Dunántúli Napló, 1968. december (25. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-26 / 302. szám
8 1968. december 24. A TAPASZTALATCSERE ebéd után befejeződött. Frank — aki az ebédlőben gyámoltalanul Ült a szorgalmas kanálcsörgés közepén, és fárasztóan unalmasnak, sőt: egyenesen megoldhatatlannak látta a nap hátralévő óráit — hosszú lábát kinyújtva elheveredett Kónya karosszékében, szemben az ablakkal, hogy láthasson valamit a platánfák megfagyott ágaiból és a verebekből. Kónya a lábait lógatva ült az asztal szélén, és az üzemi ebéd üres ízein tűnődött — Elmehetnénk hozzám egy üveg borra — szólalt meg hosszú hallgatás után. — Feltéve, ha nincs más programod. Frank felpillantott — Milyen borod van? — Nem fogsz csalódni. Azt hiszem. Frank előtt megjelent a hideg padlásszoba, ahová az idegenforgalmi hivatal tisztviselője küldte éjszakai szállásra, mert a szállodában min den hely foglalt volt Maga előtt látta a dupla rézágyat a falon a hervadt mosolygású gyermekfényképeket, és súlyos csomagját a kiszidolozott réz- ágy közepének kráterében, amelyet tüntetőén odavágott — Meleg is lesz nálad? — kérdezte. — Egy pere alatt beffitök, ha akarod. Útközben egy kőhídon kellett átmenni. Frank megállt a közepén. Lent a mély, árokszerű mederben befagyott patak merev jégszalagja vezetett az állomás felé A vfs nem volt szélesebb egy méternél, a magasan feltöltött partok között még ennél ia keskenyebbnek látszott A Pisták mentén az utcákból gyts- loghidak iveitek át Frank anyja — míg élt — sokszor beszélt erről a patakról: hogy átszeli a várost és nagyobb zivatarok után a meder színültig meg szokott telni a hegyről lezúduló vízzel. Itt született az anyám, gondolta Frank, és az emlékezet füstjeiből felbukkant az anyja, száján a merev kis mosollyal, mintha egy fényképezőgép lencséjébe nézett volna, és ekkor Frank megpróbált e szivében egy kis melegséget ébreszteni a város iránt Kónyára pillantott t— aki néhány lépéssel távolabb, a híd végében nézelődött — s azt gondolta: Igazán megmondhattam volna, hogy itt született az anyám. Nincs abban semmi, és talán még jól is jött volna. Kónya otthon begyújtott a vaskályhába. A lakásból nem hiányoztak a kényelemre és a közepes ízlésre valló bútorok, sőt a festmények és díszek sem, a , ház mégis gazdátlannak, elhanyagoltnak tűnt Frank szemében. Kónya előkeresett két üres palackot, és lement a pincébe. Negyedóra múltán már mindent megbeszéltek, ami szóba jöhetett közöttük, sőt volt, amire kétszer is visszatértek, és mind többet hallgattak a poharukra bámulva. Nem tudtak mit kezdeni a csöndekkel. Közömbösen ültek a széleshátú he- verőn, amelyre ráfért volna már egy alapos porszívózás. Az első palack olasz rizling volt. A második burgundi. A harmadik megint olasz rizling, és a negyedik is, amelyből már alig volt egy kevés a zöld üveg alján. Kónya időnként belekezdett valamibe, aztán félbehagyta. Az egész ember maga is úgy tűnt: belül a cselekvés láza feszíti, de az utolsó pillanatban közbejött kis alattomos akadályok miatt semmi sem sikerült neki. Barátságos mozdulatai, hangoskodó megjegyzései mögött volt valami mély lehangoltság. Frank hallotta róla, hogy csak az szokta igazán felvidítani, ha a városban összehalászhat magának egy-két alkalmj vendéget, és otthon alaposan leitatja őket. Frank hallott ezek rői a furcsa vendégfogadásokról, de miután Kónyát nem ismerte közelről, mindez inkább elszomorította, semmint nevetségesnek találta volna. Kónya mellére szorította a tenyerét, mintha ujjaival a szívét kereste volna a bordák között. — Azóta vagyok ilyen, amióta elváltam a feleségemül — mondta. THIERY ARPÄD: SZABADÍTS MEQ BENNÜNKET A GONOSZTÓL! — Miért? Milyen vagy? Kónya zavartan fölnvetett — Ilyen ragadós természetű. De hiába, nem szeretek egyedül lenni. Ha egyedül vagyok, és jön az este, elfog egy érzés, mintha fulladoznék. Sokszor reggelig nem tudok szabadulni. — Hiányzik a feleséged? — öt éve váltam el — mondta Kónya, s a feleségének képe helyett nagy élességgel egy kóchajú, vékony lány arca jelent meg előtte, olyan élesen, hogy szinte a keskenyvonalú szemüvegét is megcsillanni látta. — Más nem bánt? — próbált Frank udvariasan íag- gatóznL t— Az ember mindig tele van gondokkal — legyintett Kónya. A mozdulat súlyos volt, mintha a keze egész magasból zuhant volna le. — Nincs olyan nap, hogy ne történne valami. — Nekem elmondhatod. — Neked? — lepődött meg Kónya. — És, ha azt mondom: itt lakott a szomszédban, egy öregasszonynál albérletben? És tegnap aztán értejött egy rendőr, és elvitte? — Mit követett el a szerencsétlen? — Mit követhet el egy nö? — fújtatott bosszúsan Kónya. — Semmit! Azt mondták, hogy pénzért... De ebből egy szó se volt igaz! Az erénycsőszök mégis kitiltották a városbóL Én pedig utána mentem, megkerestem az erdészetnél, ahol meghúzódott, szegény, és biztattam, hogy jöjjön csak vissza. Szerzek majd neki egy jó rejtekhelyét Szereztem is, itt az öreg- asszonynáL Sötétedés után hoztam be egy ismerősöm kocsiján. Átjött a lány egyszeregyszer, ha nagyon egyedül éreztem magam, ez volt minden. Könnyen lehet, hogy a szállásadónője, ez a vén boszorkány jelentette föl a rendőrségen. — Ott is csak emberek vannak — próbált Frank egy kis vigasztalást nyújtani, majd azt gondolta: Szép kis história ez. — Dehát, hiányzik! Nem érted? — jajdult fel Kónya. — Kényszerítem magamat, hogy másra gondoljak, mégis mindig itt látom. A képe egyszerűen nem tűnik el, akár nyitva tartom a szemem, akár becsukom. Fölemelte kétségbeesett tekintetét —r Lehet, hogy nevetséges vagyok, de az ágyban mindig maradt utána egy kis erdei szag — mondta. — Azóta is állandóan érzem ezt a szagot Frank arcára rárakódtak a nap kemény kis fáradtságai. Ráadásul a rizling a baloldalon kezdte nyomni a fejét A szájában széngázhoz hasonló édeskés ízt érzett A holtpont volt ez nála. Kónya egy ideig eltűnődött magában, aztán a negyedik palackból is kitöltötte a maradék bort, és lendületes, de nem valami pontos mozdulatokkal megkereste a szőnyegen, majd nyakonca- gadta a két üres üveget Frank tiltakozóan emelte föl a kezét. — Mára elég volt! Épp itt az ideje, hogy elmenjek. Kónya meghökkenve nézett Frankra. — Hogyan? Már elmennél? — Szeretnék egy kávét inni. — Kávét? — rettent meg Kónya, mintha súlyos hibájára döbbent volna rá. A két üveget visszarakta a szoba közepére. — Szóval, kávét akarsz inni? Sajnos, én nem vagyok kávés. Én csak a bort iszom. Frank felállt. Ügy érezte, túl van a nehezén. 7- Az igazság az, hogy él itt' a városban régi ismerősöm __ mondta. — Szer etném őt meglátogatni. Kónya gyanakodva pislogott az ágasbogas csillár alatt. — Valami nö? — kérdezte. — Nem nő. Az osztálytársam volt — És mi a neve? — Nem mindegy? — mondta Frank hűvösen. — Mindegynek mindegy, de neve csak van? Frank habozott egy kicsit, majd azt mondta: — Az iskolában Zuzunak hívtuk. Kónya ekkor széttárta a kezét, mintha egyensúlyát ve-i szítette volna, egy pillanatig értetlenül nézett Frankra, aztán felröhögött — Nahát, a Zuzu? A te osztálytársad volt? Frank nyugtalanul pillantott Kónyára. — Csak nem ismered? — Én? — kérdezte Kónya a mellére csapva, és izgalmában felrúgta a szőnyegen a két üres palackot. — Ide-oda járkált a szobában. — A Zu— Egyszer nagyon megszégyenített bennünket ez a Zuzu — mondta. — Csak nem? — riadt fel Frank. — De bizony! Négy éve lejött hozzánk egy miniszterhelyettes. Gyűlést tartott a kultúrházban. A te Zuzud egyszer csak szót kért, és el1 kezdett szónokolni, hogy itt pálinkát itatnak a gyerekekkel, hogy a szülők odaadják a pincekulcsot, és a gimnazisták este íttassan, csapatokba verődve botorkálnak le a hegyről. Nagy cirkusz lett belőle, végül a minisztérium vizsgálta ki a dolgot —- ®S ZűZU? Kónya vihogni kezdett. Fegyelmit zúdítottak a nyakába. téglagyárat, s fent a zöldvasút mögött a tojásalakú órát, amely oly sokszor keltett riadalmat a lelkűkben, ha tovább maradtak, mint azt otthon megengedték. Az utolsó mozielőadás után egy csapat fiatal nő jelent meg a vendéglőben. A nyomukban kemény, erőszakos hideg hatolt be. Rövid szoknyájuk alatt didergett a combjuk. Az ajtóból szemügyre vették az asztalokat, majd Zuzuék mellett letelepedtek. Kónya villogó szemmel követte minden mozdulatukat, majd az asztal fölött sietett odasúgni Franknak: — Ápolónők a kórházból! A lányok kettesével rendeltek egy üveg sört Egyikük kocsonyát is kért A tányérjait? Hogyne ismerném? A legjobb ismerősöm. Tanár a gimnáziumban, ugye? ... Post- modo reddetis sacro pia vota poetae, carmina sanatl femi- na virque meo ... Most már elhiszed, hogy ismerem? — Betéve tudja Ovidiust — bólintott Frank elkedvtelened- ve, és egyszerre maga előtt látta Zuzut, de nem úgy, ahogy szerette volna, hanem feszes bádogmosollyal, majd lassan elernyedve, mint egy oldalbaszúrt embert, aztán a feje a mellére csuklik, a válla rázkódni kezd, ügyetlenül és fájdalmasan, ahogy csak egy férfi tudja elsírni magát — Felhívjuk telefonon — ajánlkozott Kónya szolgálat- készen, s a kovácsoltvas állványról, amely mértani rendszer módjára behálózta a fal teljes hosszát, a könyvek mögül előhúzta a telefont Mielőtt azonban tárcsázott volna, odafordult Frankhoz: — Nem akarok közétek tolakodni, de olyasmiről . tárgyaltok, ami csak rátok tartozik? — Nem. Szó sincs erről — rázta Frank a fejét gyanútlanul. Kónya szinte megkönnyebbülve felderült — Akkor veled tarthatok. Vagy nem? Frank úgy érezte: tompa dermedtség keríti hatalmába. Mindent felfog, de nem tud védekezni. Nincs is értelme. Ettől kezdve átadta magát a sors szeszélyének. LECSUSZKÁLTAK a rosszul világított hegyi utcákon. Kónya helyenként meg fogta Frank karját, hogy el ne vágódjon az építkezésekből visszamaradt nagy kövek és gödrök között. A kőhíd táján Frank már kezdte kiismerni magát, és azon tűnődött: mi volna, ha hirtelen befordulna egy sötét mellékutcába, és elkezdene futni? Azt gondolta Kónyára pillantva: Ezekkel a rövid lábakkal semmiképp sem érhetne utói, vagy azzal az ürüggyel, hogy a félredolgo- mat akarom intézni, bemennék egy házba, és előbb- utóbb egy mellékkijáraton csak kijuthatnék belőle... Frank gondolatainak Kónya vetett véget Zúza as Ezüstbicskáhan várt rájuk. Egy hosszú asztal végénél ült ■ borfoltos asztalra könyökölve. Frank megállt az ajtóban, és azt gondolta: Talán meg is ölelhetném, ez biztos jól esne neki. Odament Zuzuhoz, megállt előtte, és azt gondolta: Bizony, öregnek látszik, és lehet hogy én ia így nézek ki az 6 szemében. Zuzu arca kifürkészhetetlen volt Látszott rajta, bogy kissé beivott Mellette egy ötvenéves formájú ember ült nagykabátban, mintha az imént érkezett volna, s csak egy percre telepedett le Zuzu asztalához. Nagy feje besüllyedt a kabát nyúlprémes gallérjába. Időnként a szemét nyomkodva felpillantott — Árpa less rajta, biztosan — mondogatta panaszosan. Zuzu megvárta, míg a pincér megtöltögette a mély poharakat aztán magasra emelte az övét — Szabadíts meg bennünket a gonosztól? — mondta ünnepélyesen. Fenékig kiitta a bort, majd rövid, nikotinos ujjait Frank karjára kulcsolta. — A családdal öt éve voltam otthon utoljára. Hiába, sokba kerül. Két felnőtt, három gyerek, ez nálunk egy kész vagyon. De évente egyszer vagy kétszer magam azért hazamegyek az apámhoz. Este korán lefekszem, mint gyerekkoromban. Az öreg leül az asztalhoz. Nem nagyon beszélünk, csak nézem az öreget, ahogy babrál, reszelget, mint gyerekkoromban. Én meg csak fekszem, és arra gondolok, hogy másnap este milyen nagy út áll előttem, és két nap kell majd, míg rendesen kialszom magam. Frank lopva, a fölemelt pohár kristályos fénytörésein át Zuzut nézte. Kedveltük egymást, gondolta, és maga előtt látta azt, ami egyszer volt: az uszoda langyosan Zöld vizét Mellette volt a futball- pálya, amit piros kablnsor választott el a medencétől. Ha a fürdőmester este bezárta az uszodát, ők még egyszer beugráltak a vízbe, mártóztak egyet, azután átmásztak a kabinsor kátrányos tetején, be a pályára, és a huzatos plé- tribünök alól boldog didergéssel nézték a nagycsapat edzését Maga előtt látta a Ml mind csipegettek egy-egy falatot Időnként összedugták a fejüket az asztal közepére, és hangosan vihogtak. Kónya úgy ült bogy minél többet láthasson ) lányokbóL Ha lehunyta a szemét, másképp látta őket: hiányos öltözetben, csábító mozdulatokkal közeledve, és míg gondolatban mind magáévá tette őket lassan a sorsolást Is megejtette: Ez majd nekem, es majd Franknak, as pedig Zuzunak... Tizenegy óra körül Kónya odafordult Frankhoz. — Menjünk? — kérdezte bánatosan. Frank álmos volt a bortól. Csak intett, hogy rendben van. Az árpaszemű — akinek szemlátomást pirosodott a szemhéja — egész idő alatt nagy türelemmel ült Zuzu mellett Időnként, ha szükségesnek látta, elhúzta előle a poharat mintha Zuzu az 6 gondjaira lett volna bízva. Ami igaz is volt, mert esté- ről-estére Zuzu feleségének a megbízásából üldögélte végig a hosszú vendéglői órákat Zuzu mellett Gyöngéden meglökte Zuzu karját — Megyünk — mondta Matatva. Zuzu felriadt csöndes álmodozásából. — Csakis akkor megyek — rázta a fejét eltökélten — ha megtudod mondani nekem, hogy hol lakott Pláton? Látszott hogy Zuzu kény- nyelmetlen helyzet elé állította az árpa6zműt, aki üres zavarában nevetgélni kezdett — Tényleg, hol is lakott? — Ne idétlenkedj! szólt rá Zuzu ellenségesen. Egy darabig eltűnődött a csendben, majd azt mondta kesernyésen: — Platón a gimnáziumban lakott Az árpaszemű szerette volna jóvátenni a dolgot — A gimnáziumban, ahol téged egy gyöngéd nézésű nö vár — mondta szellemeskedve. Zuzu megragadta a poharát. Tekintete egy ideig bizonytalanul imbolygóit,* majd miután sikeresen visszanyerte az egyensúlyát, lentről fölfelé haladva Végignézett az árpaszeműn. — Ö, de szépen mondtad! Nem is néztem ki belőled ezt a finom mondatot Mert végűt la, te nem,tévétek, nektek azelőtt kuplerájotok volt Döbbent csönd támadt Valamennyien az árpaszeműre néztek, aki elsápadva, a kiöregedett állatok fájdalmaa türelmével ült Zuzu mellett Kónya felocsúdva beleszólt a kínos csöndbe. — Bordélyházuk volt Zuzu leintette. — Ne lovagolj a kifejezéseken! — Baj talán? — szólalt meg végre az árpaszemű kissé ingerülten, de nem lehetett tudni, hogy a kérdést mire értette. Zuzu maga elé mosolygott, és úgy érezte: most némiképp sikerült bosszút állni azért a sok gondoskodó, már- már megalázó percért, ami aa évek során annyi ellenszenvet ébresztett benne az árpaszeművel szemben. Azt mondta nyájasan: — Sőt irigyellek. Ha elkéti zelem, hogy milyen szép fiatalkorod lehetett. AZ EZÜSTBICSKA sarkánál megvárták, míg aa árpaszemű alakja eltűnik a mellékutcák mélyében, aztán hármasban elindultak a gimnázium felé. Zuzut középra Vették. Ha össze akart csuk- lani, gyorsan a hóna aló nyúltak, és fgy, legalábbia távolról nézve mind a hárman elég jó benyomást keltettek. Bár Zuzu sűrűn hangon- tatta, hogy még az éjjel visa- szám egy az Ezüstbicskába — egész úton csupán egy rendellenesség történt amikor Zuzu neki akar rohanni az állami biztosító nagy, fénytelen kirakatának. A gimnázium kapujában el akarták szedni tőle a kapukulcsot, de Zúza hevesen védekezett Komoran nézett Frankra. — Adtok száz forintot kük esőn holnapig, és megkapjátok a kapukulcsot! — kiáltotta. A küzdelem még nem dSM el, amikor a nagy zajra a gimnázium hátsó kapuja felől előjött Zuzu felesége. Elhízott mosolytalan asszony volt Idősebbnek látszott ZuzunáL — Megsimogatta a férjét mondott is valamit neki, de, hogy mit azt nem lehetett megérteni, majd enélkül, hogy Frankot és Kónyát egyetlen szóra is méltatta volna, gyengéden eltámogatta Zuzut a mellékbejárat felé. Frank és Kónya ügyetlenül és kissé alázatosan álltak a járda szélén, mintha bűnösök lettek volna. Zuzu integetett, de az asz- szony erélyesen belekarolt és becipelte magával a mellékajtón, mint egy zsákmányt aminek nem annyira örül a vadász, mint inkább elrejteni szeretné. Kónya megborzongott — Van egy hősi halottunk — mondta szomorúan. Frank hátbavágta. — Ne búsúlj! Holnap ' kiszabadítjuk a nődet! — Holnap? Hisz, te reggel elutazol — legyintett Kónya. — Másképp döntöttem. Most elmegyünk hozzád. Készítesz valami rendes ennivalót mielőtt éhenpusztulofc Utána adsz egy meleg takarót holnap aztán bemegyünk a rendőrségre. — Bízol benne, hogy sikerülni fog? — reménykedett Kónya. — Minden attól függ, hogy kezdünk hozzá. Vacsora után hadítervet csinálunk. Kónya némán bólogatott, a közben törte a fejét A kapunál, míg a kulcsot csikorgatta az olajozatlan zárban, egy kis aggodalommal megkérdezte: — Tulajdonképp minek köszönhetem a szívességedet? Frank szívét melegség árasztotta eL Mosolygott — Világéletemben kedveltem a nőket, és ha szükségük volt rám, nekem egy nap az semmi — mondta vidáman, és egyszerre elképzelte, hogy reggel majd felébrednek, á keleti oldalon a hideg nap bevilágít a birsalmaszagú szobába, távol a folyó mentén lapos, fehér ködben úsznak a nagykiterjedésű erdők, amelyekben rengeteg a szarvas, a vaddisznó és az apróvad. Vacsora közben sokáig tűnődött magában: elmondja-e már, hogy furcsa véletlen, de az anyja itt született, ebben a városban. Végül is úgy határozott, hogy ez egyelőre titok marad. í i
