Dunántúli Napló, 1969. április (26. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-27 / 95. szám
TW*, óprffis 27. Dttvionnm napt« 9 Jósika Miklós és a magyar regényírás Az író születésének 175. évfordu’ójára Meghívás a kastélyba Anouilh vígjátéka a Pécsi Nemzeti Színházban Egy csodálatos trió a darabból: Mme Desmermortes a nagynéni, Capulet kisasszony és Izabella mamája. (Takács Margit érdemes művész, Labancz Borbála és Pásztor Erzsi.) Fotó: Erb János Ma már minden kezdő színházlátogató tudja, hogy a francia vígjátékok szellemesek, szórakoztatóak és hab- könnyűek. Ezért tehát ennek leszögezésétől el is tekinthetünk esetünkben, ami- koris a kitűnő francia színpadi szerző, Jean Anouilh vígjátékának nagysikerű pécsi bemutatójáról kell szólnunk. Legfeljebb azzal egészíthetjük ki a képet, hogy ami a Meghívás a kastélyba című darabot illeti: viccei szellemesek, meseszövése szórakoztató, és gondolati tar talma habkönnyű. Mondanunk sem kell, hogy az első két pont tekintetében mulatságunk és örömünk felhőtlen. A szerző rendkívül gyakorlott szerző, gyakorlottsága azt hiteti el az emberrel, hogy behunyt szemmel is úgy ismeri a színpadot, mint a tenyerét, s a nézőteret, mint a másik tenyerét. Pontosan tudja, mire „jön be a nevetés”, s melyik az a pillanat, amikor már okvetlenül szükség van egy jó poénre. Tudja például azt, hogy a nézőtérnek úgy kell a happy end, mint egy falat kenyér. S mivel intelligenciája és gúnyra való hajlandósága miatt rös- telli azt a falat kenyeret csak úgy egyszerűen odanyújtani, becsomagolja hát a köz- és öngúny ingerlő sztanioljába, valahogy úgy, hogy kedvesen gonosz öreg hölgyével kimondatja: innét happy end nélkül nem lehet elmenni. És, mondanom sem kell, a néző boldogan megeszi a sztaniolba burkolt falat kenyeret. Ke(l neki. • Pláne kell, ha vígjátékra fizetett be. A szerző ezenkívül merész is, nagyon merész. Elvonszolja a nézőt egészen a szakadék széléig. A vígjátékban kimondható igazságok határáig. Aki lenéz, megszédül, de aztán annál megkönnyebbültebben tántorog vissza a romantikus virágokkal tarkított, ápolt gyepre. Így marad vígjáték a vígjáték, így marad habkönnyű, ami habkönnyűnek rendeltetett A szerző merészségéhez újabb adalék, hogy történetét az ikerpár klasszikus lehetőségére építette. Adva van egy gazdag és csinos ikerpár, a mafla fiú és a gonosz fiú aki gonoszságát túlságosan sokat hangoztatja ahhoz, hogy a néző kezdettől ne higgyen ebben a gonoszságban — valamint egy kastély, teli részben mafla, részben gonosz gazdag vendégekkel. Apropó, kastély. Tudni kell, hogy történetünk idején a kastélyokban való vendégeskedés olyan közönséges valami volt, mint manapság a zsúfolt autóbuszokban való lökdösődés. Különösen persze bizonyos körökben, amely körökben a pénznek még volt szaga, de előkelő származású hölgyek már kitartatták magukat kétes származású gazA Rákóczi úti zeneiskola legboldogabb növendékei ezekben a napokban a kamarazenekar tagjai. Élményekkel telve tértek haza a nagy erőpróbáról. Debrecenből, a zeneiskolák zenekarainak országos fesztiváljáról. És ami ennél is több: magukkal hozták a zsűri és a szakemberek elismerését, dicséretét. Az országban körzetenként megtartott selejtezők alapján húsz zenekar vett részt a fesztiválon. A pécsi zenekar egy-két, igazán kicsi döcce- nőtől eltekintve nagyon szépen szerepelt. A pécsiek üzemi hangversenyt is adtak a városi tanács kérésére a Járműjavító ezer személyes csodálatos művelődési házában, majd hazatérve folytatják munkájukat. A zeneiskola igazgatóik. Dobos László nemcsak dag urakkal. (Ha szenvedtek is az életnek ettől a rút igazságtalanságától.) Szóval adva vannak az ikrek, egy gazdag lány és egy szegény lány, a hozzájuk tartozó jellemvonásokkal, egy báli éjszaka a kastélyban és soksok szerelem. S a „gyengéd érzelmek vanília illatú mártásában” ragacsosan kapálózik két csúnya fekete légy is. Éz a szerencse, ugyanis végső soron nekik köszönhető, hogy az említett mártás nem okoz gyomorrontást A legyek: a szép Izabella mamája és Capulet kisasszony, jobb sorsra érdemes társalkodónő. Ha elmondanám a darab történetét, olyan illetlenséget követnék el azokkal szemben, akik még nem láttáit, mintha egy moziban a krimifilm kellős közepén bekiáltanánk a gyilkos nevét S ráadásul a történet nem is érdekes. Érdekes viszont az a remekül pergő, önfeledten já- tékös előadás, amit a színház kitűnő kollektívája produkált. Az első tapsot Pintye Gusztáv kapta, a szokástól eltérően tehát hadd jusson neki az első dicsérő szó is. Díszlete, amely különben változatlan mindvégig, egyrészt nagyon dekoratív, másrészt hangulatában tökéletesen eltalálta az alaphangot. Légies növények, karcsú formák, szellős tér, lírai pasztellszínek — a habkönnyűséget, parányi édes költőiséget, egy kis szirupot is, cseppnyi borsot a sole mézben, s gazdagságot és gőgöt is kifejezték. Az előadás egységes hangja végső soron Nógrádi Róbert rendezői érdeme. Igazán csak néhány jelenetben halványodik, lanyhul el a játék, ezek azonban többnyire egyébként is halványan megírt jelenetek. Rendezői érdem, hogy a színészek felszabadultan, elegáns humorral komédiáznak, de túlnyomó- részt nem külsőségéé eszközökkel. Így sikerült ezt a hihetetlen, bohókás történetet hihetővé tenni — természetesen a játék szántjén. Így sikerült szentimentalizmusát feloldani, esetlen vígjátéki figuráiba bekeverni az élet színeit. A játék egységére jellemző, hogy a szép Izabella is megtalálja a helyét a komédiában, holott az ő ártatlan tisztasága, kényes ízlése, csökönyös, már-már kemény szegényember-gőgje olykor felborulással fenyegeti a vígjátéki logikát. Ez már nemcsak a rendező érdeme, hanem Szabó Tündéé is, aki — bármily meglepő — őszinte játékkal hitelesíti az önérzetes, ám kissé naiv, kevéspénzű táncosnő figuráját Rajta kívül csak a Vajda Márta alakította Diana tér el némiképp a darab többi szerepétől, ebben a leányban is akad önérzet és őszinteség, azért őrül a zenekar sikereinek, mert országos viszony- lattan is elismerést szereztek iskolájuknak, hanem azért is, mert ezek a sikerek igazolják a régebbitől némiképp eltérő zenei nevelési koncepciójukat. Amikor ennek lényegéről érdeklődtünk Dobos Lászlótól, így válaszolt: — Röviden összefoglalva: zeneiskolai vonatkozásban is meg akarjuk valósítani az életre nevelés elvét Ez azt jelenti, hogy kifejezetten azzal a céllal tanítjuk, neveljük növendékeinket, hogy az iskolából kikerülve, felnőtt korukban is muzsikáljanak, hogy az aktív muzsikálás egész életüket végigkísérő igény, gazdagító élmény legyen. — Hallhatnánk erről részletesebben? s Vajda Márta temperamentumosán, szenvedélyesen játssza el ezt a figurát. Szerencsére csak ez a két szereplő képviseli a darabban a „realista