Dunántúli Napló, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-08 / 211. szám

s

Dunommi tmvio 1968. szeptember 8.

THIERY ÁRPÁD:

Történet

A

fotoriporter lekéste a vonatot, és így

Frank egyedül utazott el. Útközben azt gondolta: este előtt nem érkezhet meg, nincs több vonat, az egészből tehát ma már semmi se lesz, s csak győzzek majd az intézetben magyarázkodni, hogy altkor miért telefonálgattunk előre. A kisváros szállodájában foglalt egy kétágyas szobát. Ügy tervezte, hogy a szállodából felhívja telefonon a kísérleti intézet igazgatóját, és udvariasan halasztást kér holnapig. A kalács- szagú szállcdafolyosó jobb kedvre derítette, és az éltes hölgyhöz is kedves volt, aki felmászott vele a második emeletre, és megmutatta a 19-est.

— Reggelit parancsol? — kérdezte a hölgy. — Inkább egy kis sört — mondta Frank. Ledobálta a csomagjait, kitárta az ablakot. Majd feltalálom magam, bizakodott, hisz jártam már itt, bár ennek húsz éve. A főtérre például világosan emlékszem, és a szállodabejárat is a régi. Az ablakhoz húzott egy széket és leült. A nyugdíjasok az akácfák koronái alatt hűsöltek. A távolból lassú mozgással egy szürke öntözőautó gördült elő- Frank azt gondolta: Ha becsukom a szemem, egy egészen más főteret látok magam előtt. A túrósasszonyok szétterítik a kockás kendőket, a mércék oldalára vastagon ráfagyott a tejfel. A lángosok olajszagát is érzem. A középső sorban bóbiskolnak a terményárusok, szárazbabot, gyökérzetet, gyógynövényeket hoztak. Hátul az ócskások veszekednek. Az első sorban állnak a kofabódék, a fényük zölden csillog, mintha frissen mázolták volna, és az emberek félnek hozzáérni.

Frank megint behunyta a szemét: ott állt az asztmás kofa előtt, és megkérdezte:

— Nem ismer egy bizonyos Kántor nevű embert a Fürj-utcában?

A kofa gyanakodva nézett.

— Mit akar attól a népnyúzótói?

— Népnyúzó? — hökkent meg Frank.

— Jobban teszi, ha óvakodik tőle. A háború alatt a németekkel is összepaktált.

— Nem vagyok idevalósi — szabadkozott Frank.

— Akkor honnan ismeri?

— Az állomáson hallottam a nevét. A váróteremben mondták, hogy szőlőmunkásokat keres.

— Bah! Csak nem azt akarja mondani, hogy maga ért a szőlőhöz?

— Miért ne érthetnék?

— Mert maga egy diák. Fogadni mernék rá, hogy egy városi diák- Frank nem tudott mit válaszolni.

A kofa elégedetten rendezkedett az árui közt

— Ugye mondtam?

Frank otthagyta az ablakot a főtérrel, és lefeküdt az ágyrá. Azt mondta magában: Igazán megnézhetném azt a helyet, ahol any- nyi. minden történt velem, és mind erősebb vágyat érzett, hogy mielőbb viszontlássa a tanyát a homoktenger közepén, a két szilvafát a kamraszállás előtt, a szomszéd tanyát egy lány elmosódott képével, a kövidinka, a kadarka és a piros szlankamenka távolbavesző párhuzamos sorait

A keskenyvasút a MÁV-állomás raktárai elől indult a homoki szőlők felé. Frank jegyet váltott. Nem úgy, mint húsz éve, gondolta közben. Elhelyezkedett a hátsó kocsiban, és türelmetlenül várta a vonat indulását. A kocsik árnyékában tanyasi asszonyok hűsöltek. Délben tizenkettőkor a kalauz sípolni kezdett, és a régi tolatómozdony nagy füstöket eregetve megrántotta a két személy és teherkocsiból álló kis vonatot. Frankot izgatottság fogta el, már-már riadalom volt ez, mint amikor az ember rádöbben, hogy többé nincs mód a visszafordulásra. Kibámult a lehúzott ablak üres négyszögén, s nézte, ahogy kétoldalt elmaradoztak a város kőházai, azután a kertek következtek, végül a kis mozdony befúrta magát a cseresznyefák alagútjába. Franknak úgy tűnt: a gyümölcsfák meleg csendjéből az anyja figyel rá, csontkeretes szemüvege meg-megcsillan, ritkuló ősz haja a vonatfüsttel együtt lebben utánuk. Maga előtt látta, míg élt, epebántalmaival küzköd- ve, arcát a kezébe temetve, amint fukar nővéreit szidta, és Frank ilyenkor tudta, hogy az egész cirkusznak egy csöndes szemrehányás lesz a vége: Ó, fiam, ha már az apád meghalt, legalább te előbb születtél volna, hogy megmutathatnád nekik . •.

