Dunántúli Napló, 1969. február (26. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-09 / 33. szám

PWtlefcreérS. pimanfaii na« to Páros merülés Dévényi Róbert drámája a Pécsi Nemzeti Színházban Eredeti bemutató — hirdeti a színlap Dévényi Róbert drá­máját, a Páros merülést. Ez a közlés a nézőnek szól, felhív­ja figyelmét, hogy új, itt szü­letett, itt alakult színpadi mű­vet láthat, — hiszen a dráma valójában csak a színházban „készül el” — előítéleteket kéretik hát félretenni! S a kritikus talán még job­ban teszi, ha megszívleli a plakát kimondatlan intel­meit, nem gyárt dramaturgiai skatulyákat, átengedi magát a színpadi hatásnak. A páros merülést ketten hajtják végre. Dr. Vedres At­tila és felesége Márta költöz­nek le Budapestről Dombos­ra, az istenhátamögötti „já­rási véghelyre”, hogy elkezd­jék az életet, a munkát úgy, ahogyan elképzelték, ahogyan embernek érdemes. Attila friss diplomával pályázta meg a dombosi ideggyógyintézetet, az egész országot bejárt, gyó­gyíthatatlannak. elkönyvelt el­mebetegek telepének főorvosi státuszát. Mái-ta — baráti kör­ben népszerű nevén Bodri — első, sikertelen házassága után szintén itt találja meg hiva­tását; a helyi könyvüzlet ve­zetőjeként amolyan , kai túr- központtá” válik a község életében. Mindkettőjüknek hi­te és szenvedélye a munka, eredményeik és terveik van­nak. Két éve élnek Domboson és úgylátszik, legkedvesebb szórakozásuk, a béka-sport ki­fejezésével élve, — a merülés sikerült. A „nitrogénmámort” egy váratlan revizió szakítja meg Bodri üzletében. A leltár­hiány tízezrekre rúg. A vizs­gálat megteremti Vedresék körül a bizalmatlanság, a san­da gyanúsítgatások légkörét. Attila hónapok óta húzódó igazgatói kinevezését végleg elutasítják. Bodrinak pedig felajánlják a csendes távozás kegyelem-lehetőségét. Ebben a helyzetben Attila nem látja értelmét, hogy továbbra is Domboson maradjanak, elvál­lal egy passzív minisztériumi állást. Márta azonban nem fu- tumodik meg, a szakítás árán is Domboson marad, hogy be­bizonyítsa ártatlanságát, vé­gigjárja kálváriáját. E rövid tartalmi kivonat természetesen korántsem ele­gendő a drámai anyag ismer­tetéséhez, annál is inkább, mert ezzel már a színházi elő­adás helyettesítésének értel­metlen feladatát vállalnánk magunkra. Ez a pár mondat csak azt az állításomat hiva­tott alátámasztani, hogy Dé­vényi Róbert társadalmi drá­mát és nem társalgási darabot írt. E lényeges különbség hang­súlyozását pedig a Pécsi Nem­zeti Színház előadása, Dohai V ilmos rendezése teszi szüksé­gessé. Dohai jól látta, hogy á Pá­ros merülés írói szándék te­kintetében ritka vállalkozás újabb drámairodalmunkban. Dévényi nem kacérkodik az abszurdokkal, nem akar „le­számolni a múlt örökségével”, még csak egy valamirevaló formabontással vagy elidege­nítési effektussal sem próbál­kozik. Aktuális, jelenidejű konfliktusokat teremt, s majd­hogynem az arisztoteleszi ér­telemben vett formai szigora ennek a drámai anyagnak át­tekinthető, póztalan előadását kívánja szolgálni. Mindez írói erény. Dohai akkor téved, mikor e puritán­ság színpadi megfelelőjeként beszélgetés-sorozattá rendezi a jeleneteket. Mert kétségte­len ugyan, hogy a darab első­sorban párbeszédekre, kis- monólógokra, — tehát szöveg­re és nem akciókra épül, de szűkén értelmezett álláspont lenne, a drámaiságot a cselek­ményesség kizárólagos függ­vényévé tenni. A Páros merü­lés szövege — helyenkénti epikussága ellenére is — drá­mai szöveg, mert két ember jelleme, magatartása, sorsa változik, tükröződik általa. És ezek a sorsok természet­szerűleg túlnőnek önmaguk jelentőségén, kisebb-nagyobb áttétellel mindannyiunk éle­tének motivációját jelzik. Ép­pen az általánosításnak, a problémák átélésének ez a mindenki számára felkínált írói lehetősége indokolná — és végső soron bizonyítaná is — a Nemzeti Színház jóval fel- fütöttebb, szenvedélyesebb előadását. S bár kétségkívül olcsó vul- garizálás lenne a dráma ha­tóerejét „a mindenkinek meg­van a maga Dombosa” kapta­fa-jelszavával magyarázni, mégis, mint minden közhely, ez is tartalmazza egy részét az igazságnak. Vedreséket dom­bosi álmaikból társadalmi té­nyezők ébresztik fel, magán­életükbe, legszemélyesebb kapcsolataikba is azok szól­nak bele, — tényezők, melyek országszerte valóságosaik. Társalogni ezekről csak azok tudhatnak, akik elefánt­csonttornyuk védelmében játsszák a szemlélő szerepét. Akik élik az életet, akiknek húsába vágnak az összeütkö­zések, azok képtelenek erre. Azok egy drámát élnek — ^mint Vedresék — és őket ját­szani drámai feladat. A rendezés koncepciózus visszafogottsága azonban nem egyszer ott is epikussá, drá- maiatlanná teszi a jelenete­ket, ahol az nem írói szándék vagy hiba A párjeleneteket általában példaként említhet­jük ebből a szempontból. Két ember beszélget, vagy egyik mesél a másiknak, — még ak­kor is, mikor éppen életük to­vábbi alakulásáról döntenek. Attila és Bodri éjszakai nagy­jelenete, a Maraffkó—Bodri találkozás, a harmadik felvo­nás vége — három kulcsjele­net, mely ebben a hibában szenved. Félreértés ne essék, nem va­lami egetrázó, kulisszahasoga­tó teatralitást kérek számon az előadástól. Pusztán a drá­mai helyzetek következetes rendezői-színészi kidolgozása mellett kardoskodom, többek között azért is, mert ennek meglévő hiányosságai olyan dramaturgiai hibákat sejtet­nek, melyek nerrj a darab sa­játjai. A telefonok és Bodri első férjének jól időzített levele primitívnek ható deus ex machinájára gondolok. Hiszen ezek a telefonbeszélgetések például mindenható szerepet látszanak betölteni. Színpadi hatásuk már-már fetisizáló- dik, a telefon megváltoztat mindent, a telefon a lesben álló fordulat! De miért érezzük ezt? Va­lóban így lenne? Nem hiszem. Egy háromfelvonásos darab­ban, mely egyetlen helyszí­nen, 48 óra leforgása alatt ját­szódik, a néző természetesnek fogadja el a külvilággal való kapcsolat művi eszközeit — Hogy ebben az esetben mégis bántó beavatkozásnak érzi ezeket a dráma zárt világá­ba, annak oka a telefonbe­szélgetésekre való reagálások kidolgozatlansága. Például: Attila — miután elhatározta. Román operaénekesnő Georgetta és Lauretta szerepében Február tizenegyedikén, kedden román operaénekesnő érkezik Pécsre: Lukrécia Po- pescu Lobodan. A művésznő a cons tan zai román színház tagja, a társulat szopránéne­kesnője. — Mikor lép fel a mű­vésznő Pécsett? — érdeklőd­tünk a Pécsi Nemzeti Szín­ház titkárságán. A válasz: , —» A vendégművész február tizenegyedikén, kedden már próbál a színházban Nagy Fe­renc zenei igazgató irányítá­sa mellett. A két Puccini kis­operában, a Köpenyben és a Gianni Schicchiben lép fel. A Köpenyben Georgettát, a Giarani Schicchiben pedig Laurettát énekli. Mindössze egy előadáson, mégpedig feb­ruár tizenkettedikén, szerdán este. A két barát (Győri Emil és Bálint András) hogy otthagyja állását — meg tudja telefonon, hogy egyik betegével mi történt a telepen. És azonnal indulna, hogy rendbehozza a dolgokat. Eb­ben a jelenetben két telefon­nak Is tanúi lehetünk, és At­tila feleleteiből, majd magya­rázatából tudjuk meg az ese­ményeket. Ez valóban nem a legdramatikusabb megoldás. De nem is ez a lényeges. A dráma ott kezdődik, mikor Márta rádöbben, mit jelent Attila számára még mindig a telep, hogy nem fogadhatja el tőle az áldozatot, nem enged­heti, hogy miatta otthagyja a hivatását. Ez a drámai követ­kezmény azonban elsikkad, és így természetszerűen az in­duktív telefonok nyernek ön­célú hatást. A harmadik felvonás végén érkező levél adekvát reakcióit is hiába várjuk. A Bodrit ala­kító Ronyecz Mária adósunk marad azzal a felismeréssel, hogy ez az Attila lényegében már csak ugyanazt az életfor­mát tudja felajánlani neki, amit első, csődbejutott házas- ' sága is jelentett. És ezzel tulajdonképpen el-• jutottunk a szereposztás prob­lémáihoz is. Bodri nagy női szerep, az ő magatartás-fejlő­dése, az életben megszerzett hely megvédéséig, a hiva­tásért való küzdelem vállalá­sáig való eljutása, a Bodri­ból Mártává válás folyamata alkotja a darab gerincét. Ro­nyecz Mária színészalkatának alapvető sajátosságaival kény­telen megküzdeni a szerepért, de ez nem sikerülhetett teljes eredménnyel. Az ő Bodrija már első színrelépése pilla­natában magabiztos, határo­zott, súlyos figura, ami leg­jobb esetben is csak a dráma végén, a történtek után lehet­ne indokolt. Ronyecz érzi ezt, és megpróbál könnyed, fele­lőtlen, lelkes naiva lenni, ily- módon modorosságokba, eről­tetett harsányságba esve. Bálint András Attila szere­pében az ellenkező végletről kísérli meg a főváros alakját, realitásérzékét, józan szkepti­cizmusát, szenvedélyét, majd kiábrándultságát hitelesíteni. Ö ugyanis fiatal ehhez a sze­rephez. Nem korban, hanem szintén egész alkatában tér el Vedres Attilától, — fiatal hozzá, de nem évei számát, hanem megjelenését, arcát, hangját, érettségét tekintve. — Teéaiágér-kórbőT alig kilábalt figurájának legfeljebb tudo­mányos terveit hisszük el, eredményeit korántsem. Ez a karakter-devalváció pedig is­mét a drámai hatást gyengíti. Szabó Tünde és Győry Emil jól oldották meg feladatukat, Erb János felvétele s hogy értékelésüknél meg kell elégednünk ezzel a sab­lon-megállapítással, arról nem ők tehetnek. Az untermann szerep, amit a darabban be­töltenek, írói megoldatlanság. Paál László egyéniségét igyek­szik érzékeltetni Maraffkó, a lehetőségekhez mérten jóin­dulatú revizor alakjában, de egyetlen jelenetében nem irá­nyíthatja magára a drámai ér­deklődést, mert ez is csak Már­ta szempontjából lehetne je­lentős. Űj magyar drámát bemutat­ni mindig tiszteletreméltó vál­lalkozás, hiszen művészi és gazdasági vonatkozásban egy­aránt fokozott kockázatot je­lent. Épp ezért hálátlan ün­neprontásnak, kákán is cso­mót kereső kicsinyeskedésnek tűnhet ennyi kifogás azzal a színházzal, azokkal a művé­szekkel szemben, akik vállal­ták mindezt. De hangsúlyoznunk kell, hogy ősbemutatóról van szó, és ebben az esetben a dráma a közönség, a színházi közvé­lemény, sőt némiképp még drámairodalmunk értékrend- szerében is jó időre az első bemutató alapján foglalja el helyét. És ezt meggondolva a dráma ügyét kell elsőnek te­kintenünk. Mészáros Tamás A Jelenkor februári száma Arató Károly, Csordás Já­nos, Gyurkovics Tibor, Sze­pesi Attila és Toldalagi Pál versei képviselik a lírát a Jelenkor februári számában, a szépprózát pedig Szentivá- nyi Kálmán és Thiery Árpád novellája. Az irodalmi tanulmányok közül kiemelkedik Czlne Mi­hály Ady, Móricz és Krúdy- portréja, továbbá Szabó B. István Darvas József 1945 utáni pályáját elemző írása. A képzőművészeti rovatban Hallania Erzsébet Németh János zalaegerszegi kerami­kust mutatja be. Bodri Fe­renc új krónikájával jelent­kezik, Takács Imre három székesfehérvári kiállításról, Mendöl Zsuzsa pedig Hor­váth Olivér pécsi kiállításá­ról számol be. Figyelmet érdemel Taxner Ernő jegyzete a mai irodal­mi műveltségről és Rónay László írása Trencsényi Waldapfel Imréről. Az új számot Lantos Fe­renc rajzai díszítik, műmel­lékleten pedig Németh János kerámiáiról, továbbá Rétfalvi Sándor és Fürtös Ilona egy- egy művéről kapunk illuszt­rációt. Élen a Piroskám Melyik darab hány elő­adást ért meg? — erről ér­deklődtünk a Pécsi Nemzeti Színházban. A válasz: az élen az „Isten véled édes Piros­kám” áll, mégpedig 45 elő­adással, de legkevesebb to­vábbi 15 előadást ér majd meg. Jó helyet foglal el a sorban Ránki György gyer­mekoperája, a „Muzsikus Pé­ter” 41 előadással. A „Luxem burg grófját” 32-szer, a „Pil­lantás a hídról” című Arthur Miller drámát 25-ször ját­szották. A még műsoron lévő Shakespeare vígjáték, a „Sok hűhó semmiért” mintegy 27 előadást ér majd meg, a két Puccini kisopera pedig 15-öt. apozgaías Kik is azok a hippik? Rövid időn belül a viccla­pok felkapott figurái lettek a hippik, néhány újság pedig aggódó hangon írt az ifjúság körében jelentkező újabb „hó­bortról”, mely a múlt év fo­lyamán a mi határainkat is átlépte. Némely fiatalok, egye­lőre inkább a fővárosban, nyugati kollégáikat utánozva, gondozatlan hajjal, rikító, mindenféle kacattal ékített öl­tözetben, a semmittevés filo­zófiájának jegyében igyekez­nek hívéül szegődni ennek a mozgalomnak. Mint azonban az egyéb, Nyugatról jövő áramlatoknak, a hippizmus- nak is, a társadalmi szerve­zettség más jellege következ­tében, csak formális hatása lehet nálunk, mely főleg a külsőségek átvételében nyil­vánul meg. Ennek ellenére magára a jelenségre érdemes felfigyelni, és a benne rejlő potenciális veszélyeket nem intézhetjük el puszta kézle­gyintéssel. Az Üj írás januári száma külön fejezetet szentel a fia­talok e . különös csoportjának a vizsgálatára. Érdemben elő­ször Kenedi János tartalmas cikkét (A hippik békés láza­dása) kell megemlítenünk. A szerző Art Lieberman, Hippi forradalom című dokumen­tumfilmje alapján foglalkozik a kérdéssel. Elsősorban az amerikai hippikről van szó, de az adott jellemrajz vala­mennyi nyugati országban fel­lelhető hippire ráillik. Kenedi részletes leírásában beszédes képet fest a hippik életmód­járól, viselkedéséről, elemzi filozófiai, politikai nézeteiket, s mozgalmuk várható ered­ményét, fejleményét. A hip­pik lázadását vegyes érzések­kel fogadják, mint ez a Hosz- szúhajú veszedelem New Me­xikóban című cikkből is ki­tűnik, mely az egyik amerikai városka újságjában jelent meg. A hazai hatásról Pintér Ta­más érdekes riportja számol be (Fáznak a hippik). A szer­ző öt olyan fiatallal beszélge­tett, akik elhagyott barlangba menekültek a fővárosi ottho­nok komfortja elől, mert úgy érezték, igazi szabadságukat ott élvezhetik, a természetes élet ott adatik meg számuk­ra. Mint a cikk bizonyítja, nem egyszerű kalandvágyról van szó ez esetben, többről, egyfajta életszemlélet torzító hatásáról, melynek veszélyei­re még idejében fel kell fi­gyelnünk. Az összeállítást Allen Gins­berg, Garai Gábor, Tornai Jó­zsef a témához kapcsolódó költeménye, valamint Law- rwnce Ferlinghetti fogháznap­lója teszi teljessé. Fő kérdés: a hatalom Az utóbbi években egyre több tanulmány foglalkozik az új magyar próza átfogó jellegű felmérésével, \ragy ezen belül egy-egy részprob­léma alapos, gyökerekig ható vizsgálatával. A kritikusok, irodalomtörténészek figyelmé­nek irányulását nyilván befo­lyásolta az a tény, hogy or­szágos, sőt európai viszonylat­ban érdeklődést keltő művek sorával gazdagodott prózairo­dalmunk, gondolok itt Sarka- di, Sánta, Fejes regényeire. A Kritika ezévi első szá­mában Béládi Miklós közöl részletet tanulmányából (Feje­zetek a felszabadulás utáni magyar próza történetéből), mely a teljesség igényével próbálja felmérni prózánk közel negyedszázados fejlődé­sét. Figyelmét az időszak tör­ténelmi fordulópontjaira össz­pontosítja, s ezeknek sokolda­lú elemzésével igyekszik ma­gyarázatot adni egy-egy irány­zat, törekvés kialakulására, érvényre jutására. Szabolcsi Gábor a Kortársban (Etika, valóság, elkötelezettség) a legfrissebb kiemelkedő sike­rekkel büszkélkedő, prózai művek eszmei töltését s en­nek a töltésnek a kisugárzá­sát vizsgálja. Sarkadi után, Sánta, Fejes, Szakonyi és Cse­res is elérkeztek a minden kor íróit izgató, nagy kérdés­hez, a hatalom kérdéséhez. Főleg arra keresik a választ, hogyan tartható fenn a hata­lom s az egyén viszonyának morális egyensúlya? Meddig terjed a hatalmat gyakorlók hatásköre és hol ér véget az egyén autonómiája? A kérdé­sek fölmerülése íróink fele­lősségtudatának megnöveke­dését, s szocialista irodalmunk felnőtté válásának állapotát jelzi. Megoldódik legnagyobb gondunk? Társadalmunk súlyos gond­ja a lakásprobléma. Egyelőre sajnos még az igénylőket sem tudjuk kielégíteni, nemhogy az igényekkel a maga sokré­tűségében foglalkozhatnánk. A múlt súlyos mulasztásai ma is éreztetik hatásukat. Építőiparunk fejlettsége nem éri el a kívánt szintet. így aztán nem lehet csodálkozni azon, hogy — mint Fonál Sándor a Valóságban megje­lent cikkében írja — az egy főre eső lakásméretef tekint­ve Európában az utolsó he­lyen vagyunk, s a nálunk ala­csonyabb fejlettségi fokon lé­vő országok némelyike is több lakást épít évenként relatíve, mint mi. A lakásgond komoly szociális gondokat von maga után. Csak örülhetünk annak, ha valaki a helyzet súlyosságán oly eredeti, első olvasásra ta­lán kicsit merésznek tűnő el­gondolással akar segíteni, mint Liska Tibor, kitűnő köz­gazdász, aki a Valóságban nem kevesebbről ír, mint a következőkről: „A további la­káskiutalás teljesen megszű­nik. Senkinek sem kell kér­vényezni, sorban állni, hosszú ideig várakozni vagy feltétle­nül tetemes összeget össze­gyűjteni ahhoz, hogy lakás­hoz jusson. Bárki, bármikor szabadon bérelhet bármilyen állami lakást, ha nem tud vagy nem akar saját lakástu­lajdonossá válni”. Mindez, Liska szerint a szabad lakás­kereskedelemmel érhető el, melynek anyagi és szervezeti megvalósításáról, kivitelezhe­tőségéről a rendkívül figye­lemre méltó tanulmány bősé­ges részletességgel tájékoztat. Kovács Sándor

Next

/
Thumbnails
Contents