Dunántúli Napló, 1968. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-27 / 253. szám

6 imnantmt nap to 1968. október 27. KAVA BATA K JÓKON AK egy nap a* a gondolata támadt, bogy kézitükre segítségével ágyban fekvő férje jól láthatná a ve­teményeskertet. Aki már olyan régen nyomja az ágyat, annak ez új életet jelenthet­ne. A tükör annak a fésülkö­dőasztalkának tartozéka, me­lyet Kjóko hozott a házhoz. Az asztal nem volt nagy; akár a tükör kerete, eperfából ké­szült. Ez a tükör mindmáig házassága első éveire emlé­keztette, azokra az időkre, mikor hátulról nézte vele a haját az asztali tükörben ... Kimonója ujja felcsúszott, kö­nyökét szabadon hagyta ... Egyszer éppen fürdőből jött. Hogy megörült a férje, hogy nyakát minden irányból lát­hatta! — Kis ügyetlen! Hadd tart­sam én — mondta, és kivette kezéből a tükröt. Talán va­lami újat fedezett fel benne. Nem, kjóko nem volt ügyet­len, de zavarta, ha hátulról nézték. Ezek az idők elmúltak. A keret fája nem változtatott színén, de most, hogy elővette, és a betegnek akarta adni a kis tükröt, döbbenten látta: az üveg már erősen vakul, vastag rizspor- és piszokréteg fedi. A háború, a vidékre köl­tözés és férje betegségének idején rakódtak egymásra ezek a rétegek. A férfi olyan türelemmel, amilyenre csak betegek képesek, tisztogatni kezdte az üveget, a keret fá­ját. Kjóko nem törődött vele, alig figyelt fel rá. Még akkor is fényesítgette, mikor az üveg már rég csillogott. Kjó­ko ezalatt arra gondolt, hogy lám, most telepszenek meg a tüdőbaj baktériumai a keret réseiben ... Megfésülte férjét, beolajozta a haját. A beteg kamillaolajos kezével dörzsöl­ni kezdte a tükör fáját; a ke­ret csillogásával még inkább elütött a nagy állvány fájá­tól. Kjóko másodszor is férjhez ment. Csak az állótükröt őrizte meg; a kis kézi tükröt kicserélte egy kamakurai fa­ragásé tükörrel. A régit fér­jének ajándékozta. Ajándé­kával ugyan megkésett: már nem kulcsolhatta rá a halott ujjait. Amikor felravataloz­ták, már elrendezték a férfi kezét. így először a halott mellére tette a tükröt, de emlékezett, mennyit panasz­kodott férje a mellére. Végül a derekánál helyezte el. Szí­ve szerint a mellén hagyta volna, hiszen olyan fontos szerepet játszott kettejük tör­ténetében az a tükör ... Vigyázott, nehogy észreve­gyék férje rokonai: ügyesen egy krizantémcsokorba rej­tette, úgy csúsztatta a kopor­sóba, észrevétlenül. Amikor J ASZÚN ARI: később elhantolták a testet, a sírásók csodálkoztak, hogy került oda az a szinte fölis- nverhetetlenségig párás „üveg”. MÁSODIK férje nem tud a tükör kicserélésének történetéről. Ahhoz a régi tü­körhöz tartozott még egy má­sik is, egy kicsi, kézitáskába való: hosszúkás, keskeny, ösz- szehajtható tükör. Nászútján szerette volna használni, de a nászút elmaradt. Akkor há­ború volt. Férje életében so­ha nem volt alkalma használ­ni. ■ Ez az új házasság igazi nászúttal kezdődött. Régi ké­zitáskája már rég megpené- szedett, újat vett helyette, amolyan tükrösét. Nászútjuk első napján férje szomorúan fogta meg kezét: — Drágám, olyan kislányos vagy... Nem, semmi rosszallás nem volt hangjában; inkább va­lami váratlan öröm érződött benne Talán örül Í6, hogy ilyen vagyok — gondolta az asszony, pedig érzékenyen érintették férje szavai. Magá­ba roskadva sírni kezdett, a férfi még gyermekesebbnek látta:.. Nem tudta volna megmondani, mit sirat: első férjét vagy önmagát siratja el? Lelkiismeretfurdalása tá­madt: barátságtalan a férjé­hez. Ügy érezte, valami ked­veset kell mondania. — Ennyire más lennék? — suttogta. Arcán a megbánás bíbora égett. A férfi folytatta: — De hiszen gyereked se lett! Ó, hogy fájt ez a mondat, hogy megalázták ezek a sza­vak. Nem játékszer ő, hogy így bánjanak vele! — ö volt az én gyermekein. — Tiltakozásából csak ezekre a szavakra futotta. De való­ban saját gyermekének érezte hosszas betegségében elhalt férjét. Persze, ott az örök kér­dés: ha úgyis meg kellett hal­nia, mit ért az önmegtartóz­tató életmód? — Mórit, a szülővárosodat, eddig csak vonatból láttam — mondta a férfi és átölelte feleségét. — Azt hiszem, olyan szép, mint a neve. Hány évig éltél ott? — Hát... még diáklány voltam, a háború alatt, Szand- zsóba küldtek munkára, egy lőszergyárba. — Ilyen közel' van ide Szánd zsó? Sokat hallottam a szandzsói szépségekről— Most már tudom, miért vagy te is olyan szép! — Nem vagyok szép — emelte föl Kjóko tiltakozón a kezét. — Gyönyörű a kezed. Azt hiszem, a tested is ... — Ó, nem! — Kjóko keze lehanyatlott. — Akkor is elvennélek, ha gyereked volna. Mennyire tudnám szeretni, hát még ha kislány volna! — suttogott. „Talán azért mondja ezt, mert néki van egy kisfia? Szokatlanul kedves ...” A férfi útitáskája sokkal szebb, finomabb bőrből ké­szült, mint az övé. Nagy, erős táska; a használattól vagy az ápolástól kellemes fényt kapott. Kjókónak eszé­be jutott a soha nem hasz­nált régi táska. Penészes lett... hiszen férje csak a kis tükröt használta, azt is vitte magával, a halálba. EZ A TÜKÖR már ugyan­olyan kedves lett számára, akár az a másik volt, s Kjó- kón kívül senki sem sejtette, hogy két tükör létezik. És ki gondolhatott bármilyen tü­körre is?! Kjóko tudatában a tükrök­ben valaha is látott számta­lan világ elveszettnek tűnt, mint ahogy hamuvá lett fér­je beteg teste. Először csak a kézitükröt, de később már a zsebtükröt is odaadta a fér­finak, mikor a kézitükör tar­tása nehézzé vált. A férfi a két tükörben nemcsak Kjóko veteményes­kertjét látta, de sok egyebet: látott eget, felhőt, behavazott tájat, messzi hegyeket, látta HOIDTÖKOR a közeli bokrokat. Látta a holdat, látott mezei virágokat; a tükrön át a‘ vándormadarak is utat találtak hozzá. A tü­kör és a közvetített világ közti úton emberek sétálgat­tak, gyerekek játszadoztak. Kjókót is elkápráztatta a tükörben látható világ sok­színűsége. Hiszen addig csak jelentéktelen része volt az a tükör a szépségápolásnak. S most, ez a kézitükör, mely azelőtt csak arra volt jó, hogy az ember hátulról megnéz­hette benne a saját fejét, most a beteg számára a vilá­got jelentette. Odaült a be­tegágyhoz, és mesélt — a tü­körbeli világról. Lassanként ő is érezte, mint mosódik el a határ a tükörbeli és a va­lóságos világ között, a tükör­beli javára. — Nézd, itt ezüstösen csil­log az ég — mondta, és ki­nézett az ablakon —, kint pe­dig szürke és súlyos. — Talán azért, mert min­dig fényesíted? ... — kérdez­te Kjóko, és a tükör fényes egét nézte. Ha a beteg kissé elfordí­totta a fejét, ő is láthatta az eget mindig férje körül jártak, de így, kint a szabadban, még gyógyulásába vetett hite is erősebbé vált. Szabad idejé­nek nagy részét így hát a ve­teményesben töltötte; csak akkor tudott olvasni, mikor férje kérte erre. Amit kívánt, csak az volt, hogy férje irán­ti szeretetét semmi ne zavar­ja meg. Érezte a kinti foglal­kozás közben, mint születik újjá benne mindaz, amit a sok gond apránkint megölt. Szeptember derekán költöz­tek oda. A borongós kora ősz hosszú, szűnni nem akaró esői után egy verőfényes alkonya- ton dalba kezdtek a kert ma­darai. Kjóko lába előtt zöld fényben ragyogtak a kései salátafélék. Elbűvölte a hegy­csúcs körül lebegő felhők ró­zsaszínje. Férje hívása térí­tette magához. Földes kézzel szaladt föl az emeletre. — Nem hallasz engem? Annyiszor hívtalak... — mondta a beteg akadozó lé­legzettel. — Ne haragudj, nem hal­lottam. — Kérlek, ne dolgozz többé a kertben. Belehalok, há eny- nyit kell utánad kiabálnom. variasság, hogy most a férje a szépségét dicséri. Már nem tekintett magára szégyenkezve, ha a tükörbe pillantott, fürdés után, mikor fölfedezte önmaga szépségét. Ha a tükörbe pillantott, föl­támadt benne az a régi érzés, még most is, melyet első fér­je keltett benne: másként látta, másnak, önmagát. Hitt a tükör mutatta szépségében, olyannyira, hogy föl sem me­rült benne: a tükrön kívüli világon kívül létezik egy má­sik is ... De az a nagy kü­lönbség, melyet a férfi kézi­tükrében látszó ezüst ég és a valódi, a szürke között ta­pasztalt, nem mutatkozott tü- körtieli bőre és az igazi közt. Ez nemcsak az időkülönbség miatt lehetett, hanem: ágy­hoz kötött férje kívánta tőle — és ezt érezte is. így aztán örök titok maradt Kjókónak, vajon valóban szépnek látta-e őt beteg férje, míg a kertben dolgozott. Ott, a kertben, sokszor gon­dolt álmodozón hajdani én­jére, arra, melyet a férfi lá­tott a kézi tükörben; de vá­akarta venni a tükröt, de * beteg nem adta. Hevesen til­takozott: — Azt akarod, semmit ne lássak? Amíg élek, szeretném látni, amit láthatok. Tudta, a férfi azért a tü­körbeli világért az életét is adta volna. Nagy esőzések után sokszor nézegették együtt a tócsákon tükröző hold ké­pét. Az a hold. mely vissza­verődött, mely önképének is csak visszfénye volt, most a valóságosnál is tisztábban rajzolódott ki Kjóko lelkében. „Egészséges szerelem csak ép testben lakhat” — mondogat­ja új férje, ö félénken bó­lint, de lelke mélyén lappang valami, ami ellentmond. Amikor meghalt a férje, vá­dolta magát szigorú hűsége miatt, de idővel ez a tartóz­kodás a szeretet, a túláradó szerelem napjainak emlékévé vált — már semmit nem bánt. Űj férje számára nem túlságosan egyszerű egy nő szeretete? Egyszer azt kér­dezte tőle: — Te olyan gyöngéd vagy™ Miért váltál el a feleséged­től? KAVABATA JASZUNARI /'^któber 17-én ítélték oda a svéd mü- vészeti akadémián az idei irodalmi Nóbel-díjat Kavabata Jaszunari japán író­nak. Kavabata Jaszunari 1899-ben született Osakában. Korán árvaságra jutott, pártfo­gói segítségével azonban sikerült egyete­met végeznie. Huszonegy éves korában ir­ta első olyan elbeszélését, amelyre a kor japán vezető írói felfigyeltek. Kavabata ezidőben az „Űj érzelmek’’ elnevezésű iro­dalmi csoporthoz csatlakozott. A csoport azt tűzte ki célul, hogy a részletező na­turalizmussal szakítva közelítsen a japán irodalom a kor — tehát a század húszas­harmincas éveinek — nyugat-európai stí­lusirányzataihoz. Kavabata ez időből szár­mazó művei: Az izui táncosnő és a Havas vidék. Háború utáni müveiben bukkan fel a nosztalgia a „statikus esztétikum” iránt, az örök szépség keresése. Itt közölt elbe­szélése 1948-ban született, s nálunk a Mo­dern japán elbeszélők című kötetben je­lent meg 1967-ben. Kavabata egyébként azok közé a japán szerzők közé tartozik, akiknek müveit a szokásosnál többször fordítják le idegen, főleg nyugat-európai nyelvekre. Kavabata. a japán írók doyenje, a japán Pen Club elnöke, a Művészetek Akadémi­ájának tagja, 69 éves. Nobel-díját „a ja­pán szellem sajátosságainak finom érzé­kenységű kifejezéséért kapta, amely egész elbeszélő művészetében megnyilvánul.” A férfi nem válaszolt ök az elhunyt rábeszélésér« házasodtak össze. Négyhónapi ismeretség után. A férfi ti­zenöt évvel idősebb nála. RÉMÜLTEN fedezte fel terhességét. Arca is elválto­zott. Gyakran borult zokogva férje nyakába. Egy időben, mintha megháborodott volna, mezítláb futkosott ki a kert­be, megszaggatta a fenyőket Mostohafiának iskolába me­net két színültig töltött ri- zses tálat adott — ebédre. Üresen bámult kézitükrébe, azt hitte, keresztüllát rajta. Éjjel az ágyban ülve nézte alvó férjét. Mit ér az ember élete? — oldotta meg hálókimonója — Valóban szürke. De ki tudja, a veréb vagy a kutya is ilyennek látja-e az eget? Hiszen nem lehet tudni, me­lyik az igazi színe. — A tükörben azt látjuk, amit a tükör szeme? Inkább a szeretet szeme — akarta mondani Kjóko. A tü­körben üdébb zöld a falomb, fehérebb a liliom, mint a va­lóságban. — Ez a te jobb hüvelyk­ujjad lenyomata — mutatott a férfi a tükör sarkára. Nem tudom, hol vagy, mit csinálsz, — Csak a kertben voltam. De abbahagyhatom a munkát, ha kifogásolod. — A pacsirtát hallottad? Csak azért hívta Kjókót, hogy ezt megkérdezze. A pa­csirta ismét szólt a közeli er­dőben, melyet tisztán kiraj­zolt az alkony. Kjókót meg­döbbentette a pacsirta éneke. — Csengő kellene néked. Addig az ablakból dobhatnál le valamit... gyott a mezei virágok kékjére, a liliom fehér szirmára és a szabadban szaladgáló falusi gyerekek látására is; a fölkelő napra a messzi hegy mögött, arra a külön világra, mely csak kettejüké volt. Ezek nem emlékek. Vágy volt mindez. Űj férje miatti gyengédségből igyekezett elfojtani magában ezeket az érzéseket, 'melyek szinte fizikai erővel hatottak. Látomás volt! övét. Mintha meg akarta vol­na fojtani a férfit... Egy­szerre hangos zokogásban tört ki. Férje fölébredt, ő gyön­géden visszakötötte övét. Nyári éj volt. Kjóko dider- gett. — Kjóko, bízz a gyereked­ben — ringatta karjában a férje. Az orvos is kórházi keze­lést javasolt. Kjóko tiltako­Kjóko összerezzent, aztán a tükörre lehelt, s letörülte a foltot. — Ugyan! Amikor először adtad ide, akkor is rajta volt... ' — Én nem vettem észre. — Te, persze, nem. De én azóta már megismertem bő­röd rajzát. Azt hiszem, csak egy beteg ismerheti ennyire felesége kezét. HÄZASSÄQÜKelsö ide­jében férje el sem hagyta be­tegágyát. Katona sem volt. A háború legvégén behívták ugyan, de néhány napi repü­lőtéri munka után összeesett. Kjóko ezalatt vidéken, szülei­nél tartózkodott, aztán, a há­ború utolsó napján bátyja kí­séretében elment a férfiért. A férfi már nem tudott egye­dül járni. Egy ismerősük la­kásában töltöttek két hóna­pot; otthonukat légitámadás rombolta szét. Itt töltötték mézesheteiket. Mindössze há­rom hónapig örülhettek egy­másnak, egészségesen. Amikor férje gyógyíthatatlan beteg lett, hegyvidéken béreltek há­zat. Hittek a hegyi levegő gyógyító erejében, A kertben volt egy kis sa­rok vetemények számára. Igaz, vidéken nem okozott ne­hézséget a zöldségek beszer­zése, Kjóko mégis ápolni kezdte a veteményest, örült, hogy saját maga termelheti meg a konyháravalót. Percek­re sem szeretett megválni a betegágytól, de a kézimunka, a horgolás-varrás mindig el­szomorította. Bár gondolatai — Dobjak talán egy teás­csészét a fejedre? — tréfált a b€i6^. Kjóko továbbra is kijárt dolgozni a kertbe. Akkor jutott eszébe a kézi­tükör használata, mikor a szigorú hegyvidéki tél után beköszöntött