Dunántúli Napló, 1969. március (26. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-16 / 63. szám
1469. március 14 Dnnommi na?w»o«■ Lumpáciusz Vagabuntiusz Heltai lenő tündérbohózafa Tündérbohózat — habkönnyű, kedves mesejáték. De Heltai Jenő a habköny- nyű játékban erkölcsi ólomgolyóikkal dobálódzik, súlyos életkérdésekről moralizál. Ennek a moralizmusnak a súlya azonban nem nehezedik a játékra, nem. húzza le azt. Heltai nem boncolgatja az okokat, és nem is fogalmaz meg kemény ítéleteket, hanem mosolygó bölcsességgel old fel minden nehéz morális gondot. Elegánsan, fesztelenül, mélyen emberi optimizmussal, a megértés és megbocsátás nemes fölényével oktat ki. Pszichiáter, aki a legkeményebb igazságokat is sztaniolba csomagolja és képes rá, hogy a beteget — miközben lenyeli a pirulát — megmosolyogtassa. Honnét származik ennek titka? — Heltai Jenőnek megadatott a valóságnál időt- állóbb erő, a képzelet játékának ereje. 1943-ban dolgozta Szörnyű baj, nem nyert a sorsjegy! (Ronyecz Mária, Vári Éva és Paál László Jászaidíjas) Erb János felvételei A Jelenkor márciusi száma A Tanácsköztársaság 50. évfordulójának tiszteletére, a szokásosnál nagyobb terjedelemben, a jubileumnak szentelt gazdag szépirodalmi- és tanulmány-anyaggal jelent meg a folyóirat új száma. A lap élén Czine Mihály: Forradalom és irodalom című tanulmánya áll. A kitűnő irodalomtörténész értékes tartalmú, élvezetes stílusban megírt elemzése mély és sokoldalú képet nyújt a félszázad előtti periódusról. A jubileumhoz kapcsolódik a szám mindhárom szépprózai írása, Bertha Bulcsu: Át a Styx folyón című kisregénye, továbbá Békés Sándor és Sobor Antal novellája. A Baranya megyei jubileumi pályázatra beérkezett művek közül — Bertha Bulcsu kisregénye mellett — Pákolitz István Csertető c. elbeszélő költeményének részletét és Pál József Fegyverbe! c. művét olvashatjuk. A jegyzetek, emlékezések közül figyelmet érdeme! Major Máté önéletrajzi írása, Gál Istvánnak. Buday Dezsőről szóló emlékezése és Barta Lajosnak a Tanácsköztársasággal foglalkozó néhány publicisztikai cikke. Nagy L. Sándor új moszkvai levele a Művész Színház jubileuma kapcsán megjelent könyvekről és ünnepi előadásokról nyújt képet, Tüskés Tibor olvasónaplója pedig két jelentős műről számol be: Németh László Kiadatlan tanulmányok c. kötetéről és Kassák Lajos posztumusz verseskötetéről az Üljük körül az asztalt-ról. A képzőművészeti rovatban Szabó Júlia a Bauhaus képviselőinek a pécsi Múzeumban elhelyezett rajzairól írt ismertetést, Dévényi Iván pedig Körner Éva új Derko- vits-könyvét elemzi. A szám rajz- és fotóilluszt- rációi a Baranya megyei jubileumi pályázatra beérkezett művekef mutatják be. Csiriz: Haumann Péter á-t — ki tudja hányadik szerzőként — Johann Nestroy Lumpáciusz Vagabunduszát, amely korának — a XIX. század közepének — egyik legnagyobb sikere volt. Nestroy szatirikus-parödiszti- kus vénájú színész-író, a korabeli kritikák szerint nagy torzító hajlammal és tehetséggel rendelkezett: a torzítást egészen démonivá tudta fokozni. Ezt a több mint egy évszázadon át számtalan alakban megújuló művet formálta át Heltai. Jenő magyar színpadra, sőt, Heltai- színpadra. Vagyis báj, derű, lebegés veszi körül Lumpáciusz