Dunántúli Napló, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-01 / 124. szám
Dunantaii napio 1769. június 1. Bella István: Az ifjúság múzeuma Az volt a jó az ifjúságban, bogy nem tudtam, ez az Ifjúság. A szerelemben is az volt a jó, a sejtés, hogy nem volt neve sem. Most már tudom: van ifjúságom. S ez annyi: elmúlt. Elmúló észvesztésekben sírva játszom ami még megjátszható. Kék szerelmet, jácint dühöt, de betelvén, egyre éhesebb, sajog szívem, gyűlölködök, szerelmekben szégyenkezek. Jó volna semmiben sem hinni, s mielőtt még elégetik, földdel, kővel elcsltítni ifjúságom kellékeit. Tamkó Sirató Károly: A villanyréten Veronika utca Szénsav hajad az arcomba pezseg A csillagok közt fehér repülőgép kering: galamb-pihe tested. Forró légitámadás a júniusi csönd. Csókjaid: a vulkánok gyorsírása telefon a föld mélyéből. Csókjaid: a tiszta tartam ^ az emberi lét dallama, ölj meg most rögtön hogy ez legyen utolsó gondolatom, ölj meg hogy ilyen friss mámorral őrizzelek örökké, ölj meg vagy én öllek meg: ujjaim simításával arcom érintésével öledbe hulló fejem robbanásával. * Kc vahaía Jaszunari: Simamura Mivel nagyon hozzáértően tudott csevegni a táncról, könnyen megnyerte a női szíveket, s így végül ezek az ismeretei gyakorlati hasznot hoztak neki. De talán az is lehetséges. hogy neki — teljesen tudattalanul — a nők ugyanazt jelentették, mint az európai tánc. így aztán most, amikor látta, hogy frivol szavai meg- sebzik a lányt — a lányt, aki itt marad, 6 pedig holnap, holnapután továbbutazik, hirtelen bűntudatot érzett. Igen, félrevezeti ezt a lányt. — Ha minden annyiban marad, ahogy volt, akkor legközelebb magammal hozom a családomat is, és akkor jó barátok maradhatunk. — Igen, ezt most már megértettem... Finom mosollyal, tompa hangon mondta ezt a lány. Volt most benne valami az igazi gésák derűjéből. — Most nagyon örülök. Az ilyen tiszta és nyílt kapcsolatok tartanak a légtovább. — Jól van. És most hívj nekem egy gésát! — Most? ♦ készlet s Nobel.díjas Japan szerzőnek a könyvhétre megjelenő Hűország című regényéből. Mándy Iván: Nyaralás Az anya csontos, tühegyes arcával belehajolt a lámpába. Egy ing nyakát foltozta apró, Ideges mozdulatokkal. Mellette a díványon ingek, szép rendesen összehajtva. Aztán néhány alsónadrág, zsebkendő. Az anya hunyorogva fölnézett, mintha ott túl, a lámpa fénykorén keresne valamit. — Bandi — mondta, és egy szék megroppant a sarokban —, azt hiszem, ez az ing is rendben van. Üjabb reccsen és a homályból. — Köszönöm, anyam. Az anya még mindig elő- rebámult, belebeszélt a sötétbe. — Azt hiszem, fiam, mégiscsak vennünk kéne egy-két dolgot... inget meg effélét. — Kis szünet, aztán: — Legalább pár darabot. — Legalább pár darabot — visszhangozta a sarok. Aztán egy térd fölemelkedett a homályból, a vékony, barna arc is előrehajolt. — És aztán, mit kéne még vennünk? Csöppnyi gúny sem volt a hangban. Inkább várakozás: hogy hát jó, tessék, sorold föl, anyám, mi minden kéne... Az anya lehajtotta a fejét — Tudom, hogy sok a kiadásod, hiszen rajtam kívül még Évát is segíted... — Hagyjuk ezt! — Megint egy reccsenés, aztán akárcsak sűrű, sötét füst gomolyogna fel, a fiú ott állt az anyja előtt. — Igazán nem tudom, miért beszél erről, anyám, higy- gye el, teljesen felesleges. Az anya fölnézett. A keze is elindult, hogy megkeresse a fia kezét. — Ne haragudj. — Nem arról van szó. Az anya keze egy pillanatra megérintette a fiúét, majd visszahullt az ölébe. Az anya aztán az ingek, alsónadrágok és zsebkendők között motozott, és mire ismét fölnézett a fiára, mosoly volt az arcán. — Lesz mindened Füreden. — Megcsillant a tekintete. — És tudod, hogy még nekem is... Egész szépen rendbe hoztam a szürke szoknyát, és tegnap, igen, tegnap a Gizi ideadta a napszemüvegét. — Igazán örülök. A fiú valahonnan a sarokból előhalászott egy újságot. Úgy állva olvasni kezdett. , Az anya meg tovább beszélt. — Először persze nem akarta ideadni, és igazán meg kellett ígérnem, hogy vigyázok rá, de hát tudod, hogy én mindenre úgy vigyázok, és mégiscsak jó lesz. ha napozhatok egy kicsit. Az újság megzörrent, aztán leesett a díványra. A fiú megfogta az anyja vállát. — A vízbe is bejöhet. — Ó, nem ... nem ...! De majd a partról nézem, hogy úszol. — Boldogan felsóhajtott. — Azért ez jó, hogy együtt nyaralhatunk ... hogy engem is beutaltak abba az üdülőbe. — Fölnézett a fiára. — Ez mégiscsak szép ... A fiú lehajolt az újságért, de ném kezdte újra olvasni. Újsággal a kezében járkált a szobában. Olykor messzire eltávolodott a sötétben, aztán megint csak itt volt a lámpa mellett. — Hirtelen megállt. — Anyáim ... A váll megrándult. — Ha úgy gondolod, hogy zavarlak, én igazán ... — Nem arról van szó, dehogy zavar, miért zavarna? — Szünet. — Csak megkérném valamire... Az artya fölnézett. Vékony, pergaménszínű bőre megfeszült az arcán. Várni lehetett, hogy a következő pillanatban megpattan benne valami. A fiú megérintette a vállát. ' — Na ... na ... — És mosolygott is. Az anya arca engedelmesen átvette a mosolyt, de az mindjárt elhalt, beledermedt a ráncokba. — Megkérném valamire — ismételte a fiú. Leült az anyja mellé. Nem nézett rá, ahogy elkezdte. — Tudja jól, hogy ez egy olyan üdülő ... ahol különféle emberek vannak, üzemekből meg innen- onnan ... Szóval, ha megérkezünk, ne közölje mindjárt, hogy kúriai bíró volt a férje. — De Bandi... — Szeretném, ha végighallgatna! — féloldalasán nézett az anyjára. — Apát hagyjuk! — keze belesöpört a levegőbe. — Hagyjuk! Hagyjuk! És szeretném, ha azt sem említené, hogy Fiúméban nyaraltak, és olykor hét végére is lerándultak. — Fiacskáin — hajolt előre az anya —, tudod, hogy apádnak szabadj egye volt, és különben sem került olyan sokba az egész. A fiú nem engedett. — Fiúméról egy szót se! És arról se, nagyon kérem, anyám, arról se, hogy ott milyen más volt minden. Az étkezés, a kiszolgálás... és főleg... — A fiú hangja szinte már könyörgővé vált — az emberei^! Igen, akikkel együtt nyaralt. Az anya belemosolygott a lámpába. — Ki is volt, aki meghívott vitorlázni? Valami osztrák gróf ... Tudod, hogy ismerte apádat! A könyveit... igen... és ő jött oda az asztalunkhoz... A fiú tollas haja remegni kezdett Remegett a hangja is, ahogy újra megszólalt. — Se osztrák gróf! se vitorlás! se meghívás! Nagyon kérem. — Megfogta az anyja kezét. — De hát az igazán az eszmbe se jutott! — Tudom! — vágta rá a fiú — mint múltkor a buszban. Az anya a fejét ingatta. — Én csak azt mondtam, milyen durvák az emberek... — Félénken a fiára sandított. — Manapság... — Elhallgatott, majd egy kicsit bátrabban. — De igaz is! nem adnak helyest, lökdösődnek, a kalauz rám szól, hogy menjek előre, aztán, hogy mit állok az ajtóban, ha még nem szállók le. — És akkor maga, anyám, egyszerre elkezdte! Hogy más embereket is ismert már, mint a kalauzt... — De csak azért, hidd el, csak azért, hogy ne sértegessen! — A végén le kellett szánnunk — mondta a fiú. — És a múltkor ugyanez volt a villamoson. — Mi volt a villamoson? — Hagyjuk, anyám! — a fiú felsóhajtott. — És azt sem kell említeni, hogy több cselédünk volt. — De igazán, mintha családtagok lettek volna! Csak a szaguk... Tudod, Bandi, én sose szóltam nekik, de azt hiszem, ezeknek mind van valamilyen szaguk. — Nem tudom, anyám. De hagyja a cselédeket, még akkor is, ha családtagok voltak. A személyzetnek ne mondja, hogy fiam. — Mit mondjak? — Hát... hát... elvtársnő. Kérem, elvtársnő ... — Elvtársnő — ismételte az anya. — De ne így mondja! — A fiú egy türelmetlen mozdulatot tett. — Ne ilyen hangon. — Hát milyen hangon? A fiú legyintett, majd tovább folytatta. — És a közös étkezésen ne forgassa, nézegesse a kanalat, mintha ragályos betegtől kapta volna. — Nem, nem Bandikéin. — És ha valakivel össze- ismerkedik... — Nem ismerkedek össze senkivel. — Mert gőgös! — De fiam... — Értse meg, ha nem áll szóba senkivel, akkor azt mondják... — A fiú fölugrott, és elindult megint kör- bé-körbe a szobában. Az anya ölbe ejtett kézzel maga elé bámul. Egyszerre csak érezte, hogy nyekken mellette a dívány. És újra hallotta a hangot. — Kérem.., anyám... Hatalmas park, fákkal, bokrokkal. Piros padok a sétányon. A fák mögött az üdülő barna épülete. — Az anya azt nézte. Éppen mo6t állt föl a pádról, hogy megszólítson valakit. Azt a húsos képű férfit, aki mellette ül az étkezőben. De valahogy nem tudta, mit mondjon. így hát csak mosolygott, és hagyta, hogy elmenjen azzal a kék ruhás nővel Annak is köszönni kellett volna. De hogyan? ... Egyszer valaki — úgy négyszemközt — rászólt, hogy ne elvtársnőzze! Mármost akkor mit mondjon? Hogy szólítsa a lányt, aki takarít? A fekete nőt a könyvtárban? Ezt, aki itt jön?... Ha megáll, és beszélgetni kezd... Az anya pár lépést tett. Visszacsuklott a padra, és a kavicsokat bámulta. így maradt, amíg a lépések eltávolodtak. Aztán fölállt, és tétován imbolyogva elindult az üdülő felé. Aztán, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, megint visszahullt egy padra. És mo6t már csak ült, ült, elveszve a parkban, mint egy ottfelejtett, ócska esernyő. • Részlet az idei József Attila- díjas szerző Egyérintő című kötetéből. — Igen. — ön meglep. Hát hogyan akar vele világos nappal szórakozni? — Éjjel ki vagyok téve a veszélynek, hogy értéktelen hitványságot kapok! — Ügy látszik nem tartja sokra a mi fürdőhelyünket! Ha egy kicsit alaposabban megnézné a falut, jobban megismerné! így beszélt, nagyon komolyan, kesernyésen. Üjból megismételte, hogy ebben a faluban nincsenek olyan nők. És amikor Simamura még mindig kételkedett, elfordult tőle. Azután mégis megenyhült. A gésa, mondta, szabadon dönt, mit tesz, mit nem tesz. Ha éjszakára a vendégnél marad, anélkül, hogy előbb szólna erről a gésaházban, akkor maga viseli a felelősséget mindenért, ami történik. A ház már nem törődik vele. Ha azonban előzőleg értesíti a házat, és az megadta az engedélyt, akkor attól kezdve minden felelősség a gazdáé, ő vállalja a következményeket. Ez pedig, magyarázta Simamurának, lényeges különbség. , — Miért, mit jelent itt a felelősség? — Nos, megtörténhetik, hogy a gésa teherbe esik vagy beteg lesz. Simamurának mosolyognia kellett saját együgyű kérdésén, de azután a feleletein mosolygott. De hát ki tudja, mondta magában, ebben az isten háta mögötti hegyi faluban talán csakugyan ilyen gondtalan gyérmetegséggel intézik a dolgokat. Minthogy ráérős, semmittevő élete folyamán teljesen önkéntelenül kifejlesztette magában a „mimikri” képességét, utazásai közben is megvolt ez a finom érzéke valamely hely atmoszférája iránt. Ezért amikor lejött a hegyekből, ennek a fürdőhelynek minden szolidsága mellett érzett itt valami derűs-megnyugtatót. A falu, biztosították a szállóban, egyike Hóország azon helyeinek, ahol a lehető legkellemesebben lehet élni. Még nemrégiben, amikor a vasutat idevezették, elsősorban a környék lakossága használta gyógyfürdőjét. Azoknak a házaknak ajtaján, amelyekben gésák éltek, általában fakult függöny lógott annak jeléül, hogy mögötte étterem vagy siruko-konyha található. Persze, ha valaki alaposabban szemügyre vette az öregségtől megbámult, koromtól megfeketedett tolóablakokat, elfogta a kétség, hogy egyáltalán beteszi-e oda vendég a lábát. Némelyik olyan házban is, amelyben zöldségfélét vagy édességeket árusítottak, tartottak éppen egy-egy gésát; amellett a gazda dolgozott a földjén. Ami pedig ezt a kis amatőr gésát illeti, aki ott ült Simamuránál, a gésák nyilván azért nem kifogásolták, ha kisegít az ünnepélyeken, mert a samizentanárnőnél lakott. — És hány gésa van itt? — Hány? Tizenkettő vagy talán tizenhárom. — És igazában melyiket ajánlanád nekem? Simamura fölállt, és megnyomta a csengőt — Én most elmegyek, rendben van? — Most semmi esetre sem mehetsz el! — Ez az egész nem tetszik nekem! És mintha valamilyen megaláztatást akarna elhárítani, így folytatta a lány: — Megyek! Már minden rendben van. Nem gondolok semmi rosszat. És vissza is jövök majd. Amikor azonban a szobalány belépett, újra leült mintha nem történt volna semmi. A szobalány többször is megkérdezte tőle, melyik gésát hívja hát, de ő nem mondott nevet.
