Dunántúli Napló, 1969. április (26. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-13 / 83. szám
to 1969. április 11 KÖLTÉSZET NAP JA, 1969 PÄKOLITZ ISTVANj- NAPONKÉNT aranysujtásos őszt esték tücsökmuzsikás szép öregség irgalmába ajánllak áldva — nem tudom mennyi van még hátra naponként mondjam el még jókor ami benned a legfőbb jó volt hogy minden minden úgy ahogy volt mégis mégis csak érdemes volt hogy árnyék volt ha volt hatalmam amit akartál azt akartam s úgy akartad amit akartál ha kértél akkor is csak adtál ki mindig tudta mi a dolga ha a mennybe ha a pokolba önmaga áldozata-foglya — az istennek is sok lett volna ki mindig tudta hogy mit vállal ispllángot járt a halállal s mert naponként volt bekerítve jól tudta mi az: kiterítve naponként mondjam el még jókor ami benned a legfőbb jó volt hogy magadat is elfeledve lettél méltó a szeretetre ki hitegető csalás nélkül a ráncokba is belebékfilt és naponként megbúvóit ebben az irgalmatlan szeretőiben ne a sírnál nőjön a mérték hogy ki voltál és mennyit értél mikor mindennek szöge-éle legömbölyödik holt-kímélve s a göröngy — súlyos meakulpa — döbög a koporsóra hullva élőnek olcsó nyugtatásra drága sírkő-fitogtatásra naponként mondjam d még jókor ami tiszta emberi jó volt s visszfénye hull szívemre áldva — ha mégis én maradnék árva JÓZAN VARÁZSLAT dulataiba. Vágyakat fogalmaz: „Föl kéne szabadulni már!” Követeléseket: „Adj emberséget az embernek.” És cselekvésre szólít: „Döntsd a tökét, ne siránkozz!” A gyakorlati hasznosság-felfogás olykor profán következtetésekig is elvitt, egy bölcsészkari Bóka-szemináriumon azt bizonygattam, hogy a villamoskalauz ősi nyolcasban fogalmazza kérdő-fel- szólító mondatát, mert így könnyebb újból és újból ismételnie: „Jegy ahol még /nincs kezelve!” Leegyeszerűsítő iskola volt ez? Igen. De jó iskola. Egy életre belómoltotta a gyanakvást minden öncélú szé- pelgés, álzseniális ösztönkö- dés és szóbravúros szélhámoskodás iránt * S ha több engedménnyel a költészet természetéből következő értékei iránt, ha az áttételes szépségek finomul- tabb megérzésével, ha differenciáltabb hasznosságigénnyel, akkor is, ma is úgy gondolom, csak annak a költészetnek van értelme, amely az ember alkotó cselekvését szolgálja. A vers, számomra, váltig józan varázslat marad, élni és cselekedni segítő mágikus ének, amelyet az értelem emel szárnyára, hogy zengő-tiszta magasságokba röpítse. Intellektuális költészet? Igen, ez méltó a századhoz, amelyben emberiségnyi gonddá nőtt, hogy tisztán csillogó, pengeéles eszméket szögezzünk a sötétség ordas eszméi ellen. Az áprilisi seregszemle már évek óta bizonyítja. hogy a mai magyar költészet java e százados feladat magaslatán áll. És hogy ez a költészet méltó ahhoz, akinek születésnapjával önmagát is évről évre megünnepli: József Attilához. Faragó Vilmos A szerzőt a napokban József AttUa-dljJal tüntettek M„ Néha eszembe jut: miért lem írtam én soha verset? Nincs hozzá tehetségem? Valószínű, hogy nincs — de i tehetség hiánya még soha /issza nem riasztott senkit a /ersírástól. Különösem ná- unk, Magyarországon, ahol i tréfás hiedelem szerint tto* nillió költő serénykedik. Hiányzott hozzá a bátor- iá gom? Igen. Valószínű, hogy íz hiányzott. Olyan kömye- ;etben nőttem fel, ahol csak i vaskos, kézzelfogható cse- ekvésnek volt becsülete; aki /erset írt, menthetetlenül a celekótyaság gyanújába ke- ■ült. Nem szerettem volna lyen gyanúba kerülni. Jogos lett volna ez a gya- íú? Természetesen nem. — ^.nnyi jogosság azonban van nögötte, hogy verset írni: lemmiképp se természetes illapota az embernek. Külö- íös. kivételezett, rendkívüli illapot. Azért vállalkozik rá t költő, mert valami többle- et remél, valami különös hasznot. Mi ez a haszon? * Valaha azt hittem, hogy ez l haszon: gyakorlati, közvetlen, azonnal aprópénzre irál tható. Valaha ragaszkodtam hozzá, hogy a vers érékét praktikus hasznosságán mérjem. Azon a varázs- írón, amely a költőt a vers- örmálás cselekvő indulatáig, i közönséget pedig a világ- őrmálás cselekvő elszáná- iáig ragadja. Gondolat, érze- em, ritmus és rím a cselekvés szolgálatában — ide egy- izerűsítettem a verset, és irömmel fogadtam a magyarázatot, amely a munkában jelölte meg a költészet ősin- lítékát, s a munkadalban a röltészet ősformáját. „Őrölj, nalom, őrölj, mert maga Pit- akosz őröl, pedig ő Mytilé- üa királya.” Varázslat avers, ízt tudtam. De józan varázslat, mert ritmust, tehát ■endet visz a gabonaőrlők, a 'adontögetők. a hajóvontatók, i cölöpverők, a fadöngölők, i fegyverforgatók és a gyer- *sek ringatok teremtő mosNACJY LÁSZLÓ« VERSBEN BÜJDOSÓ Versben bujdosó haramia vagy, fohászból, gondból rádszabott sorsból bírhedett erdőt meg iszalagos bozótot teremtesz magad köré, vele fekete éjt, hol fehér inged is rebegő selyemlidére, alkohol szélverte lángja csak, versben bujdosó haramia vagy szemed, a szemed is tünedező levelek rése ahogy tágul, ahogy szűkül, de mindig másutt, szüntelen célzó, de célozhatatlan, kintről ordas! tűz, s fegyelem, belül piros őzike-csillag — belül véredtől, véred vasától hártyáid azúr ablakai közt káprázatos világ a vemhed s vétked, mert ott ragyog igazi nap versben bujdosó haramia vagy, megáldott szakállas anyaság, partizán-anyaság, lomb-koronás, hogy az éterben cirkáló öklök ünnepén eleven dob ne lehess, hogy léted értelmét el ne vetéld a halál dögönyöző bábáitól és csipesz-kezek nehogy kiszedjék érzékeid tündér! villámait s kötözzék csokorba tükör elé, megfagyna minden, ha lélegező ingedbe kő-cölöp öltözne föl, koszorúzd lombbal és tartsd meg magad versben bujdosó haramia vagy, az vagy: mert égi és földi körök lángolnak s hamuként lehull a madár, mert gyászban megtébolyodva forog aki a kereket hozta világra és sír a propellere« juharfa-mag, mi lett a róla-vett ősi-ideából, s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők nyílnak: a halál margarétái s bezárul a lét — mert az áldás is zagyva, ha manna és puskapor keveredik, mert fénykaszáknak fordítva hátat megrémült kisded az anyai kaput üti ököllel, s döbbenetükben futnának a fehérje-láncolatok óriás hegygerinc-csordái vissza elbújni a bátor, pici ős-sejtbe vissza a fölgyújtott holdak alatt — versben bujdosó haramia vagy, moha-csizma rajtad és hangya-telep és izzasz a nyugtalanság mérgeitől és ítélsz a hűség tövisei közt és holtig a hűségtől nem menekülsz, versben bujdosó haramia vagy, kesztyűdet: ötujjú liliomodat kidobod a szimatoló ebek elé, vallatják, szivárog belőle a vér. VALLOMÁSOK A MODERN KÖLTÉSZETRŐL Mert a mű nem annyira a művész, mint inkább azok által éL akik szeretik a művészetet s azért szeretik, mert keresik az emberséget. (József Attila) Megcsőmörlöttünk a rímtől. Minden ötödikes gyerek nagyszerű ríméket farag. Költészetünkben az asszociációké a jövő. A metaforák világa visz- szatükrözi a jelenségek összefüggését égymást-áthafását. (Andrej Voznyeszenszkij) A költészetnek az, és az is volt a feladata, hogy ünnepelje az embert... (Dylan Thomas) ... Arról van szó, hogy az összes érzékek összezavarásával eljussunk az ismeretlenhez.. (Arthur Rimbaud) ... a költők nemcsak a szép munkásai. Ezenkívül és elsősorban az igaz munkásai. (Apollinaire) A költő alkot, és ez nem jelent kevesebbet, mint hogy alakítja a világot, az emberi világot, az emberséget, azoknak a segítségéved, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, úgy osztoznak a költő tevékenységében, hogy művét szeretettel veszik magukbox. CSORBA OYŐZŐ: AZ ŰR KÜSZÖBÉN Riaszt a tudós: idegen égitestek élőlényeiről beszél, hogy egyszer Idelenn megjelennek, s kitör a bolygóközi háború s a Föld, a nyomorait ha végre talán addigra megtanult győzni magán, kezdheti majd elölről. Lebet, kl tudja, lehet, lehet, hogy mesterölő furfangos fegyvereket hoz az ottani űrrepülő, úr lenni akar, hódítani vágyik, ahogy az emberi faj csinálja idáig, lehet, ki tudja, lehet De hát az la lehet, hogy ml szegények csak gyöng es égeket, csak a magunk-f es tette képet látjuk beléjük, hogy még nem értjük, amit bölcsen s mindenki tad ette mily roppant kincs az élet, s hogy nincs nála nagyobb Vagy az Is lehet, ha szemébe né> egymásnak az űrrepülő s az először elé-kerülé ember: a szenvedés szemükben gyámoltalanul rebegni kezd, s e közös nyelven szótlanul megérti tolmácstalannl egymást az meg emez, HOQYAN OLVASSUNK VERSET? Ilyen rövid írás keretén belül nem lehet megvilágítani az összes problémát, amely a mai vers nehezebben érthetőségét okozza, néhány gyakrabban visszatérő sajátosságra viszont érdemes kitérni. Nem receptet akarok adni a versek értelmezéséhez — ilyet nem is lehet, mert ahány vers van, annyi „receptre” volna szükség! —, inkább olyan szempontokat, amelyek megkönnyítik a versek megközelítését Amikor Petőfi azt írja A puszta télen e. versében Alkonyat felé ha fáradtan elölnek, A rónára halvány ködSk települnek, akkor másra nem is gondolhatunk, mint ami inra van. József Attila a Téli éjszaka c. versében így ín A nyár ellobbant már. A széles, szenes göröngyök fetet» egy kevés könnyű hamu remeg, S itt amikor „hamuról” van szó, akkor már nemcsak hamura kell gondolnunk. A költő ugyanis a nyarat úgy képzeli el, mintha tűzvész pusztított volna a tájon, amelynek utolsó fellobbanása után a hamu lebegni kezd. S ez a hamu tulajdonképpen a hideg levegőben szálló köd. De ezt nem mondja ki a költő. Míg Petőfi nevén nevezte a dolgokat, a későbbi költészetben egyre nagyobb szerepet kap a képi közlés. Sőt, egyre távolabb eső dolgokat rántanak egybe a költők. De miért van erre szükség, ha egyszerűen is kimondhatom, amit akarok? — kérdezhetné valaki. Igen ám, de mennyivel több van a hamu szóban, amivel a ködöt képzeltet! elénk a költő: a hamu valaminek az eredménye, ami már elégett, elmúlt, halott A hamuhoz hozzátapad bennünk a kihűlés érzete is. A modern vers tehát elsősorban figyelmesebb olvasást igényel, másrészt az olvasó képzeletének belső vizualitásá- nak következetes fejlesztését. Különösen így van az akkor, amikor a vers tele van ilyen mozgósító képekkel, s egészében is nemcsak önmagát jelenti, hanem valami mást is. Nem látsz a tflndöklö végtelenbe, nem vettél fegyvert, hogy magadért vívhass, kezedben a rózsa lefejezve, tövises szára az, amit szorítása* Nagy Lászlónak, mai költészetünk egyik legnagyobb alakjának ebben a versében nemcsak egy rózsa szárát szorongató embernek kell megjelennie előttünk, hanem valami többnek is. A rózsát mindenki szereti szépségéért, illatáért, mióta emberiség az emberiség, s a rózsát termeszti, ehhez a virághoz mindig valami nagyon kellemes élmény fűződik. Mindent el kellett veszítenie annak, aki úgy érzi, hogy egy virág nélküli rózsát tart a kezében, amelynek a tüskéi belemélyednek a tenyerébe. Éppen abban rejlik a költészet nagy ereje, hogy feszültséget teremt bennünk, amikor egyszerre gondolunk arra, amiről a költő ír, s valamire, ami mögötte van, ami talán még fontosabb is. De -miért van ilyen furcsa „virágnyelvre” szüksége a költőnek, ha a szegény olvasónak még „le is kell fordítania" a maga nyelvére a verset. Jogos a kérdés. De egy hasonlat táján jobban megvilágítja a dolgot. Az ember a járást akarta utánpzni, s feltalálta a kereket — írta Apollinaire a szürrealizmusról szólva. A művészet, a költészet is tevékenység, tett, ha nem is olyan, mint a többi gyakorláü hasznú művelet. A kereket felhasználták a kocsiban, a kocsi után feltalálták az autót. Bonyolultabb az egyik a másiknál? A felelet nyilvánvaló. Velük kapcsolatban fel sem merül, vajon szükség volt-e a felfedezésükre. Ahogy az autót sem lehetett volna kihagyni a fejlődésből, úgy a költészet is gazdagodik, új eszközökkel, mivel a közölni valónk, a valóság is bonyolultabbá vált. S az új és új meglepetéseket, amelyeket a költők produkálni fognak, nekünk kell megfejtenünk, hogy megtudjuk, mit „szállítanak, hordoznak”, Marafko Laszle k í it
