Dunántúli Napló, 1968. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-20 / 247. szám
6 1968. október 20. Dunantmi re no to Barla Lajos 90 esztendeje született Barta Lajos, a magyar ; szocialista irodalom egyik úttörője, a kiváló novellista és drámaíró. Szülőhelye Baranyához köti, mert Kistapolca községben született 1878-ban. Húszéves korában a pécsi főreáliskolában érettségit tett, jogásznak készült, de aztán mégis Budapesten próbálkozott, onnan űzte vissza fiatalsága városába az anyagi gond. A Pécsi Naplóba írt cikkeket, tárcákat, majd Lenkei Lajos, a lap szerkesztője meghívta munkatársnak. Egy évi újságírósko- dás után megalapította a Pécsi Független Újság című napilapot, amelynek fenntartását azonban anyagilag nem bírta. Pécsről Kassára került, szintén lapot szerkesztett, és egész napi munka után. éjszakánként írta meg baranyai élményeiből a Parasztok című drámát. Ez a dráma akkoriban forradalmat jelentett a színpadon, ahová addig csak népviseletbe öltözött, „szalonképes” népszínmű-parasztokat engedtek. Barta Lajos, akit Ady Endrétől kezdve Bródy Sándorig a kor nagyjai fogadtak barátságukba, tiszteltek meg elismerésükkel, aztán a Magyar Tanácsköztársaságban találta meg igazi önmagát, eljutott a marxizmushoz, majd 27 évi emigráció után tért haza Magyarországra. 1956ban, 78 évesen kapta meg a Kossuth-díjat, s egy egész élet megfeszített munkája után, seregnyi kiváló novella, tárca, dráma, cikk szerzőjeként, több kötetnyi nemes magyar irodalmat hagyva maga mögött 1964-ben halt meg. Drámái, a Parasztok-on kívül: a Tavaszi mámor, Szerelem, Zsuzsi, örvény, A sötét ház, Forradalom — ez utóbbi kettőt a Tanácsköztársaság idején játszotta nagy sikerrel a Vígszínház, illetve a Nemzeti Színház. Barta Lajos a Tanácsköztársaságban az írói direktórium tagja, az írók Szakszervezetének titkára lett, szerkesztette a Közoktatásügyi Népbiztosság Fáklya című napilapját. majd az Emberiség címmel induló új irodalmi folyóiratot. Az emigráció éveiben úgyszintén lapszerkesztéssel foglalkozik. N agyon régen történt, de még most is sokszor emlékszem Annára. A pék házában volt az államilag elismert egyszobás elemi magániskola, az egyetlen a faluban, melyben tanulni is lehetett valamit. Együtt voltak ott a fiúk és lányok, első és hatodosztályúak. A nagyok minden szerdán fölmentek a hegyek közé. Sorban ültek a hegyek a falu fölött, és zöld bársonytetőikkel, szelíden merengtek. A lányok minden szerdán délután, amikor nem volt tanítás, virágokkal jöttek le a fiúkkal a hegyek közül. Ott élt a faluban Ripszámné, egy kicsiny, nagyon öreg, nagyon összeszáradt asszony, aki még az uraságnál is előkelőbbnek tartotta magát, mert nyugdíjat kapott a férje után, aki mint altiszt elesett a császárért az olaszországi háborúban. Illett Rip- számnéhoz és előkelőségéhez, hogy büszke legyen a kitűnő iskolára, és hogy közben kicsit magára is gondoljon! Egy napon, a két vén lábával nekiindult a nagy útnak, a messzi Drávához, átvitette magát a révésszel, és így szólt a faluban rokonához, a bőrbunda-készítő Breitenbachhoz: — Nem szégvelled magad jómódú ember létedre, hogy a lányod már tizennégy éves, és még írni, olvasni sem tud? Mondta a bőrbunda-készítő: — De ha egyszer nincs itt Iskolánk! Készen volt rá a felelet: — Nálunk nagyhírű iskola van, add hozzám a lányodat kosztra és kvártélyra! Tudod, hogy van az a kis házam, megleszünk benne. • És már két éve járt abba az iskolába Anna. Nagy, hatalmas és szép volt Mondtam egyszer Sujánszki Bandinak: — Vigyetek el egyszer engem is a hegyek közé. Már kilenc éves vagyok. — Takonypóc — intézett el Bandi. — Mi koron túliak vagyunk, mert már a rossz iskolából kerültünk ebbe a jó iskolába. Én például már tizennégy éves vagyok. Az iskolaszoba előtt az utca felé kertecske virágzott, érezni lehetett nyáron violák és rezedák illatát. A nagy udvaron, a vén szederfa alatt, kerekes kút állt, nagy érett fekete szedrek hulldogáltak róla a földre. Senki sem volt az udvaron, vizet húztam a kútbóL Akkor kijött az iskolából Anna! — Adsz nekem is egy pohárral? Adtam neki a vízből, és mondtam: — Igyál, jó hideg! — Ez most igazán jólesett! Akkor Anna elindult befelé, letettem a poharat a kútra, futni kezdtem Anna után: — Vigyázz Anna! Sn leszek a vad kos. Anna ijedten fordult meg. nekifutottam fejjel. Anna elkapta kövér karjával a nyakamat, együtt estünk a porba. Magához szorította a fejemet. — Ugye most nem tudsz fölkelni! — és megcsókolta az arcom. Az udvar tele volt a frissen sült kenyér szagával, mondtam Annának: — Hallod Anna, olyan vagy mint a meleg, friss kenyér. — Bolond! — mondta Anna, fölugrott, és beszaladt az iskolába. Anna is már nagy volt, és szerdán délután ő is a hegyek közé ment a nagyokkal, és virágokkal jött vissza onnan. Egy napon azt mondja nekem Félix, aki még Sujánszki Bandinál is idősebb volt: — Mindenkinek van ideálja, válassz te is magadnak! • — Anna lesz az ideálom! — Apróság! Mit nem gondolsz? — megcsípte a fülemet. — Anna a Sujánszki Bandi ideálja, válasszd magadnak a kis Juliskát! Az is kilencéves! Másnap korán mentem az iskolába, és a cseresznyém felét odatettem Juliska helyére, be a padba. BARTA LAJOS: KŐBE ÍRT SZÍVEK Juliska kicsit sovány és kicsit pisze volt. Szerettem volna kövérebbnek és egyenesebb orrúnak látni, de így is nagyon édes volt Tíz órakor Juliska odaadta a vajas zsemléje felét, és azt mondta: — Köszönöm a cseresznyét, eljössz szerdán délután játszani hozzánk? Elmentem szerdán délután hozzájuk. Juliska apja mérnök volt, de már régóta nem mért semmit, mert mindig ágyban feküdt. Hátul a nagy udvaron hatalmas pajta állt, a pajta mögött feküdt a kert, azon túl, vizenyős rétek és a nagy határ. A nagykapuba illesztett kiskapun át ki lehetett menni a kertbe, onnan a határba. De a pajta hátsó falán nagy lyuk is volt: — Ki tudsz bújni ezen a lyukon? — kérdezte az ideálom. — Hogyne! — és kibújtam a lyukon. — Hát te ki tudsz bújni? — Hogyne! És ő is kibújt. így mulattunk az ideálommal. Cézár, a nagy agárkutya is ott volt, ő is kibújt-bebújt a lyukon. A sovány segédjegyző is Ripszám- nénál lakott, ott is evett ebédet Vacsorát a segédjegyző sohasem evett, olyankor a kocsmában ült, dominózott és spriccereket ivott Elmúlt a nyár, a hegyek csüggedtei néztek a repülő felhőkre. Jöttek napok, amikor az ég szürkén, nehezen a hegyekre támaszkodott, néha dértől fehéredett zöld tetejük. Egyre jobban zordult a láthatár. Anna egyre virágzóbb és szebb lett. Délután volt, kopasz mályvakor ók zörögtek a ház előtt a kis kertben, a tanító nyelvtant magyarázott: — Anna, te felelsz! — mondta a tanító. — Mi az a közbevetett mondat? Anna fölállt, nemcsak a fiúk, a lányok is nézték, hogy milyen szép és natalmas. Anna nem felelt a tanító kérdésére, csak állt, hallgatott. Állt, hallgatott, és csak elfakadt keservesen sírva. Senki sem értette miért sír Anna. — Most nem tudja, pedig tegnap még tudta! — akart rajta segíteni Sujánszki Bandi. — Nem baj — segített a tanító is —, majd holnap megint tudja. — Fáj a fogam, szeretnék hazamennék hazamenni — szólalt meg Anna. És nem láttuk többé az iskolában Annát. Negyednapon Ripszámné az udvarra hívta a tanítót. Behallatszott beszélgetésükből: — Itt volt a Breitenbach, hazavitte a lányát kocsival. — Értem — mondta a tanító. — Ki gondolta volna, hogy az az éhenkórász segédjegyző!... — Ne mondja! — De igen! Nemsokára tél lett, a föld már kemény göröngyökké fagyott, téli harmattól szakállas füvektől fehérlettek a hegytetők és a rétek. Mentem az utcán, találkoztam Sujánszki Bandival: — Hová mégy Bandi? — A hegyek közé megyek. — Vigy el engem is, nemsokára már én is nagy leszek. Hideg leheletek jártak a hegyek közt, egyik völgyből a másikba mentünk. A bús magaslatok közt egy helyütt megállt Bandi. Miért állt meg? Mit akart ott? A völgy alját, mint valami nagy szélesen kiterülő tábla, sima kőlap alkotta. Száz és száz szív volt hegyes kővel, kalapáccsal ebbe a kőmezőbe írva. Száz és száz szív, száz és száz szó és forró vallomás: JF. és N. Örökké a tied!” — JK. és R. Nem hagylak el soha!” — „B. és A. Szerelem a sírig!” A kőmezőbe voltak írva a szívek, a szívekbe szavak, a szívek köré a koszorúzó kőrajzok. Évek óta vasárnap és ünnepnap idejártak a falu fiataljai, és a legények írták és írták ebbe a nagy kőlapba az új és új szíveket, a szebbnél szebb szavakat Szívek és szavak most már vékony dér alatt virágoztak. Ott álltam, csak álltam Bandival. Körös-körül a felhozó hegyek, bánatosan néztek le ránk és a kőbe írt szívekre. Bandi akkor hegyes kalapácsot vett ki a zsebéből, letérdelt a zúzmarás hideg kőre, és kalapácsa éles felével elkezdte kürtani a kőből a szívet melybe ez volt írva: „B. és A. Örök szerelem”. A hegyes kalapáccsal újra és újra lesújtott egymás után százszor is lecsapott a kőre, az írásra, a szívre. A sajgó szív szikrát vert, csak nehézen akart elmúlni. De a kalapácsverte rovátkák egyre szaporodtak, végre a szív mégis egészen elmúlt A szív és a vallomás helyén feldúlt puszta folt fújó seb maradt a kőben. Már homályosult a korai alkonyat, mikor elindultunk haza. Ködök ereszkedtek már a kőmezőre. A sok szív, a sok vallomás ottmaradt a deresedé kőben, de Bandi és Anna szíve már nem volt ott Szomorúan néztek utánunk a bánatokba emelkedett hegyek. Régen történt de még mindig és sokszor emlékszem Annára. Nem ez volt-a az első szerelem? A zománc művészete Valami új indult el. Oda kell figyelni! A festészet válsága ina divatos téma. Egyesek már kétségbe vonják létezését és szükségességét is. A XX. század a technika százada — vallják, az alkalmazott képzőművészet az iparművészet az, amely életképes. A határok a műfajok között egyre inkább elmosódnak. Az az érzésünk, hogy nem is a tiszta műfajók' klasszikus értékeit kell itt már számon kérnünk, hanem azt kell megvizsgálni, hogy a létrejött produktum milyen indítékból és szándékkal, milyen funkcióval és alkotói koncepcióból alakúit. Ha ilyen alapon közelítik meg a zománc kiállítást, egyértelműbb lesz a műfaji keveredés. Ezek az alkotások zöme nem képi szándékkal készült még akkor sem ha festői hozzáállás puhább, lágyabb megoldásai a technikai eljárások kiismerésére utal. Egy rövid hét leforgása alatt szerveződött meg a hattagú alkotó-kollektíva. Az üzem vezetősége, a megyei szervek támogatása — nagy kezeteményező kedvről tett bizonyságot, s arról is, hogy hivatalos fórumain kultúrpolitikánk gyakorlásakor nem riadnak már vissza az újtól, a kísérlettől. Éles, bölcs belátással támogatták a müvé- ■reket A zománc anyaga és technikája új volt szinte valamennyi művész számára. Kivéve Lantos Ferencet, aki már megelőző tanulmányokat folytatott, és egy határozott feladat megoldását tűzte ki az alkotó tábor idejére. Ez az előny határozottan érződik a kiállított művekkel szemben, s méginkább azt eredményezi, hogy a lehető legtisztábban, legegyszerűbben a variálhatóság, a dekorativitás, a sokszorosítás előnyeit is magában képes hordani. Ebinek a szándéknak és eredménynek csak örülnünk kell. Lantos Ferenc munkásságának utolsó éveit szem előtt tartva úgy érzem, hogy a lehetőségek számára itt a legnagyobbak. A tiszta színek, a fonnák konstans és változó világának szigorú rendszere az összefüggések következetes keresése és a dekoratív ritmus tág teret biztosít. Munkái közül egy készült csupán konkrét helyre, a Városi Könyvtár olvasójába. A többi még befejezetlen, csak problémafelvetés. Nagyon tetszett az, hogy a művészek neve helyett az alkotások számozottak voltak; ez is erősíti azt a szándékot, hogy nem képek a kiállított alkotások, s még most nem is az egyéni produktum volt a elintő, hanem az összkép, a lehetőségek felvillantása. Mert nem új műfaj született a kiállított tárgyakon keresztül, hanem egy ismert anyag, egy ismert technika új irányú fel- használása és alkalmazásának kiterjesztése keltette fel az érdeklődést. Kevésbé tetszett azonban az, hogy az alkotók nevét tartalmazó tábla eltűnt. Vajon miért? De eltűnt pár olyan alkotás is a megnyitó óta, amellyel nem érthettünk egyet. Jobban meg kellett volna gondolni ilyen szempontból a kiállításra kerülő darabok igényességét és minőségüket Indokolatlan volt azonban olyan művek eltávolítása, amellyel szegényedett, egyoldalúbb lett áz anyag. A térrácsok, térelválasztó elemek ma virágkorukat élik. Miért volt kirívó itt, szabad környezetben kísérletként, lehetőségként? Talán az ugyanakkor megrendezett ke- rámiabiennalén nein lát-e a látogató kritikus alkotásokat, amelyek mint szobrok nem kellenek, mert nem Jók vagy jók, esetleg mindig kiasüriz- nék, de kerámiának elfogadtuk ... Aki esetleg többször visszatért, csak annak tűnhetett ez fel, de úgy érzem nem szabad ezt a jelenséget szó nélkül hagyni. Erecinénynek könyvelhető el az, hogy a kiállító hat művész egymástól elkülöníthető, önálló törekvéseket mutat. Pauer Gyula zománc plasztikája izgalmas munka. A különböző plasztikai értékek nyüzsgő faktúrája, a felület mozgékony dekorativitása, a jól megválasztott színekkel — sikeres alkotás — méreteinél fogva nagyobb falfelületet igényel, s ugyanakkor akár külső Vagy belső térbe elképzelhető. A szórópisztolyos eljárás