Frank az utolsó tanítási napon azt mondta az osztályban: Nem érek rá a húsvéti szünetben. Van egy nagybátyám vidéken, elmegyek hozzá. Különben lova is van, tehát lovagolni is fogok. Otthon rövid levelet hagyott hátra: „Egy hét múlva visszajövök. A húsvéti szünet végére biztosan.” Az anyja egész este a lépcsőház aljában sírdogált. A fuvaros özvegye állt mellette, aki évek óta arra várt, hogy Frank anyját a lakók előtt egyszer majd a barátnőjének szólíthatja. A helyzetet mélyen átérezve állt ott, s hallgatott, míg Frank anyja tehetetlenül hajtogatta: Ez még sohase fordult elő, hogy szó nélkül. Istenem, ez még sohasem... Frank azokban az órákban már messze járt a vonattal, és azt ismételgette magában: Nem fordulhatok vissza! ő az anyám, mindent neki köszönhetek, és egész idáig úgy éreztem, hogy teljesen egy vagyunk, nélküle megszűnők élni, és egy dolgom van csak, hogy hasonlítsak hozzá. De ennek most véget kell vetni! Elborult az arca: az anyja kezében egy ételhordót pillantott meg. Legfelül egy szelet rántotthús száradt, az alumíniumfedőn. Az alsó edényekben híg krumplileves lötyögött. Az anyja párás szemmel nézett rá: — A húst Ottó tisztelendő úr küldi a születésnapodra. Azt mondta, ezután mindig fog küldeni valamit. csak menjek be hozzá. Frank ettől a naptól kezdve a tanítás utáni órákat csavargással töltötte. A városban bolyongott, elidőzve a vigasztalan háborús romok előtt,

rábámulva a gondozatlan külsejű, lesoványodott emberekre, akikről szerette volna tudni, hogyan viselkednének az ő helyében. Először azt gondolta könnyedén: Legfeljebb kimaradok egy évre az iskolából, egy év az semmi, de akkor fájdalmasan megjelent a szeptemberi veni sancte az örömmel, hogy ismét együtt vannak, és a biztonsággal, hogy ott folytathatják, ahol abbahagyták. Egyik nap a postahivatal falán papírhirdetésre bukkant: „Szőlőmben tavaszi munkára férfierőt alkalmazok. Munkabér borban fizetve. Jelentkezés C.-n Kántornál. Fürj utca 6.” Frank meglepetten állt a hirdetés előtt, mintha egy addig megfejthetetlen titok lepleződött volna le előtte, és azt gondolta: Hetven kilométer nem a világ, ezt még le is gyalogolhatom.

Nyolc kilométernél, egy megállóval a tanya előtt leszállt a keskenyvonatról. Megvárta, míg a vicinális messze kígyózott a forró homokon, lassan elbizonytalanodva a délibábok remegésében. Frank magányosan, sőt kissé ostobán állt a feltételes vasúti megálló névtáblájánál, mintha az állomásszemélyzet megjelenésére várt volna- Micsoda ötleteim vannak, korholta magát. A zsíros korom izzad- tan fénylett az arcán, a zsebkendőjével töröl- gette. A kabátját — amelyet a nagy meleg miatt a szállodában is hagyhatott volna — a vállára terítette, és elindult a sínek mentén. Az öreg fákban, a kanyarokban, dűlőutakban, parcellavégződésekben, távoli épületekben megpróbálta felfedezni a múltat. Meleg volt. A laza homok ellenállás nélkül fogadta magába a meleget, és felizzott tőle. Frank azt gondolta csüggedten: Negyven fok is van már. A végén még itt pusztulok ebben a sivatagban. Ha felnézett, a homok horizontján rezgő délibábokban a Balaton és a füredi fasor jelent meg hűvös méltósággal, és ilyenkor úgy érezte: nem tud elfogadható magyarázatot adni erre a szörnyűséges expedícióra. Egy öreg almafánál megállt. Az árnyékba húzódott, és szemügyre vette a környezetet: egy horhosszerű dűlőtorkolatot, a homokparton a száraz, tövises cserjét. Ha nem tévedek, itt vertük csapra Simon demizsonját, mondta magában, és alaposabban körülnézett. Maga előtt látta Simon húszéves kun arcát, amint boldogan a bokrok árnyékába húzódik, lába közt a demizsonnal, és hallotta a hideg bortól befátyolosodott, kissé szentimentális hangját: — Nem rosszak az emberek, én mondom. Előbb-utóbb mindenki belekerül egy helyzetbe, és úgy érzi, hogy a másikért csinálni kell valamit.

