Dunántúli Napló, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-18 / 112. szám
1969. május 18. Dunanmii naoto 7 EGY VITA TANULSÁGAI tápunk hasábjain ez év Januárjától folyt a vita Pécs és Baranya kulturális életéről. A mintegy négy hónapon át tartó véleménycserében vasárnaponként összesen tizennégy vitairatot, hozzászólást tudtunk megjelentetni. Ezek szerzői jobbára a kultúra területén dolgozókból, illetve a kulturális élet kérdései iránt különösen érdeklődő értelmiségiek közül kerültek ki. A vitában több érdekes elemzést olvashattunk kulturális életünk problémáiról, számos bírálatot és észrevételt a kultúra anyagi támogatásának lehetőségeiről és arányairól, sok megszívlelendő töprengést és gondolatot a bajok forrásairól és megoldási lehetőségeiről. A szerkesztőség május léén ankétot hívott össze, amelyen részt vettek: dr. Csendes Lajos, az MSZMP Baranya megyei Bizottságának titkára, Takács Gyula, a Megyei Tanács vb-elnökhelyet- tese, Szentistványi Gyuláné, az MSZMP Pécs városi Bizottságának osztályvezetője, Papp Imre, a Városi Tanács elnökhelyettese, Bemics Ferenc, a Megyei Tanács, Gábriel József, a Városi Tanács művelődésügyi osztályvezetője, valamint művészeti életünk képviseletében Szederkényi Ervin, a Jelenkor fő- szerkesztője, Nógrádi Róbert, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója és Antal György, a Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozatának igazgatója. A meghívottak kifejtették véleményüket a vita egészének hasznáról és tanulságairól, az egyes felvetődött problémákról, kulturális életünk lényeges kérdéseinek jelenlegi állásáról és megoldási lehetőségeiről. Az elhangzott észrevételek és közlések. a korábban megjelent cikkek és a magunk véleménye alapján kívánjuk lezárni a kulturális életünkről szóló vitát. Az eredmények számbavétele A vita lényegében akörül a kérdés körül folyt, hogy a pécsi és baranyai kulturális élet milyen helyet foglal el szocialista kultúránk egészében, országos léptékben mérve megfelelő ütemben halad-e a fejlődés, s jelenlegi fejlődési fokán kulturális életünk méltó-e a szocialista kultúrpolitika kitűzött céljaihoz, valamint azokhoz az igényekhez, amelyeket — részben saját haladó hagyományaink ismeretében — önmagunk szabunk meg a magunk számára. Nyilvánvaló, hogy a célok és a jelnlegi realitások egységben szemlélésével lehet és érdemes csak vizsgálódni, mert egyformán káros és félrevezető a túlzó elégedettség és a túlzó lebecsülés. A helyi kulturális élet megítélésére alkalmazva mindkét véglet a provicializmus veszélyét is magában rejti. Ezek előrebocsájtásával szükségesnek látszik eredményeink bizonyos fokú számbavétele is, amely a vitában — érthető módon — kevesebb hangot kapott. A kulturális fejlődés egyik feltétele az objektumhálózat, s talán ennek hiányosságairól esett legtöbb szó a vitában. Senki sem tagadhatja, nem is tagadja, hogy ezen a téren van bőven hiányosság. Mégis, nem szabad megfeledkezni arról, hogy a most folyó ötéves tervek időszakában — ami az 1960— 1970 közti évtizedet jelenti — a kulturális beruházások az oktatási intézményekre koncentrálódtak. A nagyszabású oktatási reform feltétele az elegendő és jól felszerelt iskola, az e téren öröklött hibák és lemaradások felszámolása volt a legsürgősebb feladat. Szükségszerűen szorultak tehát háttérbe a népművelési objektumok, amit Pécsett még tetéz egy sajátos vonás. Ismeretes, hogy színházi, művelődési ház jellegű stb. intézményekkel Pécs néhány évvel ezelőtt jobban el volt látva, mint sok más magyarországi város. A teljes hiányok pótlása előbbrevaló volt, mint a tűrhető helyzetben levő népművelési intézményhálózat javítása. Amikor viszont kiállítási és hangversenytermeket, művelődési házakat, mozikat stb. kaptak a rosz- szabb helyzetben lévő városok, az új létesítmények szükségképpen korszerűbbek voltak, mint az „öröklött” régiek. Hozzávéve ehhez az időközben bekövetkezett fejlődést, Pécs nagyvárosiasodását, a kulturális forradalom eredményei révén megnövekedett, művelődési lehetőségeket igénylő tömegeket, a kulturális élet számos, időközben felnőtt új jelenségét — törvényszerűen következett be az a nagymértékű eltolódás a kívánnivalók, a valóban Indokolt igények és a meglévő adottságok között. Mindent egybevetve Pécsett valóban nemigen épült komoly népművelési intézmény az elmúlt években, növelte a nehézségeket az építőipari kapacitás szűk volta, ami miatt még azok az építkezések is késtek, amelyeknek anyagi fedezete egyébként már megvolt. Hozzá tartozik a kérdéshez, kár lenne tagadni, hogy noha az erőteljesebb decentralizációt a kultúra területén is szorgalmazza a pártpolitika, a megvalósulást nagyon sok beidegződés, adminisztratív akadály, nehézkességek és egyéb tényező lassítja. Bár ez a tény nemcsak erre a kérdésre jelent magyarázatot, itt is meg kell említenünk. Az objektív nehézségek ellenére a népművelés számokban kifejezhető eredményei sem adnak okot a szégyenkezésre. Egy használatos mutató például a kultúrstatisz- tikákban a tanácsi költségvetésből történő ráfordítás mértéke, egy lakosra kivetítve E számok alapján Pécs és Baranya országosan évek óta vezet, 1966-os adatok szerint 735 forint ez a szám nálunk, s például 658 Debrecenben és 620 Miskolcon. Budapest is Pécs mögött álL (Más kérdés, hogy a ráfordítás összetevői közül az oktatás jóval magasabb a népművelésnél.) Egy másik vonatkozás: közismert, hogy Pécs múzeumi-műemléki város, az ország 9000 műemlékéből 500 esik ránk. Az azonban már a népművelési munkát dicséri, hogy az országban nálunk a legjobb a múzeumok látogatottsága, mégpedig magasan a legjobb: ezer lakosra 1811 múzeumlátogató jut. Nincs arra lehetőségünk, hogy évtizedek elért eredményeit soroljuk fel ehelyütt Csupán jelezni akartuk: sosem feledkezhetünk meg az eredmények számbavételéről, hiszen azok nélkül nem elemezhető a valóság, a maga teljességében. Igények, tervek A vitát magát reális szükségletek, felismert hiányosságok, ellentmondások, a fejlődés egyenetlenségeinek tudatosulása hívta életre, érthető hát, hogy a hozzászólások többségükben a problémákkal foglalkoztak. Nagyon sok mindenről esett szó, természetes, hogy valamennyi észrevételre nem tudunk itt kitérni. Mégis, ezalatt a néhány hónap alatt eldőlt, illetve megszületett néhány olyan terv, elhatározás, amely sok felvetett problémát segít megoldani. Az elmondott kívánságok ellenére van, ami egyelőre a vágyálmok szférájában marad. Ilyen a központi művelődési ház is, amelyre egyelőre nincs remény. Felépül viszont 1974-re az ifjúsági ház, amelyben sok amatőr együttes is otthonra lel majd. A sokat emlegetett képtár gondja is megoldódik. Éppen a tegnapelőtti megyei tanácsi vb-ülés fogadta el azt a nagyszabású tervet, hogy a képtárral egyidejűleg egy Megyei Műcsarnok is helyet kap a majd felszabaduló megyei tanácsi székházban. Ezzel pedig megoldódik Pécs egyik legnagyobb és legrégibb gondja, a kiállítóhelyiség hiánya. Ehhez tartozik a Képcsarnok folyamatban lévő létesítése is, amelyben a tervek szerint kisebb kiállítóhelyiséget alakítanak ki. Ismeretes, hogy épül a Magyar Rádió pécsi stúdiójának új székháza. Itt tv- és szinkronstúdió is lesz, amely mindazoknak a problémáknak az enyhítésében segít, amelyeket sokan felvetettek az írók, színészek helyi lehetőségeivel kapcsolatban. Űjabb gondolat volt a vitában a már szükségesnek látszó tudományos folyóirat és az önálló könyvkiadás kérdése. Messzebbre nyúló, szerteágazó kérdések ezek, a jelenlegi realitások nem adnak lehetőséget a megvalósításukra. Egy másik feszegetett probléma megoldása viszont megnyugtatóan körvonalazódik: a Baranya megyei fotó- és filmklub laboratóriuma az idők folyamán csaknem hivatásos jellegű, dokumentációs laboratóriummá fejlődött, a filmgyárak után a legjelentősebb technikai felszereléssel. A MAFILM kezdeményezésére nemrégiben kezdődtek meg a tárgyalások egy olyan filmstúdióvá való kifejlesztéséről, amely dél-dunántúli funkciót látna el. A meditációkban visszavisszatérő gondolat volt az anyagi erők jobb koordinációja, részint a két tanács, részint más szervek viszonylatában. Meg kell jegyeznünk, hogy azok az elképzelések, hogy jelentősebb beruházásokat a kulturális célokra fordított összegekből közösen fedezzenek, nem cél- ravezetőek. Ezek az összegek ugyanis működtetési költségekre állnak elsősorban rendelkezésre. Ezeknek elvonása (valamilyen közös intézmény megépítése, létrehozása érdekében) rontaná a működési feltételeket, tehát más területen lassítaná a fejlődést, illetve csökkentené a munka színvonalát. A két tanács közti együttműködés eddig is már jó eredményeket hozott, s nincs okunk kétségbevonni, hogy a közös tevékenység folytatódik a jövőben is. Ami viszont az egyéb intézményeket, tömegszervezeteket, üzemeket, vállalatokat stb. illeti, a tanácsok úgy nyilatkoztak, hogy a jövőben többször, azaz rendszeresen fognak élni azzal a jogukkal, hogy beszámoltathatják ezeket az intézményeket a kulturális célokra fordított anyagi erők felhasználásáról. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy most már elérkezettnek látszik az idő ahhoz, hogy képzett, hozzáértő, a kultúrát nemcsak kedvelő, hanem azt jól ismerő embereket állítsanak a kulcshelyekre valamennyi népműveléssel is foglalkozó szervnél, akkor reménytelj esebbnek tűnik a koordináció tényleges megvalósulása. Az együttműködésnek van egy másik, talán kevésbé emlegetett, de nagyon fontos oldala: egy olyan déldunántúli integráció van kibontakozóban, amelynek természetes szellemi központja Pécs. Ez egy sereg területen már testet öltött, más területeken dél-dunántúli funkciójú intézmények tevékenységében realizálódik. Különösen a művészeti életben fakad ez a körülményekből, az adottságokból, de felismerhető, tudatos törekvés van már a kulturális szervek közti egybehangolt- ságra, a dél-dunántúli megyék egységes akcióira, közös vállalkozásaira is. S itt kell röviden megemlékeznünk arról a problémáról is, ami úgy vetődött fel a vita során, hogy „kultúrcentrum-e Pécs?” A decentralizáció következetes továbbfolytatása, a fentebb említett ,,tájközpont” jelleg, valamint az itt produkált magasszintű eredmények alapján a felelet helyesen úgy hangozhatnék: kulturális decentrummá alakul Pécs. De nem az országban egy „kisebb országgá”, hisz egyrészt nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egész országra kiterjedő kulturális tömeghatásokat, amelyek közt a legfrappánsabban a televízió hatása jelentkezik, másrészt Pécs nem olyan nagyságrendű város, amely berendezkedhetne az „önellátásra”, akárcsak kulturális téren is. A végső eszenciája az e kőiül elhangzott (Vitáknak az, hogy Pécs-Baranyának néhány területre kell koncentrálnia a kultúra támogatásában, fejlesztésében, s ezzel valami egyénit, valami sajátos arculatot kialakítania. Nagyjából világos az is, melyek ezek a területek. Tovább kell folytatni a képzőművészet átfogó, tudatos fejlesztését; folytatni kell a múzeumi-műemléki adottságok kihasználását, konzekvenciáinak következetes érvényesítését; a (vita ideje alatt) megszületett, komoly tervek szerint folytatni a zenei élet színvonalas eseményeinek szervezését; mindent el kell követni annak érdekében, hogy a Pécsi Balettal kapcsolatban ne merüljön fel többet az idetartozás kérdése; néhány kitűnő amatőr együttesünk támogatására még több gondot kell fordítani stb. A koncentrálás másfelől nem jelentheti egyes területek elhanyagolását. Megszívlelendő vélemény, hogy csak a harmónia elvére épülhet színvonalas kulturális élet. A kultúra térképén büntetlenül nem maradhatnak fehér foltok. Elszigeteltség? Világosan kivehető volt a vita folyamán a gondoknak egy másik csoportja, amely, hogy vulgárisán fogalmazzak: nem oldható meg pénzzel. Folyóiratot kiadni, képtárat alapítani csakis valamennyi forint birtokában lehet, de sem olvasókat, sem látogatókat nem lehet pénzen vásárolni. Sem semmiféle, bármily okos Intézkedéssel megszerezni. Mi tehát a helyzet a kultúra másik oldalán, a köz- érdeklődés, a befogadás, a pezsgés, avagy közöny oldalán? Sok szó esett arról, hogy az alkotó értelmiség egymástól elszigetelten dolgozik, hogy kitapintható mikrovilágok alakultak ki, hogy az értelmiség befelé fordult és nem érdeklődik mások tettei, munkája, tevékenysége iránt. Túlzottan elkeseredett hangok is hallatszottak erről, hisz ez részben korjelenség is, a népművelés elveiben — s itt-ott már gyakorlatában is — felmérte ezt a helyzetet, belátta, hogy a hagyományos módszerek nem tudnak megbirkózni az itt felsórolhatatlanul sok ok következtében beállott helyzettel, s keresi az új formákat, új lehetőségeket De, ha korjelenség is van ebben az állapotban, az csak egy rész, semmiesetre sem egyetlen ok. Nem lehet belenyugodni ebbe a helyzetbe, hiszen az annyira áhitott pezsgő kulturális közélet feltételezi az érdeklődés adott szintjét, az értelmiség nagyobb tömegeinek aktivitását Azok a tervek, amelyek mostanában szülöttek, azon a ponton ragadják meg a problémát, ahol — úgy tűnik — a „legkönnyebben” megragadható. A művészeti ágak egymáshoz közeledéséről van szó. Nyilván követi majd néhány más, szélesebb körben ható gondolat és cselekedet is ezeket, de most hadd soroljunk fel néhányat: A Pécsi Nemzeti Színház elhatározta például, hogy jövőre Jelenkor-estet rendez a kamara- színházban. Az orvosegyetemi Irodalmi Színpad felkereste a Jelenkor szerkesztőségét és felajánlotta, hogy pécsi írók műveiből műsort állít össze, amelyet Pécsen kívül a megyében is több helyen bemutat. Megszületett a gondolat a pécsi „Fészek klubról”, már csak a pontos kivitelezés és a megvalósítás van hátra, az elhatározás egységes. Mindez persze kezdet, vagy ha úgy tetszik folytatás, szerény lépés a falak lerombolása felé. A közös rendezvények, akciók, találkozások, a közös munka és a klubbéli beszélgetések, a személyes, baráti kapcsolatok mellé az őszinte és elvi kritika szükségessége is idekívánkozik, amellyel kapcsolatban mi magunk is, minden érintett féllel egyetemben levontuk a számunkra kínálkozó tanulságokat. Mindez biztatóan hangzik, ha marad is bőségesen megválaszolatlan kérdés, tisztázatlan probléma. Lesz-e a jövő évadban művész-színház, ínyenceknek való bemutató Pécsett? Az ígéret szerint igen. De a kamaraszínház egy-két ilyen előadása végül is nem tartozik a legfontosabb feladatok közé. Oda kell hallgatni az ún. rétegigényekre, igen, a lehetőség szerint ki is kell elégíteni azokat. De semmiképpen ne akadjunk a sznobok hálójába, mert az nagyon furcsa mel- lékutakra vezetne. Ügy gondolom, éppen a kultúra igazi hívei számára természetes, hogy a sznob csipetnyivel sem rokonszenvesebb a kultúra nagyhangú és agresszív megvetőinél. Sokan elmondták már: a sznobok ugyanúgy nincsenek ott egy hangversenyen, kiállításon, színházi előadáson és egyebeken sem, mint azok, akik „elvből” lenézik a művészeteket. Múlt és jelen A vita során sokszor használt megjegyzés volt: a hagyományokhoz méltóan. Kiderült azonban, hogy a hagyományok emlegetése mögött sokszor alig húzódik több, mint egy-két homályos emlékkép, elraktározódott ismeretfoszlány, hallomásból ismert rész-tény. Mik voltaképpen azok a hagyományok, amelyekhez méltóan kell megszerveznünk e kulturális munkát? Kulturális hagyományaink, ez a vitából mindennél világosabban kiderült, mélyebb elemzésre, tudományos feldolgozásra és felderítésre várnak. Hadd mondjuk el azt az örvendetes ígéretet, hogy vezetőszerveink elhatározták; a Dunántúli Tudományos Intézet kebelében a közeljövőben kultúrszociológusi státust létesítenek. S ez ismét egy konkrét megoldása a vitában jelzett egyik problémának. JHogyan is lehetne másképp, mint hogy tudományosan elemzett haladó hagyományainkra építve tervezzük meg munkánkat a jelenben? Azaz — hogyan másképp, mint úgy, hogy a múltat és a jövőt vetjük egybe, mindkettőt mérni próbáljuk a jelenhez, hogy a jelen tisztábban rajzolódjék ki és a tettek közelebb álljanak a leghelyesebb döntésékhez. Tudnunk kell, honnan jövünk és merre tartunk. .Jó és igaz hangok hal-' látszották erről a vitában. Hogy bármit teszünk ma, 1969-ben, sosem gondolkodhatunk ennek az egy esztendőnek a határai között. Minden húsz vagy ötven év múlva nyeri el végső igazolását az utódoktól, vagy omlik össze a jövő fényében. Ezért tehát nem baj, ezután sem lesz baj, ha hangot kapnak a vágyak és az ábrándok, ha a fantázia nekifut. Csak az a fontos, hogy az ábránd ne öltse magára a reális követelés fegyverzetét, vagyis maradjon meg a tervek és vágyak világában, míg megvalósításának lehetősége: legalábbis felderengenék. Mindez abból a régi, ismert igazságból adódik, hogy a dolgokat fejlődésükben kell nézni, mindig, akkor is, ha régi vagy új gondok okait kutatjuk, akkor is, ha a jövőbe tekintünk és határozunk. S megmarad a vita egyik megszívlelendő gondolataként: percig sem feledkezhetünk meg arról, hogy a jövő számára építünk. A felelősség kérdése Nem teszek új megállapítást, amikor azt mondom: most már a tetteknek kell következniük. Igen, de kinek a tetteire számítunk? Természetesen mindenkiére, de kü’önösképp azokéra, akiknek élete a kultúra nagy ügyéhez kötődik, így vagy úgy, alkotóként, irányítóként, közvetítőként, sőt, befogadóként. Ezért sem lehet szó nélkül hagyni azt, hogy a vitában sokszor kívülállóként bírált vagy beszélt olyasvalaki, aki pedig igenis „belül áll” a kultúrán, akinek lehetősége van a cselekvésre, akinek szembe kell néznie saját hibáival vagy tévedéseivel is, akinek mindenki másnál jobban vállalnia kell, hogy „fogjuk meg és vigyük”! A kívülállás pozíciója persze hálás dolog, lelkiismeret kérdése, ki milyen mértékben tudja beleélni magát. De talán éppen ez az, ami hiányzott eddig: az őszinte és becsületes önkritika. Nem mellet döngető önkritika, ami egy vonással eltörli az összes addigi tettét, mindent megtagad és „becsületszóra” ígérget. Hanem olyan önmagunkkal való szembenézés, amely a tévedéseket sem tagadja, a hanyagságot vagy restséget sem, de ahelyett, hogy hamut szór a fejre vagy megkísérli a hibák okát másutt, másokban keresni, inkább a hibák kijavításának módjain igyekszik gondolkodni. Nem másról van tehát szó, mint a felelősségről. Felelősségről, minden oldalon. Az irányítók, kultúrmunká- sok oldalán és az alkotó értelmiség, a művészek oldalán egyaránt. A vitát nem lehet lezárni Bebizonyosodott, hogy jókor és helyesen indult, tartalmasnak bizonyult, célravezető és tanulságos volt ez a vita. Az nyilvánvaló, hogy céljaiban és hangnemében alapvetően konstruktív, előrevivő, az ügy iránti szeretettől és aggodalomtól fűtött, egészséges türelmetlenséggel és jószándékú javaslatokkal, bírálatokkal telített volt. Ha némiképp egyszerűsítünk, az értelmiség és a kultúrpolitikai vezetés között folyó eszmecserének egy formája volt ez a vita is. Milyen tehát szűkebb hazánkban a kultúrpolitika és az értelmiség viszonya? Maga a vita volt a bizonyíték, hogy nem rossz, hisz ez a nyilvános disputa éppen a kultúrpolitika demokratikus vonásait tükrözte. Meghallgatták a véleményeket, a bi. Tálatokat és a javaslatokat, és mindezek nem foszlanak szét füstként a légben, hanem beépülnek a további tervekbe és döntésekbe. A vezetés ki is nyilvánította: több aktivitást, még több segítséget, tanácsot, véleményt kér az értelmiségtől. Persze, az is igaz, hogy ezek a vélemények az eddigi eredményekben is benne vannak. A kapcsolatokat azonban lehet és kell is erősíteni Az „asztal mindkét oldalán" folytatni kell a köze'edést és az elemzést. Hadd idézzem egyik vezetőnk szavait: „sem a kultúrpolitikai vezetés, sem az értelmiség nem zárhatja le a vitát”. A vezető szerveknek az egyes részproblémákban még mélyebbre kell hatolniuk, hogy döntéseik és állásfoglalásaik még alaposabbak és helytállóbbak legyenek. A résztél ületek mun kásainak viszont egyre jobban ki kell tekii tenitik szűkebb világukból, a szomszédos terű1 etekre is hogy egyre inkább eljussanak az általánosításnak arra a fokára, ahonnan fel tudják mérni helyüket és szerepüket az egységes kulturális munkában. Haliam* Erzsébet i k i
