Dunántúli Napló, 1969. március (26. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-16 / 63. szám
6 Dunantfiii cuttrtd 1969. móréiul 11« «N. Judit... 17 éves diáklány vagyok. Nagyon egyedül érzem magam. írjatok! Minden levélre válaszolok.” * Kedves Judit* Nem tudom, hány levelet kapsz, azt se, hogy igazán válaszolsz-e minden levélre. Lehet, hogy csak játszol, s ez is egy újabb fogás a siker érdekében. El akarsz dicsekedni a barátnőidnek, hogy hozzád talicskával jár a postás. En mégis komolyan vettem a kérést. Megfogott, hogy azt írod: nagyon egyedül érzed magad. Arra gondoltam, hogy ha ketten ugyanezt érzik, azok nagyon meg tudják érteni egymást. Csak most veszem észre, hogy tegezlek. De korban annyira kicsi, s térben annyira nagy köztünk a távolság, hogy azt hiszem, udvariatlanság nélkül tehetem. Aztán így jobban ki tudom fejezni magam. Gondolatban egyébként is lehetetlen valakit magázni vagy önözni. írásban pedig nem szabad hazudni... Amióta elolvastam az újságban az üzenetet — ne mondjuk azt, hogy hirdetést —, sokat gondolok rád. Szeretném elképzelni az arcodat. Milyen vagy? Mit csinálsz? Mi a kedves szórakozásod? De előbb nekem kellene bemutatkoznom. Falun élek. 20 éves vagyok. Felében-harmadában hagytam iskoláimat. Itt születtem, abban az iskolában tanultam meg írni-olvasni, ahol anyám tanított, s most újra egy födél alatt élek vele. A téesz-irodán dolgozom, kimutatásokat, jelentéseket készítek, számoszlopokat adok össze naphosszat, ez a munkám. Másfél évig jártam egyetemre. Azt hittem, jogász leszek. Albérletben laktam a városban egy orvos családnál. Anyám mindent megtett értem, hogy boldog legyek. Mégis visszajöttem. Itt a faluban mindenkit ismerek. Amikor középiskolába Írattak, bejáró lettem. De az autóbuszon is mindig szólt valaki hozzám. A kalauznak előre köszöntem. — Miért jöttél haza, fiam? — kérdezte anyáin, amikor a télen meglátott, és kicsomagolta a ruháimat. — Egyedül voltam — mondtam, s láttam, hogy nem ért. Egy kétemeletes bérházban laktam. Tizenkét lakás volt a házban. — Különbé járatú szobát szereztél nekem. De abban a lépcsőházban másfél évig senki sem fogadta a köszönésemet. Csak reggel, amikor a fürdőszobában mosakodtam, szűrődtek át hozzám a hangok. A szomszédban valaki angol nyelvleckét vett magnetofonról. Seventh lesson. Are you working? No, I am reading an English book. — Is it good? Yes, it is very good and interesting, but rather difficult — Do you like English books? Yes, I like them very much... így ment ez minden reggel. Ha legalább tudtam volna, hogy kinek a hangját hallom, ha láttam volna egyszer az arcát... Talán nem jöttem volna haza. Üjra itthon vagyok. Ne hidd, hogy valami utolsó falu a miénk. A házak völgyben feküsznek, egy rövid bekötőút kapcsol bennünket a nemzetközi autópályához. Kétfelől szelídgesztenyeerdő veszi körül a falut. Nyáron sok kiránduló keres pihenést a fák alatt Ősszel, gesztenyeszüret után, mikor a falubeliek már betakarították a termést, gyakran fölmegyek a hegyre. Még diákkoromban szerettem meg ezt a helyet A fákról lehullott rozsdás levelek egészen beföldték a talajt. Ha beletúrtam a levélhalomba, nyárról maradt tüzek nyomát találtam. Elszenesedett, feketére égett gesztenyeszemek lapultak a hamuban. ka apámmal összevesztünk, itt ugráltam ki magamból a szomorúságot. Két éve, mióta elhagyott bennünket, egyre kevesebbet gondolok rá. Arra emlékszem leginkább, amikor az iskolából hazaértem, elémjött, begombolta a nadrágját (otthon mindig szeretett kényelmesen öltözni), letette a kezében tartott állatorvosi szakkönyvet, és megkérdezte: — Miből feleltél? — Estig nemigen váltottunk több szót r------------------------------------V ÄRADY SZABOLCS» HÁLÓ FÖLÖTT Befordulok egy utcasarkon, eltévedek a városomban — fogaim koccanó zajában tenyésznek álomképeim, miket szétugraszt majd a lárma. A játszótér mentén irigylem a gyerekszertartások gőgjét, futólag, mert tovább igyekszem, üres utcába fordulok, hol rongyos házfalak között kopott zenéket lélegzenek pucér ablaksorok, hát jöjj, és fogd meg a kezem. Ha nem felejtesz el, hazatalálok. Idegen utcába ne kergess, hol térdre kényszerít hiányod. Engedj megállni lábamon, engedd, hogy induljak veled az örökösen tervezett döntő fölismerésre. Nem válaszolsz. A csókjaim átfutnak arcodon. Lebegsz a kötelesség, szeretet szerelem hálói fölött az áldozat sorsát latolva. Hiszen ha őt elengeded, tudom, zuhanás lesz a sorsa. Hiszen hármunk egymást faló kapcsolatából kitaszítva talán a harmadik jelen lesz levágott testrészként örökre, immár mit sem gyanítva. S akit a harc győztesnek fr be, a béke áthúzza nevét. Szeretlek. Véget ér az utca, a párkánysor lemállik. Elindulok feléd. V________________________J-------------------------------------------------------------------------------------------------------------v T ÜSKÉS TIBOR: TÁRSAT KERESEK V_____________________________) A bejáró diákhoz a tanároknak se volt sok közük. Arra ügyeltem, hogy borsot ne törjek az orruk alá, s ezért, úgy látszik, már hálásak voltak. Amikor apám elhagyott bennünket, úgy látszik, elég kókadt fejjel jártam, mert az osztályfőnököm megkérdezte: — Hát akkor a hátrányos vagy a veszélyeztetett tanulók jegyzékébe vegyünk téged? — Nem értettem, milyen veszély vagy hátrány fenyeget. Amikor egyszer az egyetemi jelentkezés miatt kértem tőle tanácsot, nem hallgatott meg, legyintett, és azt mondta: — Majd a családlátogatás alkalmával... — Sosem látogatott meg. Ismét anyámmal élek. Egy se özvegy, se elvált anya gyereke lettem. Elég későn születtem, anyám már közeljár a nyugdíjas korhoz. Harminc éve ebben a faluban kezdett tanítani. Ma is négy osztálya van. A legkisebbeket tanítja. A felső tagozatosok átjárnak a szomszéd faluba. Elmondom, egyik nap mi történt. A lakásunk és a tanterem egy folyosóról nyílik. Hétfó volt, későn ébredtem. Valami miatt be kellett mennem a városba. Nem találtam tiszta inget a szekrényben. A tanterem ma is szent előttem, nem szívesen nyitottam be az ajtón. Negyven apró gyerek bújt elő a padokból. Láttam, anyám meglepődik, és egy tállal a kezében elindul felém. Egy fánkkal megtomyozott tállal, a katedráról. — Jó, hogy jössz. Gyere fiam, egyél te is... Akkor vettem észre, hogy mindegyik gyerek előtt négy- szögletes szalvéta van kiterítve, a szalvétán kenyér, szalonna és sütemény, a szalvéta mellett vízzel telt pohár vagy bambis üveg. Valóságos lakodalom — hökkentem meg. Fél tíz lehetett akkor már. — Megmaradt ez a kis sütemény tegnapról, ugye nem baj, hogy elfogyasztjuk? Mindjárt elkezdjük az olvasást... Megdöbbentem: Csak nem fél tőlem? — Tudod, tegnap találkozót szerettem volna tartani legelső tanítványaimmal. Ügy készültem rá. Harminc éve kezdtem itt tanítani. Azt ígérték, hogy eljönnek... Ezek a mostani gyerekek pedig az utolsó tanítványaim lesznek. Tudod, ősszel nyugdíjba megyek... Most értettem meg, miért sütött-főzött egész szombat délután. S azt is, miért maradt meg a sok sütemény. Elfelejtettem, hogy miért kerestem. Lassan behúztam magam mögött az ajtót. Hát így élek... Este lefekszem, bekapcsolom a fejem fölött a rádiót, sokáig csavargatom a gombját. A készülékbe belefér az egész világ szava. De én csak egyetlen hangot keresek, aki válaszolni tudna gondolataimra ... Tiltakozásul... vesztették életüket... támadás__ romba dőlt... Ezek a szavak ragad nak meg bennem. Meg az, hogy: Elvonókúra.... Ittas vezetésért... És hogy: Megnyílt és szeretettel várja vendégeit az új borkóstoló... Most látom, mennyi fölösleges dologról frtam. Csak egyet akartam: nagyon őszinte lenni, Ezt várom tőled iSj Írj! Üdvözlettel: Péter * Kedves Pétert Néhány hete öt fiú kísért haza este a koresolyspályA ról. Hideg volt, esett a hó, s amerre jöttünk, a téren át, csak a mi lábnyomunk látszott. A két magasabb fiú mellettem jött, a két alacsonyabb a sor szélén. Ennél többen nem fértünk el az úton, ezért a legkisebb fiú már csak utánunk kulloghatott. Nem akart beletörődni sorsába, hol a jobb, hol a bal oldalamon lábatlankodott, mindig előre akart furakodni, de a két magasabb fiú nem engedte. Sokat nevettünk, hógolyóval dobálóztunk. Akkor este határoztam el, hogy írok a szerkesztőségbe, levelező társat keresek. Tulajdonképpen egyik fiú sem tetszik azok közül, akik hazakísértek, nem őket akartam hát bosszantani. Egyszerűen: szörnyen egyedül éreztem magam, amikor hazaértem. Nem jöhetett utánam sem a csillogó, tükörsima jégpálya, sem a szállongó, ősczetapadt hó, késő volt, nem hívhattam föl már a fiúkat sem hozzánk. Leültem az asztal mögé, elővettem egy papírt és ráírtam: 17 éves diáklány vagyok... S ez így igaz. Ma már úgy látom, hogy talán a kíváncsiság volt akkor bennem nagyobb, mint a magány. A nagymami mesélte, hogy ők még úgy ismerkedtek a bálban, hogy tánc közben leejtették a zsebkendőjüket Ha az áhított lovag észrevette és fölemelte, megtörtént a bemutatkozás. Én már nem ejthetem le a zsebkendőmet Pedig roppant kiváncsi lennék rá, ki veszi föl... Most már talán kicsit ismerem... Itt ülök a szobámban, anyu a konyhában beszél valakivel, nem jönnek be hozzám. — Sokat tanul az én édes kis bogaram, ne zavarjuk most — hallom anyu hangját Apu a fürdőszobában matat, filmet hív elő. A nyáron a tengerparton jártunk, filmfelvevőt is vittünk magunkkal, most karácsonyra pedig megkaptam a vetítőt Kiváncsi vagyok, hogyan sikerültek a képek. Egyszer volt egy kiskutyám, fehérszőrű pincsi, de annak se tudtam úgy őrülni, mint ennek a vetítőgépnek. Anyut nagyon szeretem, még egészen fiatal asszony. Ha ketten karonfogva megyünk az utcán, testvéreknek néznek bennünket. Apu nagyon okos, főkönyvelő egy vállalatnál, szombaton mindig beültet bennünket a kocsiba, és elvisz valami jó helyre. Hogy el ne felejtsem, van egy öcsém is, a Karesz, de ő még egészen kicsi, most fejezi be az általánost. Az elmúlt évben annyi mindin történt velem, mint eddigi életemben talán együttvéve sem. Mondtam már, hogy a nyáron külföldön voltunk, Jugoszláviában, s ott megismerkedtem egy francia fiúval. Szerencsém volt, mert francia tagozatos osztályba járok, s tudunk levelezni — Hát egy külföldi társ nem elég? — kérdezhetnéd mórt, ■ én azt mondom, hogy az egészen más. ö bemutatkozott, fölkért táncolni, ismertem már, amikor az első levelet váltottuk. Most az érdekel, hogy az én „leejtett zsebkendőmért” ki hajol le? Mondom, sok mindent fölfedeztem az elmúlt évben. Egyenjogú akarok lenni a fiúkkal és a felnőttekkel. Célokat tűztem magam elé, elhatároztam, hogy pszichológus leszek. Milyennek képzelem az életemet? Lesz majd égy szép lakásom, az egyik szobában áll^ nak a könyveim, a falakon csak fotók lesznek, apu is mondta, hogy a festmény már elavult lakásdísz. Lesz egy kislányom és egy kisfiam, egyforma ruhában járatom őket, barna hajukat nem vágatom le, hadd tévesszék össze aa emberek. Az egyiket Beának, a másikat Ivánnak hívóra: Azt hiszem, nem fogalmaztam pontosan az újságnak küldött levélben. Akinek vannak céljai, élnek a szülei vannak osztálytársai, fölkérik a tánciskolában, nem lehet egyedül. Igaz, itthon néha pattogó parancsok röpködnek a fejemhez. Apu különösen megkívánja, hogy tiszteljük« — Rátok keresek, értetek dolgozom — szokta mondani. —4 Elvárom, hogy télen melegített tányérban tálaljátok a levest. — De én nem estem még kétségbe amiatt, mert egyszer láttam az ablakunkból, hogy hétrét görnyedve emelt kalapot valaki előtt, aki egy fekete autóból szállt k* éppen. Igaz, hogy ők egy más világban nőttek fel, de az ia igaz, hogy néhány dolgot meg kell tanulni tőlük. Anyunak lehet igaza, aki azt mondja: — Alkalmazkodni kell, kislányom. — Nem is értettem pontosan ezért, amit édesH anyádról írsz az iskolai jubileummal kapcsolatban. Azok csodálkoztam inkább, hogy hétfőn nem találtál fehér ingei a szekrényben. Szerintem fehér ing, nyakkendő és zak<$ nélkül nem illik nyilvános helyen megjelenni Erről jut eszembe: miért az erdőbe jársz, miért t lehullott gesztenyét keresed, amikor bizonyára nálatok i® van kultúrház? Ha valami bosszant, rossz kedvem vany elmegyek táncolni vagy fölteszek itthon egy lemezt A hét4 végekre és a nyárra különféle programot állítok össze ma» gamnak. Ha többet szórakoznál keresnéd a ki kapcsolódási* nem éreznéd magad egyedül. A rádiót én is szoktam hallgatni «le nem a híreket hanem a tánczenét és — most fogózz meg! — a falurádió műsorát. Miket lehet ott hallani! Hogy „vastag ámyék”j hogy „leesett az első gyenge hó”, hogy „kinyílik a tavasz”. Valami göcseji parasztbácsival beszélt a riporter egy présház küszöbén. Ez éppoly mulatságos volt nekem, mini amikor a bolti eladó „oda”-nyilatkozik, hogy „felfutásra”* számít, hogy a munka „folyamatban van”, és hogy „difié-* rencia volt a leszámlázáskor”. Ezen is csak mosolyogni tudok. Nem kérdezted, igaz, de elmondom, má az, amit seng szeretek. Unatkozni. Most már azt is tudod, hogy mire vágyom a legjobban? Szórakozni. Minden szilveszterkor megfogadom, hogy egéei évben boldog akarok lenni s ez eddig mindig sikerüli Remélem, nem csalódom az emberekben. S amíg ten« veim és vágyaim lesznek, az emberek sem csalódnak be»« nem. Mondtam már, ugye, hogy pszichológusnak készüRSka Tegnap kezembe került egy könyv, és találtam benne egy szól amit, azt hiszem, meg kell jegyezned. Kontaktus hiánya. Oda volt írva a magyarázat is. Az emberi kapcsolatok elszürkülése. Tanuld meg ezt a kifejezést. Még arról is szó volt a könyvben, hogy atomizálódás, meg elidegenedés. De ezt már nem értettem. Azt írta a szerző, a tárgyak«« hoz, a munkához, az eszközökhöz kellene közelebb kerülni hogy az embereket megértsük.-A magány oldószere a tárgyak ismerete. Adjunk nevet a dolgoknak és legyőzzük őket! Hagyjuk, hogy a tárgyak és az emberek megszólítsanak bennünket! S helyreállnak majd a meglazult kapcsolatok... Nem egészen értettem. Mi az? Hagyjuk, hogy a tárgyak és az emberek megszólítsanak bennünket? Talán sikerül megszerezned a könyvel Te okosabb vagy és megérted. Kössz, hogy irtát fin, ugye, nem ígértem meg, hogy másodszor is válaszolni fogok? Üdvözöli I Jutka (-----------------------------------------------------------------------------------------------------------kAldi János. A QYERMEKKORI KÖRTEFÁRA Almomban még suhog a tüskés körtefa, mosódnak ágai elporlik lomb-szava, S alatta, mintha még ott ülne két üreg, s nézné a hold fényéi ahogy az megered. Jó Danka nagypapa. Katalin nagymama, mintha ott élne még. s mintha még szólana. De ez csak álom már, tünékeny-sugarú, elfogytak régen ők, s a fa is rég hamu. De olykor, álmomban, visszajön, megremeg, s mondja még az a fa a régi énekel Visszajön holdfénybea az a fa, s újra él fölzendül éjféltájt a bűvös terebély. Mosolyog derűsen, még most is ágazik, rezegted elmúlt, tündöklő ágait.------------------J-..J
