Dunántúli Napló, 1969. március (26. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-09 / 57. szám
8 f xSZEPESI ATTILA, Egyetlen arc aki beszél elképzeli a láthatatlan szerkezetét csupa fényből lásd én kőnél nehezebb vagyok szólok mégis helyette aki az állványokon tartja az eget aki görnyed hogy magasodjon s gerince kifeszül arcán madarak árnyaival olyan mint maga a föld lábai gyökeret-vernek az időbe haja a szél néha eszik iszik szeretkezik és játszik vasárnap csak ő tudja mi az igazi éhség a zsigerekben kiáltó semmi hegy-völgye a testnek ahol lerakodik a só és salétrom csak ő tudja mi a szomjúság mert szemeiben nem gyúlnak föl a bokrok nincs zenéje a házfalaknak sem a körutaknak az ő füleiben a tárgyakat nem ismeri beszélnie kell helyette érte míg megfzleli a szót s önmagára ámul egyetlen arc. vagyok csupán SALAMBOSI LÁSZLÓ I Kitárulkozás A fllodendron tenyerére ül az utazó muskátliszirom. Könnyedén, elegánsan tartja a nagy virág a kicsit Bárcsak élne egymás mellett a hatalmas és a gyenge szótlan jósággal, egymásra-találással a végtelen kitárulkozásban. TÉNAQY SÁNDORi Szárnyak Sóvár vágta, a szégyené, dobna magasba, fölfelé —• irigység, föld-hűzta, vas-nyomta vágy, csak egyszer, csak egyszer legalább, legszebb irány, függőleges fit, madarak-őrizte fénykapuk, növekvés, rekord, ifjúság, csak egyszer, egyszer legalább — példát, fegyelmet tervezd ragaszkodás, vér, erő, üssetek rám, ne féljek, jutalom így lesz az élet — szárnyak, szárnyak, szárnyak, szavammal éleset vágjak, gyönyörű ostrom, igaz merénylet, adattál kevés keménynek, pörkölhetsz rám is bélyeget, díszítsd föl ember-képemet — zúzódjatok össze bár zuhanva, nem esik szégyen utamra, mutatom mindig földi életem, bakancsos lábam, vas-nehéz kezem! KÁLÓI JÁNOSI Tegnap, álmomban Tegnap, álmomban, hófehér holdban, volt udvarunkban kódorogtam. Ágak suhogtak, lengtek a szélben. Tulajdonképpen nem is éltem. Anyám lábnyomát lestem-kerestem, de csak csönd, csönd, csönd nyílt a kertben, s a szürke múltból szinte patakban ömlött az emlék szakadatlan. s----------------------------- J D tmanitm neoio Varga Imre: A példakép Jóval a televízió-zárás után értem csak haza. Elpiszmogtam az időt az otthonban, s azt hittem, alva találom a családom. Mint mindig. De Lilla a konyhában ült az asztalnál, olvasott, s mikor mellé léptem, szó nélkül rámutatott egy felnyitott levélre. — Halmágyi Laci bácsi írt — mondía, s jelentőségteljesen rám nézett. Aztán a szobaajtóból még visszafordult — Mondd, Lajosom, mit tettél? — Hogyhogy mit tettem? Mért kérded? — fakadtam ki, s előcibáltam a levelet. Aztán leejtettem az asztalra. — Az anyjokat Ezek is most tudnak jönni. Amikor előszörre sikerül a pécsi balettből két táncost felléptetni Kör- mösdön. Mert magas minisztériumi delegáció, mifene... — Mit tettél, hogy ennyien a nyakunkra jönnek? — hallottam még egyszer Lilla sopánkodását. összeszorítottam a szám. Ügy elfogott egyszerre a harctéri idegesség, hogy nekiültem a paprikás krumplinak, ami az asztalon várt, s szó nélkül falni kezdtem. Lilla kiváló paprikáskrumpli-főző, nagy gyakorlata van, s ebben volt füstölt kolbász. Én pedig úgy vagyok: jóllakva a tragédiát is zokszó nélkül fogadom... Így aztán rendesen feküdtem le, álmomat se torzította semmi. Szerdán pedig úgy tettem-vettem, mintha csütörtökre nem várnék generális vizitációt. Különben is azt írta Halmágyi László a megyétől: semmiben ne zavartassam magam, csináljam csak, amit aznapra kitűztem. Az elvtársak a világért sem akarnak zavarni... Értem. Eltemettem tehát szerdán a vén Kocsor bácsit, aki nem akart papot engedni a koporsójához, este pedig jól kihúztuk az időt a honismereti szakkörösökkel, akik mostanában készültek el Körmösd község hagyományainak gyűjtésével. Már elfeledtem csütörtökön az ebéd ízét, amit a napköziben kaptam be, és lassan abban bizakodtam: mindjárt átbiceg a tanácsháláról a mindenes Nagy Pista bácsi, hogy kérem szépen a megye lefújta az egészet... És elmerültem a beszélgetésben a balettről, modernségről, effélékről a két táncosnővel meg a fiútáncossal, akik először ismertetik falum népével ezt a művészetet, s éppen megegyeztünk, hogy elébb az előadónő beszél, akkor magnetofon, zene, a pár táncol, aztán megint beszéd, közben átöltözés, zene és tánc. Biztos, hogy nem okozunk csalódást. Pedig mindenki eljön a faluból. Hiszen mióta a cirkusz nem jár erre, azóta nem lehet nagynyilvánosan egy jóalakú nőt sem látni. Ezen nevetgéltünk, amikor berobbant az ajtó, lihegve ,jött a gitáros tanfolyam fősörényese, Juhász Dezső, s újságolta, hogy tec- cik tudni Lajos bácsi, két kisbusszal jöttek, és egyenesen ide jöttek be, mindenhová benyitnak, és annyian vannak, mint a Stúdió tizenegy... de nincs tovább, valóban bejöttek, Halmágyi László ajtónyitása nyomán, ekként: — Ékre tessenek, elvtársak. Itt van az igazgató elvtárs, ez ő, teljes nagyságában, tessék: Kis Lajos elvtárs.,. A három táncos a hirtelen mindent elborító embernyüzsgésben elveszve az ajtóban ácsorgott, s míg én a kabátokat rakosgattam, széket tologattam a vendégek alá onnan pantomimeztek a kezükkel: akkor velük mi légyen? Elnézést kérve utánuk siettem, s elküldtem őket szállásukra, ott Lipcsei néni majd rendbe rakja mindőjükel... És már mennék vissza, - amikor egy hatalmas, szuszogó, szemüveges férfi kocogott a folyosón, s mikor mellém ért, egyszerre kiszaladt az erőm. Teszentkleofás! Hiszen ez.« — Na, mi az? Hát maga itt van? Mit csinál itt? — hallottam a kérdést — Tán csak nem maga itt a...?! — De bizony én vagyok, Durucz elvtárs — nyeltem egyet — teljes nagyságomban. És a népművelő itt én vagyok, egyszál magamban ... — Dehisz maga.;. — meredt rám csudálkozva a kétméteres óriáá. — Hiszen maga az államvizsgán kegyelemből ment át. És... Hát ez hallatlan! Pont idehozni minket! Hogy miért hallatlém ez, nem érkeztem megkérdezni Felpattant az ajtó, s egy őszes, sovány kas asszonyság hajolt ki — Ne haragudjon, Kis elvtárs, de kezdjük. Magának is van dolga bizonyára, nekünk ma még egy másik hely is hátra van... Ó, most látom, maguk ismerik egymást.., — Sajnos, ismerjük, — biggyesztette le ajkát Durucz, én meg éreztem, hogy csordogál le hátamon a hideg verejték. S a gondolat lüktet fejemben: mégis jól működik Lilla veszélyreflexe... Füstöltek otthonosan, amikor beléptem, és már nem jutott szék. Az ablakkal szemközt, a szekrény sarkának támaszkodtam, s tettem a jobb kezemmel valami suta, kaszáló mozdulatot — Üdvözlöm az elvtársakat Körmösd művelődési otthonában, és kérem ... tessék. Állok rendelkezésükre,.: — Mint mondtam a buszban. Kis elvtárs a tizennegyedik hónapját tölti itt. Előtte két év alatt négy igazgató adta át a másiknak a stallumot — állíotta sínre a gondolatokat megyei patrónusom, Halmágyi László főelőadó. — Szóval akkor érdemnek számít, hogy két igazgatónyi időt is túlélt? — fullánkoskodott Durucz, volt kedvenc tanszékvezető professzorom. — Egy előretolt őrs helytállása olykor sokkal többet jelent, mint... — hangzott ekkor a sarokban, ismeretlen szájból. De engem — jelzem — nem érdekelt ekkor már semmi. Csak szorítottam a körmöm a tenyerembe, s vártam, mikor felelhetek a vizsgán. — Nyilván nem lehet könnyű hely — jegyezte meg az őszhajú, csendes szavú asszonyság, aki behívott. — Érdekelne, hogyan kötött itten ki, Kis elvtárs. Miért jött ide? — Magát, úgy tudom, oktatási intézményhez osztották be annak idején — kedveskedett megint Durucz. — Hogyan kerültem ide? — néztem ki az utcára, a fellegek alatt lassan elszürkülő faluközpontra, ahol élek, elünk, hárman élünk. — Megmondom kertelés nélkül: a lakás miatt. Igen, a kétszobás szolgálati lakás miatt Mert egy gyerekkel iparitanuló-intézetben nevelősködni, kérem, kissé bajos. Ismétlem, szerfelett bajos. Jött ez a hirdetés megpályáztam, és kész. Idehívtak. — El merte vállalni? — kezdte megint Durucz, aki ma délután a főinkvizitor szerepét játssza életemben. — Olyan felkészültséggel, mint a magáé, Kis elvtárs? Aki pontosan a módszertani kérdésekben nem érte el a minimumot sem... 1969. március H Munkásnők a bőrgyárban Hoós Elvira rajza — Nem szabad így beszélni, Durucz elvtárs — emelte fel az ujját az őszhajú asszony. — Pláne előre. Az elméleti tudás és a gyakorlati brillirozás olykor éppen nem esik egybe.s. — Persze, el mertem vállalni. Hiszen családom van, Durucz elvtárs. És nincs családi házam Másodszor, azért némi gyakorlati tapasztalatom mégiscsak akadt. Két évig könyve- lősködtem az érettségi után egy nagy művelődési házban. Méghozzá üzemiben. Vagányok közt. — Hogyhogy mi erről nem tudunk? — Mert egyszerűen nem érdekelte magukat, professzor elvtárs. — Na, kezdd el már. Lajos — ismertem meg az ajtó mellől Povádi Imrének, a körmösdi tanácselnöknek mély hangját. Ó, egyszerre olyan cefeínyugodt lettem. — Mondd csal? el, mibe csöppentél! — Hogy mibe? Amikor tavaly szeptember elsején idejöttem, az elődöm hétszáznyolcvan forintot hagyott a kasz- szában. Ennyi volt, slussz. Lehetett bennem akkora hivatás- tudat, kérem, mint az új berlini tévé-torony, de előbb pénzt kellett teremtenem. Ha létezni akartam. A tanácsnak nincs pénze, ez köztudott. No, fogtam a módszert, és rendezni kezdtem. Kell a magyarnóta? Két-három dalest. Lehoztam a pesti kabarészínészeket. Nem válogattam, finnyákoltam, kérem. Az ismeretterjesztés, a szakkör nem mehet' kenőolaj nélkül. Világos. Százezer feletti a költségvetésünk, ebből a tanács és a két helyi téesz hatvanat ad. A többit gazdálkodd