Dunántúli Napló, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-15 / 217. szám
6 Dunontmi nm>io 1968. szeptember 15. Pákolitz István: Mesebeli Fedél ha jégeső fölöttem Parázs ha pipámat megtömtem Paprikás szalonna pohár bor Királylány — persze elvarázsolt Hétfejű behemót sárkánygyík Éppenhogy érjek a válláig Naponként egy fejét levágva Ne töltsem az időt hiába .V Ténagy Sándor: Keresem keresem szíved országát arcod országát melled hasad combod országát folyőt ntat hegyet keresek apró házat a kövér tájban ahol megbújhatok mint álmod belsejében lecsukott szemhéjad alatt V Kékes Ferencné: Kisunokám Január, hidege tombolt itt, lét tárta ki feléd kapuit. ,, • Szemed a nefelejts kék színe, kis szádon az élet ereje. Rózsaszín, harmattal friss szirom, ha arcod bársonyát simítom. Szőkén, mint napsugár aranya, leng hajad új zsenge tavaszba. Mosolyod oly tiszta, mint az ég, mert egész őszinte lehetsz még. Játékos, önfeledt kacajod, belőled bölcs ember* faragok. * T Tamás Menyhért: Munka izmok szomjúsága lelkek menedéke lobogó nyugtalanság ember homlokán [az értelem kit igazán csak a talpunk alá gyűrt magaslat ismer Verejték szagod van tenyered kérges csontodban sajgás fogan az éjszaka nem győzi halomba gyűjteni fáradságodat Megnyugvást is csak a szerszámnyél ad mikroszkópok [és távcsövek lencséin álmodsz eget-belengető [jövendőnkről. J KENDE SÁNDOR: Szerel metes barátaim* 1 El kell hoznom apósomék tói a kis Beppét. Egyre gyakoribb, hogy amikor látogatóba viszem a gyerekeket: valamelyiket ottíogják néhány napra. Eleinte valóban csak pár napról volt szó, de előfordult már, hogy egy hét múlva kaptam vissza. Férjemnek pedig egyetlen szava sincs ellene, természetesnek tclláljcL. Ebéd után telefonáltak, hogy indulhatok érte; — mire odaérek, összekészítik a játékait. Tehát megint egy üzletre való játékkal rakták körül! — Én rongyból varrók neki kutyákat, és piszkafákból építünk létrát: ezeket a vackokat szereti a legjobban, a labdáját felöltöztettem Pókhasú Tóninak, az ágyban se adja ki a kezéből! — ők azonban tüntetőén méregdrága játékokkal halmozzák el, „nem sajnálják a gyerektől”, pedig a szekrények tetején, a konyhában is, az előszobafogason, az ágy alatt, az ablakok közt, mindenütt autó, repülőgép, indián bumeráng, cowboy-pisz- toly, világító kígyó, uicsorgó ördög és örökmozgó csodakerék kallódik. Több mint egy óra, míg átvergődök a belvárosból a Giannicolóra. A Corson lépésben halad a busz, néha percekig állunk, sose jutunk ki ebből a lármás szorításból! A hídon le is lépek a kocsiról, inkább gyalog egy darabig: szellőzködöm a folyó fölött Nem fs tudom, miért hívjuk „kis” Beppé-nek, hiszen akár a vasgyúró, mintha nem is a mi fiunk lenne. Most is: már hallom a csatakiáltását, amíg csöngetek. S ahogy nyitja az ajtót, olyan erővel ugrik nekem, majd eldönt! Pedig alig jár, épp csak gurul, de ólomból van, s mélyre kell szívnom a levegőt, hogy sikerüljön azonnal fölemelnem; — Máriának, az anyósomnak nem is tetszik, mennyire ügyetlen vagyok. ö persze azt 'se szereti, ha idegen sokáig szemlélheti ilyenkor, amikor a haja még fölcsavarva, arca zsíros, és sudár alakjáról a pongyola most már — fűző nélkül — bizony sokmindent elárul. Gyorsabban beszél hát, ettől parancsolóbb is a hangja, mint egyébként, épp csak azt nem mondja, hogy: menjünk, menjünk már! Mert este fogadás — és a házban még minden szanaszét! Senki se fogad szót, csinálhat mindent egyedül, a kertészek sztrájkolnak, a vadat se küldték még föl, pedig három napja rendelte! — őrjítő, szétmegy a feje! — túl sokan lesznek, vége a szezonnak, mindenki visszajött Rómába. Nem is kell beljebb mennem, összekészítették már a kosámyi játék-szemetet, Bep- pe a nyakamban; — tulajdonképp örülök, hogy fordulhatok tüstént, rosszabbra készültem. Annyi időt azért szakít magának Mária, hogy megjegyezze: — Vigyázz az úton a kincsemre! — és végigcsókolja a gyerek nyakát, vállát, barna, tömzsi karjait. — Kincsem! Tesoro mio! Majd amikor már el akarok fordulni: — Michele-t ki kell vennünk az óvodából! Majd holnap felhívlak. Nincs ott jó helyen. Contessa Manelli mesélte, hogy homokkal dobálóztak. A kerítésen át látta, amikor a kocsiból figyelte a kisfiát! A contessa is kiveszi az ő Giulióját! Nem válaszolok, dehogy! — Szerencsére fönt az emeleten a lift, beülünk Beppével; — ne szoríts, Mókus, annyira! lent már ugrana is ki, de kicsit még ülve kell maradnunk, merő víz a nyakam ... Nem, nem veszem ki Michele-t az óvodából, miért venném?! Hiszen én jobb szerettem volna otthon — ők találták ki az óvodát, a mintaóvodát, mert a contessa is odaadta a kicsijét! Határoztak, engem meg se kérdeztek, most meg az ellenkezőjét parancsolják! Csak azért, hogy rángathassanak, dróton, mint egy majmot!... Talán nem gyűlölnek annyira nyíltan, talán nem eszelne lei ilyen csökönyösen és következetesen tíz év óta folyton ▼etkollekció szinte csak titokban kerül elő, bizalmasan, a sarokban az állólámpa ívében, vagy odakint az erkélyen ... — mert a mérnök úr névjegyén a Dott. Arch. Ernesto Macs alatt szerényen a balsarokban ott húzódik meg a híres londoni posztógyár cégjelzése is, melynek képviselőjeként küldi szezononként a felső villákba a meghívókat — s aki hivatalos, az tudja jól, hogy nem ügynöktől vásárol, és főleg nem olyant, amihez bárki hozzájuthat, s közben koccintanak, virággal lepik meg egymást, Mary Macs asztalhoz kíséri az idős urakat, mindenki mosolyog, és koccintanak újra, és nem kell aláírni semmit, majd a mérnök új titkára intézkedik másnap, diszkréten persze ... most vadas szendvics, virág és koccintás... a mérnök úr rég nem épít már hidat vagy házakat, hanem mosolyog, kezetráz, az estélyeken Mária is mosolyog, és széles mozdulatokkal vezeti vendégeit asztaltól asztalig, kényelmes fotelig, meghitt sarokig, és intézkedik, fönséges és fáradhatatlan, mosolyog és uralkodik, és ... — és én vegyem ki a fiamat az óvodából! Nem. — Ha a kis Beppét is beadnám: úgy lenne helyes, megszűnne ez az ide-oda cipe- kedés! Csakhogy nem engednék. Az urammal beszélnének, nem is velem. Szerencsére, kapunk helyet az autóbuszon. Beppe szorosan fogja a nyakam, fölfedezi a fülbevalómat, azzal elvan, tépi, hú2za, de nem kell rászólnom, mert óriási, kemény csókot nyom közben a homlokomra s legalább nem hadonászik kifelé az ablakon, csak az ölemet tapossa fáradhatatlanul. A nap költözködik a szobánkból, mire megérkezünk. Amúgyse bátorkodik ide szélesen a világosság; — a régi lakásunkat jobban is szerettem. Michele jelentkezésekor határoztuk el a cserét. Ez ugyanabban az épületben van, mint a férjem hivatala, s így ebédidőben is megtalálják. Tágas, régi cirádás, magas, mintha kastélyban vendégeskednének, de még alig-alig rendeztük be. Egyetlen szobánkban sincs például csillár, hanem csak az állólámpa vagy a falikar világít, a férjem szobájában pedig mindössze az íróasztalon ég egy dísz-körte. Mert szeretném, ha együtt választhatnánk ki, ami még hiányzik, de hét év óta hiába kérem, hiába rimánkodok, soha nem ér rá, — egyedül viszont azértse megyek! * Készlet. Kende Sándor készüld regényéből. hatatlan csibész nadrágjáról a port. Megcsókolom Michele-t is, ő szófogadóan visszacsókol. — Igaz, hogy megdobtak az óvodában? — kérdezem tőle; önkéntelenül mindig magyarul kezdem, pedig Regina vagy mások azt hihetik ilyenkor, talán titkolózom előttük. — Igen, mama — mondja. — Homokkal. Megint megcsókolom: — Homokkal? Hát miért nem dobtad vissza?! — Mert nem illik! — leckéztet, s ingatja értelmesen a fejét, miközben Reginára les. — Ha megdobott, rossz fiú volt; — szeretném bátorítani. — Mi nem verekszünk, mama! — figyelmeztet. Dehogyisnem!... — sóhajtom; mondhatnám hangosan is, mindegy. Kiállók az ablakba — milyen magas, mégis alig surran be valami fény!... Nemsokára kigyulladnak a lámpák az utcán, és szemben, a függönyök mögött is. A csillagok szeme nyitva: mindig nyitott szemmel éri őket tetten a sötét; — csak ide, a szűk utcába talál el közülük kevés... Csöngetnek. ö az. Megismerem a csöngetését Van kulcsa, mégis mindig Csönget Egyet, de sokkal hosszabban, mint más. Indulok már — Regina azért szertartásosan és indulat nélkül mégis csak bejelenti: — Signora Dzsengi! Az úr jött meg! Dzsengi! — ezzel is mindig orron fricskáz, pedig nem tehet róla, ez is anyósom találmánya. En, amióta eljöttünk hazulról, már senkinek se engedem, hogy Gyenginek szólítson; — de az olasz képtelen fölfogni, hogy az Anikó női név; — a férjem becézett is hát eleinte Anninak, Anitának, Annikámrrak, rettenetes volt, mintha idegent szólított volna! Megmaradt végül mégis inkább az Anikónál, s én örültem, ha így hívott; Mária viszont előhozta az olaszok kedvéért a gyerekkori Gyengi-t, — ők aztán Dzsenginek énekelték, s ha Regina üzenetet hagyott, így írta: — Genghi —, ahogy a Mács nevet keményen Makksz- ra változtatták. A szobájában, mihelyt leül — dehogyis ül! — belehuppan a fotelba, hátraveti magát és a mennyezetet nézi —, azonnal a rádió gombjához nyúl. Bejöttem vele, elfogom a kezét, nem engedem bekapcsolni még. — Michele-t megdobták az óvodában! — mondom. — Homokkal dobálóztak. Nem érti. Kezünk még a rádiónál. Vár. Félek, hogy nevetséges vagyok. — Édesanyád azt akarja, vegyük ki az óvodából, a contessa is kiveszi az övét, nem jó az óvoda, homokkal dobálóznak a gyerekek! És majd beszélni akar veled. — És? ““ Signora, az ót j<ytt meg! — ismétli Regina, figyelmeztet, siettet, különben ő nyit ajtót És végignézi, amíg üdvözöljük egymást az előszobában: — kivárja azt a pillanatot, amikor illendőnek találja majd, hogy odaengedje a gye— És! És semmi! — Majd beszélek anyámmal! — Jó. Holnap telefonál. A fotel karján ülök; — fejemet a vállához húzza, elengedte a rádiót — Miért nem dobja vissza? Megdobták, visszadobja. és kész. Homokkal. Gyerekek ... Hosszan néz, simogatja a halántékom: — Persze... — közben elkalandozik, máson jár az esze, majd ijedten visszatér: — Beszélek anyámmal! — nyúl a telefonért. —* Nem lehet Ma nem. Fogadásuk van. — Holnap; helyes. Fölállok. Túl