a tavasz, mely a betegnek is újjászületést hozott. Egyetlen tükör: kime­ríthetetlen örömök forrása; visszahozta a friss, a zöld, az elveszített világot. Még a gi­lisztákat is látta, amint Kjó­ko kapája alól kikerülnek a melegedő földből, csak a her­nyókat nem, hiszen azokat az asszony gondosan leszedegette az üde veteményekről. Néha fölvitte megmutatni. Amikor a nap besütött a házba, a beteg tükrével ösz- szegyűjtötte sugarait. Kjóko ezt mindig észrevette, fölné­zett az ablakra. Azt a ruhát viselte a kertben, melyet fér­je kérésére diákköri kimonó- jából alakított át. Munka közben állandóan magán érezte férje tekintetét, amint a tükörből figyeli. Mo­solyogva gondolt arra az idő­re, amikor újdonsült asszony­ként attól is elpirujt, ha fé- sülködés közben karja konyá­kig csupasz lett A háború alatt nem volt módja arcát ápolni, festeni. Később beteg férje gondozása, majd a gyári munka miatt nem is gondolhatott erre. Csak második házassága idején kezdte magát ismét ápolni. Maga is észrevette, hogy szemmel láthatóan megszépült. Talán nem It volt üres ud­EQY MÁJÜSI REQQEL a rádióból erdei madarak hangját hallotta. A fölvétel arról a vidékről származott, ahol első férjével éltek. Kikí­sérte munkába menő férjét, és ahogy mostanában mindig, elővette a kézitükröt, és meg­nézte benne az eget. Aztán saját arcát nézegette. Különös fölfedezést tett: az ember úgy nyúl naponta az arcához, mintha valóságosan látná, holott az isten úgy teremtet­te meg, hogy csak tükörből láthatja. De miért van ez így? Ha nem tükörből, de a más szemével láthatnánk sa­ját arcunkat, elviselhetnénk- e? Élhetnénk-e azután is? Igaz, az embernek ilyenné kellett lennie, bár, ki tudja, a szitakötő, a tücsök talán láthatja saját fejét... Az em­ber arcát igazán csak mások láthatják. Olyan ez, mint a szerelem... Visszatette helyére a tükröt, pillantása az eperszekrény és a kamakurai faragású tükör­keret közti különbséget mé­regette. A régi kézitükör nincs többé, elkísérte gazdáját a ha­lálba; olyan ez a szekrény most, mint az özvegy. Más sajnálja, hogy a betegnek oda­adta. A beteg állandóan lát­hatta saját arcát! Szüntelen szembenézés a halállal. Ha férje halála lélektanilag ön- gyilkosságnak minősül, akkor ő, Kjóko, lélektanilag, a gyil­kos. Egyszer, még a beteg életében is, megfordult a fe­jében valami ilyesmi; el is zott, végül mégis engedett a rábeszélésnek. Arra kérte a férjét, mielőtt kórházba vo­nulna, néhány napra elutaz­hasson a szüleihez. A férfi elkísérte. Másnap Kjóko kiosont a házból, s el­utazott arra a vidékre, ahol első férjével élt. Tíz nappal előzte meg a szeptember ele­ji évfordulót. A vonaton ál­landó hányinger, szédülés ke­rülgette. Félelmében majdnem kiugrott az ablakon, de mikor az állomáson beszívta a hegyi levegőt, egyszerre nyugodt lett. Mintha megtalálta vol­na önmagát. Megállt, és ki­mondhatatlan érzésekkel tel­ten, hosszan nézte a környező hegyeket. A kék égnél söté- tebb színekben kirajzolódó hegyek vonalán élő világot sejtett. Megtörülte forró köny- nyekkel teli szemét és elin­dult a régi ház irányában. Meghallotta a pacsirtaszót, mely egykor a rózsaszínű al­konyban ragyogó erdő felől zengett. Már mások laktak a ház­ban, az emeleti ablakon fe­hér csipkefüggöny. Kjóko messziről nézegette. — Mi lesz, ha a gyerek hozzád fog hasonlítani? — mormolta maga elé. Ezen a gondolaton maga is meglepő­dött. Visszafordult; szive már meleg és békés volt. } >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents