Dunántúli Napló, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-24 / 276. szám

IM Mrember 24, 7 Dunantmi napio Küzdelmes és dicsőséges út írta: Vass Hanr k, az MSZMP KB Párttörténeti Intézetének igazgatója A z 1918. november 24-én megalakult Kommunisták Ma­gyarországi Pártja új fejezetet nyitott a magyar mun­kásmozgalom és egész népünk történetében. A KMP létre­jöttével lehetővé vált, hogy a magyar munkásosztály törté­nelmi hivatásának magaslatára emelkedjék, a nemzet veze­tésére képes osztállyá váljék, olyan vezető erővé, amely a nem proletár dolgozókkal baráti szövetségben meg tudja ol­dani a magyar nép, az ország problémáit. A Magyar Tanácsköztáreaság győzelme a kommunista párt vezette magyar munkásosztály első nagyszerű forradal­mi alkotása volt., amelyet az antant intervenciója, a belső el­lenség közreműködésévé) vér befojtott. Utána népünk törté­netének leggyászosabb korszaka, a Horthy-fásizmus 25 esz­tendeje következett. A pártot illegalitásba szorították, legki­válóbb vezetőit kivégezték, börtönbe vetették vagy emigrá­cióba kényszerítőt lék. Pártunkat azonban nem lehetett kiir­tani, mert nem lehetett megölni a magyar nép szabad ságsze- retetet és a munkásosztály törekvését a felszabadulásra. Nem lehet elpusztítani az olyan pártot, amely az eszméért, a nép ügyéért mindenre kész hősöket nevel, amelyet ezer szál köt a munkásosztályhoz és a dolgozó néphez. A magyar népnek és az országos politikának egyetlen olyan kérdésé sem volt ez alatt a 25 esztendő alatt, amely­ben az üldözött kommunista párt ne foglalt volna állást, és amelyre ne kísérelt volna meg a magyar nép érdekében vá­laszt adni. Pártunk nem csak forradalmi perspektívát adott a ma­gyar népnek. Vezette a harcot a munkásság, a parasztság, a dolgozó értelmiség napi követeléseiért is, s bátran védelmez­te érdekeit. Az illegalitás nehéz viszonyai között is sztrájko­kat, gyűléseket, tüntetéseket szervezett. A feledhetetlen 1930. szeptember 1-i tüntetés, amikor csak Budapesten mintegy 150 000 dolgozó vonult az utcára, az építőmunkások 1933 és 1935-ös nagy sztrájkmozgalma, a pécsi bányászok 1937-es éhségsztrájkja, az 1942. március 15-i tüntetés, mind egy-egy állomása annak a harcnak, amelyet a föld alá szorított KMP szervezett a baloldali szociáldemokratákkal, szakszervezeti vezetőkkel a dolgozók jogaiéit, a fasiszta és háborús poli­tika ellen. A marxizmus—leninizmus magasrendű eszmeisége és er- kölcsisége nagy számban vonzotta a párthoz a szellem embe­reit, az alkotó tudomány és művészet reprezentánsait is. Szü­letése percétől fél évszázadon át küzdöttek és küzdenek so­raiban vagy szimpatizánsként körülötte kiváló költők és írók, mint József Attila, képzőművészek, mint. Derkovits és Dési Huber, orvosok, mérnökök és jogászok, akik felismerve e tár­sadalmi haladás korszerű igényeit, önként odaálltak a nagy ügy szolgálatába. A kommunista mozgalom kezdettől fogva harcra és ál­dozatra kész embereket toborzott lobogója alá. Kemény küz­delemre, sokszor súlyos megpróbáltatásokra hívta őket. Kö­zülük senki sem tudhatta, hogy mikor jut a mártírok sor­sára. Talán mindez azt jelenti, hogy a kommunisták e nehéz harcok idején lemondtak az élet örömeiről, nem szerették az életet? Nem. A kommunisták azonban tudták és tudják, hogy a boldog életet csakis a szocialista társadalom képes megva­lósítani, s a dolgozókénak valamint az ő boldogságuknak más útja nincsen, csak a társadalmi haladás. Ezért vállalták min­denkor az önfeláldozó harcot a közösség ügyéért. Ezért, és csakis ezért tudtak annyit szenvedni a Horthy-fasizmus kín­zókamráiban, ezért tartottak ki végsőkig meggyőződésük és a párt ügye mellett; ezért mentek halált megvető bátorsággal