Dunántúli Napló, 1969. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-23 / 45. szám
D 1969. februör Afekszandr Grim Matrózkaland Lenur matróz, aki őrszolgálatra volt beosztva a fedélzeten, a hajnali órákban titokzatos körülményeik között eltűnt. A rendkívüli esemény két teljes napon át állandó izgalomban tartotta a legénységet, miközben a „Fregat” dagadó vitorlákkal szelte a vizet a Jóreménység Foka felé.;. Amilyen rejtélyes volt Lenur eltűnése, éppoly különös volt előkerülése is. A matrózok éppen ebédeltek és arról beszélgettek, hogy szegény barátjuk valószínűleg a vízbe pottyant, mikor váratlanul feltűnt közöttük valamennyiük által jól ismert hórihorgas alakja. A szája sarkában kedvenc pipája lógott, s nagy gonddal tüzet csiholt egy elkoptatott kovakő meg egy rozsdás acéldarab segítségével. A fe- dél zetmestemek torkán akadt a falat a meglepődéstől, néhány matróz kiejtette kezéből a levesestálat — Lenur — törte meg a mély hallgatás csöndjét a fedélzetmester — hol voltál ez alatt a két nap alatt? Lenur nagyot sóhajtott A körülállók észrevették, hogy erősen lesoványodott és olyan fáradtnak látszik, mintha száz mérföldön keresztül borjút cipelt volna a hátán. — Ha én azt tudnám — szólt vállat rándítva — esküszöm nektek, fiúk, fogalmam sincs, ml történt velem addig a percig, míg rám nem jött a pipázhatnék. Csak akkor eszméltem rá, hogy itt vagytok a közelemben, mikor előkotortam a pipámat. Akár hiszitek, akár nem! — Lenur rövid szünetet tartott. — Azon az éjszakán, mikor őrségen voltam, emlékezhettek rá, sűrű köd volt Ilyen időben alig lát az ember az orránál tovább. Hullámverés nem volt, de egyszer csak valami olyat éreztem, mintha súlytalanná válnék. Mintha egy óriás hintáztatott volna puhán a tenyerén. Furcsa jelenségeket észleltem magam körüL A köd kavargóit, hatalmas bálákká göngyőlödött, szélsebesen megindult felém, mindig elgurult mellettem. Lassan megbillent az egyensúlyom, zavartan támolyogtam a fedélzeten. Már azt sem tudtam, hol vagyok és tulajdonképpen ki is vagyok én. És itt kezdődik a különös história. A köd észrevétlenül szétoszlott, az ég úgy kicsillagosodott, hogy láttam a fehér tajtékot a hajó orránál. Akkor, tőlünk nem messzire, mintegy két jardnyi távolságra, egy háromárbocos vitorláshajóé pillantottam meg. Egyenesen felénk tartott, orránál megcélozva a „Fregat” baloldalát. Lenur ismét megszakította elbeszélését éa szemügyre vette hallgatóságát. Mély csönd volt, tisztán hallatszott a hajó oldalának ütődő hullámok csobbanása. — Kiáltani akartam, hogy verjék félre a fedélzeti harangot, de a nyelvem valósággal megbénult Már majdnem összeütközött velünk az az ismeretlen hajó, dermed ten álltam a rémülettől. Folyton csak az Járt a fejemben, hogy nem látja a másodkapitány a hídról ezt a hajót? Tekintetemet magához bilincselte, kutattam a fedélzetét, de úgy látszott, egy lélek sincs rajta. Hanem kisvártatva, a hajó orrán, közvetlenül az előárboc mellett, egy hatalmas szál ember jelent meg, áthajolt hozzám és a kezét nyújtotta. Én rögtön megragadtam, hideg volt, akár a jég.. 5 Többre semmire nem emlékszem. Lenur egészen izgalomba Jött, mire elbeszélése végére ért, szemeiben, úgy tűnt, még mindig ott vibrál az ijedtség izgalma. Blúzának ujjával letörölte a homlokára kigyöngyözött verítéket. Körülnézett, a tekintete a fedélzetmester mogorva, szúrós tekintetébe ütközött — Ilyesmi előfordul — mondta a hajóács. — Biztosan a halott néger hajója volt az, Lenur. Üdvözölt bennünket! — Lenur! — szólt a fedélzetmester, közelebb hajolva hozzá. — Semmit se láttál te, az egészet csak kitaláltad! Megérdemled, hogy pár napig a fogdában csücsülj, amiért ilyen szemtelenül hazudtál... — Második napja várlak — mondta Lenur a matróz- inasnak, mikor az belépett hozzá a fogda sötét kuckójába az ebéddel és a vizes agyagkorsóval. — Ülj le, mesélj, mi újság odakint?! — Nincs semmi! — a fiú lekuporodott és a matrózra emelte kíváncsiságtól kerékre nyílt szemét. — Lenur, igaz, hogy téged elrabolt a halott néger? — Idefigyelj, fiú — szólt Lenur válasz helyett — itt a kínálkozó alkalom, hogy bebizonyítsd, érett ember vagy. Mindenekelőtt megvizsgáljuk, mennyire jó a megfigyelőképességed. Észrevetted, hogy a kapitány egyetlen egyszer sem jött be hozzám? — Igen, észre. — És mit gondolsz, miért? — Gondolom, elfeledkezett rólad — mondta torkát köszörülve a fiú. — A fedélzetmesterrel lehet valami dolga, mert folyton együtt járkálnak. — Aha! Keresztül húztam a számításukat — mondta nevetve Lenur. — Tudod, hol töltöttem én azt a két napot, Kob? WtasHÄBÄHsa, «seä log... Az őrségen megéheztem bemásztam a fedélközbe és felkutattam egy darab sajtot Aztán úgy gondoltam, olyan nyirkos időben nem ajánlatos kiskabátban dideregni. Bementem az uszálykormányos fülkébe, ahol egy héttel ezelőtt a köpenyemet felejtettem. Gyufa nem volt nálam, s így mindjárt feltűnt hogy a fülkében nincs teljes sötétség. Zavaros félhomály derengett bent, olyasféle, mint mikor éjjel beszűrődik a szobába az utcai lámpa fénye. Ahogy megfordulok, üveglaphoz hasonló vékony fénycsík vágódik az arcomba a deszkák közötti kis résen keresztül. Deszkafal választja el a fülkét a főraktártól. Ki lehet ott és mit keres a főraktárban ilyenkor? Lélegzetvisszafojtva odamásztam a nyíláshoz és bekukucskáltam. Az egyik ládán gyertya égett, s háttal felém, kezében valamilyen tárgyat szorongatva, egy városi külsejű ember állt Hirtelen megfordult arca — soha és sehol nem láttam ilyen arcot — teljesen nyugodt volt Járkált keveset a ládák közti parányi szabad területen, végtagjait tornáztatva, mintha háromnapos álomból ébredt volna. Aztán leguggolt és a hajófal ácsolatát kezdte vizsgálgatni. Tompa zajt hallottam, és kivált a sötétből egy másik ember alakja. Rob, eltalálod, ki volt? A kapitány! Nagyon gondterheltnek látszott, hosszan hallgatott, mielőtt szót váltott volna az idegennel. „Nos, hogy telnek a napjai? — kérdezte. — Még egy kevés ideig türelemmel kell lennie." „Türelmes vagyok — mondta a titokzatos idegen. — Igaz, lefogytam, de jó pénzért még kétszer ennyit is leadnék!" „Az a fontos, hogy jó nagy rést csináljon — szólt a kapitány. — Körülbelül nyolc napja van rá. Addig még meglátogatom. Van már valami elképzelése?” „Igen. A deszkákat három oldalról elíűrészelem. Van elegendő dinami ttöltetem. Amikor a negyedik oldal a levegőbe röpül, én már a fedélzeten leszek!" „Jó — mondta a kapitány — bízom a leleményességében.” t s A kapitány elment A dühtől szinte remegtem, bár még nem értettem egészen, hogy miért történik mindez. Felmásztam a fedélközbe, kivettem a fedél zetmes tér párnája alól a kulcsokat, kis kerülővel eljutottam a főraktár ajtajához és óvatosan kinyitottam. Az idegen nem lepődött meg, mikor az odújába hatoltam, bizonyára azt gondolta, én is az egyik cinkostársa vagyok. „Mit csinál maga Itt? — szóltam rá.” Erre elsápadt, egy darabig nem tudott szóhoz jutni Idegesen kutatott a zsebében, előrántotta a revolverét, és a mellemnek szegezte. Én sem késlekedtem, villámgyorsan a homlokának irányítottam a pisztolyomat Így álltunk egy percig, aztán ő törte meg a csendet „Ön is jó pénzeket kaphat csak hallgasson a dologról." „Szóval maguk el akarják süllyeszteni a hajót a bitang kapitányunkkal, — én meg hunyjak szemet, mi? „A cég nagyösszegű kártérítést kap — mondta, — s ebből önnek Is szép pénz ütheti a markát]*1 „És az utasok? A legénység?” „Mit tehetünk? Az élet — harc, barátom. — Arcátlanul vállat rándított szerettem volna szembeköpni. — Nekem sok pénzre van szükségem, hát megszerzem!” Ez az egész piszok mahináció annyira megdöbbentett, Rob, hogy egy ideig csak ostobán topogtam előtte. Látva tétovázásomat felbátorodott „ön bizonyára istenfélő ember, távol tartja magát a bűntől. Pedig a jog az erőseké, a bátraké! „Szenyor, furcsa elvei vannak. Persze mindenkinek joga van ahhoz, hogy a maga módján képzelje el az életet Amit azonban ön tenni akar, az elég csúnya dolog, sőt mondhatom, undorító!" „Ugyan, miért? — kérdezte nyeglén. Erre már nem tudtam uralkodni magamon, kezem megrándult s a pisztoly dörrenése után vörös lyuk támadt a szemöldöke felett „Azért — szóltam — mert a világon mindennek megvan a maga természetes menete. Az emberi életnek is. Jól vagy rosszul él az ember, de a dalt végig kell dalolnia... „Ű-ú-úgy...” — nyögte halkan, és meghúzta a pisztolya ravaszát. A pisztoly szárazon csettent rossz töltényt tett bele a nyomorult. Most már sajnálom, hogy nem törtem ripityára a koponyáját Órákig vesződtem, míg eltűntettem minden nyomát ennek a kellemetlen históriának. Egy lélegzőnyílással ellátott, nagy faládában élt a szerencsétlen. Mi úgy raktuk tel akikötőben, mint a pipereszappant Rövid tétovázás után szétbontottam egy hatalmas bálát kidobáltam belőle az árut és belecsomagoltam a hullát légmentesen. — Lenur, valaki jön — ugrott talpra a fiú és felkapta az üres edényt. — Isten veled! De én nem akarok elsüllyedni, hallod?! — Pszt! Hallgass — folytatta hadarva Lenur — két teljes napig nem jöhettem ki onnan, mert a kapitány és a fedélzetmester állandóan a rakományban turkáltak, keresték Oevecseri Gábor: Három csendélet Egy fa alatt karosszék. A karosszék fölött fa. Köröttük kert Mindez a kert közepén. Itt egykor emberek éltek. Ez az egykor most van. Tiszteljük magunkat. A gondolataim fehér libák, mik szétszórva, zöld égen legelésznek, mert pihenek és szabadságot adtam gazdájuknak, aa észnek. A bimbó oly kérészé vár, akár a nyomda, míg nézek és töprengek, 6 magából az elhatározott formát kinyomja, f- mely illatos és szép, akár az álom: kár volna korrigálnom. Oláh János: Sínek Csattognak a kerekek keményen a téli csendben. Dübörögnek a vagonok üresen a téli csendben. Megállók, rajtam rohan as árnyék, s megrakodik Ideges perceimmel... Hozzád Igyekszem a síneken túlra. a barátjukat. Egy gyapotbála alatt feküdtem ás kétszer- sültet rágcsáltam. Tartsd a szád, amíg mindent rendbehozok. Most pedig fuss! Mikor-a láthatáron feltűnt a part vonala, Lenur, aki közben kiszabadult a fogdából, éppen a kormány mellett állt és egyik szemével az iránytűt figyelte, a másikkal meg a hídon sétáló kapitány rejtélyes arcát fürkészte. A bejé simán úszott, készült a kikötésre. — Kapitány! — szólalt meg váratlanul Lenur — nem érzi, mintha hullabűz jönne a főraktárból? Az őszülő halán tékú idős ember nem fordult meg mindjárt a hangra. Tenyerét a szeme fölé tartva a távolba kémlelt Aztán egyenesen odament Lenurhoz. Tekintetük összevillant. A matróz különös, kihívóan éles nézéséből megértette, hogy Lenur mindent tud. — Ha megérkeztünk, szedheted a sátorfádat — szólta kapitány. — Szedhetem? A szappanosláda miatt? — Azért már ültél a fogdában. Próbálj keresni valamilyen nyomot ott, ahol gyakoroltad magad a lövöldözésben. — Aha! Tehát értjük mi egymást! — mondta Lenur csodálkozva. — Határozottan tetszik nekem ez a dolog, esküszöm arra a lepuífantott félkegyelműre! Nagyszerűen menti Kovács Sándor fordítása ALEKSZANDR GRIN flWO—1»M) szovjet-orosz író. Regényeiből, elbeszéléseiből különös, néha egzotikus világ tárul elénk. Szereti a kalandot, a kivételes helyzetek és Jellemek ábrázolását, művészete tulajdonképpen a modern romantika egyféle érdekes változata. Magyarul több elbeszéléskötete megjelent. (Bíborvörös vitorlák. Hullámfutó, Száz mérföld a folyón.) Életművének teljes rendezése a közelmúltban kezdődött meg a Szovjetunióban. Több, eddig ismeretlen elbeszélése került elő különböző korabeli Irodalmi lapokból. A Matrózkaland egyike ezeknek a műveknek. Csányi László: Két nagyon rövid novella Az egyetemen azt mondták róla, szép tudományos jövő vár rá. Szorgalmas volt, a szorgalom tehetségese, s ezt igyekezett kihasználni. Mert ő is tudta, hogy képzelete szegényes, alantjáró, de ez is csak buzgalmát növelte. S amikor úgy érezte, nem halogathatja tovább, elhatározta, hogy megnősül. Elhatározását az ész diktálta, választását a szív. Szép lány volt, s szépsége elegendő érvet szolgáltatott ahhoz is, hogy meg lehessen bocsátani könnyelműségét, élni vágyó felelőtlenségét. Junónak becézték, s az antik emlékeket ébresztő név mitológiát sugallt, távoli regéket, isten-közelséget. — Igen, maga olyan, mint egy görög istennő, — mondta neki, a lány pedig mosolygott, derűsen és magabiztosan. Még ezt is mondta neki: — Tanuljon meg görögül vagy latinul. Az én kedvemért. — és bután nézett a lányra. A lány pedig felnevetett, s azt mondta, még mit nem! A fiú azonban úgy érezte, a lányban rejtett értékek vannak, s már arról áb- gándozott, hogy együtt dolgoznak majd, régi feliratokat fejtenek meg, vagy elmélyednek az etruszk kultúrában. — Ez éppen olyan, mint a mi esetünk, — mondta egyszer, s elmesélte Daphnis és Cloé történetét, verseket idézett a görög antológiából. Horatiusból. A lány pokolian unta. — Mást nem tud? A fiú sokáig gondolkozott. Egy parkban ültek, őszi lombhullásban. A lány a pad támlájának hajtotta hátát, s teste megfeszült, mint az íj. — Most valami nagyon pikánsát mondok, — s rejtélyesen mosolygott. — Tudja, a Hamletban, így szól Hamlet Ophéliához: mily szép dolog egy szép leánynak..., mondhatom tovább? — Persze. — De kicsit pikáns. Egyértelmű. — Nem baj. De mondja már! — ...lábai között... feküdni: — Ezt miben mondják? — A Hamletben. Tudja, amikor bejönnek a színészek és... — de a lány már nem figyelt oda. Csak néhány nap múlva gondolt rá, s mintha maga előtt látta volna Hamletet és az etruszkokat is. — Ma is rendszeresen úszom, — mondta a férfi — Néhány éve még versenyeztem is. — Rekordokat emlegetett, győzelmeket. Magabiztosan ült a lány mellett a cukrászda plüss huzatú lócáján. A lány a férfi arcát nézte, s mintha Hamlet szavát hallotta volna, de a szavakat nem tudta kivenni, csak selymes érintésüket érezte, mintha vízben állt volna. Hirtelen közelebb húzódott a férfihez, egész feltűnően. Éjfél után közéjük telepedett egy lány. Nagy darab, kövérkés nő volt, nem lehetett szép, de az éjszakai mulató alvilági félhomályában ennek nem volt jelentősége — Mit iszol? — kérdezte az egyik férfi, azzal a közvetlenséggel, amit csak az ilyen alkalmi ismeretség bír el A lány úgy válaszolt, mint aki maga is csodálkozik, hogy ilyen valószínűtlen és kétes helyre került Később aztán megoldódott a nyelve. Sietve elmondta, hogy délután moziban volt valami olasz filmet játszottak, s leütötték egy férfit, épp akkor, amikor belépett a fürdőszobába. — Láttam egy hegyet is, — lelkesedett — Nagy volt és akkora füstöt eregetett, hogy csuda. — A Vezúv, — mondta valaki tudáléko— Nem tudom, — felélte a lány. —Nagy volt és füstölgőit Az olaszokról kezdtek beszélni, valaki szinte tudományos felkészültséggel ismertette az olasz nők vérmérsékletét, az ismeretlennek kijáró sóvárgással. — Üristen, de jó lenne elmenni oda! — A lány lehunyta a szemét, képzeletében távoli tenger morajlott, a szélben pálmák hajladoztak, s a horizont szélén egy füstölgő hegy körvonala rajzolódott ld, oldalán virágok nyíltak, mint a filmben. — Pipitér is volt! — kiáltott feL — Igen, megismertem, pipitér. Üristen, mit jelenthet olaszul pipitér? Az egyik valamit tudott olaszul de nem Jutott eszébe. — Nem tudod? — s a lány lebiggyesztette ajkát. — De igen, — mondta, mert meg akarta vigasztalni. — Nontiscordardime, — Hogyan? Nem csapsz be? Ö, de szép — sóhajtott a lány, s többször elismételte a szót — Bs mindig füstöl az a hegy? — Mindig. —■ És pipitér nyűik az oldalában, — • örömében tapsolt. — Hogy is mondjáík olaszul a pipitért? Megint elfelejtettem. Távol, nagyon messze, az elképzelhető határán zúgott a tenger; a lány, amikor nagyon odafigyelt, hallotta a habok morajlását Már hajnalodott, a napfény megtört a hullámzó vizen és sárga fénye elvegyült a mesebeli kékkel. — Nontisco ... hogy van? Fene egye meg, mindig elfelejtem! — De a következő pillanatban már a szavak fodrán röpítette az álombéli sajka, a távolban pedig ott állt a hegy, füstölögve, oldalán a sok pipitér. Amikor dél felé felébredt, egy pillanatra újra hallotta a tenger zúgását. Felült az ágyban, sokáig gondolkozott, hogy is mondják olaszul a pipitért. Nem jutott eszébe, később sem, soha többé. í í
