Dunántúli Napló, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-17 / 270. szám
T968, core m bér 17. Dunantmi naoto Miller drámája a Pécsi Nemzeti Színházban Toltunk-e már úgy, hogy vonaton utaztunk, ismeretlen tájakon vágtatott velünk a mozdony, majd megállt egy idegen pályaudvaron, kinéztünk az ablakon, és abban a pillanátban úgy éreztük, hogy életünk egy másik órájában már jártunk itt valaha? Ésszel és értelemmel pontosan ki tudtuk nyomozni, hogy ez lehetetlen, soha nem utaztunk még erre, most mégis ismerősnek tetszett az állomás, az épületek, az ajtóban ácsorgó emberek, s még az a gyerek is ott azzal a kötött sapkával a fején... Pillantás a hídról Válatni hasonlót érezhetett Arthur Miller drámájának a nézője is... Tudja, hogy most látja először a darabot, nem ismeri a korábbi előadásokat, nem látta a dráma filmváltozatát, tévé-közvetítését, könyvben sem olvasta a szövegét, beszélni se hallott róla, mégis úgy érzi, hogy valaha találkozott már ezzel a történettel, vala- honnet ismeri Eddie Carbone esetét. Talán eszébe jut, hogy ahhoz a históriához hasonlít, amit minap hallott az utcán az egyik szomszédjáról, vagy felrémlik előtte egy másik történet, amit egy kétezer esztendős görög drámában látott valaha. Miller drámája egyszerre ébreszt — térben és időben — nagyon közeli és nagyon távoli asszociációkat. A történet színhelye a mai Amerika, egy zsúfolt New York-i bérkaszárnya, mely a Brooklyni-hídnál levő tengeröbölre néz. Hősei Szicíliából, a munkanélküliség elől menekülő emberék, az első nemzedék, a „tengeralattjárók”, akik a Bevándorlási Hi-^. vatal engedélye nélkül érkeznek újabb és újabb rajokban, és a második nemzedék, azok, akiknek már sikerült gyökeret ereszteni, van munkájuk és családjuk, de messze vannak attól, hogy az amerikai állampolgárság mellé a boldogságot is megszerezzék... Ugyanakkor Miller drámája azt az érzést is kelti, hogy kétezer évet szálltunk . vissza az időben, hogy talán egy álruhás görög drámát látunk, melynek hősei a sorssal és a végzettel hadakoznak. A mű szerkezeti felépítése, a konfliktust előkészítő motívumok, a robbanásig feszült szenvedély ábrázolása, a cselekményt kísérő kommentár, a narrator szerepeltetése' is mind olyasmi, ami a nézőt a görög színházra emlékezteti. Miről van szó valójában? Eddié Carbone története „példázat”. Minden realitása, kézzelfogható, nyers színei, kitapintható, sőt izgalmas meséje ellenére a gondolati tartalom benne a döntő, az a mondandó, amit az alakok és a történet csak hordoznak. A jog és az élet, a paragrafus és a szenvedély, a törvény és a természet konfliktusának nagyszerű költői megfogalmazása Miller drámája. Van egy ember, ahogy mondani szokták: derék, tisztességes férfi, szereti családját, becsülettel dolgozik, még áldozatra is képes mánek, ennek a végeredményben meglett férfinek a szerepét. S nemcsak nagy, hanem nehéz dolog is. A sol's és a pécsi szereposztás különös kegyeként ölthette föl Haumann Péter Eddie Carbone (Pécsi Sándor emlékezetes alakítása után különösképpen nehéz) szerepét. Dicséretére legyen mondva: derekasan állta a próbát. Belülről építette föl a figurát; hitte — és ezért tudta elhitetni is —, amit Eddie mond és csinál. Rokonszenves. kemény, határozott színészegyéniség, aki sze- repről-szerepre lép följebb. Persze a hangerő, a folytonos fortissimo nem pótolhatja az ábrázolásnak azokat az apró gesztusait, amelyek nélkülözhetetlenek az alak hiteles légkörének a megteremtéséhez. Pásztor Erzsi, Kovács Dénes és Győri Emil sokért, aztán