Dunántúli Napló, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-22 / 223. szám
22. punantmi nattio 5 Meditáció-filmszemle eleit Ex libris-szemle a Hírlapolvasóban Étoeptemfoer 15-tffil Takács Dezső pécsi művésztanár ex Kbris kiállítása látható a Hírlapolvasó Színház téri helyiségében. A vállalkozás Igényességéhez nem fér kétség, még ha az eredmény nem is egészen egyértelmű. A problémák érzékelésében — véleményem szerint — már egy aprócska, nem egészen a tárgyhoz illő helyszíni megfigyelés is segítségünkre lehet Mert miképp ás nézzük végig ezt a. — néhány folyóméteren egy sereg aprócska művet felvonultató és igazán flgyelem- fceltő — kiállítást? Semmi- esetre sem futólépésben! Még így is fennáll a veszélye annak, hogy a szomszédos darabokat összekopírozó tekintet csupán a puszta dekorativftást érzékeli, holott az ex libris, nevezzük mi Is könyvjegynek, sokkal mélyérteim űbb, áttételesebb Jelbeszédre képes. A lényeg természetesen nem az elrendezés, hanem a különleges „léptékkel”, a sokrétű funkcióval összefüggő törvényszerűségek megértése, s ennek nyomán a műfaji ellenállással való eredményes birkózás. Takács Dezső kiállítását érdemes volt megrendeznie az SZMT Központi Könyvtárának, nekünk — a közönségnek — pedig érdemes figyelemmel kísérni az ex libris-műfaj önállósulásának effajta, ugyancsak szuverén megnyilvánulásait. Jórészt fekete-fehér technikával is a színes, eleven élet képévé áll össze a könyvtulaj dono- sok „egyszemélyi” vonásaiból kiinduló ábrázolás. Helyenként azonban nagyon is egyértelműen fogalmaz a művész; a fent említett „műfaji ellenálláson” esetenként igen könnyen túlteszi magát. A „modell” foglalkozása, érdeklődési köre ez és ez... — közli velünk Takács Dezső szűkszavúan, vagy ellenkezőleg: újabb és újabb magyarázó motívummal terheli az amúgy is miniatűr képkivágást. Egyikmásik kiegyensúlyozottnak tűnő kompozíciója sem éppen kisgrafika, inkább afféle zsugorított táblakép. Mondanom sem kell, hogy nem a művészi kvalitást, csupán a válogatás szigorúságát kívántuk megkérdőjelezni. A következő kiállításon bizonyára még egyértelműbb lesz Takács Dezső sikere. Boda Miklós A mai magyar filmek gyakorlatilag — több, kevesebb figyelmet keltve — a világ minden részébe eljutnak. S miután a világ különböző fesztiváljain, szaktanácskozásain, klubjaiban vitatkoznak korunk legtömegesebb művészetéről, a filmről — a magyar filmeket is megpróbálják beilleszteni a mai filmművészet bonyolult, már-már kiokoskodott rendszerébe, megpróbálják sajátságos jellegzetességeit megfogalmazni. Az ilyen kísérletek tulajdonképpen csak megértő, vagy épp idegenkedő találgatásokhoz vezetnek. Például az esseni magyar filmnapok után a Die Welt kritikusa mintegy végkövetkeztetésként állapította meg, hogy „vannak a magyar filmeknek sajátságos, közős vonásaik, amelyek más nemzetek filmjeitől észrevehetően megkülönböztetik őket”, és bizonyító érvként a következőket említette meg: a magyar filmek dramaturgiája elbeszélő jellegű, viszonylag sok bennük az aprólékosan kidolgozott folklorisztikus elem, megfigyelhető a statikus képek és a koreográfiái mozgalmasság folytonos váltakozása, jellegzetesen magyar mozzanat az ember és a táj kapcsolatának ábrázolása, s végül megemlíti, hogy a magyar filmekben újra és újra ugyanazok az arcok bukkannak fel. Az érvek — mint látjuk — eléggé változatosak, és mi tagadás: többé- kevésbé fel is fedezhetők egy-egy magyar filmben, egy-egy rendező gyakorlatában. Dehát, mégsem ezek a magyar film közös vonásai, ha már közös vonásokról beszélünk. Nálunk is — mint egyébként a legilletékesebb helyen — sok vita folyik ezekről a kérdésekről. Bár a vita nálunk gyakran fennakad egy, az idővel s a tényekkel makacsul dacoló kérdés rostáján. Művészfilm, vagy közönségfilm? — hangzik el időnként a szónokias kérdés. Alighanem a kötőszóval