Dunántúli Napló, 1969. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-09 / 33. szám
Békés Sándor VÉGIG A SIKÁTORON A* utcák sötétek voltak és néptelenek. De ezt csak Jóval később vette észre. Botorkált, céltalanul. Nem érdekelte az idő. A zajokat figyelte, a szomszéd, forgalmasabb utcákról átszűrendő motorberregést. Aztán az ablakokat. Felnézett minden emeletre. Ha fényt látott, meg is állt Néha megszédült, ha sokáig bámészkodott, a nyaka is meg- gémberedett. Ilyenkor dühös lett. De a magány már régóta nem bántotta. Régebben, egy-két évvel ezelőtt még szerette volna, ha az emberek a kocsmában leülnek az asztala mellé, talán még egy fröccsöt is hozatott volna nekik, de most már nem bánta, ha állnak, s az se fájt neki, hogy egész este nincs hozzá egyetlen szavuk. Utoljára akkor próbálkozott az emberekkel, mikor kiadták a munkakönyvét Akkor úgy érezte, szétpattan a melle, ha nem mondhatja el, hogy igenis ő ütött először, sőt: egyedül csak ő ütött, mert azt a másik, az a senki, az még a karját sem emelte fel. Csak állt, nézett, s vitatkozni se próbált, tagadni se, csak azt ismételgette, hogy rossz a gép, mondta ő már hónapokkal előbb, nagyon rossz, ócskavasnak való. És mikor belevágott a pofájába, fel se hördült, csak megsimogatta olajos kezével az ütés helyét, s vadami olyasmit mormogott, hogy „lám-lám, mi mindent elbír a mi szocializmusunk”. És neki ettől az agyára futott a vér, attól a szótól, hogy szocializmus, vagy talán még inkább attól, hogy ez a senki, aki minden vasárnap misét hallgat, azt meri mondani, hogy a mi szocializmusunk. Újra ütött, de már nem tenyérrel, nem bizony, az ilyent nem simogatni kell, törjön a csontja, fröccsenjen a nyála, ha kell, dögöljön meg, de ne mondja, hogy a „mi szocializmusunk”, semmit se mondjon, azt pedig egyáltalán ne, hogy rossz a gép. A Heisenger úr gépe talán jobb volt? Akkor lehetett dolgozni? Akkor lehetett csodát művelni? Most nem lehet? Most elég a pofáaás? Nyolcvan százalékot csinál hetek óta, miatta van hátralékban a műhely, s akkor nyafog, szidja a gépet? — Először csak ütött, de hogy az a senkiházi ellenkezés nélkül összerogyott, bele is rúgott, másodszorra azonban megbicsaklott a lába, s akkor eszébe jutott, milyen jó lenne, ha itt lehetne a régi csizmája, abban nem kellene óvatoskodnia, az bírja. Ezt szerette volna elmondani az embereknek, meg azt, amit a bíróságon belefojtottak. Mert a csend és fülledtség majd szétfeszítette a tárgyalótermet. Pár méterre állt a bíró asztala előtt, de semmit se látott az arcából. Néha megfeszítette az izmait, koncentrálni akart egész testével, de nem tudta elűzni magától a felismerést, hogy fél ettől Baranyi Ferenc: Naplójegyzetek Európából L MILENA NICCOLIM Milena szép volt és olasz, sosem kívántam szebbet, hűshullámú sötét haján halk barcarola zengett. Hűshullámú haja lehullt vállának parazsára, sistergett test-tüze g a hús • hullám találkozása. Milena, ha lobbot vetek testednek parazsától, hűvös hajaddal önts nyakon — úgy óvj a tűzhaláltói (Modena, 1967.) 2. FÖLDIM Folyóm, jóestét! — mondom ismerősen, s ő viszonzásul csobban egy nagyot, kalapomat megemelem és ö is megemel, lm, egy pörge kis habot. Barátom rég a Duna, jó barátom, beszél, meghallgat, szóbaáll velem, mi mindent mond a végtelen s mi mindent mond el, kit szóra bírt a végtelen!... Költőt s folyót mélysége tesz rokonná, s mindkettő messzi kékségekbe vág... A Duna indul, várja már a tenger, köszön — s tűnődve hömpölyög tovább. (Belgrád, 1968.) Jankóvich Ferenc: Veled maradtam Végre győztem önnön háborúmon, egy kis napfény áttűzött borúmon! Futó mosoly volt, pici gyermeké... Míg áll a háború, a szörnyeké ... Miért, míg gyermek: biztatás, mosoly — és mire felnő: kárhozás, pokol? Van unokám... Nem hiába kesergek: hogy miért lesz ördöggé a gyermek? Hamis gyógyszer a bölcsesség, belátom. Rossz orvosság az ég derűje, mákony. Többet ér sok rossz „gondolat” helyett egy ezüsthíd a Balaton felett?... Karácsonyra, ím, veled itt maradtam, — Kár, hogy az ezüsthíd is járhatatlan! Vigaszom is te vagy, kis legény, csillagszóróm szemedben a fény. Nem tudom, mire megnőlsz, lelkem-lelke, fénykorona borul-e még fejedre? Arcodon megmarad-e a mosoly? S mi vár? A kard? A kereszt? vagy a toli? A vágy az vágy... Ez nem csalóka álom, ha meghalok is, átüt a halálon és mindenen túl csillagzik reád: hogy tebenned már szebb lesz a világ. az embertől. És a csendtől is, amely újra meg újra felzúgott fülében a bíró szavai után. — Megértette a vádat? — Igen. — Tehát bűnösnek érzi magát? — Nem... — mondta, és el kellett harapnia a szói mert majdnem kicsúszott a száján, hogy „elvtárs”. Kissé oldalra fordult, végignézett a zsúfolt padsorok felett, az arcokon, akik eljöttek, hogy tanúskodjanak ellene, és az idegeneken, akik úgy bámulták, mintha ismernék, s akkor még egyszer azt mondta: — Nem, bíró úr. Egyáltalán nem. Néhányan morogni kezdtek a háta mögött. Kissé feléjük fordult: — A földosztásnál sem éreztem ilyesmit, és akkor sem, mikor azt mondták, kergessük el a gyárosokat... és ötvenkettőben se... Vagy csak akkor kellettem? ... Megfeledkezett az ügyészről, az őrökről, a tanúkról, úgy érezte, most még mindent meg lehetne változtatni, mindenkit meg lehetne győzni, de a bíró arca egyszercsak - eltakarta előle a termet, 8 a hangja bár alig hallatszott, valamit felfakasztott benne, amitől egyszerre elment a kedve, hogy bármit is mondjon. — Ez egészen más dolog. A becsület nem bérlet. Nem évekre szól. Minden nap meg kell váltani. Magának is. Mindenkinek... Az nem fájt neki, hogy „bűnösnek” találták, kesergés nélkül lehúzta volna a három hónapot, ha egyetlen szem- villanás azt mondta volna, hogy jól van, te a mi emberünk vagy, nem érdekes ez a ceremónia: számítunk rád. De az arcok nem mondtak semmit, porcelánból volt minden arc, és ismerőst sem látott a hivatalos emberek között, mikor elvezették; senkit a régiek közül; és hiába kezdte el újra meg újra, hogy ki volt ő, mit köszönhet neki a proletár- diktatúra, leintették, hogy nem ide tartozik. Mikor kijött, első útja a gyárba vitt. Mert végiggondolta odabent százszor is a dolgot: százszor és százféleképpen: de az eszébe sem jutott, hogy az igazgató komolyan gondolja az 5 áthelyezését. Ismerte a szokásokat, megért néhány hasonló esetet. Ügy számított, hogy más üzemrészbe helyezik, esetleg ideiglenesen csak csoport- vezetői helyre, persze a régi bérrel. Jókedve volt és erősnek érezte a karjait, még dúdolt is, és úgy lépkedett, mint régen. Néhány kilót fogyott ugyan a három hónap alatt, a nyakán vette észre, mert bár végig begombolta az ingét, nem érezte az ingnyak megszokott, egyenruhára emlékeztető szorítását Arra a szemét emberre se haragudott, most nem, bár a börtönben néhányszor, szórakozásból végiggondolta, mi is lenne, ha úgy lehetne, mint akkoriban. A haverok is eszébe jutottak, a százpróbás, kemény emberek, akikről mostanában olyan keveset hall. Még Bódoggal találkozik a legtöbbet, gépkocsivezető lett, s egésznap a városban furikázik. Olyanról is tud, aki most is szolgál, de ezek neki semmit sem jelentenek, az igaziak, a legkeményebbek, akikkel annyi mindenen keresztül ment és annyi mindent próbált, nincsenek sehol. Határozott volt és jókedvű. ’A'gydÄdyaröh élőre köszönt az embereknek. Mosolygott. Tudta, hogy megbámulják, összesúgnak a háta mögött Egyenesen ment. keményen, mint a díszszemlén. Tervekkel volt tele, ötletekkel és — emlékekkel... A titkárság ajtaja előtt megtorpant, megigazította magán a ruhát, s aztán kopogtatás nélkül belépett A titkárnő szája elé kapta a kezét — Ácsai elvtárs? — Bent van... — mutatott a titkárnő zavartan a párnázott ajtó felé. — Nagyszerű. — Mindjárt szólok. — Nem kell. Az idegeneket szokás bejelenteni — mondta, s félretolta az útból. Most vette csak észre, milyen hatalmas az igazgató szobája. Egy zöld színű, furcsán-puha szőnyegen kellett végigmennie. Az igazgató háttal állt neki, egy iratszekrény előtt, s csak akkor fordult meg, mikor közvetlen melléje ért. Arca merev volt, s erről eszébe jutott a bírósági tárgyalás, és a porcelánképű idegenek. Érezte, hogy megfeszül valami a torkában, de nem akarta,'hogy rossz kedve legyen. — Szervusz — mondta könnyedén. — Szervusz, Ácsai elvtárs. Az igazgató bólintott — Letelt?’ Idegen volt a hangja is. — Igen. Ez az első utam... — Jól van. Ülj le. A kényelmes fotelek megzavarták. Állni valahogy jobban szeretett. Szemtől szembe. Az Igazgató hangja is más lett. Csendes volt, szelíd, de más, mint ahogy ő képzelte. — Mi a terved velem? — Majd megbeszéljük. — Ezért jöttem. — Természetesen rajtad múlik. — Hogy érted ezt? — Az emberek nem szeretnek. Mindent el kellene követned ... — Eddig is ezt tettem! — De most másképpen. Egészen másképpen. Vagy tényleg nem érted? Ügy nem lehet. Nem szabad... És persze most nehezebb is, hisz már nemcsak ők függnek majd tőled, hanem te is tőlük. Akik együtt dolgoznak, azok nincsenek egymás nélküL — Hová akarsz küldeni? — A szegecselőbe. — De hisz ott Bécs elvtárs a csoportvezető...! Az igazgató letette a kezében tartott iratokat. — Igen. — És én ...? — Te szegecselő leszel. Ma már nem emlékszik, lehet, hogy káromkodott Az is lehet, hogy ganénak nevezte az igazgatót. Minden lehet Bevágta maga mögött az ajtót s bár minden dühe és megaláztatása benne volt ebben a görcsös rándulásban, az nem csattant: felfogta a hangot a súlyos kárpitozás. Ezt szerette volna elmondani az embereknek, akkor, két éve. Ült az asztalnál, bámulta a színes műanyaglapot s bár nem érezte a bor ízét percek alatt kiürített egy hétdecist. Már esteledett, egyre többen jöttek. Zajok vették körül. Poharak ütődtek egymáshoz, gyufa sercent, szavak botlottak egymásba. Valaki megérintette a karját. — Bocsánat. Szabad leülni? Felemelte a fejét.- — Hogyne. Tessék. Telepedjen csak le. Grain AbMr Szerette volna átfogni ennek as embernek n vdSSAk akiről semmit sem tudott, bár zavaróan ismerősnek találta az arcát, maga mellé akarta húzni a székéi tölteni • poharába, s mesélni neki, elmondani mindent, minden^ mindent — Tessék. Üljön csak le... Az ember azonban arrább húzódott, még • Uríkimm köszönetét sem morogta eL Arca fehér volt, > neki megint a bíróság jutott az eszébe, s bár tudta, hogy ez mindennél nagyobb hülyeség, úgy érezte, hogy ez az ember volt a bírák Most már nem bántja a magány. Mióta megvette a kocsit, nincs szüksége arra, hogy hallgassák, s arra se, hogy szóljanak hozzá. É* az sem érdekli, hogy milyen munkát kell végeznie. Végigbotorkált a szűk, üres utcán, nézte a gyér fényű villanyokat, s arra gondolt, hogy ma egy kicsit többet ivott a szokottnál. Talán lassabban is ezért ment, ezért bámészkodott ilyen ráérősen: ismerte magát, tudta, hogy mire végigér ezen a nyomorult sikátoron, mindennek el kell múlnia: a szédülésnek is, a bizonytalanságnak is, és az emlékeknek is... A kocsit minden este a keresztutcában hagyta. Sok italmérés volt a városban, olyan is. mely elé elegánsan beállhatott volna a kocsival, de csak idejött, maga gém tudta miért; lezárta az ajtókat, s mikor eljött a záróra, végigbotorkált a sötét sikátoron. Az autót mindennél jobban szerette, és nemcsak azért, mert mindene ráment: lakás, bútorok; szigetnek érezte, ahol azt gondolhatta mindenkiről, amit akart, mert ha becsapta maga után az ajtót, kintrekedt minden, amit gyűlölt a világból. Mikor az utca végére ért, már nem érdekelték a fények. Most érezte csak, milyen nehezek a lábal. Egyedül volt. A sarkon megállt, körülnézett. Az utcák sötétek voltak és néptelenek. Egészen néptelenek. Most vette csak észre. És ekkor meglátta az árnyakat Négyféléi jöttek. Megdermedt, figyelte, amint közelednek. Keze megszokott mozdulattal farzsebébe csúszott, de eszébe jutott, hogy hiába, nincs értelme. A kocsihoz szaladt, benyomta az önindítót. Hatalmas lendülettel indult, kifordult a melléter utcából, végigszáguldott a városon, s nem nézett hátra. Tudta, hogy az árnyakat nem lehet elhagyni Lábát nem vette le a gázról. Néha azt hitte, a sebesség feloldja benne ezeket az évek óta tartó megmagyarázhatatlan görcsöket Fülében zúgott a szél. Már a szerpentinen járt, de nem lassított A kanyargó útról látni lehetett a várost, a színes neonfényeket és a toronydarukat. A daruk csúcsán villanyok égtek, s üstökösként úsztek az égen. amint fordult a gém. De 6 csak az utat nézte. A fehér korlátokat, melyekről tudta, hogy húsz méteres szakadék lapul mögöttük. És a lábát nem vette le a gázról. Akkor sem. mikor látta, hogy a reflektorok fehér csóvája megakad a korlát oszlopain. Keze ugyan megrándult, görcsösen a kormányra tapadt, de ekkor eszébe jutott, hogy eddig még sohasem érzett szánalmat, akkor se, ha ropog, tek a csontok, s ettől elernyedtek az ujjal és megnyugoBényei József: Szavak hite Még Nap az arcom. Holdja vsat nagyszerű lányom és Haas, Ha az üresség elborít, kiásnak apró ujjaik. Tudom, nincs senki senki lég, ki felém hajtaná füléi ki néhány estén legalábh visszhangként mondana tavibb, de legalább értük, nekik, mondani kell még valamik Holnapra megnőnek, tudom, más tükröződik arcokon, tanár, barái vagy szereti, kifoszt, kegyetlen az idő, Magányos ember csak dadog. Akkor már m égném álhatók.
