Dunántúli Napló, 1968. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-27 / 253. szám

„Most roppannak a roppant eresztékek“

A

__________

f

orradalmi válság^___

A történet, hielyet Gyóni Géza soraival kezdtünk, az első világháború utolsó véres esztendeje volt. Most 50 éve annak, hogy sor kerülhetett még az „Utolsó tánc”-ra. Ebben az esztendőben már komolyan érlelődött a korhadt monarchiában a forradalmi válság. A soknemzetiségű népek új tavasza.-A.* * - - lé.COCf t — ........ÁMvitw* :

S

SBÍCSI IliüF

» ..Ä.. .........

1 ^ .....

A

fóalám*# ara*»', hőké.

Megkíséreljük — a teljesség igénye nélkül — felvázolni a forradalmi helyzet kialakulásának helyi tüneteit, azt a sok szálból összefonódó folyamatot, amely végül is forradalomhoz vezetett. A válság hosszan érlelődött, mélyen ültek gyökerei, messzire vezettek ágai.

A háborús Pécs

Ma már nehéz elképzelni. Piszkos volt és szürke. A házak, utcák elhanyagoltak. (Általában nem törődtek vele, bizonytalan volt a holnap.) A háború csupán 1914-ben volt szenzáció. Akkor és ott nagy volt a hangoskodás.

A korszak nacionalizmusa sokakat megtévesztett Akkor kapkodtak, szomjazták a híreket A hírek pedig jöttek: kincstáriak, felületesek és kö- dösítők. Ezeken a napokon este tíz óra táján a Nádor tornászáról Linder, a Dunántúl szerkesztője felolvassa a legfrissebb táviratokat Most, — 1918-ban — a veszteség-kimutatást, az eltűnteket keresték. A háború véres valóság: bosz- •zúság, fáradtság, sorbanállás, jegyek. Olcsó, átlátszó militarista plakátok a falakon: 52- es Honvédnap! Gyertek adakozzatok a hősök özvegyeinek! „A legkisebb adomány is enyhíti a háború áldozatainak nyomorát!” (A pécsi segélybizottság) 1917 októberében az egyik helyi lap adatai szerint 1010 katonasírt számláltak meg csak Pécsett, s becsültek meg kegyelettel a hozzátartozók.

A templomok környékén hadirokkantak és koldusok. Ké- regetők és könyörgők. Súlyos, ólmos felhők kedélye ülte meg a város hangulatát.

Szociális kép

Egy frontkatona naplójából idézzük: „ ... nagyon sok keserű érzés ... Otthon a háborúban összetört, elpusztult egzisztenciák romjai felett nagy vagyonok keletkeznek semmiből ... A szabadságról visszajöttek tele keserűséggel beszélnek a hazai állapotokról, s azt mondják, ha győzni akarunk, elsősorban otthon kell rendet teremtem ..Ekkor 1916-ot írtak. Az egyik nagybajuszé honvéd, pécsi katona így panaszkodott: „Már

csak kipottyantunk az idén a cseresznyéből, meg a meggyből ... Pedig írja az asszony, hogy a fán száradt el, annyi volt otthon.”

A megváltozott életkörülmények nem egyformán érintették a város társadalmát. Á DGT tulajdonosainak megduplázódott a nyeresége 1914— 1916 között. 1916-ban néhány új nagyipari létesítmény, üzleti vállalkozás keletkezik a háborús konjunktúra talaján helyi koncentrációval, amelyben a legerősebb pécsi tőkés családok vettek részt. Közben fokozódott a drágaság, amit a hatóságbk ármaximálásai sem tudtak megállítani. Az élelmiszerárak állandóan emel kedtek: 1915-höz képest 1918 őszén a tej 400, a tejfel 500, a túró 800, a vaj 300, a többi árak is 300—400 százalékkal nőttek. (Adataink a pécsi piaci árakat tükrözik.) A fizetések viszont sokkal lassabban kb. 100 százalékkal emelkedtek csupán. Nehezebbé, hovatovább elviselhetetlenné vált a bérből, fizetésből élők élete. Ha valami megszerezhető volt, vagy megszerezhetőnek vélték, azért az emberek valóságos közelharcot folytattak, verekedtek, spekuláltak A polgári, liberális Pécsi Napló piaci leírását idézzük: „A csűrbe szidja a kalapos dámákat és a kalapos dámák szidják a kendős asszonyokat, akik elárasztják a piacokat és olyan erőszakosak, tolakodók, mintha a város, sőt az egész világ ő érettük volna ... Mint a sakálok esnek most a piacra a hadisegélyesek. Nekik kell a csirke, a tejfel, a saláta, minden jó falat, pedig talán a száraz kenyér is elég lenne e nehéz időkben azoknak, akiket a sors szegénységre kárhoztatott. Csakhogy ma a szegény is úr akar lenni, a szegény is jómódban akar élni és irigyli a vagyonosok jólétét. Felfordult, bolond világ!”

Magatartási, lelki és erkölcsi —' tegyük hozzá megszokott — normák felbomlásának egyre súlyosabb jelei mutatkoznak. A helyi újságokban, rendőrségi és orvosi statisztikákban megszaporodtak az öngyilkosságokról vagy öngyilkossági kísérletekről, lopásokról, betörésekről, katonák szökéséről szóló adatok. Néhány példa: „20 betörés 4 hónap alatt Pécseit.” „Vasúti kocsik csonkitól”, „bujkáló népfölkelő kötelesek újabb szemléje.” „38 éves, 19. honvéd gyalogezredbeli katona, vonat alá vetette magát, okként a család utáni vágyakozást említik.” „Lopás, sikkasztás, orgazdaság”, stb.

Az orosz forradalom hatása

1918 tavaszán és őszén (a breszti béke után) tömegesen térnek haza a forradalmi Oroszországból hadifoglyaink. Közöttük számos pécsi és baranyai, akik átélték az orosz- országi forradalmat, sokan maguk is harcosaivá lettek. Az 1918-as pécsi májusi események, a katonaíelkelés résztvevői között — dokumentálható tény — magyar bolsevikok voltak. Az 52-es, 19-es háziezredek katonái barátkoztak kint a fronton a születő új orosz hadsereg és forradalmi hadsereg katonáival. A Fáklya című időszaki pécsi

A világháború Idején bafflan ytgot termelt * Soplana to

tünetei

és mélysége Pécsett

és Baranyában

1918 őszén

lap hírt ad arró!, hogy 1918 őszén tömegesen szöknek meg pécsi, baranyai katonák az olasz frontról. A hazatérők aktívan bekapcsolódnak a helyi szociáldemokrata szervezetek munkájába, azoknak radikális baloldalát képezve. Sokan már ekkor valóban kommunisták, de még külön szervezeti erő nélkül.

Rendkívüli hatást váltott ki a szovjet Béke dekrétum. A dekrétum állásfoglalása elől, kommentálása elő’, nem lehetett kitérni. A 19. pécsi ezred Fokos című tábori újságja, amely egyébként fő célját a militarizmus terjesztésében találta meg, 1918 februárjában ezt írta: „A békeharangok ... biztató szava hangzik felénk kelet felől...” A Dunántúl című lap 1917 novemberében vezércikket szánt a békének: „Ütőn van — írta — de az útja göröngyös ... tehát lassú és nehéz ...” A Munkás 1917 novemberében így reagál: „El kell fogadnunk a

kommunista kormány felhívását a fegyverszünet kötésére é& a béketárgyalások megindítására ...” A Munkás hangja háborúellenes és militaristaellenes volt.

Ebben a vonatkozásban kivételes helyet foglal el a májusi „piros pünkösd.”

A katonafelkelés

Ez a pécsi május békét hirdetett az államok között, de osztályharcot a kizsákmányolás ellen. A katonafelkelés eleven erővel mutatta meg, hogy mennyire gyűlöltté vált a háború és azok is, akik azt kezdeményezték. A felkelés hozzájárult a hadsereg forradalmi erjedéséhez, a vele szemben alkalmazott terror pedig általában is növelte az elégedetlenek számát a társadalom minden rétegében.

1918 tavaszán és nyarán sztrájkok egész sorozata zajlott le. Sztrájkolnak a MÁV műhely munkásai és az odavezényelt katonák is. Tömeg- gyűlések áprilisban és májusban, ahol követelések hangzanak el. Első követelés: békét! Második követelés: kenyeret! Harmadik: jogot! 1918. május 1-én, a háború kezdete óta először nyíltan, munkaszünettel és felvonulással a pécsi, baranyai munkásság csatlakozott ahhoz az elvhez, amely békét és jólétet tud és akar teremteni, amely képes összetörni a zsarnokságot, a „rabló úri világot.”

Fancsovits György

A filmszemle Idején be" mutatott új magyar filmet bizonyára sokan látták már, mielőtt a mozik „rendes” műsorára került Sok véleményt is hallottam már. Lehetetlen ezeket a véleményeket figyelembe nem venni: akad. aki az eredeti regényre vezeti vissza a film hibáit van olyan is, aki kifejezetten az alapmű „elrontásáról” beszél.

Hogy nem sikerűit filmmel van dolgunk, az a fentiekből máris kiderül. Sajnos, azzal a furcsa helyzettel állunk szemben, amikor egy sikeres, jó mű tehetséges ember kezén megy át, s a másik műfajban mégsem állja meg a helyét. Pontosabban szólva: Somogyi Tóth Sándor könyve izgalmas, jó mű volt, teli új igazságokkal, az okok becsületes feltárásával és művészi drámai- sággal. Zolnay Pál viszont, a film rendezője — oldalán a kitűnő Szécsényi Ferenc operatőrrel — nem egy remekbe sikerült film alkotója, köztük mindenek előtt a felejthetetlen szépségű, lírai Hogy szaladnak a fdíc-kal. S a probléma gyökere — hogy két jóPróféía voltál szívem

Ui magyar film

bői hogyan lett egy közepes •— máris itt keresendő. Zolnay más alkat, mint - Somogyi Tóth; hiába szuverén művész mindkettő, ebből a „házasságból” nem születhetett tökéletes „gyerek”.

Maradjunk végül is a filmnél. Egészében véve hangulata, atmoszférája, szépsége is van a Próféta voltál szívemnek. Mégis hiányérzettel, sőt, bizonyos unalommal határos fáradtsággal távozik a néző a moziból. Mi okozza a hiányérzetet? Talán elsősorban az, hogy ebből a filmből hiányzik Szabados Gábor összeomlásának valódi oka. Hiányzik a szatírát, drámát, tragikumot hordozó közéleti miliő rajza. Hiányzik a főhős előéletéből minden olyan szituáció, külső hatás és belső felismerés, ami az ő lassú erkölcsi haldoklását, eszméivel való szembekerülését, egyre megalázóbb megalkuvásait, apró csalásait kellőképpen hangsúlyozná. Hiányzanak Szabados Gábor lázadásai, újbóli és újbóli rrekigyürkőzései, mindaz a feszült, izgatott, kétségbeesett küzdelem, amit a regényből ismerünk. Ezzel szemben ott van a filmben egy sereg hallatlanul finom, árnyalt, tiszta emberi megfigyelés, szépség és líra, ami viszont — meggyőződésem — a könyvből hiányzott. Szabados Gábor drámája ezen a filmen inkább egy nosztalgikus, fáradt-szép visszapillantás a múltba, az erkölcsi erővel bíró emberek szomorú győzelme b gyengékkel szemben. így válik kissé hideggé és példamutatóvá Szabados felesége is, aki pedig a morális igazság hordozója. De így válnak a gyermek-képsorok és Szabados Gábor megaláztatásának jelenetei szuggesztív művészi élmény- nyé, noha teljesen más hangulatúvá, mint amit- a regényből ismerünk.

Mindent egybevetve: szerencsétlen találkozása volt ez két, egymástól nagyon eltérő alkatú művésznek. Nem lehet mást mondani, mint azt, hogy nagy kár. Zolnay Pál fejlődésében talán hasznos lesz majd ez a balul sikerült próbálkozás, de talán kihagyható lett volna. Akárhogy is nézzük, az ő területe nem a konfliktusokkal terhes, intellektuális feszültségtől vibráló, rohanó tempójú dráma, hanem az őszinte, tiszta líra. A színészek — kiváló művészek, mint Darvas Iván, Berek Kati, Keres Emil, Drahota Andrea — mintha pontosan értették, vagy érezték volna ezt á „rendezői utasításon” túli erősebb, belső hangot, legtöbbször hallatlan pontossággal és eszköztelen. tiszta művészettel közelítették meg az ilymódon lebegőbbé, időtlenebbé, fájdalmasabbá vált figurákat. Darvas Iván föld felett járó, sápadt, kiégett tekintetű Szabados Gábora — niég ha nem is hasonlít Somogyi Tóth főhősére — sokáig emlékezetes marad.

fh.)

Vita a filmszemlén

E

redetileg azzal a feladattal fogtam íráshoz, hogy röviden összefoglaljam: mi is hangzott el, mi i» kristályosodott ki a IV. Magyar Játékfilm üzemié nemrég lezajlott központi vitáján. Kiderült azonban, hogy annak a gazdag, kétnapos vitának ilyenfajta „kivesézé- se” nem máshoz, csak leegyszerűsítéshez zetne, . éppen ott, azon a vitán kockáztatták meg ' iben is azt a véleményt, hogy az ilyesfajta leegyszerűs ések, „kicson- tozások”, összefoglalások avagy „rövid tartalmak” olykor bizony a félrevezetés, a félreértés, a nem pontos tájékoztatás eszközeivé válhatnak.

Mégis: ha távirati stílusban is, el kell mondani, hogy a filmszemle központi vitájának címe „Hogyan töltheti be szerepét a filmművészet a mai társadalomban?” volt. Huszár Tibor és Gyertyán Ervin nagy felkészültségről tanúskodó, elmélyült és gondolati izgalmú vitaindítóinak rövidített változatát a szemle előtt megjelent Filmkultúra, a filmművészek elméleti szaklapja már leközölte. A kétnapos vita legnagyobb eseménye — meg merem kockáztatni — mégis e két vitaindító, azaz ezeknek ott elhangzott, bővebb kifejtése* volt. Az ezekben felvetett gondolatokat teljesen lehetetlen itt közölni, éppen, mert bonyolultságuk és ^egymáshoz elválaszthatatlanul kapcsolódó logikájuk nem engedi meg a rövidítést. A film hatalmas társadalomformáló szerepéről __ volt itt szó. a hatások és összefüggések helyretevéséről, rendszerezéséről. Az első vitanap csődbejutása is mint aztán többen pedzették — mindfen bizonnyal azért is történt, mert a vitaindítók zártságukkal, töménységükkel. gondolati gazdagságukkal szinte elállították a többi részvevő spontán felszólalásainak folyamát. Másnap aztán „megjött” a filmszakemberek hangja, számos nagyon izgalmas kérdést boncolgattak a felszólalók, el kell azonban mondani, hogy ezen a napon viszont egy nagyonis konkrét kérdés körül folyt a heves vitába is át-átcsapó eszmecsere: Csoóri Sándor és Kosa Ferenc forgatókönyve körül. Ennek az itt magától értetődően kibontakozó vitának előzményeit sokan ismerik az üj Írásból, illetve a Népszabadságból. Az egyik szemléletet, véleményt képviselő Rényi Péter ellenében nemcsak maguk az alkotók, hanem más részvevők is elmondták gondolataikat. A vita lassacskán túlment a konkrét kiindulóponton, és egy szakmai, de mégis szélesebbkörű. szemléletek és nézetek összecsapását hozó, demokratikus hangvételű szócsatává alakult.

M

indenki, akivel csak beszéltem, úgy nyilatkozott, hogy ez az idei szemle-vita valóban vita volt a javából. Nemcsak, mert nem kerülték meg az úgynevezett „kényes kérdéseket”, nemcsak, mert végre valóban nyíltan és hevesen „nem értettek egyet” a vitatkozó felek, nemcsak, mert alig hangzottak el semmitmondó mondatok, tehát a vita valóban tartalmas volt. Hanem azért is, mert mintha az évente itt összegyülekező filmesek és más elméleti szakemberek végre megtalálták volna azokat a reális pontokat, amelyeken valóban lehet vitatkozni, amelyek nem túláltalánosított, sok beszédet elbíró ál-problémák. Azt mondhatnánk tehát, hogy a minden fesztiválon nélkülözhetetlen szakmai eszmecserék Pécsett is megtalálták már önmaguk kereteit, e tekintetben tehát nincs (aggódni valónk. Mert, hogy olyan problémák, amik még megoldatlanok, tehát igénylik is a róluk való vitát, lesznek még egy darabig — az nem kétséges.

Nem tűnik-e ünneprontásnak, ha mégis azt mondom most: jól van-e így? Megfelel-e épnen ez a vitaforma és ez a vitatkozó-gárda a pécsi filmszemle célkitűzéseinek? Igaz, voltak még más tanácskozások is az idei szemlén, de azokról később — azok nem is érintik a problémát, amit jelezni szeretnék.

Hiába jöttek el ugyanis az idén is — és az idén talán már nagyobb számban, több mondanivalóval — a más elméleti munkaterületek jeles képviselői a vitára.

A kétnapos beszélgetés, legjobb perceitől eltekintve, belső ügy maradt. Belső ügy, vagyis filmes ügy.

ondhatná valaki: minek akadékoskodom itt, hát ' ■ ez csak természetes, hogy filmszemle alkalmával filmesek vitáznak filmes kérdésekről. Nem egészen így van. Ha ugyanis ennek a kétnapos vitának a felszólalóit, és nagyjából hallgatóit, érdeklődőit is, így, ahogyan voltak, átemeltük volna a fővárosba, nagyjából mindenki otthon lett volna. Magyarán: semmi sem indokolja ilyen körülmények között, hogy ezt a vitát ezek az emberek éppen Pécsett rendezzék meg.

Ez persze talán csak akkor igaz, ha tekintetbe vesz- szük, hogy 1. a pécsi filmszemlének itt-rendezését részben éppen az indokolta, hogy a közönséggel — s egy adott közönséggel! — a filmművészeknek is ki kell alakítaniuk szorosabb, állandóbb kapcsolatot, 2. hogy a pécsi értelmiségnek semmi más lehetősége a szemlék alkalmával nincsen a filmművészekkel való találkozásra, csak ez az egy, központi vita. Mármost, ha a pécsi szemléken a vita, amiről szó van, szűk szakmai körökben marad is, indokolttá válik, és megszűnik a hiányérzetünk, ha mellette lehetőség nyílik egy másik találkozóra, eszmecserére, vitatkozásra, mégpedig a pécsi értelmiség vonatkozásában. Vajon nem mondhat-e megszívlelendő tanulságokat a filmeseknek egy festőművész, egy író, egy tanár, egy orvos, egy építész vagy egy műszaki ember? Vajon nem furcsa-e, ha belegondolunk: egyik Ybl-díjas építészünk, aki ráadásul ezer szállal kapcsolódik a művészetekhez, csak a véletlenül ez idén vállalatánál szervezett üzemi találkozón találkozhatott a filmesekkkel? S nyilvánvalóan csak azzal a néhány- nyal, aki a kijelölt filmben érdekelt. És — mivelhogy egyelőre csak egy vita volt — nem furcsa-e, hogy például Martyn Ferencet, Munkácsy-díjas, Európa-hírű festőművészünket, vagy Csorba Győzőt, a József Attila díjas költőt egyáltalában meg sem hívták? Hogy csak ezt a két nevet említsem.

egyszóval van még mit eldönteni a filmszemlével ^ kapcsolatban. Kinek a véleményére vagyunk végül is kíváncsiak? Milyen kereteket lehetne teremteni ahhoz, hogy a fővárosi és az itteni értelmiség, a szakemberek és az érdeklődő művészbarátok (vagy épp gyakorló művészek) aktív részvételével Pécsett a film- művészetnek egy valódi műhelyét hozzuk létre? Az alkotóműhely fogalma ugyanis nemcsak annyi ebben az esetben sem, amit a filmgyárak, a forgatási színhelyek és a vetítőtermek jelentenek. Alkotóműhely lehet egy több-kevesebb szállal egybefűzött közösség is, a művészet ismerőiből, barátaiból, szemlélőiből, akiket az életről, a társadalomról, a tudományról, a valóságról megszerzett ismereteik, felelősségérzetük és szimpátiájuk feljogosít a véleménymondásra, a segítőkész hozzászólásra, sőt — a vitára is.

H. E.

k