van baj. Nem vagy hanem é s. S vissza kell térni a magyar film államosításának mozzanatáig, hogy a mai magyar film helyzetében tájékozódhassunk, hogy szerepét reálisan megláthassuk, és ez igényeinket dialektikusán összegezhessük. Az államosított magyar filmgyártás — és ebben van az egyik fő jellegzetessége — először is koncepciózus anyagi bázist, lehetőséget teremtett a hazai filmművészet számára. Mint egyik filmesztétánk szellemesen jegyezte meg: a felszabadulás óta van a magyar filmnek mecénása. Ez a szocialista állam. A magyar filmművészet mindig gazdag volt tehetségekben, akár Balázs Bélára gondolunk, akár pedig a felszabadulás előtt kivándorolt és külföldön világhírűvé lett rendezőkre, mint Korda, Kertész, Vajda és mások. Az államosított magyar filmgyártás — mint mecénás — magára vállalta a filmművészet kettős programját. Nevezetesen a tömegek szórakoztatását, a milliók áttételes informálását, — rossz kifejezés, de a lényegére gondolok — nevelését, vagyis azoknak a hazai filmeknek a finanszírozását, amelyeket ma a vitákban közönségfilmként jelölnek meg. Ugyanakkor magára vállalta a legtehetségesebb rendezők támogatását, az új magyar filmművészet megteremtésének gondját, az úgynevezett művészfilmek finanszírozását, amelyek a különböző fesztiválokon, szerte a világban reprezentálhatják a magyar filmművészetet. A kettős funkció a vitákban időnként összekeveredik, és akkor következik be a tévedés azzal a bizonyos kötőszóval. A kritikusok egy része időnként harciasán ráront azokra a filmekre, amelyek elsősorban a tömegszórakoztatás céljait szolgálják. Belenyomoznak a film szövetébe, s őszintén mérgelődnek, hogy nem találják azt, ami egyébként nem is kötelező, hogy bent legyen. Hasonlít ez egy kicsit ahhoz az elégedetlenséghez, amikor valaki a vasárnapi búcsúban vesz egy játékórát, ami reg- geltől-estig vidáman díszeleg a gyerek karján, aztán este jön a zord szülő, és a huszonegy svájci követ keresi az órában, amiről szó se volt Művészfilm, vagy közönségfilm? Jó közönségfilmeket kell csinálni, olyan színvonalon, amilyen a nem kevés anyagi befektetés színvonala, de ezekről a filmekről általában nem kell vitatkozni. Nem ebből a célból készültek. És kell csinálni — ha már így nevezték el — művészfilmeket, amelyek mind több embernek tetszenek, és azokról kell vitatkozni. L ukács György akadémikus nemrégiben a magyar filmművészetről egy szaklapnak adott interjújában többek közt azt mondta: „... A művészet feladata kérdéseket feltenni. A feleleteket a történelem fogja megadni, illetőleg a társadalmi fejlődés ... Ha a film, mint művészet rá tudja venni az embereket arra, hogy egy bizonyos kérdésről, akár a múlt, akár a jelen kérdéseiről komolyan elgondolkozzanak, és azt magukra vonatkoztassák, akkor a film elérte a célját. Nem azért írunk filmeket, hogy megmutassuk, milyen reformokat kell például a textiliparban bevezetni az új mechanizmus végrehajtása érdekében. Ez a minisztérium feladata. A filmé pedig az, hogy... a hétköznapi embereket kell figyelmeztetnie és elgondolkoztatnia, akik egyszerűen elmentek egy bizonyos kérdés mellett, vagy csak érzelmileg reagáltak rá, gondolkodás nélkül”. Nem kétséges, korunkban a művészet — s a művészek — szerepe meglehetősen különbözik a megelőző korokban betöltött, kissé romantikus szereptől. A humán kultúrát fokozatosan utolérte — s bizonyos tekintetben el is hagyta — a technikai kultúra. A társadalom nagy kérdéseit nem a művészek, hanem elsősorban a közgazdászok segítségével fogják megoldani. Korunkban a művészet szerepe az, hogy az embereket ráébressze emberi mivoltukra, megtanítsa őket mai módon gondolkodni a világ dolgairól, és dialektikus kérdés- feltevéseivel a kor eszmei és társadalmi problémáira irányítsa a közfigyelmet. Ezek a kérdések végső soron az embereknek a világ dolgaival való viszