Dunántúli Napló, 1969. március (26. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-09 / 57. szám
aófdnl DuTiQmm* napto Valóban „lélektipró"-« a középiskola ? Az általános és középiskola közötti átmenet problémáiról Tanügyigazgatásban többnyire jártas és felelős emberek tanácskozásán vettem részt nemrég, ahol sok okos és hasznos gondolatot fogalmaztak meg, akadt azonban egy-két olyan megállapítás, amely már akkor is vitára késztetett. Néhányan a középiskolákban továbbtanulók helytállásának nehézségeiről szóltak. Az egyik felszólaló kollega mondókájának mottója így hangzott: »A középiskola összetöri a gyerekek önbizalmát”. Ezt a véleményt az elnöki zárszó is megerősítette. őszintén szólva, bennem ellenérzések támadtak eme ítéletalkotás hallatán s ilyenfajta kérdésekre keresem azóta is a választ: Szabad-e így általánosítani? Akik ilyen sommásan ítélkeznek, rendelkeznek-e elegendő számú és megbízható tapasztalattal? Vajon ez az indulatos „odamon dogatás” jelenti-e a megoldást? A válaszok keresése kapcsán eszembe jutnak azok a — nem nagy számban működő — nevelők, akik tanítványaik ösztönzése, gyakran ijesztgetése végett, a középiskola könyörtelenségét, középiskolában pedig a menthetetlenül bekövetkező érettségi vizsgát emlegetik De- moklész kardjaként. Vagy felötlik emlékezetemben az a beszélgetés, ahol a gimnázium igazgatója — mentegetvén testületét — arról beszélt, hogy „nekünk állandóan emelni kell a tantervi követelményeket!”, az általános iskola igazgatója pedig „valamiféle középiskolai reform”-ról szólt. Túl mindezeken természetesen sok, valóságos problémáról tudunk. Őszintén sajnálom a középiskola első, második osztályából „kimaradó”, kieső fiatalokat. Nem biztos azonban, hogy e lemorzsolódás kapcsán csak a középiskola marasztalható el. Tisztelem és becsülöm az igényes, tanítványokért sokat fáradozó, azok képességeit felismerő és kibontakoztató tanárokat De megértem azokat a gyerekeket is, akik közepes vagy ennél gyengébb bizonyítvánnyal (mert nem kevés számban ilyenek is járnak gimnáziumba), alig elviselhetőnek tartják az egyébként jószándékú nevelőik túlambicionált, egyetemhez igazodó mércéjét jeles, kitűnő eredménnyel kibocsátott gyermek tanulmányi előmenetele leromlik; az általános iskola jó tanulói nemegyszer kettes-hármas bizonyítvánnyal éviekéinek osztályról osztályra. Derűsnek, harmonikusnak indult egyéniségük megkomorodik, megkeserűl, koravén bölcsekké, cinikussá válnak. A gimnázium az általános iskolára mennydörög, hamar kész a vád: liberális osztályozás, túldédelgetés, alacsony szintek. Az általános iskola emígy replikázik: a gimnáziumi tanárok egyetemi katedrán érzik magukat, nem nevelnek, csak tanítanak. Minden ilyen általánosítás helytelen, a probléma azonban marad, s számos összetevője van.” Csak helyeselni lehet, hogy a középiskola első osztályában a tanév elején ún. felmérő dolgozatokat iratnak néhány tantárgyból. Látni kell, hogy mire lehet építeni, hol, mit kell pótolni. — Célját téveszti és a legjobb szándékokat csorbítja azonban a felmérő dolgozat írása akkor, ha annak eredményét a későbbi gyengébb munka ellensúlyozásául lobogtatjuk vagy a középiskolát kezdő — többnyire vidéki kisiskolából érkező — diák képességeinek Illusztrálására, továbbtanulásra való alkalmatlanságának bizonyítására használjuk fék Akadnak azután olyan középiskolák, ahol a legifjabbak fogadásában sok min denre gondolnak, csak arra a lélektani helyzetre nem, amely szárnyakat adhat, de a legjobb ambíciókat is letörheti ... Bizonyos, hogy mind a gimnáziumi, mind pedig a szakközépiskolai tanulóknak — ha tisztességesebb eredményt akarnak elérni —, igen keményen kell dolgoz- niok, gyakran szüleik munkaidejét is meghaladva. Miképpen a túlterhelés nemcsak magyar jelenség, ügy az általános és középiskola közti — kisebb, nagyobb — törés sem csupán baranyai specialitás. És nem ma szólunk róla először. Az egyik pedagógiai folyóiratunk (Köznevelés, 7. tz.) már 1962-ben így írt az Itmenet kérdéséről; „ ... sok önkéntelenül adódik a kérdés miért marad — éveken, talán évtizedeken át — megoldatlan kérdés az alsó és középfokú intézmények közti átmenet? Először is azért, mert — a közös igazgatású s nem nagy számú iskolák növendéked kivételével — a tanulók számára nagyón sok az új, az ismeretlen, a különös a középiskolában: más a környezet, újak a nevelők, az osztálytársak s kétségtelenül magasabb szintű feladatokkal kell megbirkózniok. Az ilyen jellegű változások nemcsak a középiskolába kerülő tanulónak okoznak kellemetlen heteket és hónapokat, hanem a felsőfokú tanintézetbe került fiatalnak és az általános iskola 5. osztályába lépő diáknak is. Probléma marad az átmenet, mert a középiskolai tanárok egy része sem időben, sem pedagógiai fokozatban nem bontja fel a tantervi követelményeket — A tanterv jártasság és készség- szintjének maximumát a tanév végéig kell elsajátíttatni, másrészt aid a tantervben előírtakat értően, a gyakorlatban alkalmazhatóan tudja, az jelest érdemel. Ennél többet csak a legjobbaktól, az általános és középiskolából továbbtanulni szándékozó tanulóktól kérhet a szaktanár (a tehetség- gondozás nemcsak joga, de kötelessége is a nevelőnek!), de semmilyen többletet nem igényelhet a tanuló (szülő) ellenére és főképpen nem kapcsolhatja össze a tananyagkiegészítést, hozzáolvasást, stb. a jeles érdemjegy megadásával! Bizonyosan hozzájárul sok tanuló és szülő csalódásához az a körülmény, hogy az általános iskolák 8. osztályaiban feltűnően javul a gyerekek számszerű tanulmányi eredménye, csökken a bukási százalék, ugyanakkor arról panaszkodnak a nevelők, hogy 8.-ban megnehezül a dolguk, mivel lanyhul a tanulmányi szorgalom. Feltehetően egyes iskolákban a statisztika szépítése csábítja a nevelőket a megérdemeltnél jobb osztályzat megadására, másutt a humanizmus helytelen értelmezése játszik közre, s így a tanuló munkaintenzitása, időbeosztása, célratörése ehhez a mércéhez igazodik, hogy azután majd kissé keserves leckét kapjon mások „jószívűségéért”. kedni az egyes iskolatípusok rendeltetésével, jellegével s ennek alapján is ajánlani vagy máshova tanácsolni a növendéket Pedagógiai kulturáltságot, gyermekszeretetet — a közepesek szeretetét is — igénylő kérdés az ún. kímélő időszaknak a helyes értelmezése. Altadnak pedagógusok, akik a nagy szovjet nevelőre, Makarenkóra hivatkoznak, amikor olyan könyört nem ismerő szigorral fogadják az elsős középiskolást, amin már csak enyhíteni lehet később. Nem kétséges, hogy itt Makarenko félremagyarázásáról van szó, mert igaz ugyan, hogy néhány alapvető kívánalomról, normáról a kezdet kezdetén sem lehet lemondani, sőt célszerű e tekintetben rendet teremteni, de azt is meg kell érteni, hogy a legnagyobb segítséget éppen az első hónapokban igényli a tanítvány. Kevés eredményt hoz s inkább csak rontja, mérgesíti a helyzetet, ha különböző hangulatokat kiszolgálva, egyes eseteket dramatizálva általánosítunk, önmagunk gyengéivel való szembenézés helyett következetesen másutt keressük a hibát. Találóan fogalmazták meg a gimnáziumi tantervek vitája idején, hogy az a helyes álláspont, mely ma már az általános iskolai és kö- . zépsikolai pedagógusok nagy többségének álláspontja, hogy tudniillik: niindkét iskolatípus végezze el a maga feladatait úgy, ahogyan a gyermekekért érzett felelősség minden pedagógusban diktálja. Az általános iskola végezze el az alapozást a nevelésben és az oktatásiban, a középiskola pedig ezekre a pontosan ismert és felmért alapokra építsen mindenféle felesleges, ismétlés nélkül, de annál több pedagógiai türelemmel, szívóssággal és az életkorhoz illő nevelési és oktatási módszerekkel. Dr. Bcrnáth József Adalékok a város könyvéhez Eddig még nem