Dunántúli Napló, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-08 / 211. szám

•963. szeptember I. punQntmi namo 5 Beirut, Damaszkusz, Pest Beirut—Damaszkusz—Pest — ez a három város a Pécsi Balett legújabb három állo­mása. Igaz, nem az egész együttes három fellépését je­lenti, hanem a két első kö­zösen nyújtott produkciót, a harmadik pedig egyéni alko­tást: Eck Imre vendégként a Magyar Állami Operaház új évadjának koreográfusa lesz, Hans Werner Henze: Undine című balettjét állítja az ope­raház színparára. Most a Pé­csi Nemzeti Színház titkársá­gáról telefonál, utazás előtti ügyekről; Adnak jelmezt? Nem adnak? Mi lesz a szál­lodával? Halló, Pécs vagyok, ne lépjen be a vonalba! Igen, a Tükörnek hozok fotót Da- maszkuszból! Persze, a Nap­lónak isP* — Elnézést — teszi le a hallgatót — ez Ilyenkor így szokás. Tehát, szeptember 9-én, hétfőn indulunk Pest­ről a menetrend szerinti re­pülőjárattal Beirutba, onnét mindjárt busszal Damaszkusz­ba. Ebben a városban négy napig egy-egy, majd Bejrut­ban négy nap alatt összesen hat előadást tartunk. Velünk jön Róna Viktor és Orosz Adél, a MÁV Filharmoniku­sok Kamarazenekara és Mura Péter, a Miskolci Filharmo­nikus Zenekar igazgatója. A műsor két részből áll majd. Az elsőben magnóról forgatjuk a zenét és Arosz Adél, Róna Viktor táncolja Minkus: Don Quijote, valamint Markov- szkij: Valcer című balettjét. A másodikban mi lépünk fel zenekísérettel. A műsor: Bar­tók: Allegro barbaro, Bretus Mária és Tóth Sándor előadá­sában. Bach: Francia szvit, ezt a Handel—Csifó kettős táncol­ja, majd Uhrik Dóra és He- tényi János: Debussy: Egy faun délutánját mutatják be. Közös produkció lesz a „Mit takar a kalapod?” Mi­vel teljesen ismeretlen kö­zönség színe elé megyünk, lehet hogy mást is bemuta­tunk, majd kiderül. Pestre 24-én érkezünk vissza. Eck Imre azonban mind­járt ezután hozzálát az Undi­ne munkáihoz. Ezt a három- felvonásos balettet tíz évvel ezelőtt komponálta Hans Wer­ner Henze, az Angol Királyi Balett számára s Frederick Ashton írt hozzá koreográfiát. Tíz évvel ezelőtt mutatták be, s mindenkinek ez volt a véleménye: klasszikus balett. Ezért a külföldi út lázában szervezkedő Eck Imrének sze­geztük a kérdést: — A modem balett meste­re, Eck Imre klasszikus mű­höz pártolt? — A kérdés vesébe vágó, de ugye nem baj, ha egyelőre nem felelek rá. Majd nézzék meg a színpadon. F. D. Á pedagóguselhelyezkedések mérlege Stjepan Brlosic kiállítása Á pályázati rendszer előnyei és fogyatékosságai Mint ismeretes, ebben az évben történt első ízben új alapokon a végzett pedagó­gusok elhelyezése. A pályá­zati rendszer, amely életbe­lépett, először is megszüntet­te a szakmai gyakorlati év kötelezettségét. Vagyis azt, hogy a tanárképzőn végzett hallgató egy teljes évre kö­teles volt elfogadni a számá­ra kijelölt munkahelyet. Ez alól csak a minisztérium ad­hatott, különleges esetekben, felmentést. A pályázati rend­szer mechanizmusa a követ­kező: a Közlönyben meghir­detett állások közül bárme­lyik háromra jelentkezhetnek a hallgatók. Ha az első for­dulóban nem sikerül elhe- lyezkedniök, a továbbiakban akármennyi állást megpá­lyázhatnak a továbbra is üresen maradtak, tehát meg­hirdetettek közül. Az elhelyezkedések ideje nagyjából lejárt, legalábbis elérkeztünk ahhoz az idő­ponthoz, amikor már eléggé megbízható adatok birtoká­ban lehet elmondani a ta­pasztalatokat. Éppen ezért látogattunk el a Pécsi Ta­nárképző Főiskolára. Bolla Ferenc, az Igazgatói Hivatal vezetője a számok­kal kezdi: — A 333 végzős hallgató közül 34 volt, aki társadalmi tanulmányi ösztöndíjasként