törekvésű” érzelmeket. A többiek valódi vígjátéki alakok. Hadd kezdjem mindjárt a színlap utolsó nevével, amá így szól: Josué, főlakáj — Baracsi Ferenc. Baracsi tüneményesen előkelő főlakáj, tökéletesen élhisszük neki, hogy régi inasdinasztiából származik, minden furcsasághoz elég edzett, pedáns, puhaléptű, finom és enyhén degenerált. Győri Emil, mint Bombelles titkár a társadalmi ranglétra kettővel följebb lévő fokán helyezkedik éL, a fiatal színész kellően ostoba volt és kellően elcsigázott, játéka jól illett az együttesbe. Ronyecz Mária számára nem jelentett különösebb nehézséget Lady India szenvedélyességét, heves ostobaságát és botrányos étkén yezte te tts égét visszaadni. Haumann Péter pompásan komédiózott, lottyadt és reménytelen úriember volt, híján minden határozottságnak s a jellem halvány árnyékának is. A felkapaszkodott pénzembert Paói László játszotta, s kevesen tudták volna rajta kívül, hisz ez a sokmindent megért, hajdani megaláztatásait busásan visz- szaosztogató, könyörtelen s már a pénzből is kiábrándult figura egyike a darab legérdekesebb, legtöbb valódi igazságmagvat hordozó szereplőinek. Paál László rendkívül intelligens színészi képességei révén az emberi vereséget szenvedett pénzmág- nás nagyjélenete, amikor két- kézzel szórja, foggal tépi, lábbal tiporja a hozzápártolt bankjegyeket, nem válik sem viccé, sem undorítóvá, hanem megmarad annak, ami: ön- fintomak. Kisszerű, kicsit nevetséges tragédia az övé, s helyzete révén együttérzésre se számíthat Paál László játékában kezdettől ez érződik: tudja, hogy nem számíthat együttérzésre. Kissé rokon figurát alakit Takács Margit, érett eszközökkel, finom ele— Nagy súlyt helyezünk a helyes hangszerválasztásra. Sajnos a szülők egy része e tekintetben ellenünk dolgozik, mikor merő sznobságból, valami vélt előkelősködésből akkor is mindenáron zongorára akarja taníttatni gyerekét, amikor az egyáltalán nem zongorista alkat és előreláthatólag rossz zongorista válik belőle, holott jobban megválasztott hangszeren többre vinné. Valamennyi pécsi iskolának a tanév elején felajánlottuk segitségünganciával, fensőbbséges gúnynyal. Ügy tűnik, igazi önmagát találta meg érdemes művészünk az ilyen, s ehhez hasonló szerepekben. Hoil István alakítja a két fivért, az ikreket. Teljesen azonos ruhában, minden külső megkülönböztető jegy nélkül jelenik meg a színpadon, hol mint gonosz és sziporkázó Horace, hol mint tulajdon félénk öccse. Mégis, mindig tudni lehet, melyik fivér van a színpadon, s ez már valódi, komoly színészi teljesítmény. Mi sem jellemzőbb erre, mint hogy az ember a szépen rendezett happy end végén várakozásteljesen néz a színfalak mögé: rögtön megérkezik a másik testvér is. S az ember hajlandó lenne pirulni, hogy így hagyta magát becsapni, ha nem nyugtatná meg a tudat, hogy Holl István a „bűnös”. Valóban két különböző embert játszott el. Végül maradna az est fénypontja, a két félbolond idős hölgy, a féktelen kacagás két fő mestere: Pásztor Erzsi és Labancz Borbála. Pásztor Erzsi különösen a helyén van ebben a darabban, a művészettől, az előkelő élettől meglegyintett primitív kispolgárasszonya annyira élethű, hogy már szinte nem is vígjátéki. Buzgalma, fantasztikus önzése, ostobasága, ön- áltatása, hiszékenysége, heb- rencses igyekezete, hamis pátosza, szemforgatása — mind olyan elbűvölő természetességgel