egyszer föltámad benne a szenvedély, talán maga sem veszi észre, majd elborítja és elpusztítja. Tulajdonképpen nincs bűne, „csak” a túlzott, a helytelen szeretetben vétkes, de az eltorzult erény (amely alkalmankint a bűnnél is rosszabb) árulóvá teszi és összeroppantja. A pécsi előadás sikerét nagyszerű előzmények segítették: kitűnő hazai és külföldi bemutatók emléke s mindenekelőtt Miller kristálytiszta szövege (Az igényes fordítás Máthé Elek munkája). Jóformán csak hűnek kell maradni a szereplők szájába adott szavakhoz s a szerzői utasításokhoz, s ezt a drámát nem lehet rosszul eljátszani. Dobai Vilmos tolmácsolása korrekt, pontos, szöveghű munka. Nem törekedett újszerűségre, s a rendelkezésre álló lehetőségekkel jól gazdálkodott. A pontos, szöveghű rendezés néha nagyobb erény a színpadon (akárcsak a megbízható fordítás), mint a látványos. minden áron mást akaró eredetieskedés. A dráma belső szerkezete, a szenvedély és a feszültség görbéje jól kirajzolódik a néző előtt A barátságosnak induló (bár az első pillanattól sem nevetséges) ökölvívó jelenet, a megrendítő csók- „próba” (ez a már-már esztelen bizonyosságvétel) jól kidolgozott sarkpontjai az előadásnak. Szerény ellenvetésünk egyetlen, bár nem jelentéktelen ponton volna: a dráma befejező, szinte filmszerűen kimerevített jelenetével kapcsolatban. Ismétlem, egyetlen képről, szinte villanásnyi mozdulatról van szó, mégis szinte a mű (vagy legalábbis a főhős sorsának) értelmezése forog kockán. Mit mond Miller? „Eddie feléje (már mint Marco felé) döf a késsel. Marco megragadja a karját, Eddie felé fordítja a kés pengéjét, és teljes erővel beléje döfi.’’ És mi történik a pécsi színpadon? Marco megragadja a karját, Eddie felé fordítja a kés pengéjét (eddig ugyanaz), aztán Eddie — magába döfi a kést. Nem bakafántoskodás ért szóvá fenni? Aligha hiszem. És mégcsak nem is amiatt tesz- szük, mert Miller ezt vagy azt mondta. Egyszerűen: a dráma belső logikájából, a tragédia pszichológiai rajzából, a műben érvényesülő szükségszerűségről van szó. Ez az Eddie (akit Miller megírt), igaz, hogy számos rokonszenves vonással rendelkezik, valódi hős, akit meg lehet gyászolni; akkora fölmentést azonban mégsem kaphat tetteiért, hogy az ítéletet önmagán hajtsa végre. Ez az ember elpusztul, de nem mindegy, hogy rajta teljesedik-e be a végzet, vagy — mint Brutus — maga választja meg halálát. A pécsi megoldás kétségtelen elgondolkoztató, de olyan erőt és értéket kölcsönöz a hősnek, amivel ez az ember nem rendelkezik. Eddie-t Haumann Péter alakítja. Nagy dolog, hogy valaki huszonöt éves korában Hamlet szerepét játszhatja. (Általában érett férfikarban szoktak még a legjobb színészek is hozzánőni e szerephez.) De talán még érméi is nagyobb dolog, ha fiatal színész játszhatja el EddieA kitűnő és rokonszenves együttes egyenletes teljesítményt nyújtott Pásztor Erzsébet (Beatrice, Eddie felesége) mértéktartó játéka külön figyelmet keltett; póztalan, finom eszközei a figura meleg, asszonyos vonásait emelték ki. Szabó Tünde (Catherine, Eddie nevelt lánya): kellemes hang, magabiztos fellépés; csak a színész szuggesztív képességeinek, atmoszférateremtő erejének a megmutatásával még várat. Baracsi Ferenc (Mr. Alfieri) a görög kórusokat idéző komolysággal is igen tiszta, finom eszközökkel kommentálta a dráma eseményeit. Baracsi a pécsi színház „szürke eminenciása”, kitűnő színész, illő volna értékeiről többet beszélni. Győri Emil (Rodolpho) „hazatalált”, és elemében volt ezúttal. Kedves bolondozásait a színész belső fegyeleme, tudatossága tartotta össze. Kovács Dénes Mar- co-ját a rendező megajándékozta azzal, hogy megtartotta ígéretét, bár rokonszenvünk már korábban is az övé volt. A teljesség kedvéért a krónikás még jegyezze föl azoknak a nevét is, akik az együttesbe jól illeszkedő, bár villanásnyi megjelenésükkel teljessé tették az előadás sikerét: Monori Ferenc és Szivler József (Tony és Luis, a két barát), valamint Kutas Béla és Petőházi Miklós (a Bevándorlási Hivatal két tisztje). A kis játékteret Vata Emil díszletei igyekeztek kitágítani és szellőssé termi. Miller art írja egyhdyütt: „A dráma abban hasonlatos az egyéb emberi tanulmányokhoz, hogy nagyobb tudáshoz segít, s nem csupán a szélnek szórja felgerjesztett érzelmeinket." A Pillantás a hídról pécsi előadásának legfőbb érdeme, hogy betölti az Írónak ezt a szándékát és nemes igényét. TÜSKÉS TIBOR A Kommunisták Magyarországi Pártja megalapítása 50. évfordulója tiszteletére a Baranya megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának megbízásából a Pécsi Janus Pannonius Múzeum kiadta a „Válogatott dokumentumok a baranyai-pécsi munkásmozgalom történetéhez^’ című sorozat első kötetét. A kötetben 265 számozott dokumentum található, mely Baranya és Pécs munkásmozgalmának 1869. és 1918. november 14-e közötti időszakát ölelik feL A közel 500 oldalas könyv anyagát a Dunántúli Tudományos Intézetben dolgozó, dr. Babies András és dr. Szita László szerkesztők vezetésével egy 12 tagú munkaközösség gyűjtötte egybe. Az egyes dokumentumok gyűjtésében resztvettek: Baranya Margit, Borsy Karoly, Fancsovics György, Fáncsy József, dr. Farkas Márton, dr. Gungl Ferenc, dr. Kopasz Gábor, dr. Molnár István, T. dr. Merey Klára, és dr. Tóth József. A dokumentumkötet szerkesztői csak arra vállalkozhattak, hogy e közel felévszázados periódus történetének valoga.Válogatott dokumentumok tott anyagát adják közre, hiszen a terjedelem és egyes források bizonytalansága, hiányossága többre nem adott lehetőséget. A dokumentumok közlése 1869-nél kezdődik, mivel ez ideig ennél korábbi időre vonatkozó anyagot sem nyomtatásban, sem levéltárban nem találtak. Az első kötet befejezésének ideje. 1918. november 14, azzal a sajátos területi adottsággal függ össze, hogy az ekkor kezdődő szerb megszállás két és háromnegyed éven keresztül megyénk munkás- mozgalmának jellegét, irányzatát teljesen elválasztotta az ország törzsének életétől. Baranyának csak kis része tartozott a Tanácsköztársaság alá, ugyanakkor az 1919 augusztusától 1921 augusztusáig e terület kikerülte a Horthy-fóle ellenforradalom adott időszakát is, és ily módon a magyar munkásmozgalom jelenleg elfogadott történelmi periodizációját a szerkesztők teljes egészében nem érvényesíthették. A szerkesztők arra törekedtek, hogy a dokumentumok teljes egészükben kerüljenek a kötetbe. Szövegkihagyás csak ott fordul elő, ahol a nagy terjedelem vagy a szövegrészek jelentéktelensége azt megkívánta. A kihagyott részek tartalma azonban — a forrásszövegtől jól megkülönböztethető szedésben — megtalálható a dokumentumok szövege között. A rendezés elve a kronológia volt, mégpedig a forrás, az irat dátuma ' szerint. Az egyes dokumentumokat a közreadók megjegyzésekkel és a szerkesztők lábjegyzetekkel látták el. A dokumentumokat 5 fejezetre osztva tették közzé a kötetben. Az egyes fejezetek élén közJik dr. Tóth József bevezetőit, melyekben a különböző időszakok történeti áttekintését adja meg. A kötetben 32 oldalas mű- melléklet található, melyeken az eredeti fényképeket, fotókópiákat, a megyei munkás- mozgalom kiemelkedő alakjainak portréit közlfk Ehsí kívül névmutató egészíti ki a könyvet. Az első kötethez Rapai Gyula, a megyei pártbizottság első titkára írt bevezetőt. A kötet megjelenését méltatva rámutat arra, hogy az egyaránt nyújt segítséget a munkásmozgalom tanulmányozásával foglalkozóknak és az érdeklődőknek. Jelentőségét növeli, hogy megyénkben első sikeres vállalkozás ilyen átfogó munka megjelentetésére, melyet minden bizonnyal követni fog a munkásmozgalom későbbi időszakának dokumentumait tartalmazó kötetek megjelenése. Külön elismeréssel fr mindazokról — tudományos kutatókról, szerkesztőkről és a Pécsi Szik ra Nyomda munkáskollektívá járói — akik aránylag rövid idő alatt lehetővé tettéle, hogy az első kötet pártunk jubileuma alkalmával megjelenjék, A dokumentumkötetet S. Vincze Edit, a Párttörténeti Intézet főmunkatársa lektorálta. A műszaki szerkesztést Mitzkí Ervin végezte el. Teremtő filmízlést! K is nép vagyunk és ráadásul szervezni sem tudunk! — Kemény kijelentés ez, mégis nyugodtan oda lehet írni a IV. Magyar Játékfilmszemle egy központi jellegű, vagy legalábbis annak szánt tanácskozása jegyzőkönyvének a szélére. E tanácskozásnak kettős címe volt: A filmművészeti közízlésről. „Teremtő filmízlést”. Igaz, a Balázs Bélától kölcsönzött szép idézettel is túlságosan általánosnak, elvontnak ígérkezett a rendezvény, de a filmszemle előtt néhány héttel a rendezőbizottság budapesti tagjai elmondották: ők úgy értesültek, hogy a Művelődésügyi Minisztérium, a Népművelési Intézet, a Filmművész Szövetség és az Országos Pedagógiai Intézet a filmművészet iskolai oktatásáról akar ezúttal tanácskozni, méghozzá országos méretekben, s erre körülbelül félszáz olyan középiskolai tanárt hívtak meg, aki már most vagv majd a közeljövőben tanít filmesztétikát. Nyilvánvalónak tűnt tehát az elkülönülés a szemle másik tanácskozásától, melyet az ország filmklub-vezetői számára hívtak össze. Igaz, középiskolában is van filmklub, az elkülönülés mégis nagyon nyilvánvaló lett volna, egyszerűen azért, mert a népművelés és a közoktatás két különböző jellegű tevékenység minden hasonlósága ellenére. Egyik többnyire felnőtteknek szól, másik fiataloknak, gyermekeknek. Egyik — a filmklub — szabadon választható, a másik —. az iskolai filmesztétikai oktatás — kötelező. Éppen ezek miatt más a metodikája az egyiknek, és más a másiknak. Mondom, ez teljesen nyilvánvalónak látszott. Mégsem így lett. Egyszerűen azért nem, mert a két dolgot összekeverték. Először is: a várt félszáz pedagógus helyett még tíz sem jött el. Amint hallottuk: saját iskolája nem küldte el a tanácskozásra azt a szolnoki gimnáziumi'' tanárt, aki az országban elsőnek, úttörőként oktatta a filmesztétikát. Ott volt viszont majd félszáz felnőtt filmklub-vezető, TIT funkcionárius, népművelési szervező. Igaz, a tanácskozás rendkívül jól indult. Dr Poszler György, a Művelődésügyi Minisztérium népművelési osztályának helyettes vezetője, ritkán hallott magas színvonalú, rendkívül élesen rendszerező, a problémák ütőerét kiváló érzékkel kitapintó bevezető előadást tartott. Ez volt a tanácskozás egyetlen olyan pontja, mely önmagában is és összefüggéseivel is teljesen kifogástalan volt, s jól megfelelt a célnak. Mindjárt utána azonban megkezdődött a szakadás. A többi előadás is, valamint a hozzászólások önmagukban igazságokat, érdekes információkat, jó ötleteket tartalmaztak. De együttesen sajnos rendezetlennek, összefüggéstelennek tűntek, különösen a hozzászólások. Fény derült például arra, hogy az Országos Pedagógiai Intézet, ahol rendkívül jól instruálják, sőt, szervezik a középiskolai filmesztétikái oktatást, egyszerűen nem tud arról, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem hogyan törekszik a filmesztétikai tanárképzésre, sőt, e törekvésekről nem tudván, némileg neheztel is az egyetemre. Ezzel szemben az egyetem, pontosabban annak lélektani tanszéke, úgy látszik erején felül is igyekszik értő pedagógusokat nevelni érre a célra. A tanácskozás összefüggéstelensége, annak sajnálatos eredményére jellemző volt, hogy Bíró Yvette, aki az októberben megindult, televíziós filmoktatást országosan vezeti, s aki dolgavégzetten egyszer már hazautazott a pécsi szemléről Budapestre, eljött ide erre a tanácskozásra. Elmondta: a maga vezetté televíziós oktatást egyoldalúnak érzi, mert szerinte hiányozhat mellőle a soha el nem hanyagolható tanár-diák dialógus, s most itt Pécsett ennek pótlására, megoldására kér ötleteket az — ő is így hitte — ország különböző részéből összesereg- lett félszáz gyakorló pedagógustól. Midőn látta, hogy csalódott,' diszkréten elhagyta a termet. Igaz, végül is hallottunk olyan mentegetődzést, hogy e rendezvénynek mindössze az volt a célja, hogy a különböző filmklubokban, ismeretterjesztő előadássorozatokon, s iskolákban történő filmismeretterjesztés közös gondjait megismerjék. Ez azonban igen igénytelen cél, különösen, ha Poszler György magas színvonalú bevezető előadásához mérjük, azonkívül melléfogás is. Hiszen éppen nem a közös, hanem a sajátos gondokat kellett volna megtárgyalni, méghozzá külön a filmklubokét, s külön az iskolai filmoktatásét. Erre hadd említsünk csak egy példát: a filmklubok többnyire felnőtt tagjainak, valamint az iskolai filmoktatásban résztvevő diákoknak teljesen mások az életkori sajátosságaik, ezért teljesen más-más módon kell a kétféle filmoktatást szervezni. S ellentétben a másik szemletanácskozással, ahol csak a filmklub-vezetőknek kellett volna vitatkozni, itt ezen a rendezvényen annak a 70 ezer középiskolásnak a problémáit kellett volna megbeszélni, aki — s ez OP1 magyar tanszékének is kétségtelen érdeme — az idén már filmesztétikát tanul. Tapasztalatok is adódtak volna hozzá, hiszen a 70 ezerből 10 ezer negyedikes, és már négy éve ismerkedik e művészettel. A feladat súlyosságát most csak két számadattal érzékeltessük. Az egyik: már a januári budapesti nemzetközi filmkritikus tárgyalásom az akkor még csak 50 ezer filmet tanuló középiskolást is rendkívül magas számnak tartották olyan gazdag ország képviselői, mint Anglia, A másik: félmillió forintot igényelt a filmoktatás első fél éve, az oktatásügyi költségvetéstől. Vagy említsük meg azt is, hogy Európában Svédország után mi vagyunk a második állam, ahol kötelező iskolai filmesztétikai oktatás van? Felesleges tovább bizonyítani. A tény az, hogy a tanácskozás nem sikerült, nem tisztázta az alapvető közoktatási gondokat. így aztán olyan kérdésekről, mint például a jövő filmoktatásának megalapozása, nem is esett sok szó. Vonjunk le tehát egy alapvető következtetést: a középiskolai filmesztétikai oktatás nem népművelési feladat, hanem a Művelődésügyi Minisztérium közoktatás- ügyi főosztályára tartozik. Ha erre bízták volna e tanácskozás szervezését, véleményünk szerint eredményes lett volna. Hiszen egyszerűen el kellett volna rendelnie, hogy az említett félszáz tanárt küldjék el ide Pécsre./ Végül is a különböző szervek tanácskozása nem nőtt fúl az együttműködés szándékán. Földessy Dénes. »