pályázat nélkül kapott állást. Az ő gondjukat a korábbi években is legkönnyebb volt letudni. A megmaradt 299 közül ezidén az első forduló­ban már elhelyezkedett 180. A további fordulókban elhe­lyezkedtek a többiek, jelen­leg 12—15 hallgató van állás nélkül, de nem azért, mert nincs elég állás! ök ragasz­kodnak Pécshez vagy Buda­pesthez, így hát inkább ki­várják a helyettesítés lehető­ségét, semmint hogy állást fo­gadjanak el valahol vidéken. A tanácsok még ma is kér­nek pedagógusokat, így hát számszerűen a mérleg ked­vező. A pályázati rendszer előnyös volt a hallgatóknak először is azért, mert felsza­badította őket a kötelező egy év alól. Másodszor előnyös volt nekik azért is, mert sok­kal szabadabban, kötetlenül próbálkozhattak. Kissé las­san zajlott le az egész, ez egyes szakokon, például a túltelített biológia—földrajz, biológia—mezőgazdaság sza­kokon, idegességet okozott a hallgatók körében, ami a vizsgákra nem volt jó hatás­sal. Dr. Kolta Ferenc, aki egé­szen ez év végéig igazgatóhe­lyettesként vett részt a min­denkori végzettek elhelyezé­sében, figyelmeztet néhány problémára: — A hallgató nem köteles pedagóguspályára menni, de ha oda jelentkezik, a főisko­la véleménye, túl a diplo­mán, elkíséri. Van tehát mód, hogy a főiskola ebben a rendszerben is beleszóljon a minél reálisabb és igazságo­sabb elhelyezésbe. Hogy az elhelyező szerv nem köteles ezt figyelembe venni, talán nem olyan nagy hiba. Na­gyobb problémának látom, hogy az elhelyező szerveknek a ténylegesen üresen álló he­lyeket kellett meghirdetniök, amelyek, mondjuk, járási székhelyen voltak. A szervek gyakran ezt az állást betöl­tik régebbi pedagógussal, akit talán már rég ki is szemel­tek az állásra. Mi történik ezután? A jelentkező fiatalok megkapják az elutasító vá­laszt. A következő Közlöny­ben megjelenik megpályázha­tó helyként az a bizonyos ál­lás, amely így felszabadult. A folyamat sokszor többlép­csős. Nem jó, hogy ily mó­don äz egész elhelyezkedés lelassul, s nem jó a végzők hangulatában bekövetkező el- kedvetlenedés sem. Vélemé­nyem szerint ezen változtat­ni kell a jövőben. Dr. Dómján Károly, aki tíz év óta a főiskola párttit­kára, s ettől a tanévtől kezd­ve a Pécsi Tanárképző Főis­kola igazgatóhelyettese, a következőket mondja: — Az új rendszer minden pozitívuma mellett, amelye­ket nem akarok most ismé­telni, két olyan jelenségre hívnám fel a figyelmet, amely hibaforrásnak látszik, s amelyet jó volna a mini­málisra redukálni. Az egyik dolog: a tényleges munkahely nem vesz részt a jelölt kivá­lasztásában. Mondjuk egy adott iskolában egy állásra nyolc—tíz jelentkező is van. Az illetékes szerv, többnyi­re a járási tanács természe­tesen legjobb indulattal, sa­ját érdekében is a legna­gyobb körültekintéssel vá­laszt, s ott van előtte a főis­kola jellemzése is a jelöltek­ről. Az iskola azonban nincs jelen. Nem fordulhat-e elő, hogy mégsem azt a jelöl­tet kapja az iskola, amelyre legnagyobb szüksége volna? Másik észrevételem kompli­káltabb. Abból indulnék ki, hogy a mi iskolarendszerünk alapvető jellemvonása a de­mokratizmus, az, hogy min­denki számára egyformán le­hetővé teszi a tanulást. A nagyvárosi iskolák és a fa­lusi iskolák azonban nem biztosítanak egyenlő feltéte­leket a tanulók számára. A rosszabb helyzetben lévő fa­lusi iskolák tanulóiból lesz­nek a középiskolák ún. hát­rányos helyzetű tanulói ... A probléma rendkívül sok­oldalú, egyik legfontosabb összetevője azonban mégis­csak a személyi ellátottság kérdése. A pályázati rendszer a kérdést nem oldja meg. Anélkül, hogy védeném a ki- helyezéses