Dunántúli Napló, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-24 / 276. szám

1M6. nonembei 24. to „Elmondtam a pártalakítái tervét, estére kitűztük a ta­lálkozót Szántóval, Korvinnal László Jenő hamarosan végig­szaladta a várost, hogy beszél­jen a különböző, csírában lévő alakulások vezetőivel: semmit sem csinálni addig, amíg a Kommunista Párt alakulása dolgában nem döntöttünk ... Nekem az volt a véleményem, hogy ha tömöríteni akarjuk a forradalmi elemeket, haladék­talanul ki kell tűzni a kom­munista párt lobogóját... Bár volt még némi ingadozás, de azok is, akik kissé inga­doztak, érezték, tudták, hogy huszonnegyedikére a Város­major utcába a Kommunisták Magyarországi Pártjának ala­kuló értekezletét hívtuk egy­be. Meg is alakult a párt.. Kun Béla sorai ezek. 1918 november húszadiká­tól már folytatólagosak vol­tak a párt megalakulását elő­ző tárgyalások. Az Ügynök utcai kis bútorozott szobában szinte éjjel-nappal működött a párt előkészítő-szervező irodá­ja. 1918. november huszonne­gyedikén Kelen József és fe­lesége átadták a Városmajor utcai tálcásuk kulcsát, ők el­mentek hazulról. A lakásukon tartott ülésen a kortársak sze­rint harminc-negyven forra­dalmár vett részt. Az ülés be­fejezése után Köre in Ottó ad­ta vissza a lakáskulcsokat a Kelen-házaspámak. A Kommunisták Magyaror­szági Pártja megalakult A történelmi esemény em­lékeit abban a házban, azok­ban a szobákban őrzik, ahol a Kommunisták Magyarországi Pártja a megalakulás utáni napoktól kezdve működött. Ez a legendáshírű ház a Viseg­rádi utca 15. Lent, az utcai ol­dalon köznapi boltok, a kerü­leti házkezelőség irodái, a szűk utcában percenként zör- dülnek a súlyos villamosko­csik. A ház félemeletén van az emlékmúzeum. Jellegzetes, alacsonyan fekvő ablakai a Visegrádi utcára néznek. Ez az a ház. Ezek azok s szobák. Az egyik falrészről az Orosz- országi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának kinagyított üdvözlő távirata néz le, valóban, mint egy mo­numentális üdvözlet. A má­sik oldalon kinagyított fény­képek vezetnek egy-egy pil­lanat idejére a múltba: tün­tetések, csatlakozások, embe­rek és táblák erdeje. Nagy« tablón a párt első vezetőinek fényképe: Kun Béla, Fiedler Rezső, Pór Ernő, László Jenő, Jancsik Ferenc, Rabinovics József, Hirosik János, Chlep- kó Ede, Mikulik József, Seid- ler Ernő, Szántó Béla, Sza­muely Tibor (akit a központi bizottság később, december­ben kooptált) Korvin Ottó, Vágó Béla, Rudas László, Ván- tus Károly... Történelmi ne­vek. Az országot teljesen be­A VISEQRÁDI UTCÁBAN hálózó munkásmozgalom „for­radalom térképed” vezetnek vissza az eseményekhez. Hir­telen egy döbbenetes doku­mentumfotó fehérük fel: a pécsi katonalázadás leverése utáni megtorlás. Távolabb az első pártjelvény, amelynek külön érdekessége, hogy ezen nem a sarló-kalapács, hanem az eke-kalapács szerepel. A párt első tagsági jegyeinek egyike — Szigeti Gabrielláé, aki Szabó Ervin munkatársa volt. A vitrin üvegje alatt a Vörös Üjság 1918. december Külön szobában — nem is önálló szoba ez, kis fülke csu­pán — láthatók a Kun Bélá­ra vonatkozó személyes emlé­kek. Vörös Zászló érdemérme a hozzátartozó igazolvánnyal. Kisméretű, zsebben hordható pisztolytáskája. Névjegye: „Kun Béla, külügyi népbiz­tos”. Előadásait hirdető pla­kátok. Egy vitrinben szegé­nyes férfiöltöny. A falon fény­képek, különböző szőttesek, ajándékok, meghívók, plaká­tok, s egy ilyen komoly mű­A Visegrádi utca 15. számú ház, ahol a Kommunisták Magyarországi Pártjának központja működött. (A magasíöldszint félköríves ablakai mögött voltak a KMP akkori helyiségei) 28-i száma, mely a párt ideig­lenes szervezeti szabályzatát közölte. Újságok sora: Mun­kások Újságja, Népszava, Bőr­munkás, Famunkások Lapja, Építőmunkás ... Zaklatott, nem annyira gyakorlott, mint inkább határozott tudósítások a forradalmi eseményekről. Röpcédulák. S a kiállításnak talán a legmeghökkentőbb részlete: a párt egykori iro­dájának fényképek segítségé­vel rekonstruált sarka. Az asztalon egy öreg Royal írógép pihen. Mellette kiszá­radt festékpámával a levonat­készítő, mellette a kézihen­ger. Távolabb háromágú fo­gas, műhelyirodákban van ilyen. A falnál rekeszes polc magasodik, egyik-másik re­keszben előkészített kis cso­magok: Ganz, Aszódi repülő- gépgyár, Rákospalota... A keskeny, mellékki járati ajtón — amely valaha valóságos ki­járat volt — figyelmeztető felirat áll: „Aki dolgát végez­te, távozzon! Vasasok, ügyünk követeli, hogy agitátoraink­nak időt biztosítsunk, mert hivatalos órák du. 2—9 között vannak. Csak a jelzett időben jelentkezzenek! Vasas Titkár­ság!” Néhány lépéssel távo­labb egy korabeü fotó ugyan­ezt az irodát ábrázolja, ötven évvel ezelőtt, feldúlva. Az aj­tó egyensúlyát vesztve lóg, a berendezés, a papíranyag szét­szórva hever. Egy rendőrségi házkutatás nyomait viseli. zeumban talán szokatlan, de mindenképpen kedves emlék: dísztányér a moszkvai magyar emigrációtól, Kun Béla arc­másával, s a családias fel­irattal: „Az 1. számú fegyver­kovács műhelytől, a KMP el­ső katonájának, Kun Béla elv­társ 50 éves születésnapjára, 1936!” Ez volna minden? — néz szét az ember a termek, in­kább szobák kereszteződésé­ben. S ha még kétszer ennyi volna? Mennyivel lehetne több? Az ember megpróbálja életrekelteni azokat az Időket, a napok sűrűségét, az órák iz­galmát. Felpillant. Az esemé­nyek összegezéséül szolgáló tan-tabló világosan beszél ar­ról, hogy a Kommunisták Ma­gyarországi Pártja magába- foglalta a Szovjet-Oroszor- szágból hazatérő és a prole­tárforradalomban kommunis­tává lett internacionalistákat, a baloldali szociáldemokratá­kat, akik elismerték a refor­mizmussal való szakítás szük­ségességét, s végül a forradal­mi szocialistákat, E pillanatban diákok tör­tetnek elő valahonnan. Kíván­csiak és kérlelhetetlenül szem­ügyre veszik a tárgyakat, el­időznek a képek előtt, az utol­só betűig elolvasnak mindent. Lehetnek talán ötvenen, de ezzel a számmal csak pilla­natnyilag vigasztalhatja ma­gát a tűnődni vágyó ember, mert a gyerekek — legalábbis úgy tűnik — sohasem fogy­nak el. Ott állnak készenlét­ben a rosszul világított lép­csőházban, ott ácsorognak a ház előtt a márványtábla vé­sett feliratát olvasgatva, vagy épp most indultak el valame­lyik iskolából. A csönd mindenesetre el­szállt. Az ajtónál valaki hangosan érdeklődik a szokatlanul nagy forgalom miatt kissé ideges múzeumi gondnoktól: van-e katalógus? A gondnoknő fel­kapja a türelmetlenül berregő telefont, és sajnálkozva Ingat­ja a fejét az örökzöldek ár­nyékában: Megrendeltük, de még mindig nem érkezett meg. Bent, a diákok lelkesül­ten jegyezgetnek. A lányok hangja időnként csodálkozva elvékonyodik: Ó!... Ez így együtt, talán zavarbaejtő. Azt, aki elérzékenyülve nézi a régi fotókat, az emlékezetes tár­gyakat, bólogatva olvasgatja a korabeli lapok forradalmi tudósításait, aki az életfelfo­gásának, választott eszméjé­nek történelmi pillanatait ke­resi — alighanem zavarba hozza a fiatalos, lendületes, csaknem kemény zaj. De, a fiatalokat egy csöppet sem za­varják az öregek. Sőt, körül- állják és jól megnézik őket, egy-egy percre érdeklődve el­hallgatnak, s ha úgy alakul, autogrammot is kémek. Az ember egy idő után kez­di megérteni a dolgok folya­mat-jellegét v Egy marxista párt születé­sének dokumentumai sorakoz­nak Itt. Egy marxista párté, amelynek az idők folyamán sok százezer tagja volt az il­legalitásban és a legalitásban. Egy párt születéséről van itt szó, amely sok nehéz időt élt át az illegalitásban, s amely visszahozhatatlan és fájdal­mas sebeket szénvedett a sze­mélyi kultusz éveiben — de, amely évtizedeken át szabad viszonyok kört, reálisan bizo­nyítja az eszme igazságát Egy olyan eszméét, amelynek kö­zéppontja a társadalmi előre­haladás, a társadalmi igazság, a munkásemberi boldogulás, és amelynek édestestvére a humanizmus. S a diákok nem fogynak el. Thiery Árpid Munkás­mozgalmi emlékek Pécsett A Kommunisták Magyar- országi Pártja és a KIMSZ megalakulásának ötvenedik évfordulójára kiállítást állí­tott össze a Janus Pannonius Múzeum helytörténeti osztá­lya. A jubileumi év további teendői között szerepel még egy tanácsköztársasági em­lékkiállítás, amit majd 1969. márciusában nyitnak meg. Csak e két időszaki kiállí­tás anyagának kiválogatása is igen nagy gondot okozott a szakembereknek — s hogy miért, arra rögtön választ ka­punk, ha rövid sétát teszünk az állandó kiállítással nem rendelkező helytörténeti osz­tály raktáraiban. Szekrényekben, dobozok­ban, polcokon, dossziékban őrzik az anyagot, amely kö­zel egy évszázad munkás- mozgalmának Baranyára és Pécsre vonatkozó érdekessé­geit foglalja magában. Itt van természetesen a város- történeti anyag is, ami ugyan­csak rendkívül gazdag és iz­galmas — mennyi mindent lehetne megtudni ebből a ré­gi Pécsre vonatkozóan! Közismert tény, hogy Ba­ranyában és Pécsett műkö­dött, mind szervezettségbe®, mind tömegében az ország egyik legerősebb szociálde­mokrata pártszervezete. A megye és a város másik erős­sége a szakszervezeti moz­galom volt mindig, azon be­lül is mindenekelőtt a bá­nyász szakszervezet tevé­kenysége, amely tömegében is, ütőképességben is az élen járt. Valószínűleg ebből adó­dik, hogy a munkásmozgalmi emlékek leggazdagabb része a bányász-mozgalmakkal fog­lalkozó anyag. Annak ellené­re, hogy a múzeum helytör­téneti osztályán nem egészen tíz éve folyik szervezett gyűj­tés — dr. Szabó Gyula ala­pozta meg, s most Fancsovits György folytatja — máris kb. 2000 darabból áll a bányász­mozgalmi gyűjtemény. Ennek egyik része a múlt század vé­gétől fennmaradt eszköz­gyűjtemény, szerszámok, csá­kányok, már nem használa­tos fúrók. Másik része a ru­hák, egyéb használati tár­gyait, valamint a plakettek és jelvények. A bányászok életét, lakásviszonyait, mun­kakörülményeit örökíti meg az a kb. 200 foto, amely a régi aknákat, munkahelyeket, házakat ábrázolja. Legna­gyobb természetesen az irat­anyag, elsősorban a Kohó- és Bányamunkások Pécsi Cso­portjának anyaga. A gyűjtemény másik nagy része a pécs-baranyai mun­kásmozgalom 1918 és 1921 kö­zötti eseményeire összponto­sul. Egyfelől az akkoriban igen élénk szakszervezeti munka bontakozik ki a bér­jegyzékekből, béi'emelési ké­relmekből. javaslatokból és jelentésekből, másfelöl pedig a kommunista sejtek és cso­portok munkája. A ládákban heverő értéke» gyűjtemény harmadik legiz­galmasabb csoportját a pécs- baranyai internacionalisták, a forradalmi hadifogoly moz­galom anyaga jelenti. Sok fénykép, eredeti naplók, le­velek, a Szóvj et-Oroszorszag- ból áthozott jelvények, pén­zek, karszalagok maradtak fent, szinte csodával határo» módon, ötven év után. Sétánk, amely nem képes minden részlettel foglalkozni, a két világháború közötti, vagy inkább a második vi­lágháború idejére vonatkozó emlékeknél ér véget. Sehol az országban nincs ilyen tel­jes és egységes kolduspénz­sorozat, mint Pécsett. As 1929-es világgazdasági válság idején bocsájtották ki ezeket az ún. „kolduspénzeket” szá­mukból is következtetni le­het, mennyi volt akkoriban a szegény ember a megyében és a városban. Rendkívül iz­galmas — a sok más doku­mentum között is — például Kozármisleny község 1944. októberéből, novemberéből és decemberéből hiánytalanul fennmaradt dobolási jegyző­könyve, végig lehet kísérni ezeknek nyomán a felsza­badulást közvetlenül megelő­ző, majd azt közvetlenül kö­vető eseményeket egy falu tükrében. Ugyanígy: Pécs vá­rosról kapunk teljes képet a felszabadulás után egy évvel készült városi törvényható­sági bizottsági jegyzőköny­vekből. Nyilvánvaló, hogy az 1945 utáni kommunista moz­galom is tanulmányozható a megőrzött dokumentumok alapján. Hatalmas és értékes as anyag, csupán az kár, hogy csak időszakos kiállítások ke­retében és- csak töredékekben hozzáférhető. <» Persze, polt egyéb dolgunk ts. Ki­kutattuk az árufelhalmozókat, a Vörös őrséget odaküldtem, elko­boztuk és szétosztottuk az enniva­lót, tüzelőt. ítélkeztünk is, de ha­lálos ítélet nem volt, általában minden aránylag nagyon szépen és nyugodtan ment. Persze, pártélet, az nem nagyon volt. Ignáczcal, mint párttítkárral tartottuk a kap­csolatot, s minden percben abban • szellemben dolgoztunk, de más­ra nem futotta. Rövid volt az idő. Csend lesz a szobában. Az idős ember megtörölgeti a szemüvegét, aztán megtöri a csendet. —■ Igen, rövid volt az az idő... Egészen augusztus 7-ig tartották magukat. Revolverrel a zsebben, Török Józseffel kettesben elmen­tek a fehérek első, tapogatózó gyű­lésére, ezért aztán az az ellenfor­radalmi próbálkozás még csődöt mondott. Mikor aztán nyilvánvaló volt, hogy a Tanácsköztársaság megbukott, Pécsinek mondták, me­neküljön. — Én tisztességes eszközökkel dolgoztam, úgy gondoltam, miért meneküljek, s hogy mi rendet tar­tottunk és jól vezettünk, az abból is kitűnik, hogy a csendőrök azt mondták: le kell tartóztatnunk, de menjen el a temetőig, ne kísérjük végig az utcán. .. Ahogy most visszagondolok, szinte azt mond­ták: a temető után meg ott az er­dő, tűnjön rf... Lehet, hogy azt kellett volna tennem. Kaposvárra vittek a katonai fogházba. — Én igazából ott lettem kom­munista. Albert István tanító ugyan a Tanácsköztársaság kikiál­tása előtt pár héttel már szerzett és adott nekünk olyan irodalmat, Marxot. Engelset. amihez nem ju­tottunk. De a börtönben, ott rend­szeresen előadások voltak, még tá­pot is adtunk ki, Sitkói Híradó volt a címe, és gúnyos cikkeket ír­tunk bele. Voltunk ott Sásáról né­hányon: Török, Forrai István, Csil­lag Jenő és Albert István tanítók, aztán Kändl, akit később hoztak be. 369 napot töltött a fogházban, húsz kilót fogyott, mert nem evett mást, mint naponta 11 deka ke­nyeret. Kivéve, ha valakinek ösz- szekapart a kintmaradt, és szintén szűkölködő család egy kis csoma­got. Ilyenkor ez a börtöntárs neki­adta a napi kenyéradagját. Pécsi Mihály felesége ugyanis egyéves kisgyerekükkel átszökött a meg­szállt területre. Pécsi Mihály felesége azóta meg­halt, fia pedig, aki tanító lett, most ötven éves. Második felesége, a halkszavú Erzsi néni most bátor­talanul közbeszól, de fojtott hang­jában izgalommal: — Azt meséld el, hogyan szök­tél meg! Hát igen, az is elég kalandos história. Pécsi Mihály sokáig vád­iratot se kapott, (csak sötétzárkát), és úgy tűnt, halálos ítéletre szá­míthat majd. Elhatározta, hogy megszökik. Az ovális, szép régi csipkével ta­kart asztalon egy üveg írólap: ez lesz a fogház gazdasági udvara. Egy dosszié az épület, aminek sar­kában az istálló helyezkedett el az ökrökkel, amik reggelente néhány — ingyen munkaerőt jelentő —fo­gollyal munkába indultak. — Az istállónak ebben a sarká­ban volt egy ablak, olyan maga­san, hogy csak ugorva értem el. A többiek falaztak nekem, az ökrök elindultak, s mikor becsukták az istálló ajtaját, nekiugrottam ököl­lel az üvegnek. Fölkapaszkodtam, át a szomszéd udvarba, ami a tiszti kaszinó' kertje volt, kuglipá­lyával. Annak a másik végén ma­gas kőkerítés húzódott, azt is át­ugrottam. s ott a szomszéd ház ud­varán ledobtam magamról a bör­tönben viselt, ócska ruhát, mert jó előre alája húztam a feketét, ami­ben majd a tárgyaláson kellett volna megjelennem. Az utcára már rendes fekete ruhában mentem ki. Tudtam, hogy a malmot kell elér­nem. kaposváriak elmagyarázták már nemegyszer a zárkában, hogy ha azt eléri az ember, annak a túl­oldalán nincsen kerítés. Elértem. Kerítés helyett egy kukoricát kö­vetkezett. aztán egy legelő. Mire kiértem a kukoricásból, már fü­tyültek a fülem mellett a golyók. Futás keresztül a legelőn, s már ott is volt előttem a Kapos. Beug­rottam a magas partról a vízbe, mást nem tehettem, mert már két- felől jöttek az üldözők. A folyó túlpartján cserjés erdő volt, ott el tudtam rejtőzni. Átmentem egy dombon, beértem egy kis faluba, s a teherautón robogó csendőrök elől az utolsó pillanatban ugrot­tam be a templomkertbe. Átmen­tem egy erdőn, ott volt egy ipar- . vágány. Már messziről hallottam, hogy jön a vonat, mert mi vasuta­sok ezt kilométerekről meghalljuk, nyikorogtak a talpfák, pláne, az ilyen rosszul karbantartott vágá­nyokon. Fölmásztam ott a maghs partra, kezemben a borotva, amit a feleségem csempészett be nekem korábban — már meg is állt a vo­nat, leszállt a két csendőr, ketten kétfelé kezdtek fölfele mászni. Az­tán mégse kellett a borotva, nem vettek észre. A hegytetőn mentem tovább és tovább, egy faluban egy jószívű kocsmáros adott kenyeret, szalonnát, megmutatta, merre a határ és hajnalra Szigetváron vol­tam. Egy suszter ablakában kint volt a Munkás című lap egy pél­dánya, oda bekopogtam, mondtam, honnan jövök és hogy a párttit­kárral akarok beszélni. Magának most nem « párttitkár keU, mond­ta a suszter, adott enni. aludni küldött, másnap délben a fölha­sadt cipőm megjavtíva, ruhám ki­tisztítod — és megjelent a pdrttit- kár is. Jugoszláviába mentek, ott Pécsi Mihály a szabadkai Kommunista Emigráció titkára is volf két és fél évig, többfelé dolgozott, zaklatták és verték is, 45-ben pedig a hitle­risták hurcolták el. A háború utol­só hónapjait partizánként harcol­ta végig. 47-ben telepedett haza, ma nyugdíjas, elnöke a kiskunfél­egyházi nyugdíjas vasutasok klub­jának, tagja a városi pártbizottság­nak. Levelezése igen kiterjedt, elő­adásokat rendszeresen fart. Az ün­neplő ruhán, amelyet látogatásunk előtti napon épp egy ünnepségem viselt, ott sorakoznak a kitünteté­sek: a Szocialista Hazáért érdem­rend, a Pártmunkáért ezüst foko­zata, a Közlekedési Minisztérium kiváló dolgozója jelvény, és a Ta­nácsköztársasági Emlékérem. Kiskunfélegyházán él, de az idén már egyszer járt Sasdon, találko­zott a régi ismerősökkel, bár az ötven év előtti vezetők-harcosok közül már csak ő él egyedül. No­vember 29-ére ismét meghívták Sásdra — hogy együtt ünnepeljék meg a Kommunistái; Magyarorszá­gi Pártja sásdi alapszervezete meg­alakításának félévszázados fordu­lóját. H. * » *

Next

/
Thumbnails
Contents