Dunántúli Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-03 / 178. szám
<? Dinctcmttíu napto 1969, augusztus 3. Thun grófnő egykori szakácsa, egy vak öregember * haldoklóit 1786 egyik téli estéjén Bécs külvárosában. Őszintén szólva nem is rendes ház volt az, hanem csak egy ócska őrház a kert mélyébe húzódva. A kert szélsodorta korhadt faágakkal volt tele, melyek minden lépésnél meg- nyikordultak, s ilyenkor házában csöndesen morogni kezdett a láncra kötött kutya. De már ez a kutya is elpusztult öregségében, éppúgy mint a gazdája, s nem morgott. Kemence tüzétől vakult meg az öreg szakács pár éve. A jószágigazgató ettől kezdve ebbe a házba költöztette, s időről-időre néhány aranyforintot juttatott neki. A szakácscsal élt tizennyolc éves lánya, Mária is. . A kis őrház egész- berendezése ágyból, repedéssel teli fajansz szervizből, durva asztalból és végül egy csembalóból, Mária egyetlen kincséből állott. Ez a csembaló olyan vénséges volt már, hogy minden hangra hosszú és csöndes búgással válaszolt. A szakács tréfásan házőrzőnek nevezte a zeneszerszámot, mert hiszen senki a házba nem léphetett anélkül, hogy a csembaló ne fogadta volna minden hangját öreges, remegő búgással. Mikor Mária lemosta a haldoklót, s ráadta a hűvös, tiszta inget, az öreg így szólt: — Soha ki nem állhattam a papokat, a barátokat. Így hát nem akarok papot hivatni, s különben sinés könnyíteni való a lelkemen halálom előtt. — Akkor hát mitévő legyek? — kérdezte rémülten Mária. — Menj ki az utcára és kérd meg az első járókelőt, hogy jöjjön be és gyóntasson meg egy haldoklót. Senki sem fogja ezt megtagadni, — De hát olyan néptelen az utcánk — suttogta Mária, aztán kendőt terített magára és kiment. Keresztülfutott a kerten, alig tudta kinyitam a berozsdásodott kiskaput, s megállt, üres volt az utca. Csak a szél sodorta a leveleket, s esőcsöppek hullottak a sötét égből. Mária sokáig várt, hallgatózott Végül aztán úgy tetszett, hogy a kerítés mentén egy daloló embér közeledik. Néhány lépést is tett feléje, összekoccant vele, s felkiáltott. Az ember megtorpant és kérdezte: — Ki az? Mária kézenfogta az embert, s remegő hangon adta elő édesapja kérését. — Jól van — mondta nyugodtan az ember. — Bár nem vagyok pap, dehát ez úgyis mindegy. Mehetünk. Beléptek a házba, s Mária csak a gyertyafénynél vette szemügyre az alacsony, sovány embert, aki most levetette nedves köpenyét. Az idegen nagyon egyszerűen öltözött. Még fiatal ember volt. Gyermekmódra megrázta fejét, megigazította rizsporos parókáját, szaporán zsámolyt vitt az ágyhoz, leült és tisztán, vidáman a haldokló arcába nézett. — Beszéljen — mondta —. Talán nem istentől, de az Horváth István: Egy pompás hétvége Az ember örök nyugtalan teremtés. Mindig mást vár, s ha megvalósul az álma, a terve, — csalódik. Megvallom őszintén ez alól, bármily rendkívüli képességekkel rendelkezem is, én sem vagyok kivétel. Évről évre aranyos kis családommal együtt várom, hogy meleg legyen az idő, a nap ránk szórja izzasztó sugarát, így volt ez az idén is. A kemény téli napokon az elkövetkezendő nyár nagyszerű lehetősége tartotta bennem a lelket. Pedig már akkor is tudhattam. hogy a már említett kis családom — feleségem és négy gyerekem — tervszerű, beprogramozott sírására a meleg hétvégét a Balaton mellett leszek kénytelen tölteni. S hála gazdálkodásunk eredményes fejlődésének, a szociális- és életkörülmények szüntelen javulásának, egy sima hétvége immár három napból áll. Pénteken, amikor hullafá- radtan az egész heti munkából hazatértem, hideg zuhanyként ért a hír: minden össze van csomagolva, s irány Fonyód. Beletörődtem a megváltoz- tathatatlanba, s alig nyolc sporttáskával, két bőrönddel megrakodva kirohantunk az állomásra. Hely volt bőven, ezért hát kényelmesen elhelyezkedtünk. Pistike a nyakamba. Klárika a karomon, Zolika és Tündiké már nagyobbak, ők csak az ingembe kapaszkodtak, amíg el nem szakadt. Feleségem — praktikus nőszemély —, azonnal betért a mellékhelyiségbe. s nem is akart onnan kijönni. Ebből nagy bonyodalom származott, többen szidták a MÁV-ot, hogy ilyen csúcsforgalomban nem nyitják ki ezt a frekventált helyiséget. Fonyódra alig négy óra múlva megérkeztünk, s a Balaton csodálatos volt. Magam is meghatódtam a magyar tenger üde látványán. Csupán akkor öntött el a keserűség. amikor megtudtam, hogy aranyos feleségem kolléganőjével Trudikával együtt töltjük a hétvégét. True!ika bájos nő. alig százhúsz kiló, s nem kis büszkeséggel beszél arról, hogy egy alkalommal megvert egy egész utász-zászlóaljat. Gondoltam, egy kissé kifújom magam, de Trudika javasolta: menjünk el keszeget enni, s hogy szavainak nagyobb nyomatéket adjon, kedvesen hátba vert. Az orvosom erről később megállapította: csak kevésbé súlyos a gerincferdülésem, s elegendő nyolc hétig mozdulatlanul feküdnöm. A keszeg jó volt, csupán négy szálka akadt meg a torkomon, keresztben. Természetesen köhögtem. Trudika ismét hátba vert. Akkor abbahagytam a köhögést — s a mentők elvittek. Hiába könyörögtem az orvosnak, hogy két napig tartson a kórházban, vasárnap este engedjen ki, nem hajlott a szóra. Rövid kezelés után távozásra kényszerített, mivel Trudika a maga modorában beszélt vele: ne vonjon el a családomtól. Az éjszaka aránylag nyugalmasan telt el. A gumimatracom csak éjjel kettőkor engedett le. Addig aludhattam volna, ha Trudika nem cipel ki holdfényt nézni. Másnap reggel mondtam is a feleségemnek, hogy a kolléganője egy kicsit erőszakos teremtés. Egész nap sütkéreztünk, napoztunk. Gyönyörű színt és másodfokú égési sebeket szereztem. Este a szobámban borogattam felpüffedt bőrömet. Vasárnap, úgy-ahogy rendbejöttem. Igaz, a napra nem mehettem, de Trudika, ez a melegszívű teremtés feláldozva a hétvége kecsegtető napozási lehetőségét a hűvös szobában velem kanasztá- zott. Először nyertem, később összeszedtem a szoba sarkaiból az asztal lábait, amelyek Trudika felindulása miatt kerültek oda. Hazafelé egyáltalán nem utaztunk olyan kényelmesen, mint odafelé, mivel valaki már élelmesebb volt, mint a nejem, s így ő is a hátamra telepedett. Még szerencse, hogy Trudika nem velünk utazott haza ... Hétfő délután van, néhány perc múlva kezdődik az értekezlet; én tartok beszámolót a szabad idő célszerű fel- használásáról. Konsztantyin Pausztovszkij: Az öreg szakács általam szolgált művészettől kapott erőmmel megkönnyítem utolsó perceit, leveszem lelke terhét. tgesz életemben dolgoztam, míg csak a vakság nem L—" jött — suttogta az öreg és közelebb húzta magához az ismeretlen férfi kezét —. S aki dolgozik, annak nincs ideje vétkezni. Amikor a feleségem — Mártának hívták — tüdőbajban megbetegedett, az orvos különféle drága gyógyszereket írt föl neki, s meghagyta, hogy szilvával, bogyóval etessem, inni forró vörösbort adjak neki. Ekkor én elloptam Thun grófnő készletéből egy aranyedényt, összetörtem és eladtam. Most nagyon nehéz erre emlékeznem és titkolnom a lányom elől, mert hiszen arra neveltéin, hogy egy porszemet se vegyen el idegen asztalról. — Megszenvedett-e ezért a grófnő bármelyik szolgája is? — kérdezte az idegen. —■ Esküszöm, uram, hogy senki — felelt az öreg és sírva fakadt —. És ha tudom, hogy az arany sem segít az én Mártámon, hát megteszem? — Hogy hívják magát? — Johann Meier, uram. — Nos hát, Johann Meier — kezdte az ismeretlen és kezét az öreg vak szemére tette —, maga nem bűnös az emberek előtt. Amit maga tett, az nem vétek és nem lopás, hanem ellenkezőleg, szerelme hőstettének számít. — Ámen! — suttogta az öreg. — Ámen — felelte rá az idegen. — Es most mondja el nekem utolsó akaratát. — Azt akarom, hogy valaki majd gondoskodjék Máriáról. — Én majd gondját viselem. S még ml az óhajtása? A haldokló ember elmosolyodott és hangosan így szólt — Szeretném még egyszer látni Mártát olyannak, amilyen fiatal korában volt. Meglátni a napfényt és az öreg kertet tavaszi virágzásban. Dehát ez lehetetlen, uram. És ne is haragudjék rám ostobaságomért A betegség bizonyára levett a lábamról. — Jól van — szólt az idegen és fölkelt. — Jól van — s a csembalóhoz ült. — Jól van — ismételte harmadszor is hangosan, s váratlanul erős hang töltötte be a kis őrházat, mintha száz és száz kristálygömb gurulna szerteszét. — Hallgiassa! — szólt az idegen. — Hallgassa és lásson! És játszani kezdett. Mária később is visszaemlékezett az idegen arcára. Ahogyan az első hang kifutott az ujja alól, homlokát valami különös sápadtság vonta be, sötét pillantású szemében ugrált a gyertyaláng. ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT... A csembaló most teljes zengéssel szólt, hosszú évek óta először, s nem csak az őrházat töltött » be zengésével, hanem a kertet is. — Uram, látok! — kiáltott föl az öreg, s fölült az ágyában. — Látom a napot, amikor Mártával először találkoztam, s rémületében eltörte a tejesköcsögöt. Télen történt, a hegyekben. Az égbolt olyan áttetsző volt, mint valami kék üveg, s Márta nevetett. Nevetett—ismételtemeg és tovább hallgatta a húrok zengését. Az ismeretlen férfi pedig egyre játszott és a sötét ablakot nézte. — És most — kérdezte —. most is lát valamit? Az öreg hallgatott és hallgatózott. — Hát nem látja, hogy az éjszaka kékre változott és melegség árad valahonnan felülről, s kertjének öreg ágai újra virágot hajtanak? — kérdezte az ismeretlen. — Szerintem az alma virág, bár innen, a szobából óriási tulipánnak tűnik. S látja azt is, hogy az első fény a kőösvényre esik, fölmelegíti azt, s most pára száll fönn onnét? Kiszárad a hóborította moha is. Az ég mind magasabb, egyre kékebb lesz, hatalmasabb és madárraj repül keletre öreg Bécsünk fölött. — Mindezt én is látom! — kiáltott az öreg. A pedál halkan megnyikordult, s a csembaló olyan ünnepélyességgel zenélt, mintha ezernyi újongó hang szólna. — Nem, uram — szólt Mária —, ezek a virágok egyáltalán nem hasonlítanak a tulipánhoz és csak éjszaka nyílnak. — Igen, ez almafa — hagyta rá az idegen —, de nagyon erős Illatú sziromlevele van. — Mária, nyiss ablakot — kérte az öreg. Hideg levegő tódult a szobába, s az ismeretlen nagyon lassan és nagyon csöndesen játszott tovább. Az öreg a párnára hanyatlott, mohón szedte a leve' ’ gőt, kezével a lepedőt markolászfa. Mária odarohant. Az idegen is fölkelt és odament Az öreg zihálva beszélt — Mindent... olyan tisztán látok, mint sok évvel ezelőtt. De nem akarok úgy meghalni, hogy... ne tudja a nevét.., A nevét! — Wolfgang Amadeus Mozart vagyok. És Mária majdhogy nem térdre esve hajolt meg a nagy zeneszerző előtt. Mire fölegyenesedett, az öreg már nem élt. Hajnal lobbant föl az ablakon túl, fénye elárasztotta a kertet, melyet a hó fehér virága borított be. Ferencz Győző fordítása Egy tv» hnnyt el m nagy »rose prózaíró, Konsztantyin Pausztovszkij, aki egyike a legismertebbeknek hazánkban la. Novelláját megemlékezésül közöljük. Lovász Pál: KÁNIKULA Kék tflz-sátor fog körül, fönn a bolton lángkerék pördfll, izzó kfillejét hányja; fény híg ólma düL Roppant abroncsként feszül a lobbot hány a messzeség; sárgán robban már a lég: hőség-érce szétrepül. Emberszabta mű, torony, házfal, kútág, kőhalom olvad, hamvad, semmisül. Mégse győzhet a pokol: túl, az ájult táj mögül, fürge kasza hangja szóL — A TANÄCSKORMÄNY lemondása UTÁN A tanácskormány lemondásáról és Peidl Gyula szakszervezeti kormányának megalakulásáról szóló belügyminiszteri értesítés augusztus 2- án érkezett meg Sásdra, a megye ideiglenes székhelyére. A Kormányzótanács tagjai nagyrészben emigráltak, a román hadsereg Budapest felé közeledett, de Baranya megyében úgy folyt az élet és az államigazgatás, mintha a kormányváltozást a munkástanácsok nem is tekintették volna rendszerváltozásnak. Hajdú Gyula baranyai kormányzó- tanácsi biztos augusztus 4-én Kaposvárról táviratban kérte Baranya kerület intézőbizottságát, küldje át hozzá jelentéstételre Weisz Pál megyei élelmezési megbízottat. Ugyanekkor a megyei intézőbizottság pedig felhívta a sásdi vörösőr-parancsnokságot, állítson fegyveres őrséget Weisz Pál megyei élelmezési megbízott raktárához. A komlói határvédő bányászzászlóalj parancsnoka, politikai megbízottja és gazdasági főnöke az új kormány hadügyminiszterének rendeletére hivatkozva, együttesen aláírt beadványban arra hívta fel a megyei direktórium figyelmét, hogy a zászlóalj zsír- és vágómarhaszükségletéről továbbra is gondoskodni tartozik a direktórium. Müller Menyhért hidasi járási tanácselnök egy, a már hónapokkal előbb a megszállt területre távozott járási számvevő helyett augusztus 5-én a járási munkástanácshoz új számvevő kinevezését kérte a megyei direktóriumtól. Nemcsak az történt, hogy a változás hírei Budapestről lassan érkeztek meg vidékre, hanem az emberek bíztak a szocialista rendszer és tanácshatalom erejében. Természetesen ettől függetlenül a szociáldemokrata kormány intézkedései azt mutatták, hogy a tanácsrendszer felszámolására törekszik. Peyer Károly belügyminiszter elrendelte a megyei intézőbizottságnak, hogy mindenféle zásdót, vöröset, nemzetiszínűt és fehéret be kell vonni. Arra hivatkozott, hogy „a szomorú idők komolysága” ném engedi meg, hogy az épületeket a lakosság feldíszítse. Baranya megye intézőbizottságát arra utasította, hogy erről tájékoztassa a megye összes politikai megbízottait, valamint a járási és községi tanácsok intézőbizottságait. Ennek ellenére azonban mind a baranyai munkástanácsban, mind pedig a Sásdi Szocialista Pártban mutatkoztak olyan jelenségek, amelyeket az országos politikai változások váltottak ki. A Baranya vármegyei munkástanács 1919. augusztus 3-án ülést tartott Kandi János intézőbizottsági (direktóriumi) tag elnökletével. Az intézőbizottság részéről jelen volt még Pintér György, valamint a következő munkástanácsi tagok: Noé János, Weisz Pál, Bernhardt Henrik, Kriszt Antal, Kistarr János, Lassan József, Ignácz József, Fedrik György, Mladen- csics Sándor, Szabó István, Maráth Ferenc, Molnár György, Szabó János, Jobbágy István, Vágó Sándor és Török József. Az értekezleten Kándl János tájékoztatót adott a kormányváltozással bekövetkezett politikai helyzetről. Beszámolt a Sásdi Szocialista Párt előző napi üléséről, amelyen főként az élelmezési kérdésekkel és a megyei élelmezési megbízott személyével kapcsolatban hangzottak el bírálatok. Ezenkívül a pártgyűlés az összes munkástanácsok mellé két-két ellenőrző tagot is választott. Mivel Ignácz József nem helyeselte a pártértekezleten hozott döntéseket, a párttitkári állásáról lemondott