árad belőle, akarom mondani Pásztor Erzsiből, hogy a nyíltszíni tapsokat nagyon is megérdemelte. Méltó partnere Labancz Borbála, aki ugyan bohócosabb a vénkisasszony tipikus szerepében, de kettőjük jelenetei mutatják, hogy a kétféle felfogás nagyon jól kiegészíti egymást. Ketten az előadás valódi savát-borsát adják. Meg kell említenünk Vágó Nelü jelmezeit is, annál is inkább, mert nélkülük sá- padtabb lett volna olykor a komikum. A jelmezeknek itt erős karakterizáló szerepük volt, s nem is okoztak csalódást. Hall ama Erzsébet két, hogy a növendékeket a saját általános, illetve középiskolájuk versenyeire, kulturális rendezvényeire felkészítjük. Az iskolák egy része élt is ezzel. Ezekben az iskolákban növendékeink a zenei élet kisugárzó középpontjaivá váltak saját isfcolatár- saik körében, iskolájukban pedig elismeréseket szereztek a különféle versenyeken. Középiskolás korú növendékeinket úgy csoportosítottuk kamarazene-órákon, hogy lehetőleg az egy iskolából valókat Mint ahogy a magyar felvilágosodást Bessenyeitől számítjuk, elfogadott megállapítás az, hogy a magyar próza jelentős állomása Jósika Miklós munkássága. Főnemesi család sarja. Korán gazdag tapasztalatokra és műveltségre tesz szert. Európa „nagy égése” — Napóleon korának szele — meghordozza őt is. Jósika életében ezek az évek, élmények jelentik a nyugati kultúrával való találkozást. 1817-től Erdélyben, majd 1824 utón Bra- nyicskán és Szurdukon él feleségével. Egyéni író munkásságának s egyben a magyar regény- irodalomnak fontos állomását jelenti az „Abafi” megjelenése. „1836-ban megtört a jég, a kísérletezések hosszú esztendei sikerre vezettek. Az „Abafi” megjelenése kétségtelenül a magyar próza fejlődésének új állomását jelenti. Ez a jól sikerült kis munka egy hosszú folyamat betetőzése, és mivel sikeres betetőzése, egy újnak a kezdete egyszersmind. Abafi hősének sorsa úgy példázza az akaraterő diadalát, hogy ezáltal társadalmi követelményt hirdet, egy új, tevékeny vezető réteg kialakulásának szükségességét”. (Wéber A.) Kétségtelen, hogy a reformkor minden írója-költője a szigorúan vett irodalmi közlési óhajon túl „ébreszteni”, „hatni” akar, — mint Jósika is. A régmúlt idők — Mátyás hoztuk össze. Így ezek a csoportok a Helikonon középiskolájuk színeiben is indulhatnak. — Nemcsak gyerekek tanulnak a zeneiskolában ... — Továbbképző, vagy ahogyan újabban nevezik, a középfokú osztályainkba azok járnak, akik elvégezték a zeneiskola hét évét, de többet akarnak tudni, tovább akarnak tanulni. Igen büszkék vagyunk, hogy jelenleg 70 ilyen növendékünk van. Ez a társaság a zeneiskolai „élcsapat”: ők ülnek a zenekar első pultjaiban, ők a zeneiskola legfőbb külső reprezentánsai és házon belül a kicsik példaképei. A továbbképző valóban az életre nevelés iskolája. Különböző fakultásai varrnak, de a cél király. Hunyadi, Zrínyi példája — reformkorra történő adaptálása a hatni akarást célozza. Írónk az „Irány” és „Vázlatok” röpiratok címlapjára e szavakat írja: Várad haladjunk! Menjünk cselekedni! „A csehek Magyarországban” történelmi körkép. Mátyás korát elveníti fel; a korabeli „harácsoló kisistenek" megfékezésével s az erős központi hatalom megteremtésének példájával serkenti a ,puha’, ,tunya’ nemzetet”. 1848-ban lelkes támogatója a forradalomnak. Követi a kormányt Szegedre, Aradra. Világos után bujdosni kényszerül. Az emigrációban is lelkesen dolgozik. Az 1848-as forradalom és a szabadság- harc előzményeit kutatja a „Második Rákóczi Ferenc” című munkájában. Munkái külföldön is megjelentek, jobbára német, de angol* cseh, lengyel nyelven is. Jelentőségéről így ír Wéber Antal: „Jósika szabadságharc előtti irodalmi tevékenysége a magyar széppróza egyik legfontosabb tényezője. Regényei a verses epika eredményeihez kapcsolódva a tör- ténelmi témák segítségével a hazafias nemesi hagyományt is ápolják, de célzatosságukkal s a regényforma adta lehetőségekkel egyszersmind aktuális és modem színezetet, új műfajt honosítanak meg. Balás Dénes László mindenütt ugyanaz: megtanítani a növendékeket arra, hogy az elsajátított zenei tudást hogyan kell a felnőtt korban hasznosítani, hogy kell majd tanári vezetés nélkül, önállóan muzsikálni, új zenei élményeket szerezni. A továbbképzőben fontos tárgy a társasmuzsikálás, a kamarazene. A növendékek többsége lelkesedik érte, mert érzi, tudja, hogy harmad-, negyedmagával olyan zenei élményt tud létrehozni, andre egyedül nem képes. A társasélet utáni vágy és a zene igénye tartja össze az ilyen kamarazene-társaságokat és nagyon bízunk benne, hogy ez a kettős vonzerő az iskola elvégzése után is hatni fog. Életre a zeneiskolában Tüskés Tibor új könyve amelyben a szerző arról vall, hogy az irodalmai lehet élvezetesen tanítani és megszerettetni, és kiderül, hogy a tanári pálya — ahogy azt már sokszor leírták — valóban nemes és szép hivatás. Bevallom, a fenti alcímet a stílszerűség kedvéért választottam. Ugyanis Tüskés Tibor most megjelent könyvében, az Irodalmi nevelés a tanórán kívül minden fejezet elején, a klasszikus regények mintájára, a szerző röviden elmondja a „nyájas olvasónak”, hogy miről is lesz szó a következő lapokon. S ez a bevezetés rögtön előlegez valamit ennek az ízléses kiállítású kis könyvecskének a műfajából. „A tanítás problémái” c. sorozat tagjaként jelent meg, amely sorozattal a szerkesztők feltételezhetően a gyakorló pedagógusok munkáját szeretnék megkönnyíteni. De ki ne ismerné éppen a pedagógusok közül azoknak a tanári segédkönyveknek a hibáját, amelyek nagyon bonyolultan akartak nagyon komoly dolgokról szólni, de néhány oldal után a jóhiszemű tanár fáradtan maga elé nézett: vajon hogyan ültessem át mindert a gyakorlatba? Szépirodalmi igénnyel beoltott munka Tüskés Tibor könyve, esszé, ha úgy tetszik. Pedagógusi lelkesedéssel, emlékező lírával és regényes részletekkel átszőtt mű, amely „olvastatja” magát. Nem lehet letenni. Hogyan nevel az irodalom szere tetére a helyi irodalmi hagyományok ápolása, gyűjtése, megismerése? Hogyan keil megszervezni az irodalmi kirándulást, hogy a diákok még akkor is emlékezzenek élményeikre, amikor az író születési évét már rég elfe- felejtették? Hogy mi a szerző célja? Íme: „ ... mindig ugyanazt tanítani, úgy, hogy a tanulóknak mindig új legyen, s anélkül, hogy a tanár megunja az egyformaságot”. S hogy milyen legyen a tanár? „A magyar tanár mindig azt az írót szeresse a legjobban, akit éppen tanít Az irodalomtanár mindig abba a .fogásba’ adja minden szívét, erejét, amellyel éppen célt akar elérni.” A hivatás büszkesége és alázata sugárzik a könyvből, s ez a büszkeség és alázat kell ahhoz is, hogy a „szakmában”, a pedagógusok körében is visszhangot keltsen ez a hasznos könyvecske. Marafkó László —nt—