közelről világít az asztalilámpa. Könnyebb mégis, ha visszaülök mellé, a karfára. — Nem jó — mondom, sóhajtom, vagy csak rázom a fejem. — Jobb lett volna, ha egyáltalán nem adjuk óvodába. Minek? Mondd, akkor Regina minek van itt, ha Michele az óvodában, Beppe az anyádéknál, én meg egész nap ezekben az óriási szobákban?!... Diana takarít helyettem, főz is helyettem, Regina itt van, mert a gyerekekre vigyázna helyettem, de még helyettem se teheti! És én se tehetek semmit, hiszen azért van mindenki, hogy én ne tegyek semmit! És a klinikára se járhatok, mert ugye, fiaim vannak, hát otthon a helyem ... A helyem, a helyem, igen!... A Trasteverén nem volt Regina, nem volt Diana! Te az építkezésre indultál korán, én a klinikára!... De most nem lehet, most semmit se lehet, most jól megy nekünk, most boldogok vágj’Link, most csak te őrülhetsz bele a hajszádba, énnekem azonban helyem van itt, Regina mellett, Diana mellett, a telefon mellett; minek?!... Édesanyád majd felefonál, vagy te hívod föl holnap, és majd szépen megbeszélitek! Nem bírok fölállni mellőle. Keze nyugtatón matat a tarkómon, majd megszorítja a vállam, a hátamra nehezül, másik karja a combomon — s Egyetlenegyszer megkérdettem, haragszik-e, amiért any- nyiszor emlegetem a trasteve- rei első éveinket? — a klinikán szerettek, így mondták: jé orvoska leszek, s a beteg gye- rekek szót fogadtak nekem este fáradtak voltunk, és egyedül voltunk, elmentünk vacsorázni, aztán megint egyedül voltunk... és nemcsak te terveztél, én is terveztem, tudod, emlékszel? ... — Akkor, amikor egyetlenegyszer megkérdeztem: nem, nem haragudott, nem rázta a fejét, pontosan úgy fogott, szorosan, folytatás nélkül, mozdulatlanul. mint most. Aztán másnap este elvitt a Trasteverére, ott vacsoráztunk. Visszafelé szerettem volna átsétálni a hídon — de akkor már autónk volt. — Signora Dzsengi! — kopogtat be Regina. — A gyerekek vacsoráznak! — hangsúlyozza dallamosan. Igen, megtérítve nekik tisztán; — le szoktam ülni én is, az asztal másik végébe, figyelem őket, gyönyörködhetek. Beppe siet, minduntalan rá kell szólni, tömi magát, és persze, ügyetlen még, segítenünk kell, Regina kifogástalanul érti a módját Michele már szépen bánik az evőeszközökkel. Nemrég még folyvást harangozott az asztal alatt, de Regina leszoktatta. A férjem, mihelyt Kiléptem, bekapcsolta a rádiót Fölerősíti. Élesre állítja a hang színt, bömböl, dobol az egész ház, minden este legalább egy óráig, szinte az asztallap is remeg — ő hátraveti magát, valósággal fekszik a mély Hotelben, így pihen, ez a kikapcsolódása, ott, a készülék mellett s öt perc múlva biztosan egész süket. Regina eteti tovább a gyerekeket; — jól van, nagyon rendes fiúk vagytok! — Beppe ördög-hajára közben is jár egy puszi. — Majd a lefekvéshez még bejövök! — intem nekik és hálásan bólintok Reginának. A hálószobába is áthallat- szik a rádió, de itt már ki lohet bírni. Vagy megszoktam. — Emlékszel a lázadásainkra? ... Üvöltesd hát a rádiót, tudom, könnyebb így. A leveleket majd holnap bontod föL Mindig Diana veszi át a postát délelőtt, s ide teszi az éjjeliszekrényre; reggel szoktad föltépni a borítékokat, így indul a nap; — aztán zsebrevá- god az egészet, és fönt az irodában veszed őket elő megint. Én csupán a bélyegzőlenyomatot nézem, -f Megint egy olyan címzés!... Otthoni... Nem. — Ha egyszer eljöttünk, hát akkor eljöttünk egészen! Hiszen azért hívott, azért hozott magával... csak így lehet elviselni: hogy segítsem neki elviselni... Ezért kell, ezért akarok erős lenni: mert szüksége van rám, érzem, hiszem; — hol van már az én gyengeségem?! ... — Kegyetlennek Is kell lenni, másképp nem megy... És igenis én akartam, hogy a gyerekeknek olasz nevük legyen; — ha eljöttünk: hát egészen jöttünk el, különbem minek? — Ha így legyen, ha így akarták: hát akkor legyen így, de csak így, és ne hazudjunk, és ne kelljen tagadnunk, hogy hazudunk, és akkor nem kell levél onnan, tíz év óta a századik, a kétszázadig vagy akár a milliomodik lehet ez, össze kell gyűrnöm, eltüntetnem ... nem, nem engedhetem hozzá!... ö csak doboltassa, csigázza, tépje a rádió idegeit; — nekem kell erősnek lennem... —sokat, legalább nem tenné ilyen nyílt, látható örömmel és ekkora asszonyi ambíció* val: ha végre én is Mary-nek szólítanám, ahogyan itt minj, denki; ha tíz évvel ezelőtt azonnal észrevettem volna, n hogy a leveleiben s az üze- ® neteiben y-nal írja alá... — de nem, pem, akkor se tud- l_ tam megtenni, azóta se megy. ® Tulajdonképp bolond va- 11 gyök, mert hisz semmiség az egész, apró, vacak hazugság, ” hiszen olaszul sem Mary; — e mivégre hát, miért követeli “ így? Talán ezeken az estélyeken hangzik előkelőbben? A e fogadásokon felvonuló ékszeres asszonyok miatt? — Ö, ahhoz nagyon ért, hogyan ' kell ilyenkor viselkednie! Ma- _ gas, egyenes tartása: 6, való- 7 ban bámulják, őszintén csodál* ják! — apósomnak játszi könnyű hát a dolga az oldott, ámuldozó hangulatban, a terített bárasztal fölött, “ szép asszonyok koccintása ~ közben. Az őszi új angol szöPedig félek: csak meg ne szokj a, hogy így vagyunk! ö ugyan soha nem hiányol semmit, nem látja a szobánkat nappal, sem a gyerekekét délután, vagy amikor megkapaszkodik a nap az asztal sarkában s egy csík lopózkodik végig a falon, megpihen Pókhasú Tóni kopasz fején... — és azt se tudja, milyen hideg lesz itt hirtelen, amikor szemben váratlanul lámpát gyújtanak a függönyök mögött. Regina kopogtat és jelenti, hogy meghozta Michele-t az óvodából. Olyan hivatalos és fennkölt, mint egy elvagyonta- lanodott hercegnő; Michelével is úgy tárgyal — nevelés és gyerekgondozás ürügyén —, mintha trónörökössel lenne dolga. A kis Beppe előkerül az asztal alól, nekiront bátyjának átkapja a térdét s csaknem eldönti. Michele szelíden tűri és megsimogatja öccse ördögfekete fejét. Regina közben sértődötten lepaskolja a rryugMichele valóban szófogadón áll a falnál, Beppe azonban kitépi magát és ugrik is már apja térdének, ráncigálja a nradrágszárát és szemrehányón kiabál, amiért nem örül neki eléggé látványosan. Apja a vállára emeli hát, körülhordozza a nagy-szobában, forog a tükör előtt, még egyszer körbesétál vele — a kétszárnyú, fehér ajtónál azonban legszívesebben letenné már. Megáll, fölrrevet a fiára, csipkedi a combját, a gyerek visszaüti, fél percig ugyan még pofozkodnak, de már próbálkozik, hogyan szabaduljon. Látom rajta, szeretne átmenni a szobájába, leülni az íróasztalához, egyedül maradni végre, és hajnalig té- pelődni, folytatni, amit két emelettel feljebb, a hivatali asztalánál abbahagyott. Megcsókolom arcát, most, amíg a fia a vállán ül. Erre Michele is közelebb merészkedik, Regina engedi már,.
