély hatást gyakoroltak, mint a Sima Milutinovic Saraljlijával, a romantikus vándorköltővel való budai találkozása. Ekkor érlelődött meg benne a gondolat, hogy író lesz. A tollat azonban egyelőre a karddal cserélte fel. Amikor rokonaival összeveszett, a szangvi- nikus vérmérsékletű Ignyatovic beállt huszárnak. Az 1848- as szabadságharcban mint magyar honvédhuszár vett részt, s egészen Világosig, a fegyverletételig, derekasan harcolt. Ama kevesek közé tartozott, akik szembefordultak a Habsburgokkal és a magyar nép mellé álltak. A magyar irodalomnak Ignyatovic Jásával szembeni tartozását eddig egyedül Csuka Zoltán, az egykor Pécsett élt költő, a magyar—délszláv kulturális kapcsolatok régi szószólója törleszti. Ö fordította le magyarra Ignyatovic Jása „Vasa Respekt” (Res- pektus Vásza) című 1875-ben megjelent regényét. Fordításából a „Sorsunk” című pécsi irodalmi folyóirat már 1948. márciusi számában közölt részleteket. E regény hátterében a magyar szabadságharc áll s főhőseként a regény írója sok tekintetben a saját életét írta meg. Csuka Zoltán most újabb, Ignyatovic Jásáról szóló művel lepte meg a magyar ot* vasóközönséget. A közeli napokban, a Gondolat kiadásában jelent meg Csuka Zoltán új műve: „A szentendrei rebellis”. Ebben Ignyatovicnak, a szerb irodalmi realizmus megteremtőjének s egyben egyik legsajátosabb alakjának, kalandokban ugyancsak bővelkedő életét rajzolja meg színesen és rendkívül izgalmasan. Az olvasó megismerheti belőle Ignyatovic csalódásokkal, megpróbáltatásokkal terhes életútját, külföldi bujdosásait, családi viszályait, közéleti és írói munkásságát. örvendetes ennek a fényképekkel illusztrált 232 oldalas műnek a megjelentetése, egyrészt azért, mert a magyar olvasóközönség rajta keresztül bepillantást nyerhet Ignyatovic Jása életébe, lelki világába, másrészt pedig azért, mert ez évben van 80 éve annak, hogy ez a magyarbarát szerb származású író magányosan, mindenkitől elfeledve meghalt. Ezt a művet is olyannak tekinthetjük, mint azt a márványból készült emléktáblát, amelyet a magyar szabadságharc centenáriumának évében Szentendrén helyeztek el Ignyátovic Jása szülőházának falán, mégpedig kétnyelvű : magyar és szerb szöveggel, mintegy szimbolizálva az írót, aki a magyar— délszláv együttműködés egyik előfutára volt. r. i.
