Dunántúli Napló, 1968. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-20 / 247. szám
1968. október 29. Dire-«-»<» « O 7 MÉRLEQEN A PÉCSI PORCELANQYAR MVLlJA JUBILEUMI TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK Oseozin Dr. Koczogh Ákos: m ű vószettörtónésjc A fennállásának 100. évfordulóját ünneplő Pécsi Porcelángyárról már több ci.tk, riport, tudósítás megjelent. A centenáriumi ünnepségek sorában azonban talán a legelmélj'iilíebb és legjobban az alkalomkeltette eseménysorozat a tudományos ülésszak volt, amely két teljes napOD át folyt Pécsett ezen a héten. A jubileumi tudományos ülésszak két szekcióban, egy művészettörténeti és egy műszaki szekcióban végezte munkáját. A művésze történészek előadásai — ezúttal ez érdekel bennünket elsősorban — több oldalról megpróbálták mérlegre tenni a nagymúltú gyár tevékenységét, s emellett szót ejteni a gondokról, vagy azokról a terület ékről, ahol a fejlődés még kívánatos lenne. Az ország minden részéből — sőt, külföldről is látogatóként — itt tartózkodott szakemberek előadásainak egy része a szakma szűkebb érdeklődési szféráiban mozgott, ám feltétlen érdekes sőt, nélkülözheieílen a teljes kép felrajzolásához. így szóba került a Zsolnay-gyár szereplése az 1878-as párizsi világ- kiállításon, a nemzeti stílustörekvéseknek a Zsol- nay-termékekre gyakorolt hatásáról a múlt században, a népi fazekasság és a gyai áruinak ösz- szefüggéselről, a fiambé máz és az eo in kapcsolatáról, a szecesszióról, a gyári tervezőmühelyek működési módjairól, a modem kerámia és porcelán formakultúrájának különbözőségeiről. Végül pedig szó esett azokról a témákról, amelyekből az alábbiakban kívánunk némi ízelítőt adni olvasóinknak. A kétnapos, neves szakemberekkel, művészettörténészekkel, muzeológusokkal, kutatókkal, történészekkel és képzőművészekkel zajló előadássorozatból hármat ragadtunk ki. Dr. Koczogh Ákos művészettörténész, az Iparművészeti Tanács egyik vezetője az archaizmus és a kerámia viszonyáról tartott érdekes elődást. Kurucz Kálmán, a gyár jelenlegi programozója a díszáru- gyártás történetét dolgozta fel, ennek egyik, ilyen módon még össze nérn foglalt periódusát közöljük. Olcsay Kiss Zoltán Kossuth-díjas szobrászművész, az ülésszak utolsó előadója viszont sokkal gyakorlatibb és minden bieonnyal megszívlelendő mondanivalóval állt az ülésszak többi részvevője elé. Olcsay Kiss Zoltán: Kossuth dija« szobrászművész Archaizmus és kerámia Együttműködés az alkotókkal Művészeti stílus vagy mozgalom, melyet archaizmusnak neveznénk — nincsen, mégis megtaláljuk nyomát az elmúlt század művészeteiben, textilekben és építészetben, elsősorban ott, ahol az anyag megliatározhatja a kifejezés- formát. Az archaikus ősit jelent, a kiindulást, a követendőt. Az archaikus vonás a modern kerámia többségét jellemzi, világszerte. Elfordulást jelent a szabályostól, a kiszámítottól, a „bántóan tökéletestől”, — hogy Med- gyessy Ferenc szavaival éljünk. A század nagy szobrászai, Medgyessy, Henry Moore, Marini, Giacometti, Brancusi világosan megmondják, hogy az egyiptomi, asz- szír, szumír, korai görög, etruszk, praekolumbián, románkori, korai gótikus formavilághoz térnek vissza, ezekhez a rejtett finomságokkal telt formákhoz, melyek nagyságukban és egyszerűségükben a dekoratív díszítést sem nélkülözik ugyan, de módjával élnek vele, és amely defco- rativitást a hanyatlás ée bénult képzelet jelének tekintik, ha féléjük tolódik el a hangsúly. Anyag, forma, kifejezés egységében, minden fölösleges dékorativitás nélkül, tehát az anyag eredeti és természetes szépségét elrejtő dekorációk nélkül sokai mondani — ez az archaizmus szándéka. Nem véletlen, hogy a tárgyformáló művészeteink között éppen a kerámia foglalt el az utóbbi évtizedekben oly tekintélyes helyet, hiszen ennek az igénynek, mely egyből korunk alapvető művészi igénye is, gazdag eszközei birtokában megfelelt Az archaizmus visszatér az alkotás eredeti egységéhez, ahhoz a művészi alapálláshoz, amelyben még nem vált külön iparművészet és képzőművészet forma és tartalom, művészi kifejezés és funkció. Egyik jele annak, hogy az európai ember hosszú kerülő után visszatalál elvesztett önmagához. Arról a nagyszerű új alapanyagról akarok beszélni, amit már kezd felhasználni a gyár, a középméretű plasztikákban és a kerti szobrászatban. Ezeken a vonalakon kell mégto- vább lépni, s még több intim, de nagyobb méretű szobrot képzelek a pirogránitból. Nemcsak Pécs az egyetlen növő, gazdagodó vidéki gócpontunk, a sok nagyjövőjű magyar város igényei az építkezés terén óriásiak! A nagy akadály, hogy az eddig felhasznált két klasszikus alapanyag, a bronz és a kő igen drága, s az ezzel foglalkozó üzemek kapacitása évekre előre le van kötve. A pirográ- nit felfedezése, felhasználása lehetővé tenné, hogy egy sereg alkotó • megmozgatásával sok helyen kielégítse ezeket • növekvő igényeket, s új területtel gazdagodhatna így a porcelángyár termelése is. A klasszikus anyagok költségé- nak jelentéktelen hányadáért kaphatnák meg az igénylők az épületszobrokat, amelyeket kertben, parkban éppúgy el lehet képzelni, mint beépítve az épületbe, akár belső térben elhelyezve is. Mindez pedig nem levegőbe beszólás, jómagam máris készen vagyok egy szobortervvel, amit szeretnék pirogránitban elkészíteni, másfélméteres nagyságban. Ügy gondoltam, vállalnom kell a kezdeményezéssel járó anyagi áldozatokat is, én mint megrendelő állok a gyárral szemben. Elképzelésem szerint azonban ki lehetne alakítani a megrendelők, az alkotók és a kivitelező gyár megfelelő együttműködését is. Magam Herenden is végeztem már hasonló feladatokat, ott természetesen porcelánban, Búza Barnával együtt. Az épületszobrászat, az építészeti díszítés kérdései az egész világon kérdésként állnak a szakemberek előtt, mindenütt vannak próbálkozások, miért ne lehetne itt Pécsett is egy nagy perspektívákkal kecsegtető kezdeményezést megvalósítani? Kurucz Kálmán: AB* pár évvel az új körülmények között történt nehéz megindulás után támadássorozat indult a gyár ellen. „Miért torpant meg a Pécsi Porcelángyár”, írta az Esti Hírlap. Tudósít, hogy a magyar iparművészet 43 díjjal tér haza a Brüsszeli Világ- kiállításról. A Zsolnay Gyár díj és elismerés nélkül jön haza. Egyetlen díjat sem kapott a hajdani világkiállítások sokszoros kitüntetettje. Arról azonban nem tudósít a napilap, hogy a kiküldött anyag ládában maradt. Ezt akkor még nem tudta a gyár igazgatója és úgy nyilatkozott, hogy a „Brüsszeli Világkiállításon levő, valamikor világhíres, gyönyörű kézifestéses eosinnak még csak sajtóvisszhangja sem volt.” — Hogy lett volna! — „Díszárugyártá- sunk válságos helyzetben van” — mondotta. Ezek után a kézzel festett eosinok gyártását a vállalat beszüntette. A megindult támadási sorozat A Porcelángyár díszárugyártása szinte természetes következménye lett, hogy Gazder Antal ‘és Fekete János elhagyta a gyárat. Az Iparigazgató bejelentette, hogy az IT-vel együtt felvették a harcot a giccs és a színvonaltalanság ellen: ezért gyáron kívüli művészektől kisplasztikát vásároltak kivitelezésre. Ugyanebben az időben a legízléstelenebb és művészi igény nélküli külföldi figurák tömege jelenik meg a kirakatokban, mert a külföldről behozott árura nem terjedt ki az IT hatásköre. Ennek a „mélypontnak” a* alján — 1959-ben — Kovács István kikísérletezte a zsugormázas és borsómázas technikát. Ezzel a díszáruval a későbbi években a pécsi gyár nagy közönségsikert aratott. 