Dunántúli Napló, 1969. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-05 / 3. szám
f Duna n not»«« 1969. január L TOLLSEPRÜ MELYIKET HASZNÁLJAM? Sokszor ven úgy az ember beszéd, fogalmazás közben, hogy egy-egy szónak helyes vagy helytelen használatában, helyesírásában bizonytalankodik. Ilyenkor legcélszerűbb felütni A magyar helyesírás szabályai című akadémiai kiadvány szótári részét vagy a Helyesírási tanácsadó szótárt. Ha egyik sem oldja meg a felvetett kérdést, vegyük elő A magyar nyelv értelmező szótárának megfelelő kötetét, • minden bizonnyal megtaláljuk a helyes feleletet Hogy a leggyakrabban felmerülő vitás esetek feletti gendot eloszlassuk, ez alkalommal a mindennapi szó- használatból ragadunk ki néhány közhasználatú szót Melyiket használjam: gyerek vagy gyermek? Nem lehet pontosan eldönteni. A gyerek hétköznapibban, népiesebben hangzik, a gyermek választékosabb szóhasználat Mégis egyes szóösszetételekben csak a gyerek szót használjuk: gyereknevelés, cseregyerek, cigánygyerek, szerelemgyerek stb. A nagyon fiatal, még nem egészen felnőtt ember: gyerekember; a túlságosan könnyű, egyszerű feladatokat gyerekjátéknak mondjuk a gyermekjátékkal szemben, vagyis az olyan játékszerrel ellentétben, amellyel a gyermekek játszani szoktak. Lehet valaki gyermekvagy gyerekbarát gyermek- vágy gyerekbolond, de már inkább beszélünk gyermekágyi lázról, gyermekgondozásról, gyermekorvosról, gyermekláncfűről, gyermeknapról stb. Ha már a gy betűnél idősünk. szólnunk kell a gyűlés és az ülés közötti különbségről. A meghívók szövegezői gyakran bizonytalankodnak e két szó használatában is. A gyűlés szó a gyűlik ige szánna zéka: ha több személy egyhelyre csoportosul, tömö- rülfft3gyűlik a tömeg. A gyűlés fogalmát az Értelmező szótár ekként határozza meg: valamely ügyben, ügykörben illetékes, érdekelt személyeknek bizonyos szabályok szerint megrendezett és egy felelős személy által vezetett tanácskozása. Ez a tanácskozás lehet alkalomszerű vagy az alapszabályoknak megfelelő: pártgyűlés, röpgyűlés, békegyűlés, országgyűlés, alakuló gyűlés vagy választógyűlés. Az ülés szóval valamely szervezet, közület, testület, irodalmi, tudományos vagy egyéb társaság tagjainak hivatalos tanácskozását fejezzük ki. Helyesen mondjuk tehát: Az országgyűlés ülésezik. A bíróság az ülést bezárja, elnapolja, jelfüggeszti. Ekként beszélhetünk: teljes (helytelenül: plenáris) ülésről. rendkívüli ülésről, tanácsülésről, vitaülésről és záróülésről. A aStétszemOv*ges fiatalember olyan gondterhelten toporog előtte, mintha öt percen belül, de legkésőbb az előadás megkezdéséig föltétlenül el kellene döntenie, hogy gubancos haját lenyíratja-e holnap, vagy jobb, ha tovább zsírosodik. Megszólítja: — Frissek a pere- cek... A kínáló szóra azonban meg se rebben. Csak egy perc múlva fordul sarkon, de akkor mindkét könyökét használva furakszik az ellenkező irányba, a büféhez. Lehajt valamiféle féldecit S visszafelé már lassabban jön. A zsúfolt színházi hallban jóízűn csak álldogálni lehet vagy a mennyezetet nézni. — Frissek a pere- eelm... A fiatalember félszegen mozdul, bizonytalanul, hátha nem is neki szóltak. A néni viszont pont erre a lélektani pillanatra várt: — Frissek ... Épp előbb vett belőlük a művész úr is. Nyert, a fiú végre közelebb lép, kér egyet Szívesen adja. Mosolyog. Amikor mosolyog, nem is any- nyira öreg, a fogai épek. Mosolyogva súgja az őszes úrnak is, aki pedig olyan merev vállal lépdel előtte, mintha kitüntetés lógna a nyakában: — Frissek a pere- eeim... Egy kis gyanakvás: — Biztosi — Ó, a művész úr is kért az előbb! Most vittem be hozzá kettőt... Tovább. Még «toil se csöngettek. Akadozik az üzlet — Frissek a pere- ceim... Ez a hirtelen szőkeség milyen finy- nyásan nyúlkál itt! Mintha rövidlátó lenne. Ejnye. Mire való az ilyen fity- málás?! Volt az 6 haja is Ilyen szőke, s pont ennyire göndör ... és az alakja, no lám, hát igen ... szépen tartja a nyakát a kis bestia, igen, így, mintha örökké nyújtózkodna. Szép. hiába, el kell ismerni, a válla, a dereka rándulása ... Jaj, csak hát a csípővel. Jézusom, nem így kell ám ilyenkor! — nem, ezt ő nem így próbálta, soha nem így, ejnye, ennek ezt még tanulnia kell! Találkozik a tekintetük. Túl_ sokáig nézte? — Frissek ... — Melyik a ropogós? Istenem, milyen csacsi kérdés! — A művész úrnak is vittem előbb... — súgja neki bizalmasan és biztos a hatásban. — A művész úrnak perecet? — kuncog a cserfes csiklandósan, szinte hunyorog. — Nagyon «arait... — Éppen a perecet?! Vitathatatlanul jópofa ez a taknyoa. Csak ne lenne ilyen éles itt a huzat a fal mellett Máshová azonban nem engedik a kis asztalkát a perecekkeL Egyszerre csönd. Sokan odafordulnak. Melege van. Majd ismét a léghuzat csapja meg hátulról. Egy pillanat Mindenki áll, szendvicscsel, feketéscsészé- vel, pereccel a kezében. Ez a lány Is, mintha valaki Itt felejtette volna. — Tériké, adjon nekem kettőt A tálcájához koccan egy gyűrű. — A művész úr! Még kabátbein fehér sállal. — Frissek, ugye? — Istenem... művész úr ... — reszket a hangja, s az arca még sokkal fehérebb. — Miért nem tetszett érte kiküldeni valakit?! Hiszen mindig... Elharapja a szót, pedig a vásárlói előtt nem sülhet föl. Szorongva ismételgeti: — Hiszen mindig, mindig beviszem, ha... A Mraaarco férfi szórakozottan bontja a sálát illatos, a homloka csillog. A szeme bogara miatt nem veszi észre még mindig senki a szája körül évek óta lassan összetoluló csöndes gyűrődéseket — Mindig? — Hiszen ... Megáll a gyűrűs ujj. nem bontja tovább a fehér sálat. — Nem hoz maga már be nekem perecet, Tériké, soha ... Ezt miért mondta?! Pedig egy kicsit még igazán elnézte volna. A fehér sálat Azt a gyűrűt A szőkeség, itt, mellettük, jóízűen kuncog magában, biztosan. Hm. Jól teszi. Néhány évig még szép. — Kettőt tetszik? — Mint mindig, Tériké. — Igen, mint mindig... Lassú melegség Járja át Már-már azt hitte, hazugságon kapják, — de lám, a művész úr figyelmes, még mindig a régi gavallér, s gálánsán alájátsz- sza: — Kettőt persze — ismétli. — Mint mindig. Győzedelmesen fordul hát hogy a szőkeség arcába nézzen, hitetlen szemei közé: — Látod, szívem!? — Csakhogy, jaj, már sehol. Mikor ment el?! — ijedten nyújtogatja a nyakát, a pereces tálca csaknem fölbillen. — Hát akkor semmit se hallott?! Semmit? ... Hát az egészből még ennyi se maradt?!... Tizenhat évből, tizenhat év és három hónapból, ennyi se?!... KENDE SÁNDOR A PERECES NÉNI (ARCKÉPVÁZLAT) Hoós Elvira: Bőrgyár, krúmos műhely ARATÓ KAROLY váratlan vendégeim Mig elkékülvc magam föle icsnilok lábam körül egy korcs kis emlék sündörög, bolhászkodik, bejárja a szobát — látható: nem leli helyét. Ki éveim terelte, hajkurászta. nyugtalan: érteni próbálja az enyémet, én m-.-g az ő eszét. Vinnyog, nyüszít, mert rejtély: mikor került ide s hogyan? És a régi gazdának is már olyan idegen szaga van! Valami különös történhetett! Lassan körülszagol, nem érti: ö vesztett el engem, vagy én hagytam cl valahol? Csapzott, ijedt kis emlék: elbizonytalanodott töredékem! A férfikorban mereven átlók közt állok a szemében. Míg engem mcghökkenve néz. lassan beint egy láthatatlan Kéa s mi elrejtette a vadon csahos társait ereszti szabadon: a sok fakószőrű legény vad falkában rohan felém, köröttem acsarog. kering, harap: keresi a másik ütőerét! Ki fékezem és nyugtatom magam, végül mégis csak felüvöltök: „Kifelé! Most aztán elég!” TÉNAQY SÁNDOR EZ A DÉLELŐTT Most ez a délelőtt teljesen megzavar, elsápadok a fényben, mint fehér papírlap előtt, mint tisztaságod előtt, amit csak elfogadtam, de nem értettem meg soha. Most ez a délelőtt megbékélésem órája lehetne, a kérdezésé s a válaszé, ha kérdezni s válaszolni oly egyszerű lenne, mint ajtót nyitni egy régi Ismerősnek. Nehéz az ing, nehéz a szó, nehéz rajtam a világ, — s csak elfogadnom szabad, hogy így van s megünnepelnem jöttödet, mint vasárnapot, mint szabadulásomat. Csak túlélnem szabad mindent, e rémület-fényes délelőttöt, e fehér papírlapot, a leggyámoltalanabb hadakozást, hogy ketten vagyunk, testünk csinos mókáit, halálos csodált, a választ, mit valaha is megtudhatok. KEREKES ANDRÁS KI FOQÓZVA INDULT Veled kell mindent újra megélnem. Még egyszer kínlódom izzó születésem, árnyékos álmok nyújtóznak el a hóban, még semmit sem értek, de mindentudóan bennem lapulsz frissen, felismerhetően — fogózva indulok, elfutnak előttem, hangom szavadba szökken, zuhatag árad hullámos melleden, vízesés a vállad, és nem kell vakon tapogatózni többé, kigyúlnak fényeid, égnek mindörökké, és szólni sem kell már, nincs mit mondani, világgá nőttek hatalmam tájai, városok bújnak szerelmesen, lakottan, játszóterek, gyárak lángruhája lobban, és színek, micsoda növények és indák, átkötnek, el ne ess, szíved úgy tapintják, mint kínok között is örömödre ismert hű szavaim, keményen körbekerítnek, riadtság ne hulljon soha álmaidra, ezer őr vigyázzon hajló csontjaidra, ki fogózva indult sziklák üregéből és öledhez ért föl és szemedhez ért föl, ki ruhátlan áll itt, szél visít az éjben: vedd magadra végre, hajnalig csak égjen! SZÁZEZER VERS Klaponita hányán Ginek le Mn' ’ gyarországon Íróasztalukhoz, hogy jól, rosszul ’ lejegyezzék gondolataikat? Vagy inkább így kellene kérdeznünk: mi az a rejtelmes erő, ami tollat ad azok kezébe is, akik egy karácsonyi üdvözletét is csak hosszas fejtörés után tudnak megfogalmazni? Úgy látszik, ez a kényszer ellenállhatatlan, versbe erőszakolja az élet nagy pillanatait, s költővé avatja azt is, aki egy szabatos tőmondatot sem tud egyébként kiagyalni. Havonta két-háromszáz versed küldenek hozzám, s miután egy vidéki lap irodalmi rovatát szerkesztem, valamennyi, vers e talmi marad andóság után kiált, a halhatatlanságnak legalább Tolna megyei részén szeretne gyökeret ereszteni. Az önérzetesebbek személyesen jönnek, van, aki rögtön fel is akarja olvasni — ha van egy kis időm — összegyűjtött műveit; egyszer négy órán át hallgattam egyik legnagyobb költőnk testvéröccsének zöngeményeit! Arra is volt példa, hogy valaki este tíz órakor dörömbölt ajtómon, s szinte rám parancsolt, hogy azonnal olvassam el legújabb versét, alig félórája írta. A vérmesebbek a fenyegetéstől sem riadnak vissza, s képzeletükben a rendőrség vagy a pártközpont, kedvezőtlen véleményem esetén, hóhérpallost suhogtat fejem fölött, Hozzávetőleges és természetesen megbízhatatlan számításom szerint csak Tolna megyében, amely az ország egyik legkisebb megyéje, havonta legalább háromezer verset írnak, — a számítás szerény, csupán tízszerese annak, amit hozzám küldenek! — s ez azt jelenti, hogy az országban, a fővárost is beleszámítva, havonta körülbelül százezer vers keletkezik! Nem akarok hinni a szememnek, mielőtt leírtam volna, újra szoroztam; semmi kétség, ennyi. Az ember hátán végigfut a hideg: havonta százezer verssel lenne gazdagabb irodalmunk, ha a versek engednék. A versek szerencsére rosszak és nem engedik, de legyünk őszinték, az irodalom sem engedi: ilyen termelésre nincs szükség, papír sincs rá, hogy kinyomassuk, de fül sincs elegendő, mely meghallgatná. A kritika fölényesen legyint, pedig ennek a havi százezer versnek, vagy legalább nagyobb részének, fontos szerepe van: a szerzők, ahol csak szerét ejthetik, felolvassák műveiket, s családi körben, klubesten be is zsebelik az elismerést, amiért aztán mindig azok lakóinak, akiknek valamilyen formában hivatalból is kell versekkel foglalkoztok. — Nem tetszik? — kérdezd tőlem gyanakodva egy őszhajú költő. — Nem, — vallom be szemrebbenés nélkül. — ötvenedik érettségi találkozónkon is felolvastam. Mindenkinek könny szökött a szemébe. Csak nem akarja azt mondani, hogy azok valamennyien tudatlanok? Épp az a baj, hogy a vers, és az egész irodalom könyörtelenül kilépett a száz, százötven év előtti kedélyes és családias keretekből, ahol még Vers volt, Mű, s az alkotás ténye is diadalt jelentett, mert a költő, a rímfaragó iskolamester is, vétesz volt, az istenek választottja. Ma az író — ne kerteljünk — árutermelő, hisz minden, amit megjelentetnek, akár a Tolna megyei Népújságban is, pénzben kifejezett értéket testesít meg, s az a százezer vers, ami hazánkban havonta készül, ilyen értékké szeretne válni. Nehéz pontosan megállapítani, hány írásmű keletkezik s reked ki a lapokból, de ami megjelenik, ami különböző példányszámban eljut a remélt, sőt sóvárgott olvasóhoz, az sem csekély, sőt még ebben a kis országban is az áttekinthetetlenség veszélyét hordja magában. Amikor még Széphalmon vettetett mérlegre minden leírt szó, a személyes elfogultság is a szent ügyet szolgálta, ma az elfogultság is szűk körre terjed, hisz a kortársak nevét is elég számontartani. Az állítólag ismert költőnő például tudatlanságomat sejtető rosszallással kérdezi, „valóban nem olvastam verseskönyvét?” Ha ki is térünk a jogos aggodalom elől, hogy érdemes-e ezt az irdatlan mennyiséget szaporítani, újabb kétség kerül élénkbe: elképzelhető-e az irodalom egysége, akár egy nemzeten belül is? Az állítólag ismert költőnő például, lehet, hogy a VII. kerületben világhíresség, de Sashalmon már nem, Pécsett pedig csak úgy szerepel neve a Jelenkor kartotékjain, hogy időnként verseket szokott küldeni. S épp ez a mennyiség, mely hányaveti számolással is, havonta százezer új magyar verset jelent, a prózát nem is számítva, nem hordja-e magában a felaprózódás veszélyét, sőt parancsát? Az egész egyre kevésbé áttekinthető, de Pécs vagy Debrecen költészete szépen elfér egy tanulmány keretében. A világirodalomban már régen lemondtunk az egységbe foglalás lehetőségéről, s aki még hiú reményekkel áltatná magát, ne feledje: 1966-ban 456 066 könyv jelent meg földünkön. Azt parancsolja ez a mennyiség, hogy vissza kell térnünk a kis egységekhez? — nem tudom. De a panaszok valahol egybefolynak: az őszhajú dilettáns, aki megríkatta az érettségi találkozót, ugyanúgy hírnevét emlegeti, mint a nála vitathatatlanul jobb költőnő, akinek világhíre képtelen kitörni a VII. kerületből. S abban is egyek, hogy mindegyik áruvá szeretné változtatni írását, a hírnév mellé pénzt is akar, lehetőleg minél többet, mert a magasabb árfolyamon jegyzett vers értékesebb, igen, sub specie aetemitatis is értékesebb! Mit tegyünk? A dilettantizmus is, legalább családi körben, értékként jelenik meg, s a mennyiség következtében egyre nehezebb szétválasztani a jót az ócskaságtól, de a jóból, vagy legalább a közölhetőből is egyre több van, ami már talán ma is, de később feltétlenül az áttekinthetetlenség, s ezzel együtt a hamis ítélet veszélyét hordja magában Mert elismétlem: havonta legalább százezer verset írnak Magyarországon. a prózaírókról nem is beszélve. Az ipari terme'és szem- oontiából ez azt jelenti, hogy a költők, fogalmazványa'kka' együtt, legalább ötvenezer ív nanirost emészetenek el. aminek az önköltsége sem csekély. De mit jelent esztétikailag? Csásyi László A