rendszert, amely ugyancsak nem oldotta meg ezt a kérdést, meg kell ál­lapítanom, hogy a pályázati rendszerben szintén háttérbe kerültek, vagy ha úgy tet­szik, továbbra is a legne­hezebb helyzetben maradtak a falusi kisiskolák. Nyilván, hogy a hivatástudatra neve­lés az alapvető teendőnk, de véleményem szerint ezt a kérdést csak a hatékonyabb anyagi ösztönzés oldja meg. A kérdés — mindent egy­bevetve — tehát az: a ki­képzett pedagógusokkal meg kell oldani az ország peda­gógusokkal való ellátását. Mégpedig a lehető legopti­málisabb módon. Vagyis úgy, hogy a színvonal mindenütt egyre emelkedjék, s úgy, hogy a kiképzett pedagógu­sok lehetőleg valóban visz- szajuttassák az államnak a „beléjük fektetett” anyagi és erkölcsi energiákat. A me­rev kihelyezéses módszer fel­oldása minden bizonnyal az első lépés csak, a pályázati rendszer további finomítá­sai révén el lehet érni, hogy a végzett pedagógusok és az üresen álló tanári állások „egyberázódjanak”. A szabadabb munkahely­választás joga egyfelől, és az illetékesek gondos, körülte­kintő döntése másfelől, meg­hozhatja a legigazságosabb és legcélszerűbb megoldásokat. A készülő törvény pedig, amely a pedagógusok élet- körülményeinek megjavítá­sát tűzte ki célul, minden bizonnyal megoldja majd a nehezebb helyeken szüksé­ges hatékonyabb anyagi ösz­tönzés kérdését Hallatna Erzsébet a Technika Házában Péntek este nyílt meg a Technika Háza nagytermében Stjepan Brlosic jugoszláv szobrászművész kiállítása, nagyszámú érdeklődő, köztük a jugoszláv nagykövetség kulturális munkatársainak je­lenlétében. Kelle Sándor megnyitó beszédében bemu­tatta a pécsi közönségnek Brlosicot, a tősgyökeres szla­vóniait, aki a zágrábi képző- művészeti főiskola padjaiból, 1941-ben, az elsők között ment a hegyek közé, s harcolta vé­gig az egész háborút, mint partizán. Jelenleg az Eszéki Galéria igazgatója. Szobrai a szlavóniai táj és nép szerete- tében, s a partizánharcok közt érlelődött felelősségtudatban fogantak. Első lépések B, Mikrofon előtt öcsi Erb János felvételei A nyár a színészek számára a pihenés, az élményszerzés Idő­szaka. A színházi évadkezdés napjaiban hazatért Bánffy György, a Pécsi Nemzeti Szín­ház népszerű művésze is hosz- szú dél-eurőpal útjáról. Kéré­sünkre leü'ta élményeit és ta­pasztalatait. írását az alábbiak­ban közöljük. A Márvány-tenger partján, Isztambulban jártam a nyá­ron. Elragadó színekkel tárult a turista elé az Aranyszarv- öböl, a Boszporusz partján a város, melyhez történelmünk annyi szála tapad. A Bi­zánc kapuját buzogányával beverő Botond legendájának képe épp úgy megrohanja az embert, mint a Héttorony bör­töneiben haláláig raboskodó Török Bálinté. A szultánok kincseskamrájá­ban, a Top Kapiban felhal­mozott drágaságok közül épp­olyan szívszorítóan fénylenek felénk a magyarországi had­járatok zsákmányai, mint aho­gyan a bécsi Burgban is ke­serű gyönyörűséggel szemlél­hető az a sok érték, ami a mi földünkről került a császárok udvarába. A csodálatos kék DÉL-EURÓPA SZÍNÉSZSZEMMEL ég, a mediterrán sátor varázs­latos kéksége éppúgy szótlan- ná változtatja az embert ott is, mint ahogy hosszú percekig szívja az ember tele magát Athén dombjain, vagy a Parnasszus oldalában ezzel a különleges színű égbolttal. És a napsütés... a szűnni nem akaró csodálatos napsütés, amelyben szinte beleolvad az ember többezeréves márvány­oszlopok mellé a kopár, ki- szikkadt földbe ... * Hatezer-ötszáz kilométert jártunk meg Dél-Európában piros Wartburgunk kényelmes ülésén. Most derült ki, milyen jó és kényelmes kocsi a sok­szor szidott Wartburg! Nem