Dunántúli Napló, 1969. július (26. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-06 / 154. szám
6 Dunamnii napid 1969. július 6. Békés Sándor: Menjünk, drágám M ór égtek a városka főtere felé vezető út két oldalán a sápadt neonok, amikor néhány perces késéssel befutott a pesti gyors. Elsőnek dr. Válent lépett le az elegáns elsőosztályú kocsi lépcsőjéről, s miközben boldog szorongással körbe nézett, nem lát-e ismerőst, szertartásos mozdulattal Magda felé nyújtotta kezét: — Hölgyem, érintse talpával hű alattvalója szülőföldjét... Nevettek, csodálatos pillanat volt. Az állomásépület előtt veterán gázlámpa strázsálf — egyikük sem vette észre, hogy időközben nagyerejű villanyégőket szereltek bele —. a forgalmi iroda ajtajában szigorú tekintetű, piros karszalagos vasúti tiszt szalutált, s mint dr. Válent elbeszéléseiben annyiszor, Sutyutyu. a falu bolondja, most is az érkezők elé sietett, s nyikorgó harmónikaszóval köszöntötte őket. Egymásba karoltak, s könnyű, határozott léptekkel végigsiettek a peronon. Dr. Válent egyetlen ismerős arcot sem látott, az a tény azonban, hogy becsukott szemmel is el tudott volna igazodni az állomáson, elégedettséggel töltötte el. Semmit sem felejtett. Nemcsak a járást ismerte, de a színekre, illatokra is emlékezett. Az autóbuszfordulónak kiképzett állomás előtti téren néhány másodpercre megálltak, itt balra vannak a halastavak, mondta dr. Válent, nyáresféken ide jártunk horgászni... Az alvég alacsonyhomlokú házai között jártak, s mintegy hatalmas láthatatlan menyasszonyi fátyol, lebegve úszott utánuk a kutyaugatás. Magda meghatott mosollyal nézte a szinte teljesen egyforma ablakokat: itt volt hát gyerek a férje!... — Erre jártam iskolába — mondta dr. Válent, amikor az első keresztutcához értek. — Ott, annál a sárga háznál volt egy nagy bernáthegyi kutya. Ha nem vittem neki egy kis maradékot a reggelimből, egyszerűen nem engedett tovább menni... Kuncogva nevettek, mint a csínytevők. — És íme, ez az a ház, ahol születtem ... A ház megöregedett, megrokkant tizenöt év alatt Az utcai kertet, ahol valamikor hatalmas dáliák nőttek, szürke betonkockák borították. — Vajon most ki lakik itt? ... — Mi egy fűtőnek adtuk el annakidején, de állítólag már ő is meghalt... Az ablakok sötétek voltak, csupán egyetlen, udvari helyiségből szűrődött ki némi fény. — Ott mi van? — A konyha. — Három szobátok volt? — Ugyan! Kettő. A nagyszobának két ablaka van... — És te hol aludtál? — Itt... Pontosan az ablak alatt álltak Magda furcsa meghatottságot érzett, arra gondolt, férje most minden bizonnyal nagyon botdog. A házat jelentéktelennek, sőt majdhogynem ellenszenvesnek találta — az elbeszélésekben valahogy az egész utca más volt. fehérebb, hosszabb, romantikusabb — most azonban nem akart erre gondolni. Férjéhez simult, fejét vállára ejtette. — Mesélj... — Karcsi, a legjobb barátom, ott, szemben lakott — mondta dr. Válent, s mindjárt eszébe is jutott egy régi történet. — Képzeld, egyszer eltiltottak bennünket egymástól, s akkor két héten át minden este fénymorze útján beszélgettünk ... Most egyébként kőműves, vagy legfeljebb művezető, ha jól tudom ... Dr. Válent néhány tétova lépést tett a ház felé. Az öröm. hogy újra ott áll gyermekkorának felejthetetlen emlékű színhelyén, vad erővel áradt szét benne. Rég elfelejtett történetek, arcok, illatok, apró kis tárgyak, esti kiáltozások és hajnali zajok éledtek újjá körülötte. Mámorító érzés volt éveket néhány másodperc alatt átélni, s közben arra gondolni: milyen magasra is emelkedett ebből a hihetetlen mélységből... A szállodába éppen egy órával később érkeztek meg, mint ahogy azt dr. Válent expressz-levelében jelezte. A portás feikfsérie őket az emeletre, elmagyarázta, hogy működnek a redőnyök; később az üzletvezető is bekopogott, s megkérdezte. nem hallatszanak-e fel túlságosan az utcai zajok. — Ö. nem — mondta dr. Válent. miközben megkínálta az üzletvezetőt egy Orinettel. — Kellemes szoba . .. Negyedóra múlva lent voltak az étteremben. A pincér az egyik díszesen terített sarokasztalhoz vezette őket. — Olyan jó, hogy téged mindenki szeret — mondta Magda lelkesen. — Én is szeretek mindenkit — mondta dr. Válent, s elnézett a mezei virágokkal díszített asztalok felett. — A pincér még a gondolatodat is lesi. — Régi bútordarab ... — Ugye adsz neki borravalót? — Hát persze, édes. Jóízűen ettek, néha egymáshoz koccintották karcsú borospoharaikat, s amikor a pincér leszedte asztalukról a terítéket, a zenészek századeleji slágerekre kezdtek. Magda lehunyt szemmel hallgatta a dalt. Keze — mintegy hálás, forrótestű kis állat —, megkereste férje kezéf, s a tenyerébe simult. — Szeretsz ...? — Persze, hogy szeretlek. Az ingerült hang megdöbbentette az asszonyt. — Mi van veled, édes? — kérdezte bátortalanul. — Mi lenne? — mondta dr. Válent. — Szeretnék valamit inni, de a pincér felénk se néz... — Nem — mondta Magda, — tudom, hogy valami baj van ... — Látod azt az őszhajú férfit? — Aki ide bámul? — Egész este ezt csinálja. — Biztosan részeg ... Ugye az ... ? A pincér új, jégbehűtöft palackot hozott, töltött a poharakba, ittak, jókedvük azonban már nem tért vissza. Néha váltottak néhány mondatot, de a válaszokra egyikük sem figvelt. Lopva ugyan, de mindketten az őszhajú férfit nézték. Dr. Válent némi megnyugvással látta, hogy meglehetősen gyakran fogja marokra a poharat, később azonban azt is észre kellett vennie, hogv legtöbbször alig iszik, leg- feliebb, ha a nyelvét érinti az italba. Ettől kezdve S sem ürítette fenékig poharát: ha akaratlanul is, de alkalmazkodni kezdett az őszhajúhoz. — Elmenjünk? — kérdezte Magda szorongva. — Elmehetünk, ha akarod ... — Jó — mondta dr. Válent —, menjünk. Mocsok egy hely... Intettek, hogy fizetnek, de mielőtt a főúr észrevette volna jelzésüket, a fáradt arcú férfi felállt asztalától, s hozzájuk lépett. — Szóval megpucolunk... — mondta halkan, s csak dr. Válenttal törődött, mintha az asszony ott se lett volna. Hangja meglepően nyugodt és tiszta volt. — Igaza is van: a kellemetlen tények elől legjobb, ha megpucol az ember . .. — Miféle kellemetlen tények elől? — kérdezte dr. Vá- lenf, hirtelen visszanyerve önbizalmát. A z őszhajú legalább egy fejjel alacsonyabb volt nála, karja vékony, ujjai reszketegek. Ilyen közelről már az is világosan látszott, hogy a zsebe is meglehetősen üres lehet, öltönye ugyanis a legolcsóbb konfekcióáru volt, s a cipője is régen megszolgálta már az árát, — Régóta keresem magát — mondta az őszhajú —, s most, hogy végre utolértem, nem szaladhat el... •Alig egv méterre volt egymástól a két arc; dr. Válent jólápolt, magabiztos arca és az őszhajú, nyúzott, szomorú képe. — Pénzt akar? — kérdezte dr. Válent. — Nem — mondta az őszhajú —, a maga pénze nekem nem kell. — Hanem? — Csak azt akartam mondani, hogy én mindent tudok magáról. — Akkor mondja meg a nevemet — mondta dr. Válent, s kínosan felnevetett. — Nem a név a fontos. Más..; — Például? — Például az, milyen áron lett magából Ilyen nagy úr... — Menjünk, drágám — mondta dr. Válent, s Magda felé nyújtotta a karját. — Ez az ember összetéveszt valakivel. Az őszhajú mosolygott, s utat engedett Már az ajtónál voltak, amikor utánuk szólt: — Szerencséjük van, nem jött el még a beszéd ideje. De valamit ne felejtsen: egyetlen lépést se tud megtenni úgy. hogy legalább egy szempár ne figyelné, s egyetlen szót se ejthet ki anélkül, hogy valaki meg ne jegyezné... A szoba hús volt, az ágyak kellemesek, mégse jött szemükre az álom. Egy láda sör Nyaralóhely. A kertekben elevenség, a táj kopácsoiásóktól zeng, mindenütt magán épí tkezés. Autók féllábbal a járdán. A tulajdonosok tréningben. ' atléta trikóban, szemellenzős vászonsapkákban, tevékenységi láztól buzognak. Ásó, kapa a kezükben, nyesőolló, gereblye. Szombat-vasárnap kirázzák magukból mint valami porzsákból a város hétre való nyűgét. Legalábbis így gondolják, s itt a szennyezetlen, kéktiszta levegő alatt terül el álmaik romantikus földje, hol nincs fúrás és nincs gyűlölködés, se csalás, se hamisság, se mószer, ártatlanság honol és béke, és jóakarat és nyugalom. Efféle várakozásokkal bontja a régi kőoszlopot az új telektulajdonos. S minthogy a közút széles szegélyé is telkéhez tartozik, kijjébb tolja a kerítést. A szegélyen az utcai nyomókút. Azt hogyan tolja arrább? Arra jön a viztársulat alkalmazottja, kapóra. Mint szakértőtől, kérdi az új telektulajdonos, hogyan kéne a kutat eltolni? — Eltolhatom — mondja az alkalmazott. — Nagyszerű, és mit kér érte? — Egy láda sörért eltolom. A víztársulat embere jólértesült. Tudja, hogy nem kér lehetetlent. Az új telektulajdonos gebines. — Rendben — mondja a telektulajdonos, már ki is számította, milyen olcsó ez a szomjas munkaerő, százasba se lesz neki. — Fogjon hozzá. Miként e tavaszidőben a friss vízszagra a kút szájához gyűlnek a darazsak, akként sokasodik a segítség a láda sör hírére a kút körűi. Három csákány kér már helyet, össze-üssze- akadva, egymásnak koccannak a szűk helyen. Kisvártatva elhallgatnak a csákányok, s a víztársulat alkalmazottja harmadmagával vakarja fejét a telektulajdonos színe előtt. — Baj van. — Kevés a láda sör? — Kevés bizony. Vagy lesz két láda, vagy hozzá se fogunk. — Az előbb egy is elég volt. — Igen, de akkor még nem tudtuk, hogy ott vezet a telefonkábel. Hihetetlen bár, de való; a telefon- kábel a kút tövében. Az új telektulajdonos saját szemével meggyőződik.-— Hát jó — mondja, sejti már, miként a telket, a romantikát sem adják ingyen. Csengnek, bongnak a csákányok egy darabka ideig. Négyen vannak már. A telektulaj a kert végiben hallja négy közül a negyediket, a nagyhangút. — Tegyen le öt kilót és hozhatja a lábasát. Rövidesen ott állnak előtte. Már fejüket se vakarják, csak orrát túrja a negyedik. — Hat kiló, főnök — mondja —, ez nem megy kevesebbért. A tulajdonos érti, miről van szó, otthonos e nyelvezet minden ágabogá- ban, a gebinpincéből. De hat pirosat nem fizet, azt nem! — A szennyvíz is ott vezet — mondják. Ez se mese, ez is való. Az új telektulajdonos megbizonyosodott, hogy a világ errefelé is valóságos. Nyoma sincs romantikának. — Nagyszerű — mondja éppen ezért otthonosan. — Eltolatom a kutat hivatalos úton. Szeberényi Lehel Galambos) László versel: JELZÉS Jelzés, az út három felé virágzik. Melyiken találhatsz el új hazádig? Megállsz. A fák halott fészkeit nézed. Madár sehol, hogy irányt szabjon. Lépted lassú mozgását merre gyorsíthatnád? Látnál legalább egy-egy sunyi szarkát míg lopni indul. De az idd mélye nem virrad reád, rejtve izzó fénye A kőre dőlsz. Vinnyogva tétovázol. Észreveszed, hogy szivedig átfázol. Az ég eltépte sugarát fölötted. Kutyaszimatolt ruhádat levetnéd. Sírt ásó óriások, ravasz esték szemfedőt hozva suttognak körötted. A FORRÁS FELÉ Elindultam, hogy megtaláljam az őrzök tüzelt Hiába kerültem a haláltól bűzlö szakadékokat Hiába csúsztattam rózsahüvelybe id csorbult kardot. A bolyongó madár megjósolta: zuhanok pokolhoz láncolt vasruhában. mielőtt az üdvözítő forrás aranykelyhéből innék. . HŰSÉG Egy narancs vörös madár ölembe ejtette a Holdat A szerelem kriptáján virágot őrző pohár lesz belőlem. Már elmúlt éjfél, amikor dr. Válent hirtelen elhatározással felkelt. Szótlanul öltözött. — Lemégy .. ? — Le. — De ugye nem mondott igazat...? — De — mondta dr. Válent —, igazat mondott. En egy körözött bűnöző vagyok, egy testvérgyilkos, egy nemzetközileg ismert hazaáruló ... K eserűség és düh volt a hangjában, legszívesebben darabokra törte volna az egész szobát. Hiába mondta magában, hogy az ott lent bolond, vagy szélhámos, egy fecsegő részeg, vagy egy faragatlan viccmester, valami újra meg újra megfeszült benne, s ettől egyszerűen képtelen volt újra azzá lenni, aki néhány órával korábban volt. Az étterem már majdnem kiürült. Amikor belépett az ajtón, a pincér azonnal elébe sietett, s elkísérte előbbi asztalukhoz. — Nem tudok aludni — mondta dr. Válent. — A hőség miatt, bizonyára. Bolond egy éjszaka , .. — Az — mondta dr. Válent —, bolond. Végre egyedül maradt, de csak percek múlva emelte fel a fejét. Már csak három asztal körül ültek vendégek, az őszhajú azonban nem volt közöttük. — Az ital, uram ... Távozni akart, dr. Válent azonban visszahívta. — Látta azt az őszhajú férfit...? — Akivel beszélgettek? — Ismeri? — Nem, sajnos nem, uram ... Dr. Válent bólintott, s újra valami olyasmit érzett, mint a froTitkatrmák, akik számára elérkezett a harc előtti utolsó éjszaka. Már nem volt dühös, inkább szomorú. Nem követett el bűnöket, soha, legalábbis készakarva nem, titkai sem voltak, legalábbis tudtával — s most mégis egyszerre minden olyan bizonytalan és zavaros lett. Nehezen aludt el, s kora hajnalban ébredt. Fáradtan az ablakhoz lépett, széthúzta a függönyöket. Az arcába csapó fény kissé megtántorítotía; bántóan harsogó volt a napfelkelte. Az égről az utcára menekült a tekintete, s ekkor a szemközti ház kapubejárójában megpillantott egy árnyat Egy férfi volt — legalábbis úgy látta —, szürke, kopott öltönyben, s az ő ablakát nézte. Egy pillanatra mintha a szemük is találkozott volna, ekkor azonban dr. Válent ösztönös rándulást érzett a karjában, s ujjai elernyedtek. A nehéz bársonyfüggöny visszazuhant a földre. A i