különösen Gyarmathy Tihamérnál alkalmazott. Bár küszködik az új anyaggal, s nem egyértelmű, a értékű a létrejött alkotás, egyszerre több lehetőséggel él, több lehetőséget próbálgat. Az anyag nyers, racionális adottsága nemigen alkalmas az intellektuálisan telített művész képi formanyelvéhez. Ezért maradnak az 6 munkái egyedi alkotások, a legképíbb munkák. Egyedi alkotások, amelyek számára új technika a zománc. Nagyszerű lehetőségei azonban éppen ott jelentkeznek a zománcnak, hogy gyárilag előállítható, sokszorosítható, s bizonyos elemek variálásával gazdag, dekoratív falfelületeket lehet vele kiképezni. A művész feladata komponálás lesz, nem annyira a kivitel, a mechanikailag meghatározott ellenőrizhető folyamat. A kiállítás munkál bebizonyítják a színvonalbeli különbségek ellenére is, hogy a zománc alkalmas sík, akár plasztikai értékkel dekoratív hatású kompozíciók elérésére. Képes építészei alkotások díszítésére, az architektúra elemeinek változatos felületkiképzésére. Alkalmas arra is, hogy szabadba kerülve élénk színfoltja legyen inti- mebb tereknek, s méreteiben impozáns, s reprezentatív, ha a körülmény úgy kívánja. Valami elindult, oda kell figyelnünk. Nagyobb megértéssel és következetes hozzáállással. B. Pilaszanovich Irén művészettörténész Oláh János: HajÜk c repce A repce hajlik, sir a ffi egy eleven-szép lány után: keserű hajnal, keserű gyík iramlása a ruhán. Szalad a gyík, a ráncokon átüt egy örök mozdulat: békétlen szívemmel rokon habzó mezőn a szél kutat. VTTV Serfőző Simon: r Éjszaka Éjszaka, leér halottak szívéig a sötét, gyökerek tapogatnak a mélyben, nem tudják meddig érnek, nincs fény, minden lámpa eloltva s vadlegyekkel lakott bokorban, madár ül kerek kövön, azt hiszi tojás, házcserép tollazatán [zöld moha, a hold mintha nem is volna, pú hajszála fölfelé'áll, korommal maszatolják be maguk álmukban a városok, horkolnak meszesládákban a lapátok, egy-láb-ujjnk megrándul néha, moccan, kikönyökölnek házuk [ablakán a kutyák, a vadszagra vakkanó ágyú mellettük i hallgat, sötétségtől járhatatlanok az utak, éjszaka van, alszanak az országban, porladnak nyugodtan a kihaltak, szél nincs, mintha nem történne semmi, észrevétlen gurul arrébb a nagyképű tök is, hegy képződik alatta : vakondtúrás, kormos kereken megy valahová büdösszagú bogár, a földet szaggatja fel, a lárvák föld alatti [kemencéiből füst száll, kinőnek vadhajtásai a gyümölcsfáknak, az almát lökik le, leesik, létrán se tudna lejönni, penész harap a boglyába, csámcsog, ott marad foszlós, fehér nyála, rozsda eszi az ólpadlásra feljáró liftet az égből madár hajol le, szárnya alatt mozognak nehéz [hajtókar szerkezetei, ki tudja mit akar elvinni, egér szuszogó ludat rág meg, érni, de nem mer mozdulni, vadnövények, gazok nőnek meg hirtelen, szárastól emelik magasba az uborkát, ereszkedne vissza a rögre, de nem lát, répára teszi rá lábát a béka, szuszog, aztán rúg rajta, a mélyből kukacok jönnek föl, köpnek, [azon járnak, dolgoznak élőlényei [az alvilágnak, csak a romboló« von, tetfik, rovarok esznek, rágnak, zabáinak, harckocsitalpakon mennek,— reggel mikor lesz, lassan virrad, a csörgőórák vas tornyaiban megszólal a harang, fölkel az ember, a szerszámot a kézbe veszi, rendet tesz, s elindul, a világot továbbművelnL
