Dunántúli Napló, 1969. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-16 / 39. szám
ünnatitqsi I9i9. Unrfi lé« Pákolltz István: Téli dal, dúrbán Nem angyalszánty-plhetoll Nem is fehér dunyha As apraja tűzparázs öregebbje lódarázs Csip szúr a nyakunkba Hó hó hajahó Tél Nem vatta a villádon Nem hermelin-pompa Bokádba mar szembe ▼ág Kemény idó jégvirág Dermesztő goromba Hó hó hajahó Tél van Nem libegő lepkeraj Nem is szirmok tánca Nem az égből pitinkéi Főiéiről fújja a szél Nem futja románcra Hó hó bajahó Tél Elmúlt Gyertyaszentelő Visszabújt a medve A kutya is kényes lett Nem eszi meg a telet Nincsen hozzá kedv* Hó hó hajahó Tél Galambost László; Utazás V Készülök a végső utazásra. Eljön, biztosabban a régieknél. Könnyebben, mert utaztam én messzebbre csak szivemben. Külföld nem látta arcomat. Pénzem a havi gond kalmár-kezébe hullt. Kaptam fiamnak cipőt, ruhát, nőmnek s magamnak szegény takarót. Lakás, fűtés: szükséges luxusok kívánták koszos filléreimet. Utaztak mások már helyettem Is, dagadt zsebekkel. Aranyszövetek szálltak zakóvá, nadrággá. Cipők zománcos fénye váltott hivatalt, honnét könnyű a gazdag utazás. Kiadtam már egy verseskötetet, önállót, majdnem negyvenévesen. Első s utolsó nagyon meglehet e néhány gondolat. A hópapírt csak befutott sorok tartják a rang zöld sugaraiban. Szegényen szült anyám, szegényen la temetnek el, tudom másképpen nékem nem virít. A gondolat útján nagy rend vonaL Bennem a holt erők, akár falak alatt a szétvert vályogok, malinak, parány sem bukkan fényre már. Teszem dolgom hámbafogott igás. Esténként, hogyha könyvem fölnevet, repülni érzem fáradt asztalom. Barátaim, kik keményebb szavam vértje mellett dühödten mentek el, velem repülnek higgadt tájakon, Sorvaszt az idő fekhelyet, a kő sugártól is kormossá feketüL Bogár, ha méri törvényes honát, szárnyas zászlója szél ellen feszül. Az ember köröz, fölszáll, megpihen. Képül s nem látja röptét se akisem, Sertök Löszló: Koronám Bukósisakom, türelem te, szolgálati koronám homoríts, ma meg ne repedj, horpadásaiddal segíts! Voltál ajánlott oltalom, voltál megtagadott szabály, lettél utolsó lehetőség, páncél, alkalmi hatalom. Hát most szorítsd a fejemet, nehezedj számra, öklömet parancsold zsebbe, türelem, jelvényem légy, ne glóriám, csak ez az egy ember trehány, csak ez az egy ember csak ez az egy csak ez csak Kamondi László: Néhány színésznő és egy őszhajú intrikus tartózkodott a társalgóban, (versengve és hangosan szidták a darabot, amit a házi főpróbán láttak délelőtt. Negyedóra múlva teljes volt az egyetértés köztük, de később úgy látszott, mintha mégis sajnálnák, hogy kimaradtak egy nyugati, devizás darabból. — Én mégis azt mondom — mondta Herezeg Antónia —, hogy a darab telt házak előtt bukna meg, legalábbis a bérleti előadásokon, ha Emmuska levetkőzne a második függöny előtt. Mindnyájan elnémulták erre a váratlan ellenvetésre. — Emmuska — kérdezte a fiatal szerződéses táncosnő —, akinek se melle, se feneke? Herczeg Antónia elmosolyodott, s oldalról az őszhajú epizodistára tekintett. — Én — szólalt meg az intrikus, ugyanolyan komoly arccal, mint amilyen álkomolyan a színésznő a vetkőzést javasolta — igazat adok neked, Tónikám. Olyan darabot, amelynek se sztorija, se aktuális mondanivalója nincs, csak az erotika menthet meg, és ez ilyen darab. — Drága Pityi bácsi — vetette ellen a fiatal táncosnő — láttad te Emmuskát levetkőzve az öltözőjében? — Cicám — válaszolta nyájasan az ősz intrikus — más az öltözőben, civilben vetkőzni és más a színpadon! Az egyikhez csak egy ruha és egy dívány kell, a másikhoz tehetség is. A fiatal táncosnő, aki a pletyka szerint az igazgató szeretője volt, megbántottan elfordult a társaságtól és halkan odaszólt a lilahajú büfésnónek: — Még egy konyakot, Lenkice! — Felírom szivecském — válaszolta együttérzően a büfésnő és egy gyűrött, lekávézott füzetet szedett elő valahonnan. Eközben lépett be a társalgóba Emmuska bájos, szív- arcú öltöztetőnője, karján egy bíborszín estélyi ruhával. — A művésznő — kérdezte zavartan — nincs itt? A fiatal táncosnő — egyedül ő hallotta ezt a félszeg kérdést — mozdulatlanul, szinte dermedtem bámult az öltöztetőnőre, akinek a szoknyájába egy feltűnően csúnya négy-ötéves fiúcska kapaszkodott, A gyerek olyan csúnya volt, olyan meghökkentően csúnya, hogy szinte elnémította a társaság többi tagját is. , — Kit keresel, aranyom — szólalt meg az epizódlsta nyájas, részvétteli hangon. — Emmuskát keresed? — Igen — válaszolta félszegen az anya. Hosszan hallgattak ezek után és nem néztek, nem mertek egymásra nézni vagy megszólalni, nehogy elárulják magukat és ezzel megbántsák az árnyát. — Azt mondta a művésznő — szólalt meg újra az öltöztetőnő —, hogy vetessem be a derekát és ... aztán ... Herczeg Antónia kedvesen és kényszeredetten mosolygott a gyerekre. — A kisfiad, Rézike? — hajolt át a pulton a büfésnő is, mosolyogva. — Igen, a fiam — válaszolta az anya dacosan, s utána a társaság szemébe nézett, mint aki kész megvédeni a fiát bármilyen támadással szemben. — Akarsz egy szelet csokoládét Lenke nénitől? — kérdezte a büfésnő. 0 A kisfiú, aki eddig szótlanul és mozdulatlanul csimpaszkodott az anyja szoknyájába, ide-oda kezdte csavargatni a törzsét és a lábait — Nem szereti a csokoládét — válaszolta a fia helyett az öltöztetőnő, s áttette a bal karjára az estélyi ruhát így próbálta eltakarni a fia arcát a felnőttek szeme elől. — Helyes kis kölyköd van — szólalt meg az őszhajú epizodista — helyre kis kölyök. Ez az ügyetlen és vigasztaló mondát éppolyan üresen pukkant szét, mint általában a hazugságok. — Emmuska nincs itt, Rézike — szólalt meg a táncosnő — azt hiszem lement az öltözőbe. — Köszönöm — válaszolta az anya. hálásan. — Majd megmondjuk neki, hogy kerested, Rézike! — Köszönöm művésznő — mondta az anya, és indulni készült, de nem tudott, mert a fia közben keresztbe rakta a lábait egymás előtt és rálépett az estélyi ruha szegélyére. Amíg visszavette a másik karjára az estélyit, a gyerek, akinek az ujjait előbb le kellett fejtenie a szoknyájáról, előrelépett és felmutatott a lámpára. — Lámpa — mondta. Csak most látszott igazán, hogy milyen csúnya kisgyerek, most, amikor újra felnézett a lámpára. Nyplszája volt, operált nyúlszája, s olyan tág orrlfka, hogy akár az eső is beleeshetett, ha magasra emelte a fejecskéjét, és hajszálai úgy meredtek előre a homloka fölé, mint a nyílvesszők. — Igen, kisfiam — válaszolta az anya — az ott egy lámpa. Olyan lámpabüra, amin lufcak vannak. — Miért — kérdezte a gyerek. Az anya felsóhajtott és a háta mögé tekintett. — Azért kisfiam — válaszolta szelíden —, hogy ne világítson a színészbácsik és a színésznénik szemébe a fény, ha itten társalognak. Ekkor robbant be Emmuska. — Rézike! — sisteregte a szokásos bemutató előtti hisztériával. — Hol lófrál maga? Már felkutattam magáért az egész színházat. Az egész színházat! Fel s le rohangálok, fel s le futkosok a pincétől a padlásig és maga sehol! Én futkosok, maga meg itt fecseg ezzel a ruhával. Kivetetett a derekából? Nem! Látom, hogy nem vetetett ki — Nekem azt mondta a művésznő — kezdte bíborvörösen az öltöztetőnő —, hogy a társalgóban tetszik majd... — Kivetetett a derekából, vagy nem? — kérdezte Emmuska és körülnézett. — Nem! Nem vetetett ki, fiiért maga is meg akar buktatni engem! A öltöztetőnő elnémult erre az igazságtalanságra és elnémult Emmuska is, mert közben észrevette a gyereket, aki hisztériás indulata elől a büféspult oldalához simult. Hosszú csend támadt, de a társalgó egy másodperc alatt színpaddá változott, amikor Emmuska mosolyogni kezdett. Varázslatos mosolya volt Emmuskának, olyan mosolya, mint a komikákrrak, derűt keltő, viszont-mosolyt ébresztő. A kisfiú azonban, mint a csúnya és megfélemlített gyerekek, nem mosolygott vissza Emmuskárá, mert gyanakvó volt már az emberek iránt és egyedül csak az anyjában bízott. — Zolika! — csapta össze a kezét a színésznő, mikor felismerte az anyja szeméről a gyereket, és azt is megértette, miért nem látta eddig a színházban — te félsz tőlem? Hát olyan csúnya néni vagyok én, olyan csúnya? Dombay Győző: Fej (tus) A gyerek közelebb lépett az anyjához, de úgy, hogy közben súrolta a hátával a büféspultot. — Művésznő — szólalt meg az anya és közben a gyerek felé nyújtotta a kezét — kivetettem az estélyi dere... A színésznő aprókat legyintett és tovább nézte a kisfiú^ aki lassan foglya lett Emmuska gyönyörű szemének. — Ugyanolyan szép a szemed — szólalt meg a színésznő — mint az anyukádnak. Ugyanolyan szép és szelíd. Az anya szeme bepárásodott. — És ugyanolyan pici, icipici, pisze és vidám orrod van, mint nekem. Ugye, gyerekek? Ugyanolyan szép, pisze és vidám orra van, mint énnekem. A gyerek felnézett és elmosolyodott Elmosolyodott és mert itt nem volt kiközösített, mint as óvodában, megszépült az arca a mosolytóL — És a fogaid! — csapta össze a kezeit Emmuska. — Azok a pici fogaid! Hogy milyen szépek a te fogaid! Fogadjunk, hogy valódi tejfogaid vannak! — Tej! — válaszolta a gyerek. — Mutasd! Ham-ham! Mutasd — mondta Emmuska, — Ham-ham! — utánozta a gyerek, némán. — Hi-iij! — hisztériázott Emmuska és a gyerek felé hajolt — Hl-iil! — mutatta az ínyét a gyerek, ■ utána felmosolygott az anyjára. — Még egyszer — vezényelt Emmuska. — De most hosa- szabban, hangosabban és gyere utánam, hiii.. .1, hiiii .. .L A színésznő kanyarogni kezdett a társalgóban, mint ax ostor és a gyerek egyre felszabadultabban lépegetett utána. A többiek szótlanul figyelték a varázslatot A színésznő már a fal előtt topogott, mint egy őrmester. Egyszercsak hirtelen megfordult ölbekapta a fiúcskát s kétoldalt az arcához szorította az arcát A kisfiú átölelte a nyakát és boldogan hozzásimult — Ha tejfogaid vannak — mondta Emmuska — akkor te biztos nagyon szereted a tejcsokoládét ugye? — Szeretem — válaszolta a gyerek. — Lenkice, a legnagyobb tábla tejcsokoládét Zolikának! Lenkice átnyújtotta a nagy tábla tejcsokoládét a gyereknek s utána halkan odasúgta: — Erre csak a művésznő volt képes! Emmuska bosszúsan összeráncolta a homlokát, mint mikor idő előtt betapsolnak a monológba, aztán letette a gyereket a földre és visszavezette az anyjához. — Puszi? — kérdezte, mikor leguggolt eléje. — Puszit nem kapok? A gyerek kétoldalt megcsókolta a színésznő arcát — Ne haragudjon, Rézike, de ma olyan ideges voltam. — Köszönöm, művésznő — válaszolta az öltöztetőnő, — én mindig tudtam, hogy a művésznő... — Butaságokat beszél, Rézike! — szól rá Emmuska. — Ss mars vissza az öltözőbe, öt perc múlva én is ott leszek. Az anya boldogan sietett vissza az alagsorba, Emmuska meg fáradtan lezuhant egy székre. — Csodálatos voltál — szólalt meg Herezeg Antónia — délelőtt is. A színésznő mosolygott — Engedjétek hozzám a kisdedeket — szólalt meg az « epizódista. — Szegény — mondta a színésznő — szegény Pityi bácsi! Én... meg fogok bukni pénteken! — Nem! — szólalt meg a fiatal táncosnő — te nem. Csak a darab. A színésznő elkomolyodott és szó nélkül elindult a kijárat felé. — örülök — nézett vissza a társalgó küszöbéről a fiatal táncosnőre — hogy... szeretsz engem. Egyedül te re tsz itt, senki más, — tette hozzá és kiment HegedOs László: Csendélet egy italboltban Tűnődve szivárog, méláz a csap és teste* kávéfőző szörtyőg I* mosolyával a kövér nő leésap s pókháló aszik szennyszinü Tócsában áll pulton a sör s a hab, méri egy férfi mogorván, unottan, füst felhős, a poros égő a nap, gyors pincér előtt az ajtó kipattan. Ottbeun a menny: asztal vár és Ez Itt egyszerűbb lelkek édene, topoghatsz sör és bor nyálkás sarában. Érdes srítok, főicsattané beszéd hirdeti az ünnep dicséretét » gyengén dülöng egy részeg egymagában. Színésznő a társalgóban
