Dunántúli Napló, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-22 / 142. szám
6 »wnanttan nam^ 1?69, Június ti. Q űzi Kálmán visszafojtott lélegzettel megállt az ajtó előtt, s ez az idő elég volt, hogy ismét elfogja a kétkedés: jobb lett volna, ha egy utcai telefonkönyvből kinéz magának egy érdekesebb gyárat, de hirtelen maga előtt látta a fűtőt, akinél ágyrajáró volt, hallotta ásító, reggeli hangját, amint épp azt mondja: — Ha nem bírod a nyers bőr szagát, akkor menj a kölnigyárba dolgozni ... Guzi Kálmán végigpillantott a fényes, fehér irodai folyosón, s azt gondolta beltötődve: „Ha egyszer ide adtam be a levelemet, most már nem hátrálhatok meg”. A titkárnő a félszeméről fölismerte Guzi Kálmánt. — Hívatta az igazgató elvtárs? — krédezte. — Nem, nem hívatott, csak én úgy gondoltam... — mondta a fiatalember kissé megzavarodva, s rögtön el is akadt, mintha nem találta volna a következő szavakat. Elvörösödve állt az ajtó közelében, és az is mélyen zavarta, hogy az esőben átázott ruhája a melegben kezdett furcsa szagot árasztani. A i nő felállt, megkerülte az asztalt. Terhes volt. a lábait nehézkesen szétrakta. Látszott, hogy közel van a szüléshez. Ahogy ment, ruháján a nagy virágminták hasonló nehézséggel mozogtak ide-oda. Guzi Kálmán a zöld ajtót nézte, amely mögött a titkárnő eltűnt, és e percben világosan látta maga előtt a levelét, sokkal világosabban, mint amikor megírta: „Kilenc intézetben voltam állami gondozott, tizenegyszer szöktem meg...” Azt gondolta: „Mennyivel egyszerűbb volna, ha most megtapinthatnám a zsebemben azt a levelet”. A titkárnő valósággal kibújt az ajtón, mintha a vastag szivarfüstöt nem akarta volna kiengedni az ígazgtó irodájából. — Az igazgató elvtárs üzeni, hogy várjon egy kicsit — mondta. — Van ott egy képeslap is az asztalon. Nézegesse addig! Guzi Kálmán röviden bólintott, és letelepedett a kényelmetlenül alacsony asztal mellé. A fiú külseje különösen így, megázva egy csöpp bizalmat sem árasztott. Hiányzó szemét gyerekkori játékban vesztette el. Ép szeme híg kékséggel szinte átfúródott a tárgyakon. Laposra fésült vörös haja vizesen tapadt a fejére. Hegyes, vékony orra hosszan leszúrt a szája fölé. A nyakára gyűrött piros sál csavarodott. Az izgatottságtól állandóan nyirkos volt a tenyere, amelyet időnként a nadrágjába törölt. Rövid tétovázás után kezébe vette az egyik képeslapot. A címoldalon egy atléta fekete teste feszült, a feje fölött az ég kékjéből látszott egy darab. Guzi Kálmán eltűnődve nézte a sprintért: Biztos egy világhíresség, tűnődött magában, de inkább valami furcsa, rokonszerű számkivetettséget érzett a salak fölött úszó alakban ... Homályosan emlékezett az anyjára. Szalmaszínű haja hosszú volt, és két oldalt az arcára omlott. A toborzóirodában elszegődött egy távoli gyárépítkezéshez. Egy darabig magával vitte, végül egy vasutasra bízta, és így történt, hogy Guzi Kálmánt a tanács hamarosan elhagyottnak nyilvánította. Az első napokban nagyszerűen érezte magát az intézetben, ruhákat, ingeket, bőrtáskát, tankönyvet, radírt, füzetcsomagot kapott. Később megtanulta, hogyan kell észrevétlenül elbújni az idősebbek elől, mert neki kellett ösz- szehajtogatnia a ruhájukat, és ha rákiáltottak: Lábhoz! — Guzi Kálmánnak a földre kellett vetnie magát. Egyik nap megunta, és megszökött az intézetből. Egy hegyoldalban megtömte magát dióval, almával és lefeküdt. Mire fölébredt, elfogták. Büntetésből egy ideig szoknyát viselt. A hatodik szökése után az intézetben megjelent egy középkorú, hízásra hajlamos nő. — Velem jössz! — mondta szigorúan. — Hová? — Az új anyukádhoz. Az új anyák az állomás előtt várakoztak a megbeszélt BERTÓK LÁSZLÓ: KESERVES Mi úgy dolgoztunk, mint az állatok. Korbács alatt kifulladásig, becsületből