Vagabundusz és a három mesterlegény .történetét. Tündérhonban kezdődik a mese, ahol a mágusok panaszkodnak Sztelláriusz tündérkirálynak, hogy Lumpáciusz Vagabundusz megrontja fiaikat. Fortuna, a szerencse tündére fogad: Lumpáciusz Vagabundusz három korhely hívét a pénz segítségével jó útra téríti. A három mesterlegény: Cérna, a szabó, Gyalu, az asztalos, és Csiriz, a varga. De Fortuna veszít: a három legényből csak egyet sikerül tisztes útra terelnie, kettőt nem. Erre lép közbe Amoróza, a szerelem tündére, s a két megátalkodott vagányt, Lumpáciusz Vagabundusz két eddig még hűséges hívét a szerelem hatalmával eltéríti és megmenti a pokoltól. Az élet vissza-visszatérő súlyos kérdései: a pénz, a kispolgáriság, aztán a korhelység, majd a szerelem, a hatalom, a viszálykodás — mindezek mesévé változnak Heltai darabjában. De nem mesévé szelídülnék. Társa- tos tündér. Faludi László eredalmi súlyuk megmarad. Van a Nemzeti Múzeum irattárában egy levél. Ebben írja a szerző: fel kell rázni az emberek lelkiismeretét, rákényszeríteni őket arra, hogy magukba szánjanak, ráeszméljenek bűneikre, új életet kezdjenek, olyat, amelyben jóvátehetnek valamit abból, amit vétettek. De Heltai jó pszichiáter, nem dorongol le, hanem mosolyra fakaszt, nem fojtogat, hanem levegőt ad. Ezzel képes a legjobban gondolkodásra késztetni, ilyen kellemesen, a mesejáték hangulatával annak hízelgőén ellenállhatatlan igazságaival. Ennyit a darabról. S mivel a színház valahol mindig társasjáték, régen volt, vagy jelenkori szerzők, színházi emberek csábító, felemésztő, kíméletlen, de gyönyörű társasjátéka, — Sík Ferenc, a Lumpáciusz Vagabundusz rendezője őszinte jókedvvel belement ebbe a játékba. Szűzen hagyta Heltai Jenő darabját, éppen csak árnyalatnyi időszerűséget csempészett bele, s játszani engedte a szereplőgárdát. Egyébként is ismert erénye, hogy valami sajátos érzékkel tud egyensúlyozni az irányítás és a szabadság között. Keretet ad a játéknak, csak keretet, amit a színésznek kell kitöltenie szabad eszközeivel. Csakhogy ez a keret egyfajta' finom, raffinált sugallat is, majdnem provokáció: játszatok, élvezzétek a játékot, ez kell, de pontosan, szépen. És a színészgárda játszik, pontosan, szépen. Nem rutinból, hanem a könnyedségért kicsit mindig megszenvedve, a játék őszinte, komoly izgalmával, akkora komolysággal, amiből az igazi könnyű játék fakad. Tulajdonképpen szép sort lehet összeállítani azokból a színészekből, akik megértették a tündérbohózat levegőjét. Előbb azonban még egy fontos megállapítás a rendezőről: Sik Ferenc a játékosságban is mértéktartó, figyelembe veszi ugyanis, hogy mindenfajta játéknak valami naiv indítéka van, ezért rendezésével nem harsogja el mindjárt a darab elején, hogy itt mennyire könnyed játékról van szó, hanem meghagyja a közönségnek a fokozatos felfedezés örömét. Sztelláriusz tündérkirályt ifjú Kőmives Sándor formálja meg, remekül megérezve a figura kissé groteszk jellegét. Bánffy György Lumpáciusz Vagabundusza fékezetten játékossággal pergette a cselekményt, alakítása pontos, korrekt, sokszínű. A tündérbohózat sajátos hangulatába egyik legjobban beilleszkedő művész, Takács Margit alakítja Fortunát, a szerencse tündérét, aki három alakban jelenik meg a színpadon. A három alak Takács Margit játékában három igen határozott, nagyon jellemző vonásokkal meghúzott figura, mégis finoman összeötvözve az eredeti Fortuna egyéniségével. Kedves, jó alakítás Vág Mari naiv Heppiend-je. Amoróza — Vajda Márta játssza — fenséges, magabizdeti ízzel, kidolgozottén formálja meg Misztifaksz főmágust, fiát, Hiláriszt pedig Fü- löp Mihály viszi színpadra határozott, pontos alakítással. Bálint András játssza Gya- lut, az ácslegényt. Jól ellenpontozza a másik két alakot, a vargát és a szabót. Bősze György Cérnája eddigi pályafutásának egyik legjobb alakítása. Haumann Péter Csiriz varga szerepében a darab legtalálóbb, legpontosabb figurája, a tündérjáték levegőjét gesztus, mimika, mozgás és beszéd tökéletes összhangjával teremti meg. Paál László Gyurka .bácsija színes, gondos munka, Vári Éva és Ronyecz Mária Nánika és Fá- nika szerepében azt példázza, hogy kevés szóval, de kedves, könnyed mozgással hogyan lehet sajátos, s a színpadi ökonómiába mégis beépülő alakot teremteni. Bá- zsa Éva, a remek komika pillanatok alatt megadja egy jelenet alaphangját, játékát jól kiegészíti a két lányát alakító Sas Irén és Kálny Zsuzsa. Kovács Dénes Forgács asztalosmestere jól ka- rikírozott figura, Szabó Tünde Lenkéje kedves, könnyed, hiteles. Fegyelmezett alakítással illeszkedett a játékba Szalma Lajos, Petöházy Miklós, Bagó László, Győri Emil, Arany Kató, Kutas Béla és Bors Ferenc. Hagyományos megfogalmazás ez is: a díszlet, a jelmezek és maszkok jól illeszkednek az előadásba. Ez azonban rövidségé ellenére is a legnagyobb dicséret, mert Va- ta Emil díszlete, Vágó Nelli jelmezei, valamint Léka László maszkjai elérik azt a — ebben a vonatkozásban — legmagasabb színvonalat, amikor nem kellett külön csak rájuk figyelni. Hasonló értékű Bázsa Éva és Sik Ferenc közös koreográfiája. Az előadás sikeréhez hozzájárul a Ránki György zenei betéteit dirigáló Károly Róbert. Végezetül, a Lumpáciusz Vagabundusz előadásával jól bevált a Pécsi Nemzeti Színház törekvése: a színészek közötti merev rangsor helyett, kisebb alakításokban is rangosabb művészeket szerepeltető, a kollektív színjátszáson alapuló munka. Főldessy Dénes Pákolitz István: Ami lehet Aki a költészetben valami látványos és szórakoztató mutatványt, az emberfelettivé fokozott szenvedélyek vagy a révület izgalmait keresi, az Pákolitz István kötetében bizonyára csalódni fog. Aki a valóság helyett nyugtató idillt, valami titokzatos szépség mámorító varázsát várja a verstől — Pá- kolitzot annak sem ajánlhatjuk. Aki azonban „megelégszik” emberméretű álmaink, örömeink, bánataink, mindennapi küzdelmeink és megalkuvásaink, nyugtalanságaink, félelmeink és elégedetlenségeink egyszerű és érthető művészi megfogalmazásával — az sok szépséget, igazi műélvezetet találhat az Ami lehet verseiben. Pákolitz István költői pályáját nem a nagy meglepetések, hanem az egyenletes megbízhatóság jellemzi. Üj kötete sem hozott látványos megújulást, izgalmas fordulatot. Világszemlélete, látásmódja, alaphangulata alig módosult: most is az a kettősség, sőt ellentétesség feszül a kötetében, mint egész eddigi pályáján. A megszenvedett, kiküzdött nyugalom, a szüntelenül változó, vil- lódzó valóság-felszín lényeggé sűrítése, törvénnyé fogalmazása, sokszor szentenció- ba sűrítése az egyik • törekvése. A másik pedig az állandó nyugtalanság, elégedetlenség önmagával és a világgal szemben, az egyéni és társadalmi gyengeségek, gyarlóságok fájdalmas-ironikus vagy élesebben szatiri- záló megfogalmazása. A két ellentétes tendencia egymásnak feszülése, ugyanakkor egysége, harmóniája keltheti az állandóság, a fegyelmezettség, a lényegi azonosság érzését, amikor Pákolitz régebbi és új költeményeit olvassuk. Ez óvja meg ugyanakkor költészetét a megmerevedéstől, ez nyit további utat fejlődésének. A kötet verseit öt ciklusba osztotta a költő. Az első kettő, a Könny és az Őszi metszet versei a legszorosabVizucí'is nevelési konferencia a Tanárképző Főiskolán Március 11—12-én a Rajz tanszék rendezésében vizuális nevelési konferencia volt a Tanárképző Főiskolán, amelyen 27 rajztanár vett részt Baranya, Tolna, Vas, Zala, Veszprém és Fejér megye képviseletében. Ez alkalommal találkoztak . az idén végző hallgatók is a megyék szak- felügyelőivel. A konferencián az 1962-es re- formtanterv megvalósításához szükséges korszerű módszereket vitatták meg a résztvevők. A tanszék bemutatta kutatómunkájának azokat az eredményeit, amelyek rajztanításunkat vizuális neveléssé alakítják. Bebizonyosodott, hogy a tanszéken 10 éve folyó módszeres kutatómunka helyes úton jár, mert nem öncélú folyamat, hanem a rajztanárképzés gyakorlati feladatait szolgálja. A tanácskozás résztvevői erről rögtön meg is győződhettek, amikor a gyakorló iskola rajztermében megszemlélték a kiállított gyermekrajzokat, amelyek arról tanúskodnak, hogy a Rajz tanszék törekvései máris lemérhetők a' vizuális kulturáltság színvonalában. ban személyes, egyéni életkörből származnak. A nyitó vers (Régi album félálomban) az őszbe hajló férfikor félálmaiban a gyermekkort idézi, ugyanazt az „égszín szemű riadt kisgyereket”, „a szívünkből felsíró angyalt”, akiről előző kötetében az Évgyűrűk is szólt, akivel mindig szembe kell néznünk, hogy békességben éljünk önmagunkkal. A Könny ciklus többi költeménye meghalt édesanyjához és barátaihoz kapcsolódik. Sírokba néz a költő, s a maga számadására gondol. Édesanyjának jelképpé magasodó alakjában a sohasem pihenő, szüntelenül mozdító akaratot mutatja fel, az állandó tevékenységet, amely a leginkább ellene kiált a halálnak. Az Őszi metszet ciklus verseiben is a szomorkás, lemondó hang uralkodik. A lírai színhely többnyire a természet, a nyárvégi Balaton. „Én visszafelé nézek, kicsit szomorúan, kicsit mosolyogva” — írja a Bala- tonf enyves című versben. „Férfiú-nyaram tört paizs” — panaszolja a Nyárvég, „Meddig maradhatsz még?” — kérdezi a Tristis, s a harmóniát a természetben és a világ apró, de alapvető dolgaiban találja meg. A vizek, egy pohár bor, a nyárfalomb — egyszerre kelti fel a fájdalmas szomorúságot és nyújtja a vigasztaló feloldódást. A ciklus legszebb verseiben (Tékozló, őszi metszet) harmónia és szomorúság magasabb, általánosabb szintre emelkedik, a feloldódást itt nem a természet, hanem az ember adja. Pákolitz István korábbi köteteinek ismeretében nem meglepetés, hogy az Ami lehet versei is nagyon tudatosan rendeződnek ciklusokba, s ezeken belül s egymásra vonatkoznak, vitatkoznak vagy párhuzamosan futnak a költemények. Ebben a kötetben az első két ciklus személyesebb indítékú verseivel a két befejező ciklus, a Szomszédoló és a Nyugtalan tart egyensúlyt, amelyekben a tágabb érvényű, társadalmi és nemzeti gondok, reflexiók kaptak helyet, s a kötet tengelyében, középütt sorakoznak a címadó Ami lehet versei. A szomorú alaphangulat eltűnik itt, elégedetlenség, vidámság, játékosság, irónia és tömör bölcselkedés vitatkozik egymás-, sál. Itt helyezkedik el a legtöbb műveltség-élményből született vers és a művészekhez, írókhoz, festőkhöz kapcsolódó művek. Emellett a műhelyét is mindig tisztán szerető költő új vallomásai a mesterség gondjairól. A Rousseau kertje közvetlenül szól a bevezetőben említett „megszenvedett nyugalom”- ról. Az öregedő, magányba zárkózó művész áll előttünk, akinek „Végül is marad a kert”, de nem a magábaros- kadás, mindenbe belenyugvás színhelyeként, hanem a megújulásra. A költészet létproblémái ebben a ciklusban nem világmegváltó gondok. Egy kevéske boldogságra, „sóhaj- nyi örömre” vágyakozik az Ami lehelben, s a Rigó-ban is „a kótás kis ars poetica” legíényegét a „madárszívnyi öröm”-ben látja. A költészet lehetőségeiről nincsenek illúziói. „Nagyon makacs a gonoszság. / S a szónak alig van hitele.” — írja egy másik versben. S ugyanebben a megoldás: „Ami látszatra fölösleges, mégse történik hiába. S az igaz is igazabb lesz, ha szépen mondod. Se több, se kevesebb: ennyi a dolgod.” (Se több, se kevesebb) Aki csak eddig a versig olvassa Pákolitz kötetét, aligha kap róla hiteles képet. Amit itt arról vall* mennyi a dolga, nem abszolutizálható. Az adott vers körén belül hiteles az idézett megfogalmazás, de nein ez Pákolitz egész költészetének foglalata, határa. Több ennél, ebben a kötetben is. A befejező két ciklus, a Szomszédoló és kiváltképpen a Nyugtalan bizonyítja ezt. Az előbbi jugoszláviai utazásához fűződő élményeiből született néhány vers csupán, legfontosabbjuk az Adria. A Nyugtalan tizenöt költeménye azonban csaknem kivétel nélkül jelentős vers. A kötet summázata, legmagasabb szintje ez a ciklus. Amit a költő a korábbi ciklusokban feltárt vívódásai során legmagasabb szintjén tudott megragadni, azt itt helyezte el. A legjobban sikerült a Keserves. Az Óh, terebélyesedő szabadság! utolsó szakaszaiban mintha lenne valami nem elég mélyről fakadó, külsöségesebb íz, a Keserves azonban mindvégig jellegzetesen Pákolitz-hang, a kedé- lyeskedő ironizálás és a belső elkeseredettség különös, szuggesztív groteszkje. A Páska szomorúsága is tágabb érvényű, sötétebb, tragiku- sabb árnyalatú, megdöbbentőbb, mint a korábbi emlékezés-forrású versek. A Nyugtalan méltó folytatása annak a sorozatnak, amely A sárga fal idején kezdődött Pákolitz költészetében. Aligha véletlen, hogy a kötet legszebb szerelmes verse, a Naponként is ebbe a ciklusba került. S végül, lezárásként a Nokturno, miként a kötet első verse, ez is gyermekkorig visszanyúló álom- és életsummázás. Végleges feloldást, lezárt válaszokat tehát ez a kötet sem ad. Azt nyújtja, amit a költészet tehet: követi a múló időt, s új, magasabb szinten próbálja megfogalmazni az egyén és a közösség új kérdéseit. Szederkényi Ervin * *
