Dunántúli Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-20 / 192. szám

Dunantmt namo 1969. augusztus Z0. Szalontai József: Kenyérgyári éjszakák Mohácsi Regős Ferenc: Bartók--­­igáink ■ táncszvit (vázlat) A mikor a hangosbemondóban egy vé­'* kony férfihang felsorolta a nyerőket, Rokk nem nézett a tikettjeire, tudta, hogy vesztett. Némi nyugalmat erőltetett magára, s anélkül, hogy elköszönt volna az ismerős pénzfárosnőtől. kisietett az ilgetőről. A pályaudvar felé botorkálva megfeledke­zett a huszonharmadik születésnapjáról, arra viszont emlékezett, hogy Margit várja a te- lefanhivását. A telefonfülkébe lépve bizonytalanság és félelem kerítette hatalmába. Tudta, az abor­tusz után elveszti a lányt, mégis megdöbbent, amikor Margit nem szólította a nevén, mint máskor. Rokk a lehető legrövidebben akarta befejezni a beszélgetést. Elmondta, ezen az estén nem tudja elvinni a pénzt, mert vesz­tett. De kisegítő munkára jelentkezett a ke­nyérgyárba, és öt nap múlva együtt lesz az összeg. Ezentúl is szeretne vele találkozni. A lány azt válaszolta: gyűlöli az egész ügyet, majd a fiatalember ügyetlen mentegetőzése közben letette a készüléket. Abban, hogy a lány méltatlannak tartotta őt a további beszélgetésre, saját gyengeségé­nek bizonyítékát vélte, amit egyszer koráb­ban már ki is fejtett neki Margit. Csavargó életformáját olyan gyengeségnek minősítette, amely azoknak az embereknek sajátja, akik inkább elviselik a szélsőséges életformájuk keltette reménytelenség: t mintsem, ha nehe­zen Is. de fokról fokra küzdve biztosítsák emberibb életüket. Rokk ezen az éjszakán álmáiban jókora acélgolyóval birkózott, amelyen nem talált fogást és kínlódásai rendre eredménytelenek maradtak. A nap túlnyomó részét ágyban, és egy bisztróban töltötte. Egykori nőismerősét ke­reste fel, aki régen túlhaladt már a harmadik ikszen, de egy jóadag arcfestékkel még le­tagadhatott egy ikszeí a kopott bisztró homá­lyában. A pincémé vacsorát adott a fiatal­embernek, majd sört tett az asztalára. Talán mert hirtelen ivott, felkavarodott a gyomra. Közel volt a kijárat. Az utcára in­dult, hogy az esős tiszta levegő majd könnyít állapotán. K/1 ikor visszaért a bisztró elé, lábai re­' 1 megtek, és semmivel sem érezte ma­gát jobban. Az ablakon keresztül a nő után kutatott, de nem látta sehol. Sietős léptek­kel hagyta el a bisztró környékét, bár sej­tette. hogy menekülésével ez a kapcsolat is lezárult. Hosszú gyalogutat kellett megtennie a bisztrótól a kenyérgyárig. Mire odaért, lyu­kacsos cipője teljesen átázott, ballonkabátjá­val együtt. A főpéknek feltűnt az új munkás hiányos öltözéke. — Előbb is elszánhattad volna magad — mondta a főpék. Rokk némán bólintott, az ilyen megjegy­zésre jobb a hallgatás Éjfél előtt fél órával úgy lépett a sütödébe, mintha ringbe lépett volna. Magán érezte a többiek tekintetét. Nem bíztak a fiatalember félmeztelen felsőtestének kidolgozatlan iz­maiban. A mennyezet alatt surrogó ventillátorok arcába vágták a megnyitott kemence nyílá­saiból felfelé áradó égető levegőt. A sütöde jobboldali falába építve kilenc keskeny ajtót pillantott meg, azután további kilencet a felső nyílások alatt. A nyílásokat záró vas­tag fekete ajtókon fehér kréta jelzésekre fi­gyelt fel, amelyek számára egyelőre ismeret­len rendszer szerint ismétlődtek, mint a ver­sek ölelkező rímei. Csak ezután tudta meg pontosabban, hogy mire is vállalkozott. 46 pékkocsi kenyeret kell sütnie a leggyakorlottabb lesütővel, az ötven év körüli Bűvésszel. Egy pékkocsi 108 kenyeret jelent, és ezt a mennyiséget még át kell forgatni és megkenni. Nem félt a fizikai megterheléstől, csak a nehéz, fojtó melegtől, ami a kemencék köze­lében elérte a hatvan Celsiust. — Nem irigyellek — fordult hozzá a Bű­vész. Valaha sima arcán megsokszorozódtak a ráncok és a redők, amint elmosolyodott. — Még a pékek is irtóznak ettől az üzem­től. De ha most elmenekülsz, utánad eresz­tek rengeteg vadított patkányt és megkuko­rékol tatlak! Amíg a vetők bevetették a tésztát, Rokk a Bűvész vezetésével ismerkedett a táblás ke­mencékkel. Amikor a kemencéből az egyik végén horogszerűen visszahajlított vasrúddal, a „macskával” kihúzzák a táblát, vigyázni kell, nehogy megcsússzon a kerámia köveze­ten, mert könnyen összeégeti az embert. A táblák kerekekre szerelt vasbakokon mozog­tak, a kövezetbe épített síneken. A lapát használatát — mondta a lesütő — ki kell tapasztalni, és csak annyit jegyzett meg, hogy most még ne igyekezzék olyan ütemben dolgozni, mint ő, hanem a biztonságra töre­kedjék. D okkot már az első kör elején elöntötte ' ' a veríték. A másfél méternél is széle­sebb vastáblára, amely kihúzva jól hallha­tóan pattogott a hidegebb levegőn, mélyen rá kellett hajolni, mikor kenték a kenyere­ket, hogy elérjék a belső sorokat is. A negyedik kör lesütése után bal tenyerén három vízhólyagból kettő kiszakadt, és nyílt sebeket dörzsölt a péklapát. Egy óvatlan pil­lanatban verejtékben fürdő dereka a táblá­hoz ért és a bőr két ujjnyi szélességben a tüzes vashoz ragadt. Miután visszatért a fő­pék irodájából, ahol olajjal kenték be az égési sebét, megszédült, és egyensúlyát veszt­ve majdnem a kihúzott alsó táblára zuhant. — Te jószagú ... — kiáltott a Bűvész és a hűvös folyosóra segítette az áléit fiatalem­bert. A termoszából cukrozott meleg tejjel kínálta: — Igyál, különben a vadpatkányok kirágják a gyomrod! Rokk úgy érezte, egész teste ég, izmait lát­hatatlan ujjak markolják, mintha le akarnák szaggatni a csontjairól, de elhatározta, hogy nem adja, nem adhatja fel. Hajnalodott, amikor Pacsmag, a csoport- vezető benézett az egyik kemencéibe és e4­kiáltóttá magát: — HOL VAGY KÉK MADÁR? KÉK MA­DÁR? Pacsmag éneklő kiáltásaira a többiek kó­rusban feleltek: — A Rózsadombon! — Hogy álltok? — kérdezte a főpék, akit a hangos „kék madarak” csaltak élő. Pacsmag magasba emelt nyitott ujjaival válaszolt, hogy már csak tíz kocsival van hátra... A második hajnalon a cigarettaszünetben a pékek közrefogták az új embert, és sorra bemutatkoztak neki. Az ötödik éjszaka végén Rokk felvette a pénzt — Maradsz? — kérdezte a főpék. — Ha megfelelek... — válaszolta. — Jól belejöttél — mondta a főpék. D okk úgy gondolta, ha álmában újra * ' felbukkan majd az acélgolyó, amely- lyel öt nappal előbb tehetetlenül kínlódott, most már biztosan elbánik vele. I BÉNYEI JÓZSEF VERSEI Hasztalan hűség Üres órákat szó a csend. Kék pókfonálon leng a Nap. Tegnap a percek rácsain arcomhoz köze! láttalak. Sötéten Izzóit a nemed, mohó ujjam indult a mádig, de nem találta mák a csend pókszálon lengő figuráit Azóta hálót szőtt kőrém az időből aa egyedüllét s dobol fülemben konokul a keserű és hasztalan hűség. Alkalom Tavasnak, nyarak és ködük, kristály-havak, harmincszor forduló örök élet-darab, asszonyok édes illata, könyvekbe zárt, egyetemessé nőtt haza, ember, világ, tér és Idő, mit két karom átérhetett. Viasza nem térő alkalom, hogy élhetek. Alkotó-nevelő honismeret J ó gazdái, hű gondozói vagyunk-e a hazai föld­nek, szűkebb világunk, Baranya értékeinek? Jól élünk-e adott lehetőségeink­kel, helyesen sáfárkodunk-e javainkkal? Közel 25 éve gyakran gon­dolkoznak ezeken a kérdése­ken dolgozó népünk fiai: munkásak, parasztok, értel­miségiek, beosztottak és veze­tők egyaránt. Annak is kö­zel 10 éve már, hogy ezek a közös gondok szervezetbe tö­mörítettek embereket, akik a Honismereti Szakköröltben munkálkodva igyekeznek jobb gazdáivá, szakképzet­tebb ismerőivé válni falu­juknak, járásuknak, megyé­jüknek. Nemcsak földeríteni szándékoznak ők mindent, amit illik tudnunk Baranyá­ról, hanem a megtalált érté­keket össze is gyűjtik, fel­dolgozzák, sőt ismertetni is igyekeznek. Országunk és megyénk múltjában egyaránt azt lát­juk, hogy javaink, értékeink följegyzése nem a tömegek, hanem egyének feladata volt. Hogyan is rögzítették volna az eseményeket, a vagyoni állapotot stb. az írástudatla­nok? A nép számára egyedül a népköltészet volt a múlt eseményeinek és értékeinek rögzítője. Az általános tan­kötelezettség bevezetése óta, tehát 100 éve, a nép fiai iS föl jegyezhették már a csa­tájukra. falujukra, népükre vonatkozó adatokat. Hogy az írás, a történeti események feljegyzése mégsem lett tö­megmozgalommá, annak sok oka volt: hiányzott hozzá az idő. az erő és gyakran az el­szántság. a bátorság is. A nép kiélte szellemi alkotókedvéta • ■inköltészet, a dal. a mese. ban, de csak kevesen vállal­ták a följegyzés, a rögzítés áldozatos munkáját. Sokan úgy érezték, hogy ez alól föl is mentette őket maga a né­pi közösség, a falu társadal- ma, amelynek mindig akadt egy-egy tagja, áld szolgálni tudott a szükséges ismerettel. Idők folyamán az egyén, a kisebb közösség kívánatos­nak látta már a maga szá­mára fontos adatok rögzíté­sét. A plébániatörténetek, az iskolatörténeti följegyzések stb. után — nem hivatalois rendelkezésre — egyre töb­ben akadtak olyanok, akik rövidebb vagy hosszabb föl­jegyzéseket készítették. Csa­ládkrónikák falutörténetek, dalos-, énekes-könyvek, füze­tek, receptkönyvék stb. szfP lettek, gazdagítva bennünket sok-sok fontos és értékes adattal. Vállalhatta azonban bárki az alkotás gondját, megbirkózhatott a „körmö- lés” fáradalmaival, ez meg nem biztosította az utókor számára a készült föl jegyzé­sek, az összegyűjtött adatok megmaradását. Köteteikre menne mindazoknak az érté­keknek ismertetése, amelye­ket emberi gondatlanságból, nemtörődömségből, néha szándékos pusztítás, rombo­lás által elvesztettünk. Talán az sem egészen vé­letlen, hogy a pusztulásra, az elveszthető és az elvesztett értékekre éppen akkor döb­bentek rá a legtöbben, ami­kor egy-egy háború vihara vonult végig egy tájon, elso­dorva belőle embereket, ott­honokat, épületeket, mara­dandónak hitt alkotásokat. A háború és a vele járó sok eiszakítása egymástól, sors­döntő események átélése íro- gatóvá teszi az embert: a föl jegy zés élteti a szívekben a reményt, hogy lesz még ki­nek elmondani a megpróbál­tatásokat, a tapasztalatokat. Aki tudja, hogy az emléke­zet rpennyire cserben hagy­hatja az embert, mennyire nem megbízható, az szívesen készít följegyzéseiket még ak­kor is, ha azok csak egy nap­tár üres soraiba beírt emlé­keztető szavaik. A történeti események mel­lett a tervezett új munkák, az elért eredmények is meg­kívánják az írásos rögzítést, a följegyzést, a híradást az utókor számára. Gyakran nem a történetírói szándék szülte és szült az értékes följegyzé­seket, hanem egy tudósító le­vél számára készülnek azok, vagy puszta erőpróbák. Mert ki merné mondani, hogy a naplóírás, a följegyzésék rendszeres vezetése (legyen akár időjárási adatok rend­szeres följegyzéséről szó), a rendszeres levelezés stb. nem kiváló iskolája az akaraterő­nek, nem nagyszerű lehető­ség az önnevelésre, az oly sokszor hallott önkritikára? A z új, a tökéletesebb ki­bontakozására sok ilyen lehetőséget nyújt a Honismereti Szakkör. Az itt folyó munka nemcsak az egyént neveli, az ő fejlődé­sét, javát szolgálja, hanem neveli, fejleszti és szolgálja a közösséget is. — Megyénkben olyan sok új eredmény szü­letett, olyan sok változás tör­tént, olyan sokan változtat­ták lakóhelyüket, mint a múltban egy-egy évszázad fo­lyamán. Vagy kérdezzük-e azt, hogy hány idegen fordul meg nálunk évente nemcsak a pihenés, hanem a tájjal, a néppel, az eredményekkel va­ló megismerkedés szándéká­val? Mind nevelői, mind okta­tói szempontból igen jelen­tős a fiatalok és az időseb­bek közös munkája a honis­meretben. A tapasztalatok szerint a fiatalok mozgé­konysága, kutató kedve és szorgalma rendkívül jól szol­gálja az Idősebbek ismeretei­ben meglévő anyagok össze­gyűjtését, nevelési szempont­ból pedig helyes a fiatalok lelkesedését összekapcsolni az idősebbek megfontoltságával. Több szakkör igazolja, hogy a jól szervezett honismereti kutatásban nincsenek súrló­dások nehézségek az egyes nemzedékek, a fiatalok és az idősebbek között. 1960 óta megyénkben Is — mint országosan — megala­kultak a Honismereti Szak­körök, hogy egyesítsék mind­azokat, akik a múlt tanulsá­gait leszűrve, eseményeit, ér­tékeit ismerve és megment­ve a jelent és a jövőt kíván­ják szolgálni áldozatos mun­kával. Nem fölemelően szép dolog-e munkát, gondot vál­lalni, gyűjtögetni, fáradni azért, hogy a ml portánk, a mi falunk, a mi megyénk semmi jóban, értékesben, föl­emelőben el ne maradjon? Nem hasznos-e, ha nem kö­vetjük él a jelenben és a jö­vőben a műit hibáit, súlyos bűneit, mert megismertük őket és átkos következmé­nyeiket? A Hazafias Népfront lobo­gója alá tömörültek azok az erők, amelyek a honismereti munkát vállalták, és napja­inkig egyik legszebb és igen hasznos feladata a népfront szerveknek a honismereti szakkörök tömegbázisának biztosítása. Teendő van még bőven! Pécs és Komló váro­sának még sok adósságot kell törleszteni a honismeretben, de járásaink sem érték el ebben a munkában mindazt, amit pl. a lelkes sásdi járá­si szakkörök elértek. Mennyi még a teendő az iskola-kró­nikák, falu-, tsz- és üzemi­krónikák írásában?! A honismereti szakkörök tagjai jól tudják, hogy áldo­zatos és nehéz munkára vál­lalkoztak, de tudják azt is, hogy ennek a tevékenységnek kettős a jutalma: önmaga a kutatás, a gyűjtés, a földol­gozás és az előadás öröme jutalmazza a szakkör tagja­it, de megyénk párt- és álla­mi vezetői is tisztelettel és elismeréssel adóznak az ered­ményes honismereti munká­ért. A társadalmi elismerés­ben és a szakköröknek nyúj­tott támogatásban sincs hiány, hiszen a Janus Pan­nonius Múzeum, a Levéltár, a szakszervezet, a Hazafias Népfront, a KISZ, de a sajtó és a rádió is szívesen segítik a honismeret megyei mun­kásait A honismereti tevékenység­ben eddig elért megyei ered­mények szépek, de még vi­rágzóbb lenne a munka, ha többen vennének részt ben­ne. Nem mindig látványos ez a tevékenység, nem mindig hoz gyors eredményt, de je­lentősen gazdagítja az egyént és a közösséget főként az al­kotó kedvet erősíti mindket­tőben. Ugyan ki mondhatná, hogy erre nálunk nincs szük­ség?! És mi a fáradozások ered­a monda stb. megalkotásában és továbbhagyományozásá- megpróbáltatás, a családtagok ménye? — Egy-egy Jó cikk, egy falutörténet, egy pálya­munka, vagy egy gazdag gyűjtemény. Utalhatunk azonban ünnepi percekre, rendezvényekre la az elmúlt évekből. Dr. Mohácsi Jenő, dr. Kiss Géza, Baksay Sán­dor, Kazaliczky Antal, Ker­ner István, dr. Gállos Fe­renc, Albert István stb. em­léktáblájának leleplezése; ba­ranyai művelődési otthonok névadó-ünnepsége; a tormási falumúzeum, az egerági, az átai néprajzi gyűjtemény, a sellyed Ormánysági Múzeum megnyitása; a siklósi job­bágylázadás szobrának, a csertetői sortűz emlékművé­nek, Albert István szobrász­nak, a Tanácsköztársaság sás­di eseményeit megörökítő em­léktáblának, Zsigmondy szob­rának, Istvánffy mellszobrá­nak leleplezése; a szederké­nyi kiállítás stb. rendezvé­nyekben mindenütt benne volt a helyi honismereti szakkör lelkes tagjainak munkája. O ” rom lenne látni a lel­kes, dolgos tábor gya­rapodását, hiszen a kö­zeledő évforduló is bőven ad számunkra feladatokat. Le­gyenek egyre többen me­gyénk értékeinek hű gazdái, gyarapítói! Jó az a levegő, amelyet fik megteremtenek, amely őket is élteti a honis­mereti szakkör gyűlésein és szobájában, mert ez az a le­vegő, amelyet Juhász Gyula kívánt 1920-ban a Munkás- otthon Homlokára írt versé­ben: Dolgoaü, fdä, mind lanka­datlan, Amíg az élét fénye ég! Hirdessük: itt nem boldo­gul más. Cäak aki alkot, aki mun­kás!" Dr. Vargha Károly i 4

Next

/
Thumbnails
Contents