Dunántúli Napló, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-22 / 223. szám
6 Dtmantmt cuattio 1968. szeptember 22. HOÖS ELVIRA: TUSRAJZ Csorba Győző: Csak azt nem AKI DUDÁS AKAR LENNI, Dudás lenni nem akartam, éltem volna nyugalomban. Most Is inkább, hogyha tudnám, a dudámat elhajítnám. POKOLRA KELL ANNAK MENNI, Bizony mentem én pokolra, hol békésen, hol morogva, vagy ha már végképp rühelltem, a pokol szállott meg engem. OTT KELL ANNAK MEGTANULNI, HOGYAN KELL A DUDÁT FÜJNL Pokol bennem, én pokolban, közben ezt azt megtanultam, várni, tűrni, sírni: élni, csak azt nem, a dudát fújni, azt nem tudtam megtanulni, azt tanulni kell még váltig, azt egészen a halálig. Fodor József: Napok Mint a futók, akik versengve futnak, Szemük szűkült, szívük vadul dobog, Megfoghatatlan rendjén egy nagy útnak Loholnak a szakadatlan napok. Hogy elvillannak, látod csak jóformán, Nevet hord mind mellén, s míg olvasod: Hétfő, kedd s a többi, irama hordván, Gyors, váltott képük már egybemosott. Vlllámlő, vak rohan — s közé nem állhatsz, (S hol rés?) hogy megtorpantsd e menetet; Nem áll meg, megy csak, egy se adva választ, Ha riadnál: tartson kis szünetet. Végtelenből jött mind, s mégis belőlem, Mint gyors-kéz-vonta, nyúlt gombolyagok, Vad kénytől rántva, s egyre rezdülőbben — Mert, mi elfut, minden nap én vagyok. fin vagyok, én, mi így fut szakadatlan, S hogy — percre — tartsd, ujjal se érheted; Hogy tűnni lásd csak, mint megfoghatatlan, Idegen, gyors, fényes kísérteted SZAKONYI KÁROLY: Lévai és az ezredes — Na, kérem, Bakács, a memoritert! Tíz óra múlt ör perccel. Ennyit szokott késni. Ennyi időt adott a diákoknak, hogy elcsendesedjenek a padokban a tízperc után. Már tudták. Jól tudták, hogy öt perc zsivaj még lehet, de aztán néma csend. Akkor jön ő. Beteszi maga mögött a terem ajtaját, felmegy a katedrára, kinyitja az osztálykönyvet. Ha nyugton ülnek, csendben, nincs semmi baj. De ha nem tartják be a szabályt, akkor jaj nekik. Akkor nincs kegyelem. Mindig betartották. Tíz óra öt. Felelés ábécé szerint. Ismerik a módszert, készülnek. Tehát, Bakács! Vele mondja, magában: „Aurea prima sata est aetas, que vindice nullo, Spönte sua, sine lege fidem rectumque colebat...” ' Eres, száraz bőrű keze a könyvön. Ovidius. Ez a mai anyag. Tíztől tizenegyig. A szoba csendes; dohog a tűz. lévai az ablaknál ül, a karosszékben, lábán kockás takaró, az ablakrésnél beáramló hideg ellen. A kert fehér a hótól, de ma tompa, síürke a fény, a fekete faágak mögül, látszik, sűrű felhő nő a városka fölé, hóvihar lesz. Lévai öreg keze Ovidiuson, a kockás takarón, a térdén. Délelőtt tíz óra. Csend. Ilyenkor azelőtt már a harmadik órát tartotta. — Vifidicé nullo. Czeke! Kérem, mondja csak, fiam, milyen eset ez a vindice nullo? Igen, igen. Ablativus absolutus. Helyes. „Megtorlás nélkül”. Jól fordítja, fiam. Egyedül van a szobában, a lakásban. Az ablak a kertre néz. Lévai vett tíz dekamar- haíaggyűt a hentesnél, kifüggesztette azor- gonabokorra, ide a közeibe, hogy jól láthassa, miként szállnak rá a cinkék. Sok madár van a kertben. Vörösbegy, fakopács, feketerigó, rozsdafark — de csak a cinkék szállnak a faggyúra. Vajon miért? Marton tudná, a kollégája, a természetrajz tanár. Dehát hói van Marton? Nem lehet már bemenni hozzá a szertárba. Kiöregedtek ők már a szertárból, az iskolából. A cinkék óvatosan kerülgetik a madzagon függő eledelt, kis köröket írnak le, gallyról gallyra szállnak, jobbra, balra pillognak, míg végre rá mernek röppenni a faggyúra. Egy, vagy két madár. A többi idegesen várja, mikor kerül rá a sor. Érdekes, nem merik zavarni egymást. Vakmerő torna-mutatványokat végeznek; fejjel lefelé, függeszkedve csipdesik a hintázó faggyú darabot. Lévainak tetszenek a cinkék — sárga mellényük, kis fekete sapkájuk, zöld kabátkájuk. — Hollander! Onnan, kérem, hogy: Nee renovatus... „Nec renovatus ager gravidis canebat aristis..." Bizony, bólogat Lévai. Bizony, kedves Heilender fiam, fel se szántották. Jól mondja, fiam. A föld fölszántatlanul is gazdagon termett. Az volt az aranykor. De aztán... Lévai megrezzen. Valaki zörgeti az ablakot. Egy bot, egy görcsös bot táncol az üvegen. És menten feltűnik egy vigyorf, szakállas, vén arc. Pirospozsgás, húsos arc, kék szemek, őszes-szőke szakáll. Kucsma, nyúl- p rém és rövid bunda. Az ezredes! Már tíz óra ötven lenne?! — Sorakozó! Sorakozó!! Micsoda hangja van ennek az ezredesnek! Lévai int, hogy nagyon hidegre fordult az idő. De amaz türelmetlenül topog, s bekiált: — Je vous ein merde! Mármint a hideg. — Nevet, sűrű párát lehel, bajszán, szakállán kis dér a szája körül. Botjával döfködi a havat. — Jöjjön csak, nincs kibúvó! Azt akarja, hogy kihallgatásra rendeljem?! — Jó, jó — morog Lévai. De az ezredes már nem fievel rá. valakit láthat odakinn a kerítésnél, annak köszön széles mozdulattal. Csak azután fordul vissza az ablakhoz. — Jöjjön, tanárkám, megvárom a sarkon! — S már megy is, át a kerten, elzavarja a cinkéket csörtetésével. Lévai leteszi Ovidiust az ablakpárkányra Kis papírszeleteket helyez oda, ahol a költő a Vaskorról ír. — Nem hagy békén. Erőszakos — mondja Ovidiusnak. De nem meri megvárakoztatni az ezredest. Nem meri mondani, hogy nem megy. Mert akkor ideáll az ablaka alá, vagy bejön. Az még rosszabb. Bejön és elkezdi a történeteit. Persze, az utcán is szakadatlanul beszél. De az más. Nem kell odafigyelni. Sál, fülvédő, érmelegítő, bundacipő. Lévai alig tud mozogni a sok gönctől. Bezárja az ajtót; a hó megfagyott, csúszik, belekapaszkodik a vadszőlő indáiba, csak úgy mer nekivágni, óvatosan. — Ö, az ördög vigye el magát! Csak szolgált volna a kezem alatt! Nem lenne ilyen fázós! — így fogadja az ezredes. Botjával hadonász, harsog, mint egy bömbölő rádió. Lévai nem szereti a hangoskodást. — Na, jöjjön, tanárkám, kell egy kis mozgás. Meggebed ott a könyvek között. Ej, én nem szeretem a tétlenséget. Száz évig akarok élni. Már ma is, hétkor, a kerítésemet repe- ráltam. Egy kupica pálinka, és ki a jó levegőre! Mennek felfelé a Fácánkert utcán. Lévai megáll, fújtat. Az ezredes minduntalan elhagyja. Magyaráz: —• Tudja mennyit aludtam én a szabadban? Még két évvel ezelőtt is! Sátorban. Téli tábor. Olyan is volt ám! Látta volna a katonáimat. Aki fázott, azt kizavartam a hóba. Dörzsölje le magát hóval derékig, kiskatona! Úgy ám! Nem volt ott nátha! Nem bizony! Lévai lé-lemarad. Nem hallgatja az ezredest. Ismeri a szöveget. Nyáron meg arról beszél, hogy nem szabad vizet inni. Az ezredes megáll. Botjával előre mutat. — Látja azt a fatomácos házat az emelkedőn? Az a cél. Egyeztessük az óráinkat. Tizenegy óra harminc. Helyes? Tizenegy óra negyvenötkor elfoglaljuk az objektum előtt a térséget. Egyenletes tempó. Orron át vegye a lélegzetet, tanárkám, s jól kifújni a levegőt, hadd tisztuljon a tüdő. Rajta! Előre! Csak a széles hát, a nyúlprémes rövid bunda, a nagy bakancsok, a bot. Lévai követi az ezredest, nem mer ellenkezni. Csikorog a hó, arcát csípi a hideg. Most végre csend van. Az óráin is mindig csend volt. Nem beszélt hangosan, azt akarta, hogy figyeljenek. Előredőltek a padban, hogy jobban hallják. „Aurea prima sata est aetas .. A diákok figyelő tekintete. A krétaszag, a tinta szaga. — Pontosan! — kiált fel az ezredes. — Látja, pontoséul 15 perc! Kiszámítottam. Jól van, tanárkám, szép teljesítmény. Ezért pihenő jár. Lévai felnéz az ezredesre. Sűrű párát lehelnek mindketten. A fatomácos ház kertjében fenyők. Hó. Mennek lefelé. Az ezredes arról beszél, hogyan bánt a katonáival. — Nem engedtem őket elpuhulni. Egy kis fáradtság? Nyöszörgés? Je vous en merde! — ahogy a francia mondja. Csak a maga érzékenységére vagyok tekintettel. Nekik megmondtam magyarán. Na, igén. Aki elhagyja magát, annak vége. Száz évig akarok élni!... Odalenn, a tanár kertjénél megállnak. Az ezredes hirtelen elhallgat. Botját leereszti, vár. Lévai megkerüli. A járda szélére áll, móst ő van magasabban. — Akkor hát délután négykor — mondja megváltozott, csendes hangon az ezredes. — Pontos leszek. Lévai arca szigorú. Kihúzza magát, köhint. — A memoritert is kérdezem majd. Készüljön fel rá, fiam! Beszélgetés a dédunokámmal Ha a sors ügy akarja, éa ha sikerül leszoknom a dohányzásról, vagy legalábbis napi 20 alá szorítani az adagot, ha az orvostudomány gyorsan fejlődik, a haditechnika pedig lassan — akkor talán megérem a nyolcvan* a kilencven, vagy üsse kd, a századik életévemet. Ma ugyanis még igen messze vagyok tőle, s ilyenkor még élénk az ember képzelőereje... Szóval, ha megérem azt ■ bizonyos századik, száztíz®- dik, vagy mondjuk százhuszadik életévemet, egy szép napon majd ölembe ültetem legifjabbik dédunokámat, áld akkor éppen negyvennégy éves lesz és beszélgetni ken- dek vele... — Emlékszel dédn agyapó — mondja a kicsike, —amikor tizennégy éves lettem» egy helikoptert vettél ne. kém ajándékba? — Ügy volt bizony — hagyom rá. — És te mit kaptál, amikor tizennégy éves lettéit — Oh, kedvesem, amikor én tizennégy éves voltam» akkor bizony én nem kaphattam helikoptert ajándékba. Mert akkor a repülőgépek mással voltak elfoglalva. Akkor éppen kitört egy nagy-nagy világháború ... — És mit csináltál dédapd, amikor húszéves voltál? — Hogy mit csináltam? Bebújtam a pincébe, mert bombázták Budapestet... — Csakugyan dédikém? De később, amikor mondjuk úgy húsz-huszonkét éves lettél. akkor már ugye jól ment a sorod, akkor már pénzt is kerestél? ... — De még mennyit... Több. mint két milliárdot. (Megmagyarázom neki az inflációt, de látom, azt hiszi, hogy száztív éves koromban korai agvérelmesze- sedésben szenvedek.) — Dédapó. ezek szerint Igencsak különbözött a te életed az enyémtől. Hiszen, ha elgondolom, hogy én harminchárom éves koromban éppen turistaúfon voltam a Vénuszon ... Vissza tudsz-e vajon emlékezni harminchárom éves korodra? — Hogyne... Viszonylag nem történt semmi különös. Csendes évek jöttek ... — No végre... Például mire emlékszel a következő esztendőkből? — Oh, csak apróságok: kubai válság, vietnámi háború, Kennedy-gyílkósság I., Kennedy-gyilkosság II„ közel-keleti válság, aztán meg... — Ne is folytasd Dédapd, mert meghalok az irigységtől. Hogy Neked, milyen szórakoztató életed volt __! N ovobáczky Sándor BODÓ BÉLA: Verjük a blattot Kimegyünk valahová a zöldbe, egy plédet viszünk, leterítjük, kártyázunk, a fia- talok pedig ... Kártya!... A makk ász, tudjuk, nyáron is fázik. Rö- zsetűz mellett guggol, kezét a meleg fölé tartja, oldalán kulacs. Jámbor bácsika a makk ász, a kártyajátékok igen sok fajtájában mégis ő a legnagyobb úr. Először mint ász. másodszor makk színe miatt, mivel az igen rangos aduszín. Disznónak is becézik. Az a kifejezés, hogy disznója van, a kártyás életből származik. Annyit jelent: szerencséje van, az ász legtöbbször üti a királyt, nem beszélve az alsóbb figurákról. így született a ferencJózsefi időkben kuruckodó nóta a Gotterhalte dallamára. Habsburgellenesen énekelték — májusi lázadással — ahogy a kártyák sorrendje alulról felfelé következett: alsó, felső, király, disznó. Elég sok rendőri eljárás indult valamikor ezért a nóiázásért. A kártya öreg játéka az embereknek, állítólag a kockázásból származik. Itt-ott szerepel az irodalomban, sőt még az operában is, de a szép májusi délutánokban mindenesetre. Kint maradtunk a zöldben, ingujjban, ha süt a nap, könnyű bor kíséri az aprópénzes játékot — azt hiszem az asszonyok ilyenkor szelíden mosolyognak. „Még egyszer én osztok fiam — aztán befejezzük és mehetünk vacsorázni”. A partnerek meg cinkosan összenéznek, mindenki tudja: a férjuram még többször fog osztani vacsora előtt, vacsora után pedig folytatják a hűvös szobában, míg az asszonyok mosolya ásításba nem húzódik s elhangzanak már magas hangok is: „Igazán fejezzétek be, késő van, holnap már munka.. De a kártya, ha ulti, ha snapszli, ragaszkodik a játékosokhoz. nemigen törődik a kapuzárással. A kuoni pásztor, a tüszi vadász, a Reding ltoll, a Geszler H. vonakodva tér nyugalomra a többi zöld, tök, piros, makk kártya közé. A legszolidabb kártyázásban is vibrál egy kis szenvedély, nem a gazdát cserélő egy-két forintért, hanem inkább az olcsó dicsőségért: nyertem, tehát győztem. Emlékszem az általános pénztelen világra, amiken sokaknak a köztéri padok jelentették az ingyen kávéházat, a padokon lovaglóülésben verték komor arcú férfiak a blattot. A kibicek gyűrűjében álltam olykor én is. nem annyira a játékot figyeltem, azt a rejtvényt igyekeztem megfejteni: miről ismerik meg a játékosok a kártya figuráit, számait, vagy különösen színeit, hiszen a kártyalapok any- nyira tönkre kopottak, színe- hagyottak. zsírosak, mocskosak voltak. A zöld királyt játszotta ki — mondták —, tökalsót hívok — úgy látszik elhitték egymásnak, a kibicek is elhitték. Izgalmas játék folyt a tapintható, de felismerhetetlen kártyákkal a téren, ahol a munkanélküliek tűrték sorsukat, a kibicek talán a játékosoknál is jobban izgultak. A rejtvényt sohasem fejtettem meg, mert a leglobogóbb parti közben arra jött egy szőke kislány — a többit már úgy is sejtik... Ha már a szenvedélynél tartunk, hadd meséljem el, mi történt jóval később egy kártyás vasárnapon, az újságírók és írók klubjában, amelynek többi közt állandó vendége volt egy pap. Reverenda helyett civil ruhát öltött, így lépett be a különszo- bába, ahol a kártyázás már elhagyta a szórakozás derűs partjait és szabadon engedte a démonait. Vagyis hazárdjáték folyt itt francia kártyákkal, az úgynevezett smen, ami olyan körülbelül, mint a huszonegyes. A pap aznap túl sokat vesztett nyilván erején jóval felül. Elkomorodva hagyta el a kártyaszobát s a küszöbön hangosan fogadkozott: „Esküszöm az élő istenre, hogy soha nem veszek többé kártyát a kezembe”. Körülnézett, — túl sokan hallották a fogadalmat. Ezért hozzátette igen gyorsan: „Soha. Kivéve, ha vendégeim jönnek és kártyázni akarnák. Kivéve, ha én megyek valahová és a háziak játszani akarnak. Kivéve, ha szülőfalumba utazom, és az otthoniak egy kis kártyára invitálnak. Es kivéve természetesen, ha bárhol, bármikor alkalmam van kártyázni.. Hír jelent meg egy lapban, hogy egy hadirokkant felakasztotta magát, mert eltörött a műlába és koldulásból nem tudott másikat venni magának. A hír alatt egy nagy riport éktelenkedett egy úrról, aki tízezer pengőt vesztett egy ültő helyében, s hát sikkasztott pénz volt... Manapság a kártyázás mey- csendesedett. A hazárdjátéknak sehol sem adnak helyet, a kártyásdrámák és kártyáslegendák eltűntek. Vasárnapi öröm lett a játékból, kis mulatság, aprópénzes szórakozás, s ez a jó. Valamit megfigyeltem: középkorú és azon túli férfiak az igazi vasárnapi kártyázók. Vagyis ha elmondod, hogy ezen a délutánon kártyapartid van, tudom elmúlt már a fickókorod, s a festett tűznél didergő makk ász megpillantására jobban csillog a szemed, mintha a milói Vénusz járna arra, könnyű kartonruhában... Ahogy előre hajolsz, törökülésben a zöld gyepen, mondd be csak a százast, rekontrázd meg a partneredet, hiszen olyan bizonyos vagy a játékodban. Minden öröm jó fűszere az életnek, jó kis kártyázással eltelik ez a szép délután is. A fiatalok, míg H kártyáztok, sétára indulnak és hosszan bámulják egymás szemének színét, holott tudják: a lány szeme kék, a fiúé barna... s V t