ki, Kis Lajos. Már ha művelődési otthon igazgató akarsz lenni Kigazdálkodtam, kérem ... — És most van már szakköre? — kérdezték. — No, akkor menjünk — feleltem. Körbe vezettem a társaságot. Megmutogattam nekik mindent. A zenetermet, ahol a zongora- és gitártanítás folyik. Aztán a három klubszobát Az én ötletem volt, hogy külön legyen a gyerekeknek,, az annyit emlegetett tizenéveseknek, meg az öregeknek. Az így igaz. De Halmágyi László kaparta össze valahonnan a pénzt a megye bukszájából. Amikor a honismeretiek magnóját, teleírt füzeteit, az üveg alatti fényképeket, okleveleket meglátták, nem akartak hinni a szemüknek. Hogy mi ezt januárban kezdtük. Jól be is sároztam őket, mert ki vittem a frissen felásott kísérleti kertünkbe, az otthon mögé. A könyvtárba meg a raktárba már csak megszokásból nyitottak be. Már láttam, kész a leltár. Csak akkor lelkesedtek még megint, amikor a nagyterem ajtajához értek, mert akkorra feleségem feltetfe a jövő heti televízió-műsort mutató nagy, rajzolt táblát, amelyiken az is fenn áll, hogy melyik előadás után rendezünk „trécs”-et. Így hívjuk a műsorok utáni megvitatást... Volt ám jegyezgetés, kérdezgefés, de hálistennek nem sokáig. Jött a filharmóniás fiú. menjek már, kezdeni az előadást. Mondjam gyorsan a bevezetőt. A telt ház mellbe vágta a deputációt. Erre nem számítottak. Sietve búcsúztam tőlük. Mit tagadjam, jólesett a biztatás, a grafulálások. Duruczot ekkor már él akartam kerülni. Mit izgassuk egymást. Meglátta, ki vagyok, mivé lettem, menjen isten híréveL Hanem őmaga tolatott hozzám. Rázta, szorította tenyerem.' — Kis elvtárs, engedd meg, hogy gratuláljak — tegezett le. — Meglepő, meglepő, mondhatom. Igen nagy őrömmel vennénk, ha leírnád munkád csínját-bfnját. Ennek az esztendőnek módszertani történetét. Küldd el nekem. Kiadnánk az egyetem évkönyvében. Ha ott nem. akkor is kézikönyv lehetne a szeminárium könyvtárában... — Ne haragudj, sajnos, nem vállalhatom. Megígértem Povádi elvtársnak, a helyi tanácsnak, egy év alatt össze- búvárlom Körmösd történetét, és megírom. Történelemszakos is vagyok, meg aztán... ők adják a mindennapimat. Ok;.: — Lajos bácsi! kurjantotta túl a termet Turbuez, a Petőfi téesz nálam tíz évvel idősebb elnöke. Kezdd már, Lajos bácsi! Előre törtettem. Szemembe néztek a körmösdiek. De jó volt télt házat látni. Nemcsak az Angyalra gyűlnek már össze, az istenfáját! Hirtelen elszorult a torkom. Fátyolosán láttam. A küldöttség egészen beolvadt az embertengerbe. Már csak a körmösdieket láttam. Akkor felkísértem a szín pádra, s bemutattam a táncművészeket. És beszélni kezdtem, folyékonyan, jókedvvel. Ahogy odahaz, családi körben.., Hazamenet előtt Nagy Pista bácsi egy névjegyet adott kezembe. Megfordítottam. Tyhű, szaladt ki számon. A megyei pártbizottság titkára. Bozse moj... „Holnap 11 és 12 közt szívesen venném, ha felhívna telefonon. Megállapodnánk egy hosszabb beszélgetés idópontjában. Gratulálok.” Ügy, furán megindult előttem a világ. Talán egy tized- másodpercre. Nem véletlenül jöttek ide ezek mégsem? Álljon meg a menet! a mi művelődési házunknak sok mindene van már. De telefonja, az mért lenne?