még a bitófa alá is. Az élet mélységes szeretete, az emberi­ség jövőjébe vetett hit adta Fürst Sándor ajkára a szót, ami­kor a bitófa alatt odakiáltotta hóhérjainak: „A proletariátus bosszút fog állni értünk”. Ezért tanította Rózsa Ferenc arra a kommunistákat, hogy „Ha elfognak, inkább válaszd a ha­lált, minthogy árulóvá légy. Ha gyötörnek, ha akármilyen kínzásokat alkalmaznak, arra gondolj, hogy a pártnak élnie kell.” Az élef mélységes szeretete, a kommunista eszmei meggyőződés vezette Schőnherz Zoltán tollát, amikor életé­nek utolsó óráiban ezeket a megrázó sorokat írta kisfiának és feleségének: „Kedves kisfiam, amikor e sorokat kézhez kapod, én már nem leszek Épp azon a napon halok meg, amikor téged édesanyád kínban megszült. Születésnapodon halok meg. A természet, az élet örök törvénye ez. Minden, ami keletkezik, elmúlik. Én meghalok, és benned új erő ke­letkezik, mely tovább viszi az életet.” A magyar kommunistáknak jutott az a történelmi fel­adat, hogy népünket, hazánkat a népi demokrácia útján a szocializmushoz vezessék, valóra váltói legyenek mindannak a reménynek, amelyért a szocialista forradalmár elődök, Frankel Leó, Szabó Ervin, és sokan mások annyit küzdöttek, amit Ady Endre és József Attila megénekelt. A szovjet hadsereg győzelme, felszabadító harca lehető­vé tette, hogy a magyar nép saját kezébe vegye sorsának irá­nyítását, hozzákezdjen a szocializmus felépítéséhez. A fel­adat nem volt könnyű. Meg kellett küzdeni nemcsak ellen­ségeinkkel, hanem saját gyengeségeinkkel, tapasztalatlansá­gunkkal és hibáinkkal is. A Magyar Kommunista Pártnak meg kellett tanulnia milliókban számolni, el kellett sajátítania a politika tudo­mányát. „A szocializmus építését — figyelmeztetett bennün­ket Lenin — nem fantasztikus és nem speciálisan általunk teremtett emberanyagból lehet (és kell) megkezdeni, hanem abból az anyagból, amelyet a kapitalizmus hagyott ránk örö­kül.” Ez kétségkívül nehéz dolog. Pártunk, — ha botladozásokkal, időközben elkövetett ki­sebb és egy időben súlyos hibákkal is — megvalósította Le­nin tanítását. A felszabadulás óta nagy segítséget jelentett számunkra, hogy harcunkban egy pillanatra sem voltunk egyedül, támaszkodhattunk — és támaszkodhatunk — a szo­cializmust építő népek nagy táborára, mindenekelőtt az első győztes szocialista forradalom országára, népünk nagy barát­jára, a Szovjetunióra. A magyar kommunista mozgalom félévszázados útja — népünk szebb jövőjéért vívott küzdelem hősi útja. Az MSZ­MP azt vallja, hogy a párt nem önmagáért van. A történel­mi szükségszerűség szülte, létének értelme a nép szolgálata. Azért volt képes minden vérveszteség után újra és újra ren­dezni sorait, azért tudta leküzdeni, saját gyengeségeit, mert pártunk hű maradt a kommunizmus eszméihez, a munkás nemzetköziség elveihez és tevékenységében sohasem feledke- aett meg a népről, a haza érdekeiről. A zászló, amelyet ötven évvel ezelőtt maroknyi forra­dalmár bontott ki, ma egy szabad jövőjét formáló szocialis­ta ország felett leng. Az élettárs Olvastam könyvét, amelyet Kun Béláról írt és elcsodál­koztam azon, hogy ő, aki va­lójában mellette állt, mert nemcsak a felesége volt. ha­nem az elvtársa is, meghúzó­dik a háttérben, szánt szán­dékkal életlenre exponálja a saját képét. Dús életének egyetlen olyan élményét sein írja le, amely nincs Kun Bélával kapcsolat­ban, s ha az egymástól távol eltöltött időkről számol be, ak­kor is inkább róla ír. mint magáról, a történelem és má­sok emlékezéseit híva segít­ségül. Találkozásunkkor erről a szokatlan szerénységről szó­lok. ö tiltakozik. — Nem volt szándékolt. Amikor Kun Béláról írtam, magamról is írtam. Egyek voltunk mi ketten. Kicsit félve, mentem el Kun Bélánéhoz. Krónikási szerény­sége már-már a szerzeteseké­re emlékeztetett. S én nem szeretem a komor forradal­márokat. Attól is tartottam, hogy terhére leszek, mert kór­házban fekszik ízületi bántal- makkal, Szerencsére mindjárt rám mosolygott. S én még kevés ilyen szép mosolyt láttam. A fehér hajhoz, a sok régi szen­vedéshez és a mostani fájdal­mas betegséghez nem illőt. Nem rezignált ez a mosoly, nem éteri, hanem fiatal és kö­zeli. Egy asszonyé, aki nagyon boldog volt. egy forradalmáré, aki nem szobra régi önmagá­nak, hanem együtt él a má­val. az emberekkel. Arról me­sél, hogyan ismerkedett meg Kun Bélával. — Éppen az imént hívott fel az a fiatalember, aki be­mutatott bennünket egymás­nak. Ha Pestre jön, mindig felkeres. „Az a fiatalember” Gór Pál, ma 83 éves. Amikor Kun Bé­lát Gál Irénnek bemutatta, a fiatal lány Kolozsvárott zon­goratanárnő volt. Tizenhat esztendős kora óta tanult és tanított, s néhány kisebb hang­versenyen fel is lépett. Azt mondták, tehetséges. — Bér nem voltak zongo­rista ujjaim. Kicsi a keze. Hogyan is fog­hatott át egy oktávot? Még csak 78 éves. Hogyan is élhe­tett át ennyit, egy egész tör­ténelmi korszakot; minden győzelmével és kudarcával? — Azt jósolták, megbánom, hogy a felforgató Kun Bélá­hoz megyek feleségül. Milyen férj az, aki utópiákat kerget — mondta az apám. Sohase bántam meg. Csak azért fáj a szívem, hogy a zongorázást abbahagytam. Kun Béla na­gyon szerette a zenét. Moszk­vában, amikor már együtt volt a család, úgy írta a beszédeit vagy a cikkeit, hogy a fiát a nyakába ültette, én pedig a másik szobában zongoráztam. A lánykérés a következő­képpen történt. Minden szóra emlékszik, ahogy elmeséli, úgy írta a könyvébe is. Kun Béla így fordult hozzá: „Tud­ja mit. Gál Irén, legyen a fe­leségem. Sajnálnám, ha vala­mi kispolgárhoz menne fele­ségül és azzal töltene el egy unalmas, nem magához való életet” 1913 Péter-Pál napján tar­tották meg az esküvőt. Az ün­nepi vacsora Nagyenyeden volt, az asszony szüleinél. Utána Kolozsvárra utaztak. Ilyenformán „a nászút két óráig tartott. A mézeshetek addig, amíg Kun Bélát 1937- ben el nem vitték.” S Kun Bé- láné élete valóban nem volt unalmas. Egy percig sem. Kun Béla nem nősült, hanem élet­társat választott. Nem azt vár­ta el a feleségétől, hogy hálás közönsége legyen, hogy helye­selje cselekedeteit, megtapsol­ja gondolatait. Szeretett vitat­kozni, gyűléseken, előadáso­kon és odahaza is. Feleségé­nek könyveket vitt, és este későn, amikor hazavergődött; gyakran elvtársakkal együtt érkezett és otthon folytatta. _ a be nem fejezett diszkussziót. Így kezdődött Kun Béláné po­litikai iskolája. Azután „le­velező” oktatás következett. Kitört az első világháború és Kun Béla bevonult. A frontról szorgalmasan írt, tiszt létére a katonák borzalmas helyzeté­ről számolt be. — Akkor sem panaszkodott. Az nem volt a szokása. Ak­kor is optimista volt, mint mindig. 1916-ban hadifogság­ba esett és Tomszkba került. Tudtam, hogy részt vesz a ha­difogolymozgalomban. Két bro­súráját, amit odakint írt, be­csempészték az országba. Egy éjjelre adták csak kölcsön, hogy elolvashassam. Mikor meghallottam, hogy kitört az Októberi Forradalom, bizonyos voltam benne, hogy Kun Béla is velük harcolt. Bár 1917. ok­tóbere után egyetlen levelet sem kaptam. Amikor Kun Béla megérke­zett örömmel látta, hogy nem­csak ő haladt a forradalmi eseményekkel együtt odakint, hanem felesége Is idehaza. Amikor első találkozásukkor az asszony beszámolt a kolozs­vári állapotokról, Kun Béla így szólt: „Tudtam, hogy bíz­hatok magában. Látom, hogy velem együtt fog dolgozni.” — Ekkor kezdődött életünk legszebb korszaka. Kun Béláné ott volt. amikor ötven esztendővel ezelőtt meg­alakult a párt. Megannyi fia­talember gyűlt össze, munká­sok, értelmiségiek, volt hadi- loglyok, baloldali szociálde­mokraták és antimilitaristák. Hangosak, lelkesek, íettreké- szek. Kun Béla volt az előadó. — A gyűlés végén, aki egyetértett a párt létrehozásá­val, az feltartotta a kezét. Én nem jelentkeztem, Kun Béla észrevette ezt,. és otthon kér­dőre vont. „Látom mégsem akar velem dolgozni.” De aka­rok, mondtam, csak a pártba nem lépek be „mint feleség”, hanem csak akkor, ha magam kiérdemeltem. Ö rámhagyta, tudta, milyen makacs vagyok. A pártalakítás után Kun Bé­lát kétszer akarták meggyil­kolni. Az emlékezet azonban nem a rettegésre kapcsol, ha­nem a nagy reménykedésre, a boldog várakozásra, ahogy ké­szültek a forradalomra. — Azt hiresztelték, hogy felakasztják a bebörtönzött kommunistákat, vagy kiadják az antantnak és családjukkal együtt a francia gyarmatokra szállítják őket. De én egy per­cig sem gondoltam erre. Mi asszonyok mindennap kijár­tunk a 28-as villamossal a fogházba. De nem sírva, gyá­szosan. inkább vidáman, ne­vetgélve, mint aki kirándulás­ra megy. S ők, a rabok, szin­tén jókedvűek voltak, úgy dolgoztak, mintha a Visegrá­di utcában volnának; Kun Bé­la onnan irányította a pártot, utasításokat adott és engem is ellátott megbízatásokkal. A börtönben született meg a két munkáspárt egyesülésének az okirata is. és a rabok, mint a Tanácsköztársaság vezetői lép­tek ki a cellából. A Tanácsköztársaságnak csak tavasza volt, a nyár vé­gét már nem érte meg. Es mégis, mennyit adott! A sok törvény, intézkedés, az össze­kuszált szálak kibogozása, a vita, a harc és a háborúsko­dás szinte el sem fér az idő­ben. Akik végigküzdötfék, megsokszorozták önmagukat. Fegyverropogás közben hall­gatni szoktak a múzsák. Ez­úttal nem hallgattak. Kun Bé­láné a Közoktatásügyi Népbiz­tosság zeneművészeti és szín­házi osztályán dolgozott. A* osztály vezetője Reinitz Béla volt. Reinitz jelentette a ze­nét, az otthont — Kolozsvárt — és Adyt. — Kun Bélának gimnazista korában egy ideig Ady volt a házitanítója. A dolgozószobá­ja falát az ő dedikált fényké­pe és egy Cezanne-reproduk- ció ékesítette. Reinitz, amikor Kolozsvá­rott felfigyelt Gál Irénre, így kérdezősködött felőle: „Ki ez a lány? Ahol ő van, ott min­dig nevetni muszáj.” — örültem, hogy Reinitz mellett leszek, de egy kicsit, féltem is tőle; azt mondták, kiabálás. Én meg nagyon ér­zékeny voltam, ha az apám rámszólt, elsírtam magam. Többen kérdezgették tőlem, hogy miért magázódunk Kun Bélával. Mert úgy nem lehet gorombáskodni — feleltem. S az, aki nem bírta el a hangos szót, mennyi mindent elviselt. Intemálótáborokat, emigrációt, és ami a legfáj­dalmasabb, a Kun Bélát ért rágalmakat. Hogy hol minde­nütt járt, mi mindent cseleke­dett Kun Béla a Tanácsköz­társaság alatt, azt a felesége akkor nem tudta követni. Éle­tük legboldogabb korszakában napokig nem látták egymást, s akkor is csak egy mosoly- nyi időre találkoztak. De a bu­kás után sokszor felidézték hosszú beszélgetéseken a lázas napokat, töprengve, vitatkoz­va, értékelve és újraértékelve. S az asszony inkább a férje, mint a saját emlékeit őrizte meg. Sokat, éjszakákon át be­szélgettek az első magyar pro- letárforradalomról és a Ta­nácsköztársaságról. Mert tud­ták. hogy az nem a vég volt, hanem a kezdet. Kun Béla mindig, mindent vállalt, vál­lalta a mások hibáit is. Hű volt önmagához, hű volt a for­radalomhoz. Kovács Judit November 24-én... N yolc évtizeddel a vál­lán, Hikádé Aladár, nagy történelmi események ta­núja. Ott volt azok között, akik öfven évvel ezelőtt elha­tározták a Kommunisták Ma­gyarországi Pártja megalaku­lását, egyike azoknak, akik e naptól kezdve a párt által képviselt eszmékért éltek és küzdöttek. — Tizenhat gyerek nevelke­dett a családban — mondja Hikádé elvtárs — mostoha­apám kőművessegéd volt. Az elemi iskolában módosabb szülők gyermekeit segítettem a tanulásban kosztért, néhány krajcárért, aztán kárpitos inasnak, majd műszerésznek mentem, végül munkás lettem a GANZ-ban. Mint fiatal se­géd Bécsbe, Berlinbe mentem „valcolni”, ahogy ez akkoriban szokás volt. A katonai behívó szólított haza. Végigjártam a frontokat. A háború végén lá- zífásért hadbíróság elé állítot­tak, halálra ítéltek. A kivég­zés elől őreimmel együtt meg­szöktem. Mire hazaértem Pest­re, kitört az őszirózsás forra­dalom. Bizalminak választot­tak a Lipták Gyárban. A MÁ- VAG-gyári sorfűzre mi is sztrájkkal feleltünk. Én akkor már ismertem Kun Bélát. — Esős vasárnapon, novem­ber 17-én érkezeit Köb Béla a forradalmi Budapestre. Né- hányad magával jött azok kö­zül, akik két héttel előbb a moszkvai Dresden szállóban megalakították a magyar kom­munisták hazakészülödő harci csoportját. Itthon nagy munka várt rájuk: meg kellett szer­vezni a proletariátus pártját Megérkezése után Kun Béla azonnal munkához látott. Hi­kádé elvtárs és az akkori idők más tanúinak emlékezete sze­rint húsz-harminc emberrel tanácskozott naponta, szak- szervezeti vezetőkkel, a nagy­üzemek munkásainak képvise­lőivel. értelmiségiekkel, a vi­déki munkásszervezefek kül­dötteivel. — Néhány nap múlva közös elhatározásra jutottunk vala­mennyien — emlékezik Hiká­dé Aladár. — A következő va­sárnapon, november 24-én Ke­len József mérnök Városma­jor utca 42. alatti lakásán jöt­tünk össze titokban, mintegy negyvenen. Ott voltak az Oroszországból érkezettek: Kun. Jancsik, Pór, Rabinovics, Münnich, Karikás, Kellner, Vántus, Rákosi, Sei dl er, a szo­ciáldemokrata Párt és a szak­szervezetek lázadói: Alpári Chlepkó, Fiedler, Hirossik, Ru­das, Szaton, Mikulik a má­tyásföldi főbizalmi: s a hábo­rúellenes harcokban megedző- döft fiatalok: Korvin, Mosoly­gó. Lékai, Matusán, a huszon­egy éves Sallai, a húszéves Révai József. — A döntések szűkszavúak és egyértelműek voltak: erős, egységes, vezetésre képes mar­xista—leninista élcsoporttá kell szerveznünk az új pártot, hogy alkalmas legyen irányt szabni áz eseményeknek: lapot kell teremteni — a későbbi Vörös Újságot —, hogy új hangon, a forradalmi igazság nyelvén tájékoztassa, alakítsa a közvé­leményt. — Az alakulást követő na­pokban a KMP titkársága a Visegrádi utca 15. számú ház­ba. Kassákék műteremlakásá­ba költözött, ott tartottuk meg az első népesebb gyűlést. El­kezdődött a vidéki pártszerve­ző munka, a Duna—Tisza kö­zén. az Alföldön, a Dunántú­lon is... — A Tanácsköztársaság ide­jén vádbiztos, majd a forra­dalmi törvényszék elnöke let­tem. Horthyék törvényszéke elé kerültem a Tanácsköztár­saság megdöntése után, s meg­értem, hogy másodszor is ha­lálra ítéltek. Szovjet-Oroszor- szág kormányának proletár­internacionalista segítsége mentett meg engem is több elvfársammal együtt. Mint is­meretes, fogolycsere történt, így hagyhattam el a börtönt. Életem legnagyobb élménye az volt, amikor Kun Béla bemu­tatott Leninnek, aki meleg em­beri érdeklődéssel fordult hoz­zám, kíváncsi volt rá, mit és hogyan cselekedtem a forra­dalmi hónapokban. Vlagyimir Iljics megtisztelő feladatot bí­zott rám: kinevezett a Kreml őrségének parancsnokává. Sok évig töltöttem be ezt a tiszt­séget ... — Visszatérve arra, amit az ötven év előtti november 24- ről elmondtam, még annyit: a Kommunisták Magyarorszá­gi Pártja elindult, győzelmek­kel és csapásokkal, sikerekkel és megpróbáltatásokkal teli. küzdelmes, de végül is diadalt aratott, történelemíormáló út­ján. V. r.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents