Dunántúli Napló, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-24 / 276. szám
8 Dunonrtin navto 1568- november 14. I _I unyorogva nézek fel a négy ■ * emelet magasba: a tetőhöz erősítve, kötélhágcsó lóg fentről a járdára, kettős köfele fokokra osztva, tető alatt, egy overalos, férfi kapaszkodik, kezében hosszú rúd. A szecesszió divatjának sok fővárosi házát gipszdíszítéssel tarkították, például ezt is, ahonnan a kötélhágcsó lóg alá. A gipszminták elmállódtak. s most — tatarozzák a házat, — le kell őket verni, nehogy idővel — végső romlásukkor — a járókelők fejére zuhanjanak. A gipszek „Rómeója'’ rúdjával bökdösi az avatagot, hull lefelé az áldás, porfelhő, s püffen estében a lelökött gipszdarab. Az ember gyakran magához mér másokat, eltűnődtem: elindulnék-e ezen a himbálódzó kettős kőtélen szerelemért, vagy gipszért? Kihagyom magamat a feleletből, sokan nem tennék meg. Szédül-e? — kérdezem később a ház arcának faragcsálójától. Szédül-e * magasban, amikor lenéz s a mélységben látja az utcát, s a szétroncsolt faldarabokat? Nem is várhattam más választ, mint nemet — ha szédülne, nem mászna fel, létezik más munka is. Aztán azt kérdeztem: ült-e már repülőgépen? Kiderült, nem, de nem is kívánt soha, az túl magasan jár, felhők alatt — hát inkább nem. A felhők is mások, a háztető is más. A kötélhágcsó fokát érzi a cipőtalpa alatt, különben is fenn biztonsági övvel erősíti magát a hágcsóhoz. Ez a foglalkozása. A házat tatarozni kell, ez az élet rendje. A házban lakik egy sebészorvos, mindennapra esik néhány műtétje. Megtörténhet, egyszer éppen ezt az embert operálja, őt, aki a házat tatarozza. Az orvos kezében kés, nem fél, amikor az eleven húsba vág? Miért félne? Az a feladata, feltárja késével a beteg részt. Közhely, de néha a közhelyek valamiféle rangot kapnak. Ha én lakom a házban, azt mesélem: na_ végre, tatarozzák a házunkat.’ Vagyis ez a férfi, aki a kötél fokán négyemelet magasban áll — az én hajlékomon munkálkodik. Rendbehozatom a télikabátomat, a szabómester tehát nekem dolgozik. Körülnézek: milyen nagy úr vagyok, persze, együtt mindenkivel. A cipőgyár cipőt csinál nekem, mások megszövik számomra a szövetet, megsütik a zsemlémet, megborotválnak, megnyírják kérésemre a hajamat. Csákányozzák a szenet, hogy ne fázzam, csiszolják okulárém üvegét, helyrehozzák törött ablakomat, termelik nekem az áramot, fölaggatják csilláromat ... Mindenki csinál valamit azért, hogy úgy éljek, ahogy élek. sokezer kar fárad, izmok feszülnek, gyógyszert készítenek nekem, fát ültetnek az ablakom alá, a pincér — ha éppen az ő asztala — elém feszi az ételt, felsöp-, rik az utcámat. Igyekszem megnyugtatni magamat, én is adok valamit a közösbe, mint ahogy mindenki ad. Kérdezgetem a háztatarozót: — Ha végez a munkával? — Megmosakszom. Asszony, gyerek, vacsora. — Hidegek már az éjszakák. Rossz felkelni reggel? — Az ember felkél. — Gondja van? — Mint 'mindenkinek. Most beteg a gyerek. — Szeret inni? — Módjával. Persze, szombaton. — A ház milyen ahol lakik? — Múlt évben festették. —> Jól? — Hát arról lehetne beszélni. — Ez kritika? — Az. Kritizálni mindenki szeret. — És ha a maga munkáját kritizálják? — Tessék. Lehet. De ha rendesen csinálom, nem örülök, ha kritizálják. — Most. hogy lejött a hágcsóról. mit tenne szívesein? — Elszívok egy cigarettát, aztán visszamegyek. Még .egy kérdés, de előre sejtem, buta kérdés: — Jó élni? — Nem olyan buta, amit kérdez. Nagyon jó élni! Olyan fiam van. csupa ész. Parolázunk. Erős a szorítása. mintha biztatna. Eldobja a csikket. rátapos a gipszporban. Indul a magasba. Nem fél, nem szédül. Így kell tennie. Ez a rend. T ízéves koromban, Tolt nekem egy kutyám. Közönséges, mindennapi neve volt: Hektor. Egy tavaszi napon, amikor éppen az ár- tézi kútra mentem, akkor került hozzám a kis, ökölnyi jószág. A kútnál, a lefolyó vizében három, velem egyidős fiú azzal szórakozott, hogy kitapasztalja, mennyi ideig bírja víz alatt a csepp, fehér szőrű kutya. Persze, nem sokáig bírta. Nyüszített, kapálód- zott és itta a vizet Amikor odaérkeztem és láttam, mit csinálnak, nem tudtam szólni sem, csak kiszáradt a torkom, és néztem rémülten, mint egy eszelős. Olyan érzésem volt, mintha engem fojtogattak volna oda a vízbe. Görcs állt minden ízembe. Csak azt tudtam, hogy én is megfulladok, ha nem történik azonnal valami. — Látod, milyen szívós! — mondta az egyik és rátette a lábát a kutyára, úgyhogy a kicsi jószág feje belefúródott a víz alatt a pocsolyába. Amikor a fiú hozzám szólt, egy szempillantás alatt elszállt belőlem a merevség, . feloldódott a görcs. Olyan rekedt, ismeretlen hangon ordítottam fej», amitől én magam is megrémültem. Megforgattam' hirtelen a kannákat a kezemben, és nekirohantam a kutya kínzóinak. Vagy a kiáltástól, vagy eltorzult arcomtól azután annyira megrettentek, hogy nem mertek ellenállni. Futásnak eredtek. Kiszabadítottam a meggyötört Itís jószágot, kiszedtem szájából a sarat, melengettem. A két kannát a karomra fűztem, és sírva vittem haza a kutyát. De a sírás annyira erőt vett rajtam, mint még ezelőtt sohasem. Egész testem rázkódott a zokogástól, csak akkor emberéltem meg magam, amikor a kapunkon befordultam. Anyám éppen mosott, várta a vizet a konyhában. Amint megpillantotta az üres kannákat meg a kutyát, nagy csendesen, ahogy csak 6 tudott szólni, megkérdezte: — Hát a víz. kisfiam? Nem szóltam semmit, letettem a QERŐ JÁNOS: FELISMERÉS kutyát egy száraz ruhára, és kifordultam a konyhából hang nélkül. Szaladva mentem a kútig meg visz- sza, s amikorra hazaértem, anyám már egy kerek, ócska kis kosarat kerített, s a száraz rongyokkal bélelt fészekből hálásan pislogott rám a megmentettem. Lehet, csak én láttam úgy, de könnyes volt a kutya szeme. Attól kezdve elmaradhatatlanok voltunk egymástól. Minél nagyobb lett, annál inkább ragaszkodott hozzám. Iskolából jövet, már az épület előtt várt, körülugrált, megnyalta a kezemet, és jött mellettem egy lépés távolságban. Egyszer Debrecenbe utaztam nagy- anyámékhoz, és egy nappal később jöttem haza, mint ígértem. Hektor mégis megérezte jövetelem, ott várt az állomáson. Anyámék mondták, a vonat érkezése előtt egy negyedórával a kutya megugrott, és futott egyenesen az állomás irányálja. Nem tanítottam Hektort egyáltalán, mégis többet tudott Hektor sok mindenről, mint én. Volt egy szokása, amiről még én sem tudtam leszoktatni. A kéregető cigányokat, a főjegyzőt meg az állatorvost mindig megugatta. Másokra nem haragudott, de azokra aztán komolyan. Ha nem húzódtak biztos helyre idejében, letépte róluk a ruhát is. Fogalmam sincs, honnan vette ezt a szokását, de tény, magam sem bírtam vele ilyenkor. Igen ám, de ez nagy hiba volt, mert mi abban az időben a HANGYA épületében laktunk, s oda bizony nagyon sokszor betért a főjegyző úr meg az állatorvos is egy-egy kupica pálinkára. Ok záróra után is gyakran jöttek, amikor a roló már le volt húzva. Ilyen esetben az udvar felől kellett kerülni az üzletvezető lakásáig. Így esett meg azután az a szerencsétlen dolog, hogy a lódoktor, az udvaron befelé jövet, mámoros fejjel a szundikáló kutyába botlott. Hektor, amint megérezte a szagát, egyet vakkantott, és elkapta a csuklóját. Másnap a HANGYA igazgatósági elnöke —, aki ismerte Hektor minden jó tulajdonságát, és kedvelte is a maga módján — kiadta az utasítást apámnak: — A kutyát el kell zavarni a háztól! Akkor én mit éreztem, mit nem, azt nem lehet elmondani. Mindenesetre hétfőn, amikor Nagy József bácsi jelentkezett a kutyáért, hogy elvigye a tanyájára, bementem a kamrába, megkerestem a lúgosüveget — amiből anyám a vízbe szokott tölteni mosásnál — és megittam az üveg tartalmát ... Nem voltam sokáig beteg, mert szerencsére akkor csak szappanos vizet töltött anyám az üvegbe. De így is nyomtam az ágyat pár napig. Enni nem ettem semmit Elhatároztam: ha a lúg nem használt, éhen veszítem hitvány testemet Így kínoztam magamat is, meg anyámat is, aki ismert és tudta, hogy nem játszom a szavakkal. Nem nyeltem le egy falatot sem, csak néztem az ágyból a tejet, amit velem szemben, egy kis sámlira tettek le, hátha meggondolom a dolgot, ott van, lelkem csendességére igyák belőle. Bámultam a szobában előre, tül láttam a falakon, túl a falun, ki a Nagy József bácsi tanyájáig. Elébem képzeltem Hektort, amint ő éppen így emészti magát utánam, és rágja a láncát, hogy hozzám szabaduljon. Ki akartam ugrani az ágybői, szaladni a tanyára. De lassan, minél többet rágtam magam, megértettem, tehetetlen vagyok. Rossz volt a felismerés, jobban fájt a testi fájdalomnál is. Azért nem könnyeztem, és nem zokogtam. Férfiasán viseltem el a csapást Akkor fogadtam meg, ha felnövök vagy nagyon gazdag leszek, vagy megváltoztatom azt az egész igazságtalan, könyörtelen világot BENCZE JÓZSEF: VETŐBÜZA ÉNEKE Ez a jó földide vessetek, langyos esők majd ide essetek, szelek, majd itt szeressetek, sugarak barnára fessetek, kaszák ropogva szeljetek, ' szekerek, zsákok, vigyetek, malomkerékbe vessetek, pékek, kenyérré gyúrjatok- eső, föld, napfény: itt vagyok! FOLNER ZOLTÁN: EQYETLEN FELELET Tlborcok ünnepid unokái, hajnal-vértű ezredek: soha el nem fáradok, soha meg nem alkuvók, hittel sereglő sereg tűzből támadt fergeteg elvtársaim, az öklök komor erdejében piros zászló a fény s ti minden kiáltásra egyetlen felelet vagytok. Megsimogatjátok a gyerekek haját és elmondjátok a rettegés iszonyú kálváriáit és megőrzitek a szerelőcsarnokok egén a napot, amit a gyárak hűsége kovácsolt. PÉCSI MIHÁLY Egy kalandos, szinte követhetetlenül változatos étetutat nem lehet egy röpke délelőtt elbeszélni. Pécsi Mihály szeme, a vékonykeretű szemüveg mögött olykor-olykor lecsukódott, arcán lassú töprengés rajzolódott ki: hol is folytassa, mit hagyjon el, meg aztán: hogyan is volt pontosan. Aranyi sok esztendő után egybefolynak,' elmosódnak a részletek. Engem először a kezdet érdekel. Nemcsak azért, mert izgalmas kérdés: hogyan került a mozgalomba, sőt, a mozgalom élére a négygyermekes bátaszéki kovács egyik fia. Hanem mert' nekünk, itt Baranyában, Pécsi Mihály életének éppen az a szakasza a legérdekesebb, ami huszonhárom és huszonnégy éves korában történt. 1918-ban és 1919- ben, — Tizenöt éves koromban fél- szabadultam, mint lakatos, és a környező pusztákra mentem dolgozni. hogy a gépkezelő vizsgát is letehessem. Fűtő voltam ott egy régi cséplőgépen Az összes pusztákat egy jószágkormányzó irányította, mert ezeknek a pusztáknak * jövedelméből k n. k.-tiszteket képeztek kx. Kijön egy nap a jószágkormányzó ve je, akinek az volt a szokása, hogy kutyakorbáccsal mászkált. Nem volt ott a gépkezelő és leállt a gép valami tömítés- hiba miatt. Ez az ember ordítani kezdett velem, én mondtam, hogy nem tudom megcsinálni, s ahogy ott a tüzet igazgattam lehajolva, ez a kutyakorbáccsal arculvágott. Én nem tudom máig sem, mi történt velem, csak a kezemben lévő tüzes vasat belevágtam a képébe. Tán meg is maradt a helye, amíg élt. Aztán a jószágkormányzó visz- szavett, kellett az ember, de én azt mondtam akkor neki: . Kutyáknak csinálták azt a korbácsot, nem embernek.” A kutyakorbács emléke volt-e, vagy a paraszt és iparos ősöknek az ő vérébe is beivódott gyűlölete az elnyomókkal szemben — ki tudná megmondani. De Pécsi Mihály nagyon hamar megtalálta a helyét Tizennyolc éves korában kérvényt adott be a vasúthoz, s 1914 és 191? között Rumán teljesített szolgálatot. Látta a vonuló csapatokat, látta, hogy haltak meg a sebesültek a hevenyészett barakkokban, hogy vonszolták magukat * feneketlen sárban, soványan, éhesen és elkeseredetten. Ott az állomáson, ahol dolgozott, hallott egyet és mást, tudta, hogy a háború harmadik évében már tízezerszám szöktek meg a katonák, akik torkig voltak az értelmetlen harccal. S aztán bizonyára eszébe jutott az is, amikor 13 éves korában bejárt a bátaszéki építőmunkások szakszervezetébe, és másodmagával a Népszavát terjesztette az ácsok meg a kőművesek jóváhagyásával. Meg is pofozták érte egyszer a rendőrségen. Egyszóval, amikor 18-ban Sásdon szervezkedni kezdett az a 15—20 munkás, Pécsi Mihály is köztük volt. — IS!8 novemberében igen sokat beszélgettünk: ifjú Fuchs Adám. egy sásdi ácsmester fia ókkori ban jött haza orosz fogságból és sokat nesélt nekünk a szentpétervári és moszkvai eseményekről. Ott volt Ignácz József villanyszerelő is, aki meg régóta dolgozott a szakszervezetben. Ott volt köztünk Török József pályafelvigyázó. Ké- méndi József lakatos. Kandi János, aki ha jól emlékszem, az adóhivatalban dolgozott, Pintér József és még egy-két ember. Fölmerült a párt gondolata, de mondtam, én a szoedembe nem lépek be, várjuk meg, hátha megalakul a Kommunista Párt Hallottunk valami ilyet. Én november 22-én vagy 23-án, sajnos, már pontosan nem emlékszem, felutaztam Pestre. Voltak ott bátaszéki munkások, régi ismerőseim, azok mondták, hogy a Visegrádi utcában hivatalos megalakulás is lesz. Két napig voltam Pesten, elmentem ebbe a házba, nem nagyon akartak beengedni, igen nagy volt a nyüzsgés. Ott állok egyenruhámban, kérdik: mire vársz? Mondom, be akarok jutni. Egy oldalajtón sikerült is. bementem a vezetőkhöz. Kun Béla volt ott, meg Révai, s a harmadik, ha jól emlékszem, Korvin Ottó lehetett. Mondom nekik, Sásdon állomásfelvigyázó vagyok és szeretnék belépni a Kommunista Pártba. Kun Bélával egy-két percig beszélhettem. de húzták erre-arra, mindig többen jöttek, akkor aztán Révai félrevont és azt mondta: mi nagyon örülünk, hogy felkeresett bennünket, de azt mondom, menjen vissza Sására és szervezzék meg ott, a megyében elsőnek a pártot. Visszautaztam, megbeszéltünk egy találkozót és november 29-én este a Kaposvári utca '45. szám alatt, a Preller-féle vendéglőben összejöttünk. Megalakítottuk a Kommunisták Magyarországi Pártja sásdi alapszervezetét. Ké- méndi elnök lett, Ignácz a titkár, én a vezetőségben a propaganda felelős, Török és Kandi vezetőségi tagok. Megbeszéltük, hogy legfontosabb, hogy minél többen hozzánk csatlakozzanak. Nem voltak a következő hónapok nagyon nyugodt idők. Ifjú Fuchsot behívták « csendőrségre, megfenyegették. Legtöbbször az állomáson tudtunk találkozni, vonatmentes időben nálam, 'pláne, ha az állomásfőnök már lefeküdt. Vagy Törökéknél, akiknek mindjárt ott volt a lakásuk- az állomás mellett. Pártzászlónk is lett aztán, nagyon szép selyemzászló volt, ráhímezve az alapszervezet neve. Ügy gyűjtöttük rá a pénzt, én is, emlékszem. 300 koronát adtam hozzá. Megküldtem a levelet Révainak: a megbízást teljesítettem, a párt megalakult. Vezetőség ez meg ez. Válaszoltak is, és később az 6 javaslatukra tettek meg engem a forradalmi törvényszék egyik vádbiztosának. A Tanácsköztársaság idején Pécsi Mihály tehát a forradalmi törvényszék vádbiztosa és a helyi munkástanács titkára volt. Régi újságokból tudni lehet: sok szép előadás. forró hangulatú gyűlés volt ezekben a napokban, s olvastam, Pécsi Mihály verseket is mondott. — Sói, énekeltem is — neveti el magát, kissé szégyenlősen, de a szép emlékektől meghatottam —> h M BODÓ BÉLA: HÁQCSÓN