Frank a meszelt fed mellett állt- Magasnövésű volt, valamivel a gazdánál is magasabb, aki a pincelejáratban állt, bőrpapucsos lábát kitette a küszöbre, s a térdén könyökölt. Lehajtott arcában eltűnt vastag bajusza. Hallgatott, mintha Frank sorsát latolgatta volna. Időnként kérdezett valamit. Ilyenkor vizsgálódva felpillantott, mintha látni akarta volna a választ

— Csavargó vagy? — kérdezte.

— Nem vagyok csavargó — rázta Frank a fejét.

— Az ország tele van most mindenféle emberekkel. Hadifoglyok, csavargók mászkálnak erre.

Frank hallgatott és várt. Nem úgy néz ki, mint egy hagyományos burzsuj, gondolta, és a lelke mélyén már biztos volt a dolgában, hogy itt príma hely vár rá. Látta magát, amikor hazaér a borral, ebből kissé fellendíthetik magukat, ki is mérhetik, egyben is eladhatják, és az árából őszre is eltehetnek valamit. A zsebében két főtt tojás lapult, egy zacskóban öt száraz bukta, amit a piacon vett

— Holmid nincs? — kérdezte a gazda.

— Csak ez a kevés a zsebemben — mondta Frank, és kihúzta a törülközőjét- A hajtásból kiesett egy tört szappandarab.

A gazda kimászott a pincéből. Otthagyta

Frankot az udvaron, bement a házba. Kis idő múlva egy lyukas pokrócot hozott elő.

— Ott alhatsz a kamrában a többiekkel. Este majd megmutatják a helyedet. — mondta. A pokrócot odaadta Franknak. — Ezzel takarózhatsz. Ha bírod a munkát, három liter bor napszámot adok. Koszt nincs.

Frank bólintott, és azt gondolta vidáman: Tíz nap az harminc liter.

Késő volt már, amikor a többiek bejöttek a munkából, öten voltak. Egymás mögött jöttek a szőlősorok közt- A sort egy hidegkinézésű, alacsony ember vezette. A háború előtt vincellér volt egy uradalomban, s itt az elő- munkás szerepét töltötte be. Mögötte egy ikerpár jött. Székely menekültek voltak. A háború utolsó napjaiban elpusztult a lovuk, és itt maradtak a homokvilágban, őket Simon követte. A sor végén csontos, hajlott öregember haladt, leszegett fejjel, nem figyelve a többiekre. Frank a falnál kapott helyet a hosszú priccsen, az öregember mellett, akit a vincellér régről ismerhetett, mert Fáraónak szólította, de többet nem mondott el róla, és

így minden más homályban maradt. Frank a

padlásról szedett le szénát magának, s azt gondolta: Egész jó helyem van. Mielőtt elaludt, Simon keskeny arca jelent meg előtte.

— Neked hány litert ad naponta? — kérdezte.

— Hármat.

— Disznó burzsuj! — mondta Simon megvetően. Arca eltűnt a szénaszagú csendben.

Reggel az ikrek azt kérdezték:

— Az új fiú kinek a párja lesz?

