Dunántúli Napló, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-03 / 98. szám

T9S9. május l.

Dttvmntmi natsto

Pécsiek a Galériában

Május 3-án nyitja meg Palkó Sándor, a Megyei Tanács elnöke Budapesten a Nemzeti Galériában a pécs-baranyai képzőművészek közös kiállítását.

Eddig lenne a hír, a szűkszavú „előzetes”. A pécsiek ejü’üttes megjelenése a Galériában azonban jóval nagyobb jelentőségű az ő szempontjukból, de talán az egész magyar képzőművészeti élet szemszögéből sem elhanyagolható. Régen várt és valószínűleg rég „kiérdemelt” bemutatkozás lesz ez. Az itt élő s dolgozó képzőművészek, akár a többi művészeti ág képviselői, olykor szenvednek a nagyobb nyilvánosság hiányától, a visszhang szűk körétől. Szeretnék ösz- szevetni, s az egyenlő esélyek dobogóján „szabadon engedni” műveiket: hogy láthassák, megállanak-e azok a saját lábukon, beszélnék-e önmagukért, hatnak-e. Egy ilyen területi bemutatkozás mindenekelőtt ezért érdekes. Vagy megszólalnak a művek az .pdegen” előtt, az ország közvéleménye előtt is, vagy sem. Vagy bebizonyosodik a pécsi művészek próbálkozásainak helyessége, vagy kirajzolódnak hibáik. Másrészt egy ilyen együttes bemutatkozás egyszersmind túlmegy az alkotói izgalom határán, kollektív felelősség is — egy egész országrész kulturális életének hatékonyságáról, színvonaláról, az össztörekvé- sekben elfoglalt helyéről vall.

A magunk módján leginkább a közönség érdeklődését kívánjuk felkelteni a kiállítás iránt, annak jelentőségéhez mérten. Felkerestük dr. Solymár Istvánt, aki úgy ia, mint a vendégül látó intézmény, a Nemzeti Galéria főigazgatóhelyettese, úgy is, mint a kiállítás rendezője, s úgy is, mint neves művészet- történész hivatott válaszolni előzetesként feltett kérdéseinkre.

— Milyen elképzelés jegyében vállalta a Nemzeti Galéria egy „vidéki” művészcsoport bemutatását7

— Voltaképp sorozat jelleggel kezdtük előbb Hódmezővásárhely, majd Szolnok és Szeged képzőművészeinek bemutatását a Galériában. Most került sor Pécsre és Baranyára. A dolog azonban ennél sokkal bonyolultabb. Pusztán a sorozatjelleg, Pécs-Baranya helyi elkülönülése kevés lenne e kiállítás indoklására. Másról van szó. Pécs-Baranya legtisztábban kivehető ellenpontja annak, amit alföldi vagy vásárhelyi képzőművészetnek nevezünk. Lassan kialakulóban van egy dunántúli művészeti irányzat, amely nem iskola, de egyre világosabban kivehető, sőt megfogalmazható arculat. Ennek pedig természetes központja Pécs. Ez a képzőművészet, a maga jellegzetességeivel, művészi kvalitásaival mind jobban bele tud szólni az általános magyar képzőművészetbe, alkotó része, nélkülözhetetlen része annak.

— Véleménye szerint melyek ezek a jellegzetességek?

— Könnyebb ezt megfogalmazni, ha emlékeztetünk az ún. alföldi festészet jellemző drámai erejére, a földből táplálkozó, népi kötöttségű, indulati fűtöttségére. A dunántúli képzőművészet ezzel szemben kevésbé drámai, inkább harmóniára, átfogó szellemiségre törekvő, nemzetközi kitekintésben erősebb, a mai világ harcait, ellentmondásait vállaló. Hozzá kell számítanunk ezekhez a hagyományok továbbélését, amelyet pannon szellemnek szoktak nevezni, s amely erősen gyökerezik a harmonikus tájban, a napfényes dombok jellegzetes mediterrán hangulatában. S ráadásul ehhez a tájhoz olyan művészeti emlékek, figyelmeztető nagy elődök emlékei társulnak, mint Rippl-Rónai vagy Sgry József munkássága.

Egy kiállítás elé

— Ebben az általánosan

felrajzolt dunántúli művészetben ön szerint milyen helyet foglalnak el a pécsi és baranyai képzőművészek?

— Mint már mondtam, Pécs természetes központja is e tájnak, de a város jellegzetes kulturális hagyománya ezt a központi helyet csak erősíti. Egészen konkrétan a pécs-baranyai képzőművészet eleven gócponttá is alakult az elmúlt években. Az összetétel rendkívül szerencsés, harmonikus, és megadja a lehetőséget a továbbiakban méginkább csoportként való jelentkezéshez. Külön, hosszan beszélhetnék Martyn Ferenc jelentős munkásságáról, akinek életműve olyan esztétikai, sőt, etikai meghatározó, amely mint mérce is nagyszerűen egészíti ki e csoport arculatát. A „derékhad” egyre világosabban megkülönböztethető, jelentős alkotásokkal fellépő festőkből áll, végül ott sorakoznak a fiatalok, akiktől ugyancsak nagyon tehetséges, messzemutató tevékenységet várhatunk. Mindent egybevetve, a pécs-baranyai képzőművészet általános nívója is megérdemelné a figyelmet, az országos nyilvánosságot, én azonban e kiállítás rendezésénél többre törekedtem egyszerű bemutatásnál

— Kérem, fejtse Iá ezt bővebben.1

— Az azonos körülmények,

igények, élmények, a korral kapcsolatos problémák azonossága egyértelmű azonosság akkor is, ha festményről, ha bronzról ha cserépről van szó. Martyn Ferenc, hogy példát is mondjak, maga is kísérletezett kerámiával s egyes festményeit szőnyegben is megszőtték. Miben térnek el ezek az alkotások? Csak technikában. A kiállítást úgy rendeztem, hogy az iparművészet ugyanúgy jelentkezzék

itt, mint az életben: társként, így teljesebb is a kép, segít egy művészeti felfogás, törekvés megértéséhez. Végső soron egy élő művészek alkotásaiból álló kiállítás sosem remekművek sorozata, hanem mindenekelőtt annak illusztrálása, mennyire vállalnak részt az illető művészek a kor lényeges küzdelmeiből vagyis mennyire és milyen színvonalon fejezik ki korukat. Ezt pedig ugyanúgy lemérhetjük a festményeken és szobrokon, mint a szőnyegeken, kerámiákon és más iparművészeti tárgyakon. Szeretném, ha ez a kiállítás ezt a gondolatot is igazolná.

— Végezetül kérem, mondjon pár szót a kiállítás számbeli arányairól!

— Mintegy 400 művet választottunk ki először, ebből azonban a hely csak 2&0 bemutatását teszi lehetővé. Huszonhét képzőművész és iparművész festményéi grafikáját, szobrát, kerámiáját és szőnyegét állítjuk ki. Csakis a minőségi arányokat vesszük figyelembe, a művek önmaguk kell hogy megtalálják helyüket az együttesben. Martyn Ferenc munkássága természetszerűleg kiemelt helyet foglal ed, részben súlya miatt, részben azért is, mert ez lesz az a kiállítás, ahol Martyn Ferenc munkásságáról képet alkothat magának a művészeti közélet Róla, hogy úgy mondjam, csak az a „mendemonda” járta, hogy kiemelkedő festő, festményei helyett azonban inkább csak grafikái — főleg az illusztrált könyvek révén — voltak közismertek. Most mód nyűik hatalmas táblaképeinek bemutatására is, és én, minden más jóleső érzés melleti örömmel várom ennek a „találkozásnak” eredményét is.

Hallatna Erzsébet

jubileumi bemutató:

HUNYADI LÁSZLÓ

Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját mutatja be május 2-án, pénteken este a Pécsi Nemzeti Színház operatársulata, Horváth Zoltán Erkel-díjas rendezésében. A képen: Cilley Ulrik és V. László. (Krémer József és Wagner József az I. felvonásban.)

Jubileumi premier: az operatársulat tízéves fennállása alkalmából a Bánk bán mellett legnépszerűbb magyar operál Erkel Hunyadi Lászlóját mutatja be holnap, május másodikén a Pécsi Nemzeti Színház. Az ünnepélyes alkalomból Horváth Zoltántól. az előadás rendezőjétől és Nagy Ferenc zenei igazgatótól kértünk nyilatkozatot.

Nagy Ferenc:

— Határkő ez a bemutató. Előtte is nagyon sok operát vittünk színpadra, nagyon sok jó előadásban. Az opera- társulatot azonban most még eredményesebbé, még vonzóbbá akarjuk tenni. Ehhez nagyon alkalmas a Hunyadi László, mert nemcsak a szőkébb zeneértő közönség előtt népszerű és élvezetes, hanem szélesebb közönségrétege van, továbbá hazafias érzelmeinkhez is nagyon közel álL A jövőben az operatársulat

összeforrottságával, a zenekar, az előadások színvonalával, de egyáltalán minden módon arra .törekszünk, hogy ilyen művekét mutassunk be,

Horváth Zoltán:

— A magyar történelemnek ez a szakasza és ennek drámai feldolgozásai — így Erkel: Hunyadi László-ja is — rendkívüli módon emlékeztet a shakespeare-i királydrámák történeteire. A hatalomért való kíméletlen harc során itt minden trónra törekvő egyéniség — Cilley és Gara nádor — külön- külön és együttesen a legnépszerűbb ember — Hunyadi László — életére tör, aki azonban jóhiszemű, s ez a jóhiszeműsége viszi a vérpadra. A szerepek igen hatásos szerepformálásra adnak lehetőséget: éppen mert jellegzetes egyéniségeket kell megeleveníteni. De a nagyon szép és dinamikus zene mellett a darab cselekményében nem található meg a dinamizmus. Ennek a megteremtése tehát a fő feladat.

— Az Aida, a Don Carlo«, a Kisvárosi Lady Macbeth és a többi monumentális opera megrendezése is nehéz feladat volt a viszonylag kicsi pécsi színpadon. Hogyan birkóznak meg most ezzel?

— Mindig más és más térformákkal kell ügyeskedni, kitágítani a színpadot. Most Vata Emillel olyan szimmetrikus térszínpadot terveztünk, amely elősegíti a történelmi levegőjű képi ábrázolást. Továbbá geometrikus elrendezésével határozott erőirányvonalakat ad. Ezzel a történelmi tablók festői statikusságát, megpróbáljuk dinamikus élettel telíteni. Reméljük, az előadás méltó lesz a tízéves jubileumhoz.

F. D.

Budapesti színházi levél

Amikor m. film végleg bebizonyította, hogy vásári mutatványok, technikai bravúrok sorát átlépve képes helyet foglalni a művészetek között, valószínűleg akkor hallották először a színházak tájékán megkondulni a lélekharangot Évek múltával aztán elült az első riadalom; a némafilm még nem jelentett igazi konkurrenciát A nagy pánik még váratott magára, egészen a hangosfilm megszületéséig. Történt pedig ez századunk húszas évednek végén.

És a színház egyszeriben két út előtt találta magát Mindkettőn el is indult Az avantgarde irányzat igyekezett megtalálni a színpad sajátos, autonóm lehetőségeit, míg a dacosabbak felvették az odadobott kesztyűt, kifejlesztették a l’art pour Tart látványosság megannyi eszközét, s megpróbáltak konkurrálni a filmmel.

Azóta eltelt néhány évtized. Brecht, Piscator, Tairov, Craig és a többi „külön úton járó” visszaadták a színháznak hatalmi jelvényeit, a film színes, széles, tér- és sztereo hatású apparátusa pedig végérvényesen maga alá gyűrte elszánt színpadi majmolóit.

És most, 1969-ben a Vígszínház mintha arra vállalkozott volna, hogy lerója kegyeletét e konkurrenciaharc áldozatainak emléke előtt A szertartásrand betartását — mintegy letűnt színpadi stüus iskolapéldája — Ferdinand Bruckner Angliai Erzsébet című drámája hivatott biztosítani.

Ez a darab valóban lehetőséget ad mindannak felidézésére, amit jobb szó híján teatralitásnak szoktunk nevezni, s melyet még színházkultúránk jelenlegi, szupermodemnek korántsem mondható helyzetét tekintve

is joggal soroltunk tovatűnt emlékeink közé

De kétségtelen, hogy amikor elénk tárul ez az „ami csak szemnek-szájnak inge- re”-színpa<i, a jelmezek aranyos-tarka dekorativitá- sa, a díszletek minden stilizálástól mentes, jól megépített naturalizmusa, az üldözési jelenet tömegjelenetekkel és kacsalábon forgó kastéllyal, akkor a legelszántabb puritánban is felmerül a kérdés, hátha mégis ez a színház? Vagy legalábbis, ez is színház?

Ezek a kételyek azonban legjobb esetben is csak a második felvonás végéig tartják magukat. A harmadik és negyedik felvonás nézőteret elárasztó érdektelensége előtt minden jóindulat hátrálni kényszerül. Ez a két felvonás író és rendező kitűnő mutatványa annak a közismert szólás-mondásnak illusztrálására, mely szerint „fenn az ernyő, nincsen kas”.

Gondolom, ilyen sommás megállapítások után ideje tisztázni, miről is szól az Angliai Erzsébet. Hát, természetesen Angliai Erzsébetről. A nőről és az uralkodóról. Így, ahogy leírtam, kü- lön-kűlön és egymás után. Az első két félvonás Erzsébet „magánélete”, a másik kettő a „történelem” Erzsébeté.

Ám az írói aspektusok ilyen mechanikus különélése eleve nem vezethet jóra. Az még nem lenne baj, hogy a történelem kevéssé, csak vázlataikban hitelesíti a darab figuráit. Felesleges lenne sorolni a remekműveket, melyek épp az alkotói szabadság — mondhatnánk úgy is: a fantázia — eredményei. Az Angliai Erzsébet esetében azonban épp a drámai anyag szelektálásában kell keresnünk a végső érdektelenség

okát.

A darab első fele lényegében Erzsébet és Essex kapcsolatánál vesztegel, kitűnő lehetőséget nyújtva Ruttkay Évának, hogy egy újabb, izgalmas asszonyportré keretében, a villanásnyi helyzetek, hangulatváltások, hangmodulációk mesteri sorozatával elkápráztasson. Ám ez az egyszemélyi ragyogás magában véve még nem dráma, mint ahogy ebben a feldolgozásban Erzsébet életének Essex-epizódja sem az. Essex ostoba hiúsága, üres po- zőrködése, szépfiús raplijai, egész kisszerű lénye legfeljebb arra szolgálnak, hogy Erzsébet — mint mindezek ellentéte — annál inkább tündököljön. S miután Ruttkay ezt kitűnően biztosítja, az első két felvonás még számot tarthat a néző érdeklődésére.

A harmadik és negyedik felvonásban Erzsébet már vegytiszta királynő. Kinevez, kormányoz, uralkodik. A magánélet nőies manírjaira a koronatanácsban, vagy a székesegyházban már nincs szükség. És ahogy eltűnik szemünk elől a Nő, úgy szürkül el maga a figura, Angliai Erzsébet. A kétszintes szimultán színpadon tanácskozó, imádkozó királynő elveszti minden személyes kapcsolatát a nézővel, már érdeklődésére sem tarthat igényt, hiszen a spanyol Nagy Armada pusztulása, II. Fülöp halála tudott történelmi tény, de semmiképpen sem drámai tét.

Várkonyi Zoltán valószínűleg jól tudta mindezt. Hű maradva Bruckner szelleméhez, a mozgalmas statisztéria, a ragyogó ruhák, a freskókompozíciókat idéző beállítások látványával igyekezett pótolni az igazi drámát. Eszközeinek maximális

felhasználásával végül is épp hogy elérte egy alacsony költségvetéssel dolgozó történelmi film kvalitásait

Hinnék a színpadi stílusnak jóleső ellentétével találkozunk a Thália Színház „Akiért a harang szóí”-elő- adásán. A Hemingway-regény dramatizált változatának színpadképe — a Tairov- Meyerhold-féle konstruktív díszletek kései utóda — a néző beleérző fantáziájára számító, ácsolt egyszerűségével már az első pillanatokban drámai színteret jelez.

Sajnálatos, hogy a ritkamód adekvát környezetben előadott adaptáció is csak jelzi a regényt. Sűríti, tömöríti, kivonatolja Heming- wayt.

Aki valamennyire ismeri ezt az írói ouvre-t, ezt a jellegzetesen mértéktartó, szűkszavú prózát, tudja, hogy ez milyen képtelen vállalkozás.

Az „Akiért a harang szól” esetében különösképp. Ez a regény egyedülálló vállalkozás Hemingway gyakorlatában. Kísérlet az egyén sorsának és a történelmi körülményeknek egyenértékű ábrázolására. Arra, hogy hőse utolsó három napjának vonatkozásaiban rekonstruálja az egész spanyol polgárháborút, vagy legalább is mindazt, amit ő lényegesnek érzett. Anarchistákat és internacionalistákat, politikusokat és tábornokokat, újságírókat és pártfunkcionáriusokat, a szabadcsapatok vegyes figuráit, történelmi jelentőségű hibákat és erényeket — egy bonyolult korszak kereszt- metszetét.

A tér- és idősíkok váltakozásában a fő alak, az amerikai önkéntes Robert Jordan egyre határozottabb kontúrokat nyer, egyre sokoldalúbban motiválódik. A Hemingway-! életmű egyik leg- plasztikusabb figuráját állítja elénk a regény.

De nem a színpad. Mert hiába elevenít meg a dramatizálás majd mindent, ami a kritikus 72 órában történik, hiába halljuk vissza a szereplők szájából a szigorúan regényhű szöveget, ezt a darabot nem Hemingway irta, s ez a Robert Jordan sem az övé.

Pedig a tulajdonképpeni

cselekmény — mint már említettük — egészen a kéteshatású pirotechnikai megoldásokig lejátszódik a néző előtt, s a dialógusok meghúzása sem érint lényeges pontokat.

A belső monológok azonban — Jordan visszaemlékezései, kételyei és indítékai — kimaradtak. Csak annyi hangzik el belőlük, amennyi értelmileg okvetlenül szükséges a dialógusok, cselekvések átkötéséhez.

És színpadi szempontból ez érthető is. A színpad nem tűr meg lépten-nyomon több oldalas monológokat, novel- lisztikus betéteket. Csakhogy az „Akiért a harang szól”-t elsősorban ez az epika teszi drámai regénnyé, mert Robert Jordan helyzete, emberi magatartása elsősorban ezen, és nem a cselekményen keresztül motiválódik.

A színpad tehát szükségképpen átértékeli a drámai anyagot, nem túlzás azt állítani, hogy megváltoztatja a témát. A híd mint drámai tét, fölébe kerekedik az egyes alakok szerepének, jelentőségének. Nem róluk, nem a polgárháború ellentmondásos emberi kapcsolatairól szól ez a dramatizálás, hanem a hídrobbantás történetéről, magáról az akcióról.

És ez minőségi különbség a regényhez képest. Ezért nem üdvözölhető egyértelmű lelkesedéssel Hemingway regényének sematizált változata.

És kérdés, mentségére szolgál-e a Thália Színház dramaturgiájának, hogy egyúttal megelégedett .készáruval”, a lengyel adaptálóit munkájának egyszerű lefordításával magyar nyelvre. Mészáros Tamás

*

i