Dunántúli Napló, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-22 / 142. szám

i W= Június 22, Ounontmi íiti»»® 7 MIÉRT SZÉP? CSONTVARY CSONTVARY KOSZTKA TIVADAR: ROMAI HÍD MOSZTARBAN Vászon, oJaj, mérete 92x185 cm. Pécs, a Modern Magyar Képtár tulajdona. Sorozatot indítunk útjára, mely­nek célja a Modern Magyar Képtár szélesebbkörű ismerte­tése. A pécsi képtár sajátos sze­repet vállalhat magára a képző­művészeti kultúra terjesztésében. A Magyar Nemzeti Galéria mel­lett ez a legnagyobb és legje­lentősebb közgyűjtemény, amely a XX. sz-i magyar művészet gyűjtésére vállalkozott. Csontváry Kosztika Tivadar 1853. július 5-én született Kis- szebenben, 1919. június 20-án halt meg Budapesten. Művé­szete azonban évtizedek múl­tán érte csak el azt az elis­merést és hírnevet, amely méltán megilleti a magyar művészet eme európai mér­cével mérhető reprezentán­sát. 1962-es székesfehérvári kiállítása kirobbanó sikert eredményezett, (a külföld el­ismerése után) hazájában is. 1898-ban festi első reme­két, a még kisméretű Festő­legényt, míg 1909-ben festett nagy műve, a Tengerparti sétalovaglás művészi mun­kásságának tulajdonképpeni lezárása. Közben születnek az olyan remekművek, mint az Önarckép, a Selmecbánya látképe, a Castellamare di Stabia, a Vihar a Nagy Hor­tobágyon, A Fohászkodó Üd­vözítő, a Panaszfal bejárata, a Sétakocsizás, a Taormina- képek, a két cédrus és a Má­ria kútja Názáretberu A termékeny évek egyik első, jelentős alkotása a Ró­mai híd Mosztárban 1803-ban született. A Modern Magyar Képtár ezen büszkesége Tom-, pa Kálmán gyűjteményéből került a múzeum birtokába. (Ezt megelőzően az azóta saj­nálatosan hamisnak bizonyult Csontváry-képek voltak csak a képtár tulajdonában). 1903 tavaszán Hercegoviná­ban és Boszniában fest. Ek­kor készül a Tavasznyílás Mosztárban (a kép pécsi ma­gántulajdonban van!) és a Római hid Mosztárban. A kép a várost ábrázolja, a Neret- va folyócskát és a folyón átívelő karcsú hidat — me­lyet ő római hídnak mond, lényegében azonban törökko­ri emlék. Bár a hídon alakok látszanak, a parton törökfe- aes ember foltja vehető ki, mégis kihalt a város. A ké­pen a holtnak látszó formák, a kihalt házak kozmikus csöndje borzaszt. Az alakok ellenére is létentúli csönd, üresség hatja át a képet. Tiszta geometriai formák, köbszerű házak egymásmö- göttiségéből alakul az elvont térszerkezet. A kora-kubista festmények sterilizált világa ilyen kihalt, élet nélküli. Lényegében hű marad a to­pográfiai valósághoz. Mosz­tárban valóban így kapasz­kodnak a karsztos, köves hegyoldalba a kockaszerű há­zak, ilyen kecsesen ívelődik a híd a Neretva fölött. Per­sze a kompozíció érdekében átszerkeszti a motívumot, lé­nyegtelen részeket elhagy, lényegében két nézőpontból látott tájrészletet komponál össze, hogy még pregnánsab­ban jeleníthesse a város ne­vezetességeit, Azonban ezen a képen nemcsak a látvány művészi, esztétikai átalakítá­sa történt, hanem a reális táj képe fantasztikus álombi­rodalomba helyeződött. A konkrét táj képe, megőrizve ugyan a formális hasonlóság lényeges elemeit, más minő­ségűvé ^vált, a Csontváry-féle álomvilág részévé nemese­dett. Az ösztönös sommázás, a sajátosan naiv hangvétel nem a természeti motívum ügyetlen visszaadásából, nem is valamiféle művészi stili­zálásból fakadt, hanem a sa­ját világba transzponált va­lóság csak ebben a formában tud jelentkezni. Leginkább mutatják ezt a freskószerűen kezelt színek, a kép sajátos mesekoloritja. Természetmá- solás ez is, ám ez a termé­szet nem a materiális tények világa, hanem annak Csont­váry lelkében visszatükröző­dő, más minőségű, irracioná­lis valósággá vált birodalma. Hiába jelenít tehát városké­piig hű motívumot', a kép már az ő lelkivilágában raj'- ‘ zolódott térképed lévő város­nak a művészi képe, a saját­maga teremtette fantáziabi­rodalom Mosztárja és nem a hercegovinál kisváros művé­szileg feldolgozott látképe. Itt a természeti valóság, te­hát az objektum szívódott fel a szubjektumban és ha a kép utal is még a látvány materiális voltára, mégis fan­tázia teremtette árnyékvilág­gá szublimálódott. Ebből fa­kad irracionális; mágikus su­gallata. R. F. BARANYÁBAN 1919-BEN tűsében. Hogyan történt ez? Teldntettel az ország élel­mezési nehézségeire, rendkí­vül fontos volt, hogy a me­zőgazdasági nagyüzemekben zavartalanul folyjék a mun­ka, a termés biztosítva le­gyen. A kormányzat szüksé­gesnek látta a gazdaságok vezetésében a kellő szakér­telem biztosítását, ezért ki­mondta, hogy a volt földtu­lajdonost, bérlőt, vagy ha­szonélvezőt is meg lehet bíz­ni a szocializált gazdasági üzem vezetésével, ha az ko­rábban is a gazdaság élén állt, akkor, ha azt az érde­kelt munkásság, cselédség, il­letve azok bizalmi férfi ai kívánják, és ezen kívánság­hoz úgy a helyi, mint a vár­megyei munkástanács hozzá­járul. Mint mondottuk, a he­lyi tanácsok szerepe a szo­cializálásokban jóformán semmivé zsugorodott össze Baranyában, a megyei mun­kástanács pedig ezeket az ügyeket rábízta a gazdabiz­tosokra. „Azt azután több­kevesebb nehézséggel sike­rült keresztülvinni, hogy mindenhol a bentlévő tulaj­donost, bérlőt, megbízható gazdatisztet stb. választották meg” — írja 1919. végén a Tanácsköztársaság időszaká­ról készített megyei jelentés. így birtokon belül kerül­ve, arról aztán már hallani sem akartak az újdonsült „gazdasági vezetők”, hogy volt birtokuk termelőszövet­kezetté alakuljon, s cselé­deiknek akár csak beleszó­lást is engedjenek a birtok- igazgatásba. Gödrén pl. áp­rilis 28-án új választást tar­tottak és Weisz Dezsőt nem­csak a vezetésből távolítot­ták el, hanem az állásából is elbocsátották. Csak a volt cselédség nyilatkozata és a Kaposvári Termelőszövetke­zeti Központ közbelépésé­re voltak kénytelenek vissza­venni az uradalomba. A gazdabiztosok erélytelen működése következtében (akiket sajnos a Földműve­lésügyi Népbiztosságban meg­húzódó reakció is támoga­tott), a baranyai szocializált uradalmak szervezetében semmi lényeges változás nem történt. A Sásdi Takarék­pénztárnál mindegyiknek kü­lön folyószámlája volt, s to­vábbra is egymástól függet­lenül, a régi mederben gaz­dálkodtak. A volt földes­urak pedig mindent megtet­tek, hogy ártsanak a Ta­nácsköztársaságnak. Szily Ta­más miközben tovább igaz­gatta birtokát, mint a cseléd­ség megbízottja, kapcsolato­kat épített ki a szegedi és bécsi ellenforradalmárokkal. A gödrei kastély pedig Hé­jas Iván és társai futárszol­gálatának támaszpontjává vált. Hasonló ellenforradalmi tevékenységet folytattak a megye keleti felén Kardos Sándorné és Perczel Imre. akiknek Hidas, illetve Öfalu határában terült el uradal­muk egy része, s akik ugyan­csak megmaradtak a szo­cializált birtokok vezetőinek. Ezt az előnyös helyzetet az urak arra használták fel, hogy igyekeztek ellenforra­dalmi hangulatot szítani a falvakban és a parasztságot szembefordítani a proletár- hatalommal. A kulákságot hamarosan sikerült is maguk mellé állítani. Ezek a zsíros­parasztok, amikor látták, hogy a nagybirtok földjéből nem kaphatnak, terjesztették a falvakban azt a rémhírt, hogy a nagybirtok után a kis­paraszti gazdaságok kisajátí­tására is sor fog kerülni. Hogy a dolgozó parasztságot mégsem sikerült szembeállí­taniuk a tanácskormánnyal, abban nagy szerepük volt a járási tanácsok kiváló for­radalmár vezetőinek, Török Józsefnek, Müller Menyhért­nek, s egy sor olyan nagy­szerű embernek, akik a fa­lusi tanácsokban dolgoztak, és egész tevékenységük bi­zonyította, hogy a proletár­hatalom a nép mellett áll. Ezek a falusi direktóriumi vezetők, amennyire lehetett, a szegényparaszti földigénye- ket is igyekeztek felkarolni SZÍNÉSZEK — SZEREPEK 3. HAUMANN PÉTER Lapozzuk végig az évad színlapjait. Pillantás a hídról — Eddie Carbone: Haumann Péter. Sok hűhó semmiért — Don Pedro, Aragónia herce­ge: Haumann Péter. Lumpá- ciusz Vagabundusz — Csiriz, varga: Haumann Péter. A kaukázusi krétakör — Acdak, községi írnok: Haumann Péter, Meghívás a kastélyba — Ro~ mainville, társaságbeli úr: Haumann Péter. Légy jó mind­halálig — Nagy űr: Haumann Péter. Gentlemanek — Az őr: Haumann Péter. Még listának is fárasztó, de az, aki ezt a hét szerepet vé­gigjátszotta ősztől mostanáig, sárga ingben szép sárgaszínű Jaffát iszik és lelkesülten me­séli, hogy lovagolni tanul. — Először amolyan tizen­éves Tattersal-lovakon, körbe- körbe. Aztán kimentünk egy méneshez, elővezettek egy há­rom és féléves csikót, az aztán más volt... testtartás. A többi ránkragad, fölvett póz, megrögzött rossz szokás. Ez valahogy kihat a lelkiekre is. — Voltaképpen minek tanul lovagolni? — Először is azért, mert nyáron játszom a Kapaszkodj a fellegekbe című Szász-film­ben. Lenin-fiúk, leszünk, a forgatás kint történik a Szov­jetunióban. Másodszor pedig időközben felfedeztem, hogy a lovaglás nem az, amit az em­ber gondol, hogy lovaglónad­rág, pálca, cilinder, mit tu­dom én ... hanem valami egé­szen remek, felszabadító, szép sport. A színésznek amúgyis csak hasznára válik, ha mozog egy kicsit. Utolsó szerepében, amikor a vén cirkuszost játszotta a Gentlemanekben, épp eleget mozgott. Legalábbis, úgy tűnt, mozgás szempontjából nem is volt valami könnyű szerep. Remek alakítás volt: fölényes Gentlemanek: Az őr Ledobta? ;'rx Le... Jobban mondva, a ló rendes volt, inkább azt hi­szem, éh estem le róla ... Elő­ször. Másodszor már nem. A lovon csak büszkén lehet ülni! Ez egy nagy felfedezésem. Il­letve csak úgy tűnik, mintha büszkén ülnénk rajta, pedig az az egyetlen normális test­tartás. (Szálegyenes lovagló ülésbe helyezkedik a széken. A szom­széd asztalnál egy vendég ol­dalt pislog és megrovó tekin­tetet vet a kiürült jaffás po­hárra.) — Bizony, ez a normális Tudjuk azt is, hogy a föld­osztás elmaradása következ­tében a parasztság nagy tö­megei nam fogtak fegyvert a Tanácsköztársaság védel­mében, s nem érezték any- nyira magukénak a forra­dalmi proletáriátus ügyét, hogy aktívan felléptek volna az ellenforradalmi aknamun­kával szemben. Ez így ala­kult megyénkben is. Arra azonban mégis büszkén gon­dolhatunk vissza, hogy a 44. vörös dandárba beállt 1800 bányász Hegyhátra átmene­kült családját a Tanácsköz­társaság alatt az ottani pa­rasztság élelmezte, és a Ta­nácsköztársaság megdöntése után volt olyan falu, ame­lyik megtagadta, hogy el­hurcolt tanítója helyett az odaküldött helyettest befo­gadja. Az agrárpolitikában elkövetett hibát a tanácskor­mány kommunista tagjai már 1919. nyarán kezdték felis­merni, de azok kijavítására akkor már nem volt idő. Egy­negyed század múlva politi- kusabban, nagyobb történel­mi tapasztalattal fogtunk hozzá a földkérdés megoldá­sához, s ebben 1919. dicsősé­ges hónapjai, az elődök út­törő kezdeményezése nem kis szerepet játszott. Dr. SzinUovich Márta tudással és kidolgozottsággal született meg a nézők szeihe előtt egy hajdani, flíttértől és izzadságtól csillogó cirkusz i a vén őr lélegzetelállító kötél­tánca, zsonglőrködése, erőmű, vészkedése közepette. A kü­lönben nem túlságosan jó da­rabban a különben nem túlsá­gosan jól megírt öreg cirku­szos alakja külön életet kez­dett élni, s a kissé szentimen­tális bohóc-romantikán és ar­tista-könnyeiken túl egy nosz­talgiákkal teli, illúzió-vesztett öregember tragikomikus, szá­nalmas figurája elevenedett meg. — Jó szerep volt. Megta­nultam általa, hogy a kevésbé jó szereptől, a hazug monda­toktól sem kell mindjárt el­keseredni, ha egy figura „nem az az igazi”, akkor sem kell eleve ellenkezni. Ha nincs is jól megírva a szerep, ha nem is kap az ember jó íróktól jó gondolatokat, végül mégis fi­zikailag jelen van a színpa­don, ezáltal feltétlenül talál olyan pillanatokat, amikor úgy érzi mégis jelen van as ember, tehát jelen van az em­ber sorsa, vágyai, jobbat aka­rása, szomorúsága .. Eredeti­leg mindenféléket dobálnom kellett volna a színpadon, tía nem volt időm megtanulni. Tudtam, hogy lent a nézőté­ren teljes illúzió ' kell, s ha véletlenül mégis elejtettem volna ^egy buzogányt vagy al­mát, hát vége... Másrészt, mindez csak teleaggatta vol­na a szerepet felszínes csillo­gással. Végül rájöttem, hogy a cirkuszt ke 1 itt megjeleníteni, az eltorzult mosolyt, amikor az artista mindent feltesz egy mozdul" ' ,: és mosolyog köz­ben. S az elveszett illúziók nem jelentenek-e mindenkép­pen drámai helyzetet? így csi­náltam meg aztán a kisöreget. Az elmúlt .naptári év végén készítettünk közösen egy in­terjút. amikor azt mondta: Eddie Carbone mind ez ideig a legnagyobb szerepem. S ez a megállapítás nem is veszteit aktualitásából, csak éppen hozzájött azóta még jónéhány szerep, s persze, egy sereg ta­pasztalat. 1— A Nagy űrt nagyon sze­rettem. Sólyom Katival, mint Nyilas Misivel, volt néhány felejthetetlen pillanatunk a színpadon. Acdak alakja pe­dig egyike volt a legnehezebb feladatoknak. Néha éreztem a görcsöt, de az húzott ki a pác­ból, hogy végül is eddigi sze­repeim nagyjából megegyez­tek abban, hogy egy viszony­lag egyszerű emberi alapál­lásból megközelíthetők voltak: az ember jót akar, legfeljebb nem tudja, hogyan tegye, nem találja az utakat, vagy elté­ved. S hogy az ember csele­kedetei többnyire arra irá­nyulnak, hogy ne maradjon egyedül... A színészé meg, hogy a színpadon ne marad­jon egyedül... A mesterség számomra mostanában lett na­gyon komoly és nagyon bo­nyolult dolog. Ugyanakkor mostanában már nem izgulok színpadra lépés előtt, talán azért, mert kezdem kiismerni magam a világban, színészi és emberi értelemben egy­aránt. Fiatal színésznek — s nem is csak fiatalnak,— rendkívüli gazdag évad az, amelyben fiét , szép, emlékezetes szerepet ját­szik el. Az embernek meg ugyancsak gazdag az az év, amelyben sokat küszködött és még többet dolgozott. Vannak választóvonalak, de ezekről sosem lehet tudni akkor még, hogy ott húzódnak az ember életének bizonyos éveiben. Sejteni azonban talán lehet. — Előttem a film, amit em­lítettem — mondja búcsúzóul Haumann Péter — és valószí­nűleg a Kósa-i'ilm, a Dózsa egyik szerepe. Aztán a követ­kező évad a pécsi színházban. Lehetőséget kaptunk, hogy ön­álló esttel is felléphetünk a Kamaraszínházban. Izgat a do­log, bár még nincs készen mű­sorom. De izgat, mert ezek al­kalmak arra, hogy az ember felmérje magát, megnézze, mi'yen is valójában, hova ju- . tott, mi érdekli, mit tud. Hogy bemérje magát egy koordiná­ta-rendszeren .. Hallania Erzsébet MOZEWM SELLYÉN Az Ormánság ősi székhelyén — Sellyén — eredeti for­májában alakítják ki a jellegzetes ormánsági portát: a lakó­házat, a hozzá tartozó gazdasági épületekké és az udvar­ral, kerttel. A múlt év őszén — mint ismeretes — Itt állí­tották fel az úgynevezett talpasházat, amely a hajdani or­mánsági népi építkezés egyik legszebb 'ecérebb ■ "jvT ' mk számít ma. A múzeumként működő1 lakóház valóságos bú­csújáró helyévé vált az ormánsági' umbeiek akik na*1? szeretettel és egyben a hozzáértő alaposságával tanulmá­nyozzák az épületet és a berendezést. Idős asszonyok és férfiak figyelmeztetik a szakembereket, hogy mi minden hiányzik még a felszerelési tárgyak közül és amikor kide­rül, hogy a múzeum — sajnos — nem rendelkezik vele. akkor saját edényeiket, eszközeiket, szerszén ••ajkat ajándé­kozzák oda. Legutóbb például egy sősverbke: család ruhás­kosárra való régi. szép felszerelési tárgyat adott át az or­mánsági múzeumnak. Most hozzáfogtak az eredeti méretű és elrendezésű or­mánsági gazdasági udvar kialakításához. Sellyéről például rekesztett — vesszőfonásos és sározott — falj istálló és pajta, Kákicsról 150 éves méhes, a drávaigányi legelőről pedig tipikus ormánsági gémeskút került a múzeum tulaj­donába. s ezeket a talpasház udvarán állították fel. Már csak g disznóól hiányzik ahhoz, hogy komplett legyen a gazdasági udvar. A kút mellé eperfát ültettek, amihez kü­lönleges tyúklétra járul, míg a ház oldalánál diófa díszük. A lakóház előtt virágoskertet alakítottak ki: muskátli és mályva pompázik itt. Mindez egy jómódú ormánsági paraszt portáját mutat­ja, természetesen nem a nvó állapotában. Ez nz építészeti és elrendezési forma ugyani- az Arpádoh korában kezdett kialakulni, s a múlt század második felében szűnt meg. A sellyei múzeum tehát a régi Ormánság egy jellegzetes da­rabját őrzi az utókor számára

Next

/
Thumbnails
Contents