A vincellér töprengett egy ideig, majd azt mondta:

— Csakis Fáraó párja leszA munka kemény volt, és Frank alig értett hozzá. Hamarosan elmaradtak a két másik munkapártól. Fáraó egyszercsak megállt, és anélkül, hogy szólt volna, beállította Frank kezében a nyitókapát, mutatta, hogy törje be jobban a derekát, majd egy-két jó mozdulatot megismételtetett vele. Frank észrevette, hogy Fáraó kapája ügyesen át-átnyúl a tőke másik oldalára. Segít az öreg, gondolta hálásan. Tíz óra után már csak összeszorított foggal tudott dolgozni, és azt hitte: legfeljebb percekig bírja még. Délután már tempót tudtak tartani a többiekkel. Senki se beszélt, csak dolgoztak. Este Frank megette a két főtt tojást, az öt buktát, jó sok vizet ivott rá, és lezuhant a pokrócra. Ez kedden volt. Csütörtök este a sötétben ismét megjelent Simon arca.

— Miért nem eszel? — kérdezte.

Frank aznap már könnyebben dolgozott

— Ott hátul szoktam. A diófák alatt — mondta, és elfordultMásnap munka után hátát a falhoz támasztva ült a ház mögött. A gazda feleségét várta, akinek reggel odaadta maradék pénzét, hogy hozzon valami ennivalót a városból. Az asszony azt mondta bizonytalanul: Adhatok kenyeret, szalonnát a miénkből is, de Frank úgy tett, mintha nem hallotta volna. A ház mögött ült, s ha lehunyta a szemét, fejében megjelentek az éhség fekete kis gömbjei, és tompa fájdalommal mozogtak ide-oda. A szilvafák alatt az ikrek vitatkoztak egymás közt.

— Mégis csak tudni kell, hogy miféle! Hisz egy fedél alatt vagyunk vele!

Kis idő múlva Fáraó hangja dörrent ki a kamrából.

— Hagyják békén azt a gyereket!

Frank vacsora után messze kint állt a gyümölcsfák között. A távoli zajokat, madárhangokat és a házőrző kutya lánccsörgését hallgatta. Simontól tudta, hogy Fáraónak nincs családja, s ahol volt, eljátszotta a bizalmát. Nem tudott elszámolni a rábízott pénzösz- szeggel, italra és nőkre költötte. Állítólag már a rendőrség is keresi, biztosat azonban senki sem tudott. A vincellér mindent tudott., de ö nem beszélt Fáraóról. Simon meg- fürdótt a kútnál. Sokáig locsolgalta magát a vödörből, majd egy rossz törölközővel vörösre dörzsölte a bőrét. Megállt Frank mellett a

sötétben- Vizes haját tapogatta.

— Ott, abban a tanyában van egy lány — mondta egy kis fényre mutatva, mely magányos gyertya módjára pislákolt a távolban.

Frank napközben a fák közül gyakran látta a lapos, fehér épületet.

— Ismered is? — kérdezte.

— Minka a neve — mondta Simon.

Semmi kétség, hazafelé itt vertük csapra

Simon demizsonját, mondta Frank fennhangon, itt meg az én hordócskám állt, majd megszakadtam alatta. Énekeltünk, és csak nevettünk, mint a bolondok, hogy a gazda egyre csak kiáltozott utánam: A kishordót visszaküldőd ám, te diák! Frank lehajolt, megfogta a homokot, majd a cipőjével ide- odaturkált benne, mintha a kialudt tábortűz hamujában egy bennégett tárgyat keresgélt volna. Micsoda hangunk volt, morogta Frank rálépve egy száraz ágra, mint az oroszlánoknak, és egész idő alatt éreztem, hogy Minka ott áll valahol a távolban a gyümölcsfák közt, és arra gondol, amit az utolsó este mondtam neki a csendben, amíg ott feküdtünk a homokon, átölelve egymást. Azt mondtam neki: Én mindig álmodozni szoktam, és nekem elég ha csak lehunyom a szememet, és máris olyan tájakra toppanok, amelyeket sohase láttam, csak szerettem volna eljutni oda. és csak olyan emberek, vesznek körül, akik kedvesek nekem. S akkor Minka — mintha egy kérdésre válaszolt volna — azt mondta: szívesen eljönne velem.

Frank úgy közelítette meg a tanyát, mint amikor egy hadifogoly hosszú idő után hazatér. A szilvafák közelében már nehezen tudta az izgalmát palástolni. A pinceajtó a régi volt, de a nádtetőzet helyén cserép pi- roslott. Az istállórészhez hosszan hozzáépítettek. A tanyaudvart Tom Jones mámoros matrózhangja töltötte be, egy Humperdinck- dalt énekelt. Ahogy Frank megállapíthatta* a tranzisztoros rádió a nyitott veranda táján szólt- A pinceajtónál egy negyvenév körüli, pirosarcú ember állt. Frank jól megnézte, de nem emlékezett, hogy valaha látta volna.

— Kit keres? — kérdezte az ember.

— Egy kis dolgom volt erre — küzködött Frank a zavarával. — Megszomjaztam egy pohár vízre.

Az ember elmozdult a pinceajtóból.

— Megkínálom egy kis pálinkával — mondta.

Frank megtörölte izzadó arcát.

— Az épp jót fog tenni. De a pohár vizet ne felejtse ki.

Felmentek a verandára, és leültek a gyöngelábú asztalhoz, amilyent a falusi emberek a házban már nem szoktak megtűrni, csak a verandán vagy a fészerben.

— Azt hittem, hogy végrehajtó az elvtárs — mondta az ember. — Bár nincs félnivalóm az adóhivataltól. Tsz-tag vagyok.

Frank kényszeredetten elmosolyodottAz ember hátrányéit,? elhúzta az ajtót helyettesítő foltozott lepedőfüggönyt, és beszólt a konyhába.

— Hozz ki nekünk pálinkát, meg egy kancsó vizet. Ezt a' rádiót meg kapcsold le, mielőtt megsüketülök — mondta. Frankra pillantott. — A feleségem bement az üzemegységhez. Csak a lányom van itthon jelenleg.

— Van lánya?

— Hogyne. Egy fiam pedig gimnazista.

Fiatal lány lépett ki a konyhából: strandpapucsban, a kezében üvegekkel, poharakkal. Halkan köszönt. Futólag Frankra pillantott, és a rádiót bevitte a konyhába.

— Jónövésű lány — mondta Frank zavartan, csaknem elvörösödve.

— Tizennyolc éves.

Frank azt gondolta: az Is lehet, hogy több. De nem szóltIttak. Frank csak egy kevés pálinkát ivott a nagy meleg miatt, és rá egy pohár vizet

— Élt erre valamikor egy öregember — mondta. — Fáraó volt a csúfneve. Egy időben állítólag a rendőrök is keresték. Húsz éve már ennek.

A vörösképű ember furcsán nézett Frankra.

— Mit akar tőle?

— Semmit. Csak szeretném megtudni, hogy mi lett vele?

— Felakasztotta magát még abban az időben. Ott szemben, a kamrában.

Nem szóltak. A vörösképű ember belenyalt a pálinkába, majd visszatette a poharat az asztalra. Frankot nézte, ritkuló haját, sovány arcát, mintha távoli emlékek között kutatott volna.

— Maga már járt itt — mondta határozottan.

— Én?

— Igen- Maga.

— Egyszer valóban jártam itt — mondta Frank, siratva magában Fáraót, akit valójában alig ismert, de mindig hálával gondolt vissza rá, és a lelke mélyén sohase hitte el a róla szőtt híreszteléseket.

Frank visszafelé újból megállt az almafánál, és találomra leheveredett a homokra, nem keresgélve, hogy hova ül. Szájában érezte a kadarka savanykás ízét, s azon tűnődött, hogy az életében hol van az értelme annak a tíz napnak, amit tizenhét éves korában itt töltött el, ezen a forró homokon. Azt gondolta: Íme, az ember képes egy órában átélni az egész életét, és ez a lány ott a tornácon, istenem, egész különös volt, ahogy ránéztem. Feltápászkodott, leporolta a ruháját és elindult. Meleg volt, legalább harminc fok. Frank elindult a száraz, homok- színű melegben. Ha arra gondolt, hogy milyen hosszú s nehéz lesz az út a városig. így vigasztalta magát: Végtére is, ennyit ki kell bírnom, hisz ha meghalok, úgyis a pokolba fogok jutni, s ba ezt a kis meleget nem bírom, mi lesz ott velem?

Füredi Ferenc rajza

H ■ *

■