Dunántúli Napló, 1968. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-27 / 253. szám
1968. október 27 Dunantlati napta 5 Tóth Dezső: Tízéves a leiemkor H a ma bárhol az országban a kulturális élet összefüggésében Pécs kerül szóba, balettjével, színházával, vagy a magyar filmszemlékkel együtt, magától értetődő természetességgel említik a Jelenkort is. Fóruma a város — és nemcsak a város — irodalmának, művészeti életének; tükrözője a baranyai, dél-dunántúli országrész társadalmi fejlődésének, gondjainak. Szerkesztőként vagy munkatársként maga körül tudja a tájegység idősebb írógenerációit, fiatalokat nevel és bocsát — sokszor fájó szívvel földrajzi értelemben is — útnak; elsőrendű figyelemmel kísérője a dunántúli képzőművészed életnek, a Pécsi Nemzeti Színház bemutatóinak; számontartója, nemegyszer feltárója a „helyi” irodalmi, képzőművészeti, kulturális hagyománynak, kritikus integrálója a pécsi szellemi élet gazdag örökségének. Produktuma, kifejezője s egyben tevékeny formálója egy országrész — s ezen belül Pécs városa — kultúrájának. Immár egy évtizede. Mindezt tárgyilagos hangsúllyal mondjuk, az évfordulós alkalmakkor szokásos — talán el is várt — lelkende- zés nélkül. Éspedig azért, mert ezek a tények önmagukban eredmények, „ünnepiek” ha tetszik. Azok, ha arra gondolunk, hogy a félszeg magyar polgári fejlődés fővárosra és vidékre osztotta az országot, s hogy emiatt a múltban anyagi eszközök és szellemi bázis híján, néhány hónapos vagy éves heroikus küszködés után tucatjával' fulladtak kudarcba a vidéki folyóirat-kezdeményezések. Ma egy sokoldalú decentralizálási politika biztosít számunkra nemcsak anyagi eszközöket, de szellemi kulturális atmoszférát is. Az igazi eredmény persze nem a puszta „fennálláson” mérhető, — az mindenekelőtt elvi tartalmi kérdéseken múlik. Vidéki — mondjuk pontosabban: nem fővárosi — folyóiratoknál a kulcskérdés mindig a „provincializmus” volt. És meggyőződésünk, hogy amennyi tényleges hibát vétett ez a provincializmus, legalább ugyanannyi származott a provincializmus téves értelmezéséből. Éppen a vidéki folyóiratoknak — az Alföld mellett elsősorban a Jelenkornak — az utóbbi években érezhető „felfutása” tette világossá (amihez a Jelenkorban annak idején lezajlott vita is hozzájárult), hogy a provincializmus nem főváros és vidék, hanem világnézet kérdése. Ebben az összefüggésben volt provinciális a Horthy-korszak hivatalos irodalma s lehetett népiségének és antifasizmusának erejéig országos érvénye is a Sorsunknak , aminthogy 1946—47- ben sem a fővárostól, hanem a történelmi fordulat lényegétől elmaradva vált sokban korszerűtlenné, s ezért és ennyiben provinciálissá. Utódja, a Dunántúl is abban az egyedül döntő vonatkozásban haladta meg, hogy élet és hagyomány értelmezésében a marxista világnézetet juttatta érvényre, de provinciális terhekkel küszködött az is, amennyiben provinciális vonásai voltak a dogmatizmus- tól megszorított magyar kulturális élet egészének is. így indult meg 1958 októberében a Jelenkor s jutott elődei után — azok viszonylagos eredményeitől nem függetlenül — kétségkívül a legtovább. A Jelenkor tíz éve fel- szabadulás utáni történelmünk, ezzel együtt kulturális ideológiai életünk viszonylag legharmonikusabb fejlődésének évtizedével esik egybe. A politikai feltételeket a lenini normák helyreállítási, a kétfrontos harc, a kultúrpolitikaiakat az irodalom és művészetek társadalmi szerepének marxista értelmezése, az elvi, decentralizált és demokratikus irányítás jelentette. A Jelenkor érdeme abban áll, hogy élni tudott ezekkel a feltételekkel és lehetőségekkel, hogy fejlődése — adott keretek közt — kísérni, tükrözni és támogatni tudta azt a kibontakozást, amely irodalomban és művészetekben, a marxista esztétika és kritika történetében, végső soron társadalmi ideológiai életünkben végbe ment. Nem tévedések és kisiklások nélkül. De ha ezek nem menthetők is, sokban érthetők. Az új körülmények közt, az élet mozgását reálisan követő, mind gazdagabb, irodalmi művészeti életben, — amely a szocialista irodalom formális monopóliuma helyett művekkel és érvekkel vitázó ideológiai porond lett, amelynek horizontja a nagyvilág felé is kitárult s amely a művészeti építkezési formák, struktúrák, stílusok mind gazdagabb lehetőségeit kínálta — valóban nehéz volt az eligazodás. Tulajdonképp ekkor — s főként 1962 után, mikor havonta megjelenő folyóirattá alakult — került a Jelenkor tényleges döntés elé: hogyan értelmezze sajátos feladatát, miben, mi mellé leszerződve, mivel vitázva találja meg, alakítsa ki saját hangját — éspedig olyan hullámhosszon, hogy harmonikusan' gazdagíthassa az egészet is. A kérdés — amely nemcsak a Jelenkornál, de más folyóiratoknál, vele majd egyidőben az Alföldnél is — felvetődött, az volt: a sajátos arculat kialakítása a szocialista törekvések támogatása alapján, vagy annak rovására valósul-e meg. Elvileg, az egész magyar irodalom vonatkozásában is arról volt szó, hogy a színesedés, a szemléletek, megközelítések, stílusok és orientációk gazdag kibomlása a szocialista tartalmú egységért folytatott ideológiai harc alapján, vagy az arról való lemondás árán megy-e végbe. A Jelenkor — már ami a szubjektív szándékot és szerkesztői programot illette — félreérthetetlenül a szocialista irodalom mellett köteltezte el magát. De azt a nagyvilágra tekintő egyetemesség-igényt, azt a korszerűségeszményt művekben, esztétikában és kritikában, amelynek favorizálását, mint sajátos feladatot tűzött maga elé, a gyakorlatban csak korlátozottan, a szocialista törekvések — legalábbis részleges — háttérbe^ szorítása árán tudta megvalósítani. Paradoxnak hangzik, de mégis így van: a korszerűségre, a lépéstartásra, az „új”-ra tett hangsúly vált ilyenképp provinciális tehertétellé. N em könnyű viták árán — mint irodalmi életünk egésze s mint más folyóiratok — a Jelenkor is legyőzte ezt a nehézséget. Akár az Alföld esetében, kiderült, hogy a program következetes érvényesítése révén a „saját hang” kialakítása, korántsem jár szükségképpen együtt engedményekkel, hogy éppenséggel a marxizmus következetes érvényesítésével lehet olyan karakterisztikumot kialakítani, amely szervesen foglal magában hagyományt és tájjelleget, s amely irodalmunk egészén belül is képes egy törekvést körvonalazni, és tud kérdésfeltevéseivel, vitáival közös dolgainkról közérdekűén szólni. Mert a Jelenkor csak tehertételektől szabadította meg- magát, de nem vált meg eredeti programjától, s épp ebben a folytonosságban jelent évtizedes múltja egységet is. Hiszen Csorba Győző, Takáts Gyula, Bárdosi Németh János s a Dunántúl és a ország más „nagy öregjeinek” alkotó jelenléte folyamatosan szólaltatja meg azt a hagyományok átszőtte, tájtól igézett sajátos szemléletet, amelytől ma már tudatosan is elhatárolódik a •„tájideológia”. Sok jel vall arra, (többek közt a Veres Péterrel annak idején folytatott vita a „Balaton védelmében”), hogy az egész „pannonkérdés” napjainkban érkezik el a kiegyensúlyozott, reflexív lezárás stádiumába. Ami — ahogyan erről a jól sikerült balatoni számok, a vidékről szóló irodalmi riportok is tanúskodnak — egyszersmind azt is jelenti, hogy ez a táj- és hagyomány költészet a munka és élet új eredményeit is a maga bensőséges pátoszába fogadva-vonva gazdagabban s egy ország tudatát is gazdagítva él tovább. — S hogy az „ellenkező végletre” is hozzak példát: a Jelenkor nem adta fel, hanem a jó kezdeményt , folytatva viszi tovább azt a törekvést, hogy az elvon tabb, nagyobb általánosításra, erőteljesebb gondolati hatásra lehetőséget adó eszközöket, módszereket a szocialista tartalmak kifejezésének szolgálatába állítsa. (Ennek a műhely-atmoszférának szülötte és alakítója pl. Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Thiery Árpád és mások személyes arculatban eltérő, de törekvésben közös vonásokat mutató prózája). — Harmadjára — és korántsem utolsó sorban — a Jelenkor is megtalálja, kialakítja a maga közéleti arculatát s az érdemi kérdésfeltevésben felzárkózik a népművelési vitában, ill. korábban a realizmus vitában országos fórummá emelkedett Alföld ill. Tiszatáj mellé. Az „Ifjúság—Művészet” vitával egy indokolatlanul perifériára szorult, ugyanakkor nagyfontosságú kérdésre: ifjúságunk irodalmi-művészeti ellátottságának kérdésére irányította a figyelmet. A Jelenltor jóvoltából az ifjúsági irodalom fontossága nemcsak általában tudatosodott az irodalmi közvéleményben, hanem világosan körvonalazódtak a kérdés ifjúsági mozgalommal, szocialista erkölccsel, neveléssel, pedagógiával összefüggő vonatkozásai éppúgy, mint kiadás és könyvtárpolitikai, esztétikai és irodalomtörténeti oldalai is. T ermészetesen mindezek csak alkalomszerűen kiemelt — bár karakterisztikus vonások, amelyek korántsem ölelik fel az eredményeket, még kevésbé annak az összetett és nehéz munkának problémavilágát, amelyet egy folyóirat szerkesztése jelent. Mert bizonyos, hogy nehéz és áldozatos munka hozott erdményeket s ugyanezt követeli meg a továbblépés is. A provincializmus világnézeti kérdésétől elvileg elhatárolandó, mégis — tényleges probléma, hogy főváros és vidék szakadásának történelmi örökségével teljesen még máig sem tudtunk megbirkózni, következésképp, hogy a kulturális irodalmi fel tételek ma még korántsem olyan kedvezőek vidéken, mint Budapesten. így, ezzel a plusz teherrel a Jelenkornak is meg kell küzdenie, s ezen belül kell — főleg a kritika terén — kijavítania némely szubjektív fogyatékosságát s biztosítania az eddigi jó irányokban a továbbfejlődést. De ez a küzdelem maga is a feltételek azonosságáért folyó erőfeszítésnek része. Eredményességének pedig záloga a város és megye segítőkészsége, a pécs-baranyai kulturális légkör, a -szerkesztőség és munkatársi gárda elvszerű — és ezért harmonikus — kapcsolata, de légióként az a bizalom, amelyet a folyóirat szűkebb és tágabb olvasótáborában tényleges eredményeivel egy évtized alatt kiküzdött magának. SIMON B$LA: GYÁRUDVAR MUZSIKUS PETER KALAND JA Kíváncsi várakozással öltünk be pénteken délután a Gyermekszínház idei első bemutatójára. Muzsikus Péter kalandját hirdette a színlap és a „zenés mesejáték” szereplőiként az operaegyüttes kiváló énekeseit ígérete. Mindjárt elöljáróban szögezzük le, hogy Ránki György és Romhányi József áradó melódiájú, ötletes szövegű, igényes műve gyermekopera. Felesleges félni e műfaji meghatározástól, mint ahogy értelmetlen dolog elhallgatni az előadás nyilvánvaló pedagógiai célját és értékét. Erre azért sincs szükség, mert a gyermekszínház kollektívája — mely színvonalban, művészi igényességben és lelkességben már eddig is bátran felvette a versenyt a „nagy” színházzal — ezúttal ismét fonfos és sikeres lépést tett előre. Meggyőzött bennünket arról, hogy képes olyan vonzó produkcióra, amely nemcsak a hálás gyermekközönséget ragadja magával, hanem örömet szerez a felnőtteknek is, és abba a kellemes helyzetbe hozza a kritikust, hogy végre elismerő véleményét írhatja meg. Az előadást hallgatva ugyanis megerősödött az a véleményünk, hogy gyerekeknek muzsikálni, a zene hallgatásának vagy éppenséggel az aktív zenélésnek csodálatos titkait feltárni a fiatalok előtt, nagyon szép, bár nehéz feladat. Nem véletlen, hogy a legnagyobb mesterek alkotásai közt — Bachtól Bartókig és Kodályig — jelentős helyet foglalnak el a gyermekek számára írt apró, de igényes művek. A kodályi életműben pedig különösen döntő szerepet kapott a legfiatalabbak zenei neveléséről való gondoskodás, a szilárd alap megteremtése a zeneileg művelt, „éneklő” Magyarországhoz. Ezt az utat követte Ránki György is, amikor a népszerű versek írójával, Romhányi Józseffel társult és muzsikával, humorral, szellemességgel megtöltve színpadra vitte Chitz Klára közismert könyvét. Ránki zenéje — a Pomá- dé király közeli rokona — modern hangvételű, rendkívüli ötletgazdagsággal hangszerelt, a filmzenétől kölcsönzött hangeffektusokat tartalmazó munka. Kár, hogy Romhányi kifogyhatatlan szójáték-áradatának minden szellemességét egyszeri hallásra szinte lehetetlen felfogni. A tanmese-jelleg ugyan helyenként kiütközik Muzsikus Péter és Fuzsitus Pál Hangszerország-béli kalandjai mögül, de Bagó László rendezése játékos kedvvel, mértéktartó mozgalmassággal fűszerezte a cselekmény időnként lelassuló iramát és tartotta fenn a gyermeknézők érdeklődését, együttérzését. Rendezői munkájának értéke, hogy a kamaraszínház szűkös viszonyai között is illúziót keltőén tudta jól megvalósítani a szövegkönyv szándékát, amiben kitűnő segítőtársra talált a színpadképet megtervező Pintye Gusztávban. A gyermekek képzeletvilágához alkalmazkodó tarka csillogású díszletei és jelmezei itt sohasem váltak ön- célúakká, hanem hatásosan hangsúlyozták a mese hangulatát, akárcsak Léka László kifejező maszkjai és He- tényi János táncai. Ezért tárult elénk meseszerűségében is hihetően Hangszerország, ahová a két kamaszfiú hanglétrán jut fel, ahol „minden zenél, cseng, bong, zsong, virág és levél halk dalt mond...” és ahol a turpisságért börtönrács mögé került Fuzsitus Pált bé és kereszt őreitől a feloldójelek segítségével szabadítja meg Péter. Persze mindez végeredményben a muzsika szolgálatában áll: melynek ilyen igényes, a gyermekek számára vonzó megszólaltatására csakis operaegyüttesünk élvonalbeli művészei vállalkozhattak. Elismerésre méltó mindegyikük művészi áldozata, példamutató odaadása, mely végül is az előadás sikerének zálogává vált. Ritkán láttuk ilyen felszabadultan, a mese és komédia szellemében őszinte kedvvel játszani, amellett zeneileg is színvonalasat nyújtani operaénekeseinket. Ágoston Edit drámai operaszerepei mellett legutóbb a Don Pasqualeban már felcsillantotta művészetének humorral telt oldalát. Most Muzsikus Péter szerepében hamisítatlan kamaszfiút állított elénk, akinek minden vágya és álma a kis hegedű, „mely mindig lágyan, gyönyörűen szólna, zengene újra, vígan a húrja.” Egy fok- x kai hálásabb Fuzsitus Pál szerepe, akit Sólyom Katalin kelt életre, kamaszos bájjal, rakoncátlankodva, még tvisz- tet is táncol. Marczis Demeter hangulatos eszközökkel megformált Viola bácsija és a kis hegedűt meggyógyító Varázslója egyik fő erőssége Muzsikus Péter (Ágoston EdM) Hegedücskét vigasztalja. volt az előadásnak. Finom árnyalatok jellemezték Cser Tímea Harmónia-tündér alakítását. A Hangszerország mesevilágában egész sor nagyszerűen megformált karakter-figurával találkoztunk. A Ránki-zenét megszólaltató hangszerek megelevenedett másai közül első helyen B erezeti Tibort kell megemlítenünk. Ragyogó humorral játszotta a nagydobot, nemcsak énekszólamát tolmácsolta hibátlanul, hanem a dob szólamát is megtanulta és maga játszotta. Hasonlóképp sikerült , alakítást kaptunk a kürt, illetve a fagott szerepében Bolla Tibortól és Kré- mer Józseftől. Jól illeszkedtek be a mese hangulatába a vonóscsalád tagjai: a brácsamama Bárdos Anna, a csellópapa Wágner József és különösen a zsémbes, mindig mérges bőgőnagymama: Péter Gizi. A hegedűkislány szerepében Kálny Zsuzsától figyelemreméltóan megoldott kis dalt hallottunk, a pic- colót — annak ellenére, hogy szereposztási tévedésnek tartjuk — Báthori Mária dicsérendő igyekezettel elevenítette meg. Az előadás zenei igényessége a szólisztikusan is helytálló kamaraegyüttes tagjait és mindenekelőtt Károly Róbertét dicséri, aki lelkiismeretes betanítomun- káján kívül zongorája mellől vezényelve teremtette meg azt az összhangot, mely „visszhangozzon kart a karba öltve; Hangszerország dala hozzon örömet a földre...” Dr. Nádor Tamás