volt még egy gumidefekt sem. Arról nem tehet szegény, hogy egy szembevágtató kocsi kereke alól felpattant egy kő és beverte az első ablakot... Bizony nagy ijedtség volt. Az­tán felmadzagoltam egy da­rab plastik-lemezt és gurul­tunk tovább. Szerencsére ez már hazafelé volt néhány nappal megérkezésünk előtt. Mulatságos látvány volt a bordó kocsira sárga tixo-csí- kokkal felerősített plastik... Egyesek megnézték és így szóltak megvetve: ezek a hip­pik már nem tudják mit ta­láljanak ki .. így váltam hippivé egy felcsapódó kő jó­voltából. * Színész vagyok, ezt nem le­het kitörölni az ember véré­ből. A görög városok szín- házszeretete sok helyen ma is használható, csodaszép fek­vésű, többezer nézőt befogadó szabadtéri színházat teremtett. A világhírű, ma is rendszere­sen használt Epidaurosi szín­ház bármilyen verhetetlen, akár akusztikailag, akár a tizenötezer ülőhely szem­pontjából, erre a leírásokból, kollégák elbeszéléseiből fel voltam készülve. De a delphi jóshely égbetörő sziklái közt, a Parnasszus oldalába vájt színház láttán földbegyökere­zett a lábam. Az ülésekről ellátni a meszekéklő tenger egy csücskéig, a szeszélyesen vanuló hegysorok karéjbafog- va őrzik a párás völgyeket és az előadások hátteréül az Apollon templom romoszlo­pai, a spártaiak kincsesházá­nak félkörívei törik meg a völgy zölddel övezett utcsík- ját... * Epidaurosban szerencsémre éppen premier volt. Aris­tophanes Lovagok c. vígjáté­kát mutatta be egy athéni társulat. Megvettük a legol­csóbb jegyet, fenn az ülés­sorok csúcsára, darabját ke­mény egy dollárért. Bíztunk a ’ híres akusztikában, amit délután egyébként én is ki­próbáltam. Beálltam a szín­pad közepére, feleségem fel­ült az óriási nézőtér legtávo­labbi üléssorának egyik kő­ülésébe ... Meghatottan áll­tam ott és úgy buggyantak ki első pécsi szerepemnek, Euripidész Medeiájának Ja- son-szavai. A monológ után tíz perc is eltelt, míg felértem az 55. sorban mozdulatlanul ülő feleségemhez. Milyen volt? — kérdeztem, tipikus színész kíváncsisággal? Halkan válaszolta: Még a lélegzetvé­teledet is idehallottam. Min­den betű, minden sóhaj meg­fogható közelségből hallat­szik ... Hát nem is csalód­tunk este sem. Érdekes, kicsit légimódinak tűnő előadást láttunk, s bár a görög nyelv­ből semmit nem értettünk, minket is el-elragadott a ti­zenötezer néző jóízű neveté­se ... Bizony, tizenötezer né­ző! * Amilyen végeláthatatlan sorban jönnek a külföldi tu­risták kocsijai egy-egy elő­adásra, ugyanolyan végelát- hatatlanul áramlik az autó­buszokból kiszálló környék­beliek tömege is. Különbu­szok tucatjai várakoznak a ligetes, közel Margitsziget nagyságú parkolóhelyen. S ha a térképet megnézzük, kide­rül, hogy a színház 30 km- re fekszik az első nagyobb falutól, és közel kétszázra az első nagy várostól, Athéntől... Bizony, nem bántam volna, ha egy kis tapasztalatcserére összülhettem volna az ottani közönségszervezőkkel... Per­sze, vannak ott azért körry- nyebbségek... Egy példa. Aischylos Leláncclt Promet- heusát játszották a delphi színházban. A színpadon ép­pen Prometheus zokogta vád­jait az ég felé, mikor méltó­ságteljes nyugalommal két hatalmas sas jelenik meg a szín felett, s köröz vészjós­lóan ... Nemcsak a színész, de minden néző úgy érezte, torkában dobog a szíve... Mikor csapnak le, hogy az istenek büntetéseként a tűz- rabló Prometheus máját kitép­jék? Néhány perc után egy fuvallat hátán eltűnt a két madár... de az élmény évti­zedekig átforrósít mindenkit, aki azon a tájon a színházat szereti... 4 A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents