Dunántúli Napló, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-17 / 270. szám
: Dunammi napio 196®. november 17, A révhez kanyarodé lejtős dto* a katona megérkezett a folyóhoz. Izgatottan a vízre pillantott, aztán teleszívta a tüdejét a párás növényillatú levegővel. A part köveihez már vékony jéglemezek nőttek, s ha egy-egy hullám vé- gigömlött a csipkeszegélyen, recsegve szakadoztak. A folyó felett, mint valami titkos fohász, halk zizegés úszott a tenger felé. A cövekhez kötözött komp korlátjain dér szakállazott, és az oldalához halk csőrrené- sekkel finom jégtáblák ütödtek. Még világos volt, de a szürke téli felhők a végtelenben már a folyót érintették. A katona némán nézte a vizet, áz alacsony hófelhőket, aztán a szigetet A parti füzeseket néhol köd takarta, másutt deresen elővilágítottak, akár a magasabb homokpadok. A túlsó parton kigyulladt a révház lámpása, aztán beljebb, a köves út mentién is bágyatag fénypontok tűntek elő. A Duna két partjára leereszkedett az alkony, de a víz felett még percekig lebegett egy ólomszürke foszforeszkáló fény. Végül az is beleveszett a téli este sötétjébe. — Na, gyerek, átmennél... ? — hallatszott egy nyers, vastag hang. A katona megfordult. A komp megöregedett, nyűtt ruhájú kormányosa állt mögötte. — Jóestét! Hazamennék a atígetre. Járnak még? — Járunk hát. Hatkor megyünk legközelebb, ha addig be nem áll a tíz Láthatod, zajlik a Duna. megyek, át kell — Szabadságra jutnom. — Gyere be az irodába, melegszel addig — mondta a hajós. Az iroda ajtaja a Duna fölé nyílott. Egyetlen, olajos padlójú helyiség volt az egész. Az ajtó közelében néhány bádogkanna állt, és egy töredezett zománcé vizesvödör. A sarokban vaskályha izzott, a kályha mellett egy öregasszony ült Az asztal a hoez- szabbik fal közepe táján helyezkedett el, átmeneti bizonytalanságban. Láthatólag örökké tologatták, ahogy éppen a szükség kívánta. A vontatóhajó vezetője a matróz és a jegyaze- dő az asztal mellett kártyáztak. Amikor a kormányos és a katona belépett, a hajóvezető felnézett a kártyáiból: — Mi van öreg? — Még nem állt be. Alighanem kitart reggelig. Ez a katona is át akar menni. Hazaengedték szabadságra. — Jóestét — mondta a katona. A hajósok odabólintottak, aztán visszabújtak a kártyáikba. A kormányos széket tolt a katona felé, aztán maga is leült. Zsíros szélű tányérsapkáját leemelte, megvakarta a fejebúb- ját, majd a felkócolt hajzat tetejére visszanyomta. A katona a kormányos feje felett piszkosszürke vonalat látott végighúzódni. Az utolsó árvíz alkalmával pontosan ez volt a Duna szintje. A katona tudta ezt jól, de azért odabökött a falra: — Látom, maguk sűrűn meszelnek ... A kormányos a faira pillantott, aztán bütykös kezeí’ejévei legyintett: — Meszelünk mi, de hiába. Kő- gyün újra. Még a régi árvizek síráíja is meglátszik, itt e, látod? Hiába, beleette magát a kőbe. — Ilyen a víz ... — Ilyen a Duna... Azt mondod szabadságra mész? — Szabadságra, hat nap. — Ez a legszebb a katonaéletben. Szeretőd van-e? Vagy tán menyaszszonyod? — Annikor bevonultam, úgy volt, hogy van. Most is kell, hogy legyen... — így van ez a katona-életben... Emlékszem, amikor én gyüttem haza a frontrul a tisztek beszédet tartottak a határon. — Bádogdóznit húzott elő és lassan pödréshez látott. Azt mondták, hogy semmin sem szabad meglepődni, Ha az ember huzamosan távol van, sok minden megtörténhet, ez emberi dolog. Addig nekem ez eszembe sem jutott, de ahogy ezt mondták, ideges lettem. Nem is az asszonyhoz mentem, hanem az anyámékhoz. Csak ültem és faggattam az anyámat, hogy mi újság a faluban? Mit hallani? Nem beszélnek-e a népek valami furcsát? De nem beszéltek, nem is beszélhettek, mert rendes feleségem volt. Persze te nem a frontról gyüssz, itt a levelek is járnak rendesen. De soha nem lehet/ tudni. A lányok hamisak. BERTHA BULCSU: KORAI MÉQA JÉQ Igaz-e néném? — mondta, s miközben a kályha mellett üldögélő öregasszonyra pillantott, a cigarettát a szájába tette. Sárgaréz, töltényhüvelyből készült öngyújtót húzott elő és lángra- lobbantotta. Ügy égett, mint egy fáklya. — Látod, ez a masina is onnan van még. Megőriztem, Az öregasszony bólogatva nézte a kormányost, aztán megszólalt: — Manapság a lányok bemászkálnak a városba, és úgy gyünnek haza, mint a tépett macskák. Az én időmben... — Mászkálés volt akkor is ... — Vásárkor. Vagy Mária ünnepeken. Vittük a zászlókat és énekeltünk. — Emlékszem a búcsúsokra — dör- mögött a kormányos. — Mit mond, fiam? — Emlékszem én a búcsúsokra. Napestig énekeltek, szép énekük volt. De este aztán, ahol megszálltak, följebb ésúsztak a szoknyák a kelleténél. —- Vólt köztük, nem mondom. De nagyon áhítatos népek voltak mind. Nem mint manapság. Ezek a lányok már nem tudják, hogy mi az elég. Hálaisten, az én fiaim még a háború előtt megnősültek. A katona nézte a régi árvizek pe- nésidoltjait és hallgatott. Kimondhatatlan kellemetlen gonodolat kínozta. Valahol a gyomra táján mart a húsába, aztán felment a fejébe. Ott bizsergett a haja alatt. A kormányos ránézett. — Mi az gyerek, megkukultál? — Hány óra van? — Van még időnk. Látom te már mennél, de ugye nem csaphatjuk be a népeket. Hatra számítanak. Ha ugyan az idő kitart addig.. , — Korai még a jég — mondta a katona. — Kora, vagy késó, a folyónak nem számit. Ez csak hordja a jeget onnan föntről és beáll egy szép napon. Lehet, hogy csak három hét múlva áll be, de az is lehet, hogy már összefagytak a táblák ... Aztán mondd csak, lűni megtanultál? — Mindent megtanul a mai katona — válaszolta, de a gondölatai már a szigeten jártak. — „Nem olyan lány az Anna. Ámbár elég szemre való lány. Aki pedig szemre való, azt nagyon kerülgetik .., A prédára maradt lányt nagyon kerülgetik .. .• Vigyáz rá az anyja. Átellenben lakik a Hujder Kálmán. Mondták már annakidején, hogy a Hujder kerülgette ... Nem olyan lány az Anna... Egyik ilyen, a másik olyan, de ha prédára marad, bizony mindegyik olyan... A Hujder átjárt más faluba, ott volt neki valakije. Ha ott találom mégis... Ha én valakit ott találok, megölöm. Bedobom a jégbe... Vagy semmit se szólok, csak megfordulok és megyek vissza ... Még haza sem megyek, csak vissza és jelentkezem továbbszolgálónak ... Kitétetem magamat valami messzi helyre.., Egyszer aztán majd hazamegyek, mint tisztes, vagy mint hadnagy. De rá sem nézek, még a házukra sem ... Annyi lesz nekem, mint a levegő. Az anyjuk tépettfiilű keser- vit...” — Így ette magát a katona, és csak akkor könnyebbült meg egy kicsit, amikor a hideg dunai szél az arcába csapott. A vontatóhajó reflektorfénye a túl- parti fűzfákon táncolt. A jég bizony sok helyen megállt, s ahogy a komp sodródva úszott a sziget felé, pengve, csattogva töredezett. A kompon két elkésett lovaskocsi, az öregasszony és néhány kerékpáros munkás utazott. Amikor kikötöttek, nem sokat nézelődött. Átlépkedett a felfordított ladikok tetején és sietve eltűnt a nyárfák között húzódó országúton. A falu szélén a kertek alá kanyarodott. Kutyák ugattak, árnyak rezzentek szét. Nehéz bagó fejekben megeredt a hó. Gyorsan belepte a köpenyét, sapkáját, szemöldökét. A szé- rüskerten át, belopakodott az udvarra. Meg-megállt, s arra gondolt, legjobb lenne megfordulni, nem nézni, nem kérdezni semmit... Csak menni a hóesésben, menni amerre a vadak járnak, varjak tanyáznak... Alacsony konyhaablakhoz érkezett. Megállt. Az ablakot függöny fedte, de rések azért mindkét oldalon maradtak. Az üveghez hajolt, s lehelete megolvasztotta a keretre rakódott pelyhe- ket. A tűzhely közelében fiatal, pőrére vetkőzött lány hajladozott. Mosakodott. A katona leheletétől ekkor. már párasziget keletkezett az ablaküvegen. „Ügy, hát mosakodol. Mosa- kodol valakinek. .. Piros az arcod. Elárul az arcod mindent... Megvárom mire készülsz” — morgott magában a katona, s ahogy nézte a szép fiatal lányt, egyre nagyobbakat dobbant a szíve. — „Anna. Ha mosakodol, hát mosakodol. Mindig tiszta lány voltál ...” — Nem tudott tovább várni. Megkocogtatta az ablakot. A lány összerezzent. Maga elé kapta a törülközőt és kifelé bámult. Emikor megismerte a katonát, fényes vidámmá vált az arca. Integetett, nevetett... A katona ekkor úgy érezte, hogy a kormányos tisztjei annak idején bolondokat beszéltek a határon. Az öregasszony kárálását elvitte a szél. A katonát körültáncolták a hópelyhek és megbékítette a fehér jószagú tél. A verandaajtóhoz lépkedett. Bekopogott. KEREKES ANDRÁS: CIC/ANYOK Ti szurtos, vézna, barnabőrű. föld-szomorúak! Pöttömnyi korom hű tanúi, bozontos utakon sokezer éve ballagok, megnyugvást sehol nem lelök, négereim, merre vagytok, és hány mezítlábas alázat, jaj, hány szitok égetett arcotokra mázat, hol az eperszagú nyár, ami nektek é, van-e utca a Cigányköz helyén? Vak Feri él-e még? És nagyanyám szép Marisát, a vízhordó kis alkalmi miiédet, kivel tanítót játszottam az udvar««? mire tanították a fajtiszta fehérek? (Iramlik az erdőn át a cigánynép, karaván tűz-vad asszony, karjukon szemernyi bogárszemű, maszatos, rongy bacsavart purdék, kiknek még nem fáj semmi.) QALAMBOSI LÁSZLÓ: TÉL Bárányfejes botra csillagot kötöttem, nyergen-ülő lányért sarkantyúsan jöttem, Forogj hű demizson, sok-sok pintesűveg, homlokom ne nyomja farkas-tépett süveg. Táncolok gyöngyággal piros lakodalmat, teszek bagolyűző erős fogalmat. Csordakürt rikoltson, duda és hegedd. Ha kidől a kapu, szétszakad a gyepű, kerítek tejúttal, csonthevitő lánggal, szép gömbölyű borral, tüskés pálinkával. Habpalástos lovam, koszorús menyasszony, mennyei pajtában virággal jólakjon. Rejtekét az erdő kinyitja, bezárja, madárszárnyak alól hova hullt a bárfa? Ki feszít felhőket hangtalan dobokra? Fejszék tükre mögött ki tör rám robogva? Halkul a nászkendő arany-suhogása, hollótoll-varkocsát kibontja a gyászfa. Nap fehér tuskóján nem tüzel több tapló, Isten bő markából torkomnak lovagló ki vagy? Kibe döfjem lándzsám, kígyó kardom? Pókok lába alatt rozsdásodó pajzsom ki ellen emeljem? Megnyitja, bezárja rejtekét az erdő, haldokol a hárfa. Sűrűn-rengő lánggal nagyapám rám ha jolt, bölcsőmön lámpája kéktollú páva volt. Szakánál markolva elszállott felettem, azóta jégholdak nyílnak zöld kehelybea. Apám ha énekel, vaspatkó dübörög, utamon buktatnak fölszakadt küszöbök. Jászolhoz bilincselt szarvasok dobognak, ördögszügy a vértje támadó kosoknak. Kétélű gyertyaláng csapkodja arcomat, vastorkú harangok temetik hangomat. Gyászoló sípokra hajolnak süvegek, kéktollú pávák közt zuhan ki született. Füsttel-fodros fátyol borítja nagyanyám, harminckét tőr forog, Halálnak agyarán libapehely foszlik, döglenek a Indák, kocsikból kitörnek rozmaringos rudak. Sisakos rózsafák páncél nélkül fagynak, csipkésre vasalták kengyelét a fagynak, csúszik, ágaskodik, deret köp a földre, sörény-csigát rázva hempereg hörögve. Vérrel teli lopó bögye a kakasnak, füle fehér sásként gőzöl a vadaknak. Odvas kristálytörzsre hajolnak az ágak, gyertyákat gyújtanak szárnyas nagyanyámnak. A villamos becsikofdult a megállóba. A kalauz harsány, kántoroknak és jegesembereknek fenntartott dómharangot megszégyenítő basszussal a kocsi belsejébe buzdított mindenkit. Öröm nézni a hivatása Mont Everestjén kötelességét teljesítő, tagbaszakadt, dércsípett üstökű férfiút. Hát még amikor sapkája ellenzője felett megpillantottam az ujjnyi, széles ezüst sávot. Az ember önkéntelenül is nyugodtabban mutatja fel a bérletét, vásárolja meg jegyét az ilyen kipróbált, sok jegyet látott és likasztott villamos-szakférfiútól. Sőt, az ilyen ezüst stráf láttán nagyrabecsülést érzünk a derék ember irányában. Mert ilyen széles ezüst csíkkal bizonyára otthagyhatta volna a jegykezelés fárasztó őrhelyét, felcserélhette volna íróasztallal a központban, vörös karszalagú ellenőr lehetne —, de nem, ő megmaradt kalauzarak, vesződik a fegyelmezetlen utasokkal, szelíd és bölcs nevelőmunkával hozzájárul közlekedésünk kulturális szintjének emeléséhez. egyszóval feláldozza magát a közösségért. Erre gondoltam, miközben velem szemben harminc év körüli férfi teCSONKARÉTI KÁROLY:, MAI HANNIBÁL iapedett le, ölében kél; esztendős fórma kislányával. Az apa a kislány szemléből élsimitotta a haját, irtajd az apró kabátka parányi zsebéből előhalászta a picike zsebkendőt, megtörölgette a csöppség orrát, majd megigazította a pindurka ruhácskát, és határozott mozdulattal elhelyezte ölében az emberpalántát. A gyerek azonban még határozottabban felállt az ülésre, és kinéza- getett az ablakon. A villamos rángva elindult, de az apa szilárdan tartotta gyermekét. Ebben a pillanatban megkondult a kecskeméti öregtemplóm nagyharangja. épp a fejünk fölött. — Micsoda dolog ez, felállítani valakit az ülésre? Apa. én lánya egyszerre fordultak a váratlan égzengés felé. — Kérem, elnézést. Letörlöm a lábnyomot, amennyiben marad, bár a gyerek nein gyalogolt. — Hallatlan, hogy az utasok mennyire jnodortalanok! Azonnal ültesse le azt a gyereket: Mit képzel, majd a másik utas ráül a koszos ülésre? Hallatlan, hogy a népek mennyire neveletlenek! Az egész kocsi bennünket bámult, pedig én ártatlan voltam, sőt. igazat adtam a kalauznak. Megérdemli az ezüst rozettát. helyes, hogy S szóvá tette ezt a szabálytalanságot, csak valamivel halkabban is mondhatta volna. 0 pedig méltóságtel jesén és nagyon fontosán állt felettünk. Roppant öklét csípőjére szorította. Hannibál állhatott így akkoron valamelyik harci elefántján az Alpok után, Róma felé mentében. Az apa boesánatkérően feltekintett az óriásra, majd keményen leültette a kislányt. — Mondtam, kérem, hogy -letörlöm. Nem szükséges hangoskodnia. — Még engem akar kioktatni? — zengett a villamos. De ekkora hanghoz a kislány se lehetett hozzászokva. mert elsírta magát. Az apa csitította, fülébe duruzsolt, csokoládét vagy nádpálcát ígérhetett, de a gyerek tovább rítt. Az apa nyilván sok mindenhez értett, a csemete elhallgattatásához azonban • nem. Megállóhoz értünk. A fontos férfiúnak dolga akadt a csengővel. Az apa, hogy végre csend legyen, táskájára állította a bőgő gyereket. A kislány arcán kiragyogott a napsugár. Bezzeg elborult a kalauzén. — Mit mondtam? Azonnal leültetni! — bömbölte a parancsot arasznyira fülünktől. — A táskámon áll! — Ott se állhat! Egyáltalán tilos ott állni! Miért kell ezt egy felnőttnek magyaráznom? Hirtelen fékezés és a gyerek eldől, összetöri magát. Ki vállalja érte a felelősséget? Na? Csakis én! — A gyerek nem eshet el. Tartom! — csattant az apa hangja. — ( Mit képzel, én nem vigyázok rá? Ha leültetem, sír. Az kellemesebb? — Akkor isi Ha nem mgeáeím»- kedik, leszállíttatom! — Idefigyeljen! Lehet, hogy valamiféle szabályzat tiltja, hogy ilye« kicsit felállítson az ember az ölében. De jegyezze meg: goromba or- dítozása miatt csak azért is állni fog a kicsi. A fontos férfi felháborodott höp- géssel lépett az ajtóhoz. Megáll óbor értünk. — Rendőr elvtárs! Legyen selves! Az udvarias, kérő hang meglepett. Nicsak, ez így is tud? Fekete tányérsapka bukkant fel. Azután a fiatal rendőr odalépett az apához. Tisztelgett. — Megkérem, legyen szív« a kislányt leültetni. Bevághatja a fejét Kár lenne ilyen helyes babáért. Előfordulhat. Hirtelen fékezés és kész. Belátja, ugye? — Míg beszélt, mentegetőzve mosolygott. Aztán választ sem várva iámét tisztelgett, és távozott. Az apa csodálkozva bámult a rendőr után. Elmosolyódott. — Gyere, Julcsiké, ülj le szépén'! A kicsike hatig nélkül engedelmeskedett A kocsiban üresen kongott égy repedt harang. Valamit magyarázott, az utazóközönség primitívségéről, do senki se figyelt oda.,. < 1