1960-ban az IT az összes gyártás alatt álló díszárukat utóPlrogránlt vázák zsűrizte. A második hároméves ten* ideje alatt a díszárutermelés két és félszeresére nőtt. Az 1953. után országszerte megindult lakásépítés megvalósulásával együtt nőtt az új, korszerű dísztárgyak iránti igény. Ebben az időben zajlik le a porcelánművészet stüusváltozásának egyik fontos, forradalmi időszaka. A „forradalmi” változásokat meggyorsították az IT által ebben az időben szervezett tájegységi konferenciák. Pécsett, Szegeden, Győrött, Miskolcon tartanak országos tanácskozásokat a korszerű, modern dísztárgyakról. Megvitatják és összehangolják a művészet, ipar és kereskedelem célkitűzéseit. Űjult erővel megindult a giccs elleni hadjárat. A pécsi gyár korszerű, változatos formájú és díszítésű tárgyaival feltűnést kelt. Az 1961-es BIV-en bemutatott díszáru kollekciójával bronzérmet nyert. Az 1962-ben végzett iparművészek közül Nádor Judit és Fürtös György a gyárban helyezkedik el. Munkájukkal a kotszerűsödési folyamat meggyorsul és új színt kap. 1961-ben, az év legszebb terméke pályázaton dicséretben részesült Török János Muzsikusa és Sinkó András Gi- dapárja. Sinkó András közel 25 évi munkásság után nyugdíjba megy. Szorgos munkáját többszáz bevezetett alkotása bizonyítja. Az elért sikerek bátorítást adnak a gyár művészeinek. Üj, modernvonalú kerámiák születnek. 1962-ben az év legszebb terméke pályázaton dicséretét nyer Török János Modern furulyása és Fürtös György Kecskéje. A kereskeJíádor Judit: Faliképek delem bejelenti igényét tájjellegű ajándéktárgyakra. A gyár 1963. évi „Műszaki intézkedési tervében” a dísz- árugyártés további fejlesztése előkelő helyet foglal el. Űj elektromos kemencét építenek a porcelán dísztárgyak szebb színhatásainak eléréséért Egy új muffolás kemence építésével kétszeresére emelik az eozintermelést. A választék bővítése érdekében új étkezőkészletet kell tervezni. Ebben a munkában a gyár minden művésze részt vesz. Az 1963-as év legszebb terméke pályázatón Kovács István és Fürtös György étkészlete kap dicséretet. 1963-ban 1768 tonna háztartási edényt 18 tonna dísz- műporcelánt és 3 tonna eozint gyártott az üzem. SÁSDI SÁNDORNÁL A kis Kertes ház adu., nem is mutatja egyéni arcát, míg tulajdonosa: Sásdi Sándor József Attila-díjas író meg nem jelenik a bejáratnál. A baranyai falvak népének ihletett hangú elbeszélője kerek húsz esztendője a főváros „határában , Mátyás- földön él, ide jönnek utána barátai, tisztelői Baranyából is. Eddig csak fényképen volt alkalmam látni őt, legutóbb egy parlamenti felvételen; azt a pillanatot örökítette meg a fotós, amikor Loson- czi Pál, az Elnöki Tanács elnöke átnyújtja a hetven esztendős írónak a Munka Érdemrend arany fokozatát. Ahogy elnézem most, „ünnepi” arcát nem tartogatja kizárólag a különleges alkalmakra. A természetesség és szívélyesség — úgy látszik — mindennapi erénye. — Azt hiszem, hogy egy pillanatig sem tudnék élni egy belvárosi „barlanglakásban” — mondja, ahogy letelepszünk a lakályosan berendezett verandán. — Áprilistól októberig idekint vetek magamnak ágyat, akárcsak Vargám a szüleim házában. — Húsz esztendővel ezelőtt ezt a helyet is nehéz lehetett megszokni?! — Nézze... ha az ember egyszer már elhagyja szülőhelyét, számolnia kell avval, hogy itt is, ott is betolakodónak nézik. Elmondhatom, hogy jóbarátokban, segítőtársakban sohasem szűkölködtem, de mégis: ha azokra gondolok, akikkel valaha „komafát” cseréltünk, akikkel egy hangon fújtuk a fasípot, akikkel együtt fürödtünk meztelenül a gátban.» hát összeszorul bennem valami. Túl vagyok a hetvenen, de ha öröm ér vagy csalódás, első gondolatom ma is csak az, hogy mit szólnak hozzá Pécsett, Sásdon, Hosszúhetényben vagy ami a legfontosabb: Vargán., — A születésnaphoz bizonyára sokan „hozzászóltak”?! — Az első dísztáviratot Lőrtnczy Máriától kaptam. Ö altikor került a Pécsi Naplóhoz, amikor én már helyettes szerkesztő és „teljhatalmú” irodalmi rovatvezető voltam. Pesti útja alkalmával mindig ellátogat hozzánk Dénes Gizella, akivel íróként és újságíróként is együtt indultunk, alti Lőrinczy Máriával együtt a fasiszta időkben is barátilag állt mellettem és nehéz sorsra jutott családom mellett. Mindig hoz nekem baranyai madárlátta gyümölcsöt vagy virágot. — Elnézést, hogy csak így mondom: a „Nyolc hold föld” íróját is bizonyára szívesen látják Baranyában?! — Előbb a Nyolc hold földről mondanék valamit, s csak azután az írójáról! Azt szokták mondani a barátaim, hogy ez a könyv többet jövedelmezett, mint nyolc hold föld a valóságban. Hát, van benne valami, hiszen ezidáig hat kiadás látott belőle napvilágot; dramatizáltam, és munkám sikere végképp megszerettette velem a színházat. A könyvkiadásra egyébként nem panaszkodhatom. Tavaly a Fehér kenyér, az idén a Nyolc hold föld jelent meg új kiadásban a Szépirodalmi Kiadónál, jövőre pedig a Bosszú szerepel a listán. Harminckét regényt írtam életemben; ezeknek számát nincs szándékomban szaporítani. Szívesebben maradnék most már csak a rádiónál, a színháznál és az újságírásnál. öt évvel ezelőtt is mint újságíró utaztam Baranyába. Nagyon szép utazás volt. Annak örültem a legjobban, hogy alkalmam volt meglátogatni hosszúhetényi unokahúgomat is, aki férjével együtt nagyon jó volt hozzám, amikor 1945-ben visz- szajöttem a deportálásból. Hét hónapig náluk laktam, önéletrajzi munkám: a Fehér kenyér is itt született tulajdonképpen. Nos, van ebben a Fehér kenyérben egy — a Sásdi- életmű megértése szempontjából — kulcsfontosságú fejezet. A könyvespolcon böngészünk éppen; miért ne idézhetném éppen itt a legszebb és legkifejezőbb sorokat: — Könyveim jelentők meg; parasztokról szóló regények, írások, parasztoknak szánva. Közöttük nőttem fel, mezítlábas parasztgyerekek voltak a pajtásaim; amikor szemem a világ befogadására tárulti őket láttam magam előtt Láttam őket csendesen iszogatva, kevés szóval panaszolva családi és egyéb hajaikat. Láttam őket dorbé- zolni, srófos bottal egymásnak esni, hogy évtizedes haragokat elintézzenek búcsúi mulatságon. Füleimnek nem való megtárulkozásaikat hallottam, szerelemről, házas- élet titkairól akkor, amikor a szesz már kikezdi a paraszti szemérmet Láttam őket koporsó mellett, fájdalmukat kiéneklő kesergésben, és láttam őket, a kézben kaszával, kapával, nekihajol- tan verejtékezve dolgozni; szótlanul, némán, mint a fű nő-növekszik harmatos hajnalon. Ez döntötte el életemet, mert — akarva, nem akarva — az ő szemükkel láttam, az ő fülükkel hallottam mindent és emiatt nem leltem a magam helyét a világban. Nagyot hallgat az író, aztán csak ennyit mond: — Így gondoltam valahogy, de nem így a kritikus, aki néhány évvel ezelőtt azt irta rólam, hogy én a parasztokat csupán az apám boltjából ismerem. — És milyen legyen az írót és olvasót egyaránt segítő kritika? — Semmiesetre sem csú- fondáros hangú! Mindenekelőtt a műből kell kiindulni és nem abból, amit ezért vagy azért elképzel magának a kritikus. És ami a legfontosabb: egyetlen rosszul sikerült regény ürügyén nem lehet az egész életművet lepocskondiázni. Ez elemi dolog! — Bevallom, én sohasem akartam modern regényt írni, úgy is tudom, hogy az élet ábrázolni kívánt jelenségei, tényei a képességektől függően idomulnak megfelelő művészi formába, de nem is csepültem soha indokolatlanul a fiatalok próbálkozásait vagy méginkább: legkitűnőbb alkotásait. A mai fiatalokban nagy erő van. Felszabadult világban élnek s ami igen sokat jelent: a legfiatalabbak már nem érezték a gázkamrák szagát... Elgondolkozik, aztán így folytatja: — Bizonyára érdekli az is, hogy kit szeretek a fiatalok közül?! Első helyen talán Moldovát említeném, aztán Szakonyit, Galambos Lajost, Sánta Ferencet. Azonkívül, hogy szeretem, igen szoros barátság fűz Fejes Endréhez is. Könyvek és olvasásra csábító kényelmes karosszékek minden szobában! Idegennyelvű Sásdi-köteteket nézegetünk, aztán az Életem regénye dedikált példányát Érdekes, pécsi vonatkozású „lelet”: Sásdi Sándor és Földes Bé'a Üj írások című folyóiratának két példánya; mindössze három szám jelenhetett meg belőle 1924- ben. Gebauer-képek a falon, Martyn-metszetek a mappában és nagyon szép régi bútorok köröskörül: többnyire a vargai házból. A Baranyából jött vendég otthon érezheti magát valóban. B. M.