megszakadásig. Mi nem tudtunk dolgozni megtanulni. Tenyerünk, mint a csordajárás tankcsapásokkal kicifrázva. Ügy feszültünk a vetett ágyra, ártatlanságunk vértanúi. Minket akárki megalázhatott, mi csak magunkat pusztítottuk. Szerszámainkkal társalogtunk, ha nagyon hiányzott a szabadság. Megerőltetett kasza-nyakak, törött cséphadarók, kapák, ha egyszer szétordítanák, hogyan maradt meg nemzet, ország. Fegyverrel mindig félig győztünk, munkában minden fegyvert álltunk. Ráment emberi méltóságunk, de az életet megtartottuk. Akik a sírt majd körüláliják. fiaink régen megtagadtak. Nem halál, fegyveres hatalmak, ez pecsételi meg a sorsunk. i VALAMI Valami csendben valami meglazul. Egy tétova csavar, egy görnyedő ereszték, egy könnyelmű csomó. A tárgyakat ne féltsd! A gép még dolgozik, a ház szolgál tovább, megfeszül a kötél. Bent sokkal nehezebb! Az a legnehezebb, az út a megállásig, összedőlésig. szakadásig. Ép ésszel végigélni, míg az anyag átrendeződik. TI IIÉRV ÁRPÁD: AZ ÉQ KÉKJE helyen, a poggyászraktárnál, többségükben falusi asszonyok. Kis kerek csoportban összebújtak. — Melyik az enyém? — kérdezte Guzi Kálmán. Egy év múlva megtudta, hogy él az apja, egy ideggyógyintézetben ápolják. Levelet írt, két hét múlva megjött a válasz: „Volt egy ilyen nevű ápoltjuk, jelenleg egy másik város intézetében van”. Guzi Kálmán a térképen megnézte a várost, és nagyon furcsa volt, hogy abba a kis fekete pontba az apját is bele kellett képzelni. De tudta: senki sem akadályozhatja meg, hogy elmenjen abba a városba. Homályos elképzelései voltak arról, hogy mi lesz azután, ha megtalálja az apját. A vonatban egy asszony a csomagja után érdeklődött, egy katona pedig bátorítóan hátba veregette: — Ilyen kis országban, mint a miénk, nem lehet eltévedni! ... Az ideggyógyintézetben azt hitte, hogy rögtön az apjához vezetik, de két ápoló lefogta. Kifaggatták, később telefonáltak valakinek. Végül jött egy hosszúhajú nővér, és Guzi Kálmánt bedugta a fürdőkádba. — Az apám? — Majd reggel. Ha a főorvos úr megengedi. S egy napon, amikor először döbbent az életére, eszébe jutott a távoli gyógyintézet, az apja betegsége, és elkezdett panaszkodni, hogy fáj a feje, homályosan lát, nem tud aludni, arcát a falhoz szorította, és azt mondta: rettenetesen szédül. Napokon át vizsgálták a klinikán, megröntgenezték a fejét is. Amikor a nevelőotthonból kiöregedett, az igazgató az állomáson szerzett neki munkát. Fél év telt eL amikor az állomásfőnök behívatta magához. A főnők izgatottnak látszott, időnként fürkészve végigmérte Guzi Kálmán vékony, izzadt alakját. — A ml kezünk alatt már nazaréntis is dolgozott — mondta mérgesen. — A háború alatt egy halálraítélt lengyel hadifoglyot is elbújtattunk. De...? Az állomásfőnök megtörölte a homlokát Guzira pillantott — Legutóbb is megevett húsz tablettát... Guzi Kálmán elmosolyodott. Eszébe 'jutott a simahajú lány, az első lány volt az életében. Azon az estén azt hitte: az egyetlen. Egy bokorba húzódtak. A közelben mentőautó szirénázott. Fent, a lovarda magasságában megdördült az ég, mintha fel akart volna robbanni. Guzi Kálmán torkát egy idegen, rángatózó vonal kötötte össze a gyomrával. A hangok szokatlanok voltak, aztán feleslegessé váltak. Valahonnan melegség jött, amiben föl kellett oldódni, s akkor valami különös elégedettséget érzett, mintha egy hosszú, fárftdságos út végéhez érkezett volna. Esni kezdett az eső, de ez már nem számított. Hazakísérte a lányt, majd visszament a bokrokhoz. — Nem tehettem okosabbat — mondta az állomásfőnőknek. — Éjszaka bőrig áztam, a szél is fújt nagyon. Tudtam, hogy legrosszabb esetben kórházba kerülök. — Megszáradhatott volna otthon is. — Akkor nem volt otthonom. Ágyrajáró voltam egy szipirtyónál. — Mindegy. Most felmondunk magának. — De hát, mit rontottam el? — Semmit. De a mozdonyvezető szólt a tolatásvezetőnek, hogy neki két gyereke van. Nem vállalja magáért a felelősséget. — Hat hónapja velük dolgozom. — Semmit se tehetek. Valaki megtudhatta magáról ezeket a dolgokat, és félnek, hogy csinál valamit. A vasút nem játék, fiatalember! A főnöktől már nem ment vissza a mozdonyhoz, nem búcsúzott el azoktól az apróságoktól, amelyek megszerettették vele a rendezőt, a gurítót, a száraz, salakos vasúti pályát, a vagonok meleg árnyékát, a vasutasok világát. Az első hónapokban alig tudta kivárni a fizetését. Délben elköszönt a mozdony mellett, mint akit szabályos ebéd vár, aztán átmászott a kocsik alatt, és ott várta meg az ebédidő végét, elrejtőzve. Szabadjegye volt, s hét végén mindig felült egy céltalan vonatra, és utazgatott, mintha hazautazott volna. Kolbe Mihály mja Napokig a tányérsapkák jártak az eszében. Éjszakánként a mozdony gőzfelhőjében mosolyogtak az overaHarcok. A felmondás után egy héttel Guzi Kálmán este elment abba a vendéglőbe, ahol a mozdonyvezető szabadidejében sörözni szokott. Guzi megállt a pultnál, lehajtott egymás után három pohár rumot A sarokban ott ült a mozdony- vezető, szemben vele egy madárfejű ember támaszkodott a könyökével az asztalra. Guzi Kálmán semmit se sietett el, de miután úgy érezte, hogy már eleget ivott: rátámadt a mozdonyvezetőre. A tárgyaláson súlyos testi sértésért és garázdaságért hat hónapra ítélték... A titkárnő asztalán felbúgott a szerkezet jelzőhangja. — Bemehet! — mondta. Guzi Kálmán, aki húszéves korára megtanult gyanakvással és kihívással nézni a vele szemben álló emberek szemébe: lehajtott fejjel állt a nagy szőnyeg közepe táján. Az igazgató szokása szerint mellényben ült az asztalnál. Szögletes álla elfoglalta az egész arcát, és így inkább faragvány- nak tűnt, mint emberi arcnak, a hangja szárazon csikorgott. — Elolvastam a levelét — mondta. Guzi Kálmán a másik lábára nehezedett, de nem szólt. — Jó hosszú levél volt — mondta az igazgató, és végre elmosolyodott. — Nem tetszik kérdezni semmit? — szólalt meg Guzi Kálmán. — Mit kérdezzek? Az igazgató egy szelet papírt húzott maga elé, és ráírt valamit egy vastag tollal. — Menjen le a hármas műhelybe — mondta, miközben írt. — Itt a cédula! Ezzel keresse föl Kántor művezetőt. Már beszéltem vele. Majd ő rendbeszedi magát. Guzi Kálmán átvette a papírt, de nem mert belepillantani. — És ott mi lesz? — kérdezte ügyetlenül. — Mi lenne? Dolgozni kelL Na. induljon már! A titkárnő majd megmagyarázza, hogy merre kell menni ... A szavak megragadtak Guzi Kálmánban, aztán beléje hatoltak. Nem értette, hogy csak ennyi az egész, voltaképpen csak ezen a néhány szón múlt, hogy az élete ide, vagy oda. Boldog zavarában motyogott valamit, majd meg is hajtotta magát. A feje fölött, mintha látszott volna egy darab az ég kékjéből. ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT... BIRTOKSZOCi ALIZÁLÁSOK Homok-puszta, Háromházpuszta, Bozót-puszta, és a többiek ... szerte Magyarországon. Az uraknak birtokot jelentettek ezek a nevek, az oft dolgozó béreseknek, idénymunkásoknak napszámbért, kommenciót és gyötrő fizikai munkát a földeken, az állatok körül. Az első világháború előestéjén az ország termőterületének csaknem felét foglalták le a 200 holdnál nagyobb uradalmak, míg számuk nem érte el az összes gazdaságok egy százalékát sem. A parasztgazdaságok 54 százaléka öt holdon aluli törpebirtok, a 18 millió lakosból 4 millió aprárprole- tár és uradalmi cseléd volt. De a nagybirtokkal a parasztság többi rétegei is szembenálltak. A kisbirtokos gazdák egyik legáltalánosabb sérelme a rét- és legelőhiány. (Ennek eredete rendszerint még a jobbágyság megszűnése idején végrehajtott „elkülönözésekre” nyúlt vissza. Amikor ugyanis megtörtént a földesúri és paraszti földek elkülönítése, a földesurak Igen gyakran kijátszották a volt jobbágyokat és a hajdan közös rétek, legelők javarészét maguknak tartották meg.) A befejezetlen polgári forradalom örökül hagyta, a kiegyezés konzerválta a feudális maradványokat. a nagybirtokrendszert Magyarországon. Azok között a problémák között, amelyek a hetvenes évektől kezdve ott feszültek a „boldog békeévek” társadalmában, az egyik legsúlyosabb, a földkérdés megoldatlansága volt. A Tanácsköztársaság kikiáltása után pár héttel, április 3-án ugyanis megjelent a Tanácskormány 38. sz. rendeleté a nagybirtokok kisajátításáról' és azokon termelőszövetkezetek alakításáról. Mint ismeretes, a Forradalmi Kormányzótanács a földosztást nem helyeselte, de a proletárforradalom földtörvényének így is óriási jelentősége az, hogy első ízben a magyar nép történetében, kimondta a nagybirtok megváltás nélküli kisajátítását és átadását azok kezébe, akik azon nemzedékről nemzedékre dolgoztak. A földkérdés forradalmi megoldásának első lépése tehát a kisajátítás volt, amit a földrendelet szerint a termelőszövetkezetek alakításának kellett volna követnie. A kisajátítást a tanácskormány a széles néptömegek bevonásával kívánta végrehajtani. ezért elrendelte községi, járási és megyei birtokrendező és termelést biztosító bizottságon létrehozását. Ezeket a bizottságokat a falvakban a községi direktóriumok delegálták, és ezért ott dolgoztak jól, ahol a falu vezetése a forradalmi érzelmű szegényparasztok kezében volt. Mágocson pl„ ahol a falusi osztályellentétek kiélezettebbek voltak, mivel jelentős számú gazdagparaszt élt a községben, akik igauzsorával és minimálisra szorított napszám bérrel szipolyozták ki a szegényeket, a Tanácsköztársaság kikiáltása után a direktórium tagjai agrárproletárok lettek. Érthető, ha Itt a birtokrendező bizottság azonnal hozzálátott a környező uradalmak kisajátításának. Április 11-re már felleltározták abi- kali, maróczai, alsómocsoládi és nemerői gazdaságokat. A leltározással tulajdonképpen lezajlott a kisajátítás hivatalos aktusa, és ezzel egyidőben megtörtént a szocializált birtok új vezetőinek megválasztása. Ha a földkérdés további történetét nézzük Baranyában, sajnálattal kell megállapítanunk. hogy április közepétől a kezdeti lendület eltűnik és helyet ad egy olyan folyamatnak, amely éppen nem nevezhető egészségesnek és hasznosnak a proletárforradalom szempontjából. Mik voltak ennek a folyamatnak főbb mozzanatai7 l. A községi és járási birtokrendező és termelést biztosító bizottságok háttérbe szorulása, hatáskörük mellőzése. 2. Ennek ellentéteképpen a gaz- dabjztosok, akik eredetileg csak mint tanácsadók léphettek fel a birtokrendező bizottságok mellett, meghatározó szerephez nem jutnak, s ezt a pozíciójukat nem a forradalom előrelenditése érdekében használják fel. E két összefüggő tényező következményeképpen a szocializálások addigi üteme lelassult, sőt a gazdabiztosok a szak- szerűség ürügyével újra leltározták pl. a gödrei, alsómocsoládi, bikali stb. uradalmakat és a kisajátításokat elhúzták egészen május végéig. Kétségtelen, hogy ebben a manőverben lustaság, nemtörődömség és tudatos késleltetési szándék egyaránt közrejátszott. A gazdabiztosok egyike a megyei reakció beépített embere volt, a másik háromról pedig 1919. véres őszén maguk az ellen- forradalom helyi vezetői nyilatkoznak úgy, hogy azok megbízatásukat csak szinc- kurának tekintették. Ez a hanyagság és közömbösség kapóra jött a megyei birtokos uraknak. Az ilyen embereket fel tudták használni arra, hogy saját jószándékukat és hozzáértésüket hangoztatva elérjék azt, ami akkor a legion (osabb volt számukra: megmaradtak á szocializált birtokok vezeá á