publikált fénykép. Dr. Doktor Sándor (az ülő sorban balról a ne* gyedik) az Állami Bábaképző Intézet (ma a pécsi Szülészeti Klinika) épülete előtt munkatársai és növendékei körében, 1911-ben. Jobbról a második Móritz Károlyné — nagyanyám. Régi könyv. Több száz éve írják. S akik írják féltve- szeretve vigyázzák a város sorsát is. És nehezen nyitják szivüket az idegennek. Most mégis, mielőtt elvész a múló időben, — mielőtt széttaposott emlékcserép lesz csupán, — hadd álljon itt néhány gondolat, töredék a város nagy fiáról, Doktor Sándorról. A sokat dolgozó, meg nem alkuvó, melegszívű humanistáról. A betegei, családja. munkatársai számára felejthetetlen életről, munkás hétköznapjairól. Munkatársairól szóltam, s itt a tabló, mely őt az akkori Állami Bábaképzó Intézet kertjében ábrázolja velük, s a növendékekkel. Az ülő sorban, jobbról a második — nagyanyám, ö volt a növendékképzés egyik vezetője, a professzor I. asszisztense. Lányaival együtt (egyikük az én édesanyám) ott lakott a népes Doktor családdal az intézetben. Sok közös kirándulás, sport és szórakozás kötötte össze a két csa-' ládot Nem fakuló emlékezettel meséli, anyám, milyen kedves, gyengéd családapa volt a sokat dolgozó „Tanár úr”. Hivatástudata, hűséges, öntudatos magatartása pedig nagyszerű munkatársakat nevelt. Egyikük — Dr. Lóké Lajos — (későbbi veje) pl. az elárvult, megszállt intézetből (1920-ban) néhányad magával élete kockáztatásával mentette a nélkülözhetetlen gyógyeszközoket, fehérneműt és gyógyszert a betegek számára. — Nagyanyámat nem ismertem. De tudom, milyen őszinte megbecsüléssel. tisztelettel beszélt róla főnöke, és ajánlotta őt mindig a legnehezebb kóresetek ellátására. Aztán jött a háború. A forradalom. És az ellenforradalom. A Doktor , család kénytelen volt menekülni. A lányok anyjukkal Bécsbe mentek, az apa Jugoszláviába emigrált. Egyik vejének, aki öt meglátogatta az Ügy gondolom, a probléma csökkentése (esetleg felszámolása) érdekében javításra szorul az általános iskolában a pályaválasztási propaganda is. Furcsa helyzetnek tartom, hogy olyan tanulók igényelnek helyet maguknak a gimnáziumban, akiket sehova máshova nem vettek fel. A legszorgalmasabb és leghálásabb tanítványok azok, akik valamilyen cél, perspektíva birtokában végzik tanulmányaikat. — Jobban meg kellene ismerPécsi születésű művész kiáh'tésa Csehszlovákiában A csehszlovákiai magyar művészi és szellemi élet egyik fellegvárában, Komáromban a kulturális munka mellett nagy figyelmet szentelnek a távoli és a közeli múlt haladó hagyományainak megőrzésére. Erről tanúskodik Harmos Károly műveiből rendezett képzőművészeti kiállítás is. A több mint egy hétig nyit- vatartott kiállítás a csehszlovákiai Komáromban és környékén nagy érdeklődést keltett. Ezek után azt hiszem jogosan vetődik fel a kérdés: ki is ez az ember, ez a művész? Talán Baranya megyében is akadnak, akik ismerik, hiszen Harmos Károly 1879- ben Pécsett született Pécsett végezte középiskolai tanulmányait, majd a budapesti képzőművészeti akadémiára ment, ahol Székely Bertalan volt a tanára. 1902. és 1908. között állami ösztöndíjjal Münchenben tartózkodott, bejárta Olasz- és Franciaországot, kiállított Londonban, Berlinben Bécsben, Budapesten, Prágában stb., magyar, német &. szlovák könyveket, folyóiratokat illusztrált. 1910-ben Szentendrén tanított, majd 1910-tő: 1956-ban bekövetkezett haláláig Csehszlovákiában élt, a komáromi gimnázium tanáré volt A második világháború viszontagságai, a fasizmus embertelenségei — feleségét a nyilasok végezték ki — közben is mindig melegen érző művésznek és embernek megmaradó Harmos Károly munkásságáról a kiállítás ízléses Harmos Károly: önarckép katalógusában egyik tanártársa többek között a következőket írja: „Egész életét a kifejezés keresése és az akadémizmus merev formái elleni lázas küz delem jelzi. Harmos Károly egyéni művészetét nem lehet egyszerűen méltatni. Elsősorban epikus. A grafika, az ak varell, a tus az ő igazi erőssége. Rendkívül dús fantá ziával dolgozik. Nem szer készt. A vonal attól a pillanattól, hogy Harmos az else érintést megtette rajz, vágj festőeszközével a papíron vásznon, mesélni kezd. Mintegy önmagától és bőven. Kanyarog, halad, tömörül, kinyúlik, elszínesedik, formákat alkot, majd ismét elveszti a formát és közben rejtelmei és csodálatos színesen tündöklő jégvirág-szerű mesenövénnyé válik. Közben a legfantasztikusabb mesevilágot varázsolja ki a vonalból. Manők, törpék, gigantikus alakok, vízióban élő szörnyek, heroikus emberek, tündérien könnyű nőalakok. A természet, a hegyek, fák, sziklák, felhők hasonlóan életre kelnek. Harmos nem elégszik meg az anyag nyújtotta lehetőséggel, egyre tágítja azt. Levegőt, világítási effektusokat igyekszik behozni. Érdekesek a kormozó lámpával létrehozott művei. A lámpa segítségével lágy, pasztőrus tónusokat hoz ki”. A Pécsről elszármazott, kiváló pedagógus és alkotó művész, Harmos Károly emlékének, műveinek kiállításával kortársai, illetve utódai Csehszlovákiában méltó tiszteletet adtak. Kanizsa István emigrációban, — anyámhoz írt levele itt fekszik előttem. Olvasom: „A mi jó öregünk pedig igazán pompás ember, erre újból és mindig rá kell jönnünk. A haja. szakálla bizony erősen fehéredik már, de a teste ép és ruganyos, sok harmincéves megirigyelhetné testi kondícióját. A lelke és szelleme is fiatal, olyan hit. bizalom és minden jóért éé szépért való lelkesedés van benne, amit csak húszévesek tudnak rendszerint magukénak mondani, sokan eben a korban sem. S az értetlenség, a közönyös idegenség közepeit úgy áll rendíthetetlenül, mint egy hatalmas szálfa, nyugodt méltósággal. Persze azért meglátszik rajta, hogy örül, ha hosszú bojtos hónapok után odatéved egy-egy csemetéje, s egy kicsit újból meghitt családi körben lehet. Persze erősen vágyakozik haza, ezt — ha titkolja is — észre lehet venni rajta. Végleg ugyan semmiért sem hagyná ott az ő kis Tisza parti Tuszkulánumát, de ha tehetné, olykor eljönne megnézni bennünket.” (A levél dátuma: 1926. november 23.) És akik itt maradtak? Anyám és néném börtönbe kerültek egy nagy „bűn” miatt: A Doktor lányokkal együtt ők is — elsőkként — vittek munkásgyerekeket a Tettyére sétálni, játszani, ingyen-uzsonnát enni. A börtönben töltött idő nem volt hosszú. Emléke elhalványult. Az ott elszenvedett megaláztatásoké nem. Negyven-egy- néhány esztendő múltán sem. A ,;nagy idők” és a „Nagy Ember” életének tanúi csak ritkán — ha úttörő unokák kérik — mesélnek a történelemmé nőtt időkről. Helyettük szóltam, és köszönöm a városnak, hogy Könyve margójára én, — a jövevény — is feljegyezhettem valamit. Mert akik jöttünk és régtől idevágytunk, — majdnem úgy szeretjük ezt a várost, mint az ősök és akik itt születtek. Béla Pálné Ady-est az Orvostudományi Egyetemen Március 6-án az Orvostu- emiatt nagyon jól kell válasz- domanyi Egyetem aulájában tani, a versekből és prózai ®.nbre halálának 50. év- írásokból. A választással nem fordulója alkalmából az iro- is volt baj, de a megszerzi011 színpad bemutatta új kesztés, a műsor ívelése nem műsorát Mindenkeppen di- volt tiszta. Metz József ren- cseretes az orvostanhallgatók dezőnek ügyelnie kell majd Ä £mSa’ h?gy “ évf?r erre a hasonló műsorok ösz- du ot felhasználva Adyt „eb- szeállításakor. Nincs mód ar- • Dicséretes, mert az ra, hogy felsoroljam a vers- utobb, években mint erre mondókat is, akik kisebb hi- ma,r.,tobubszPr' figyelmeztettek baktól eltekintve szépen lát- a ^ kulonbozo fórumokon, Ady ták el feladatukat A hát- népszerűségé csökkent: Egyórás műsorban a teljes Ady sotet drapériáján hatáso- képet nehéz bemutatni, Ady san érvényesült Csorba Si- ellentmondásossága nem is fér mon díszlete, bele ennyi időbe. Éppen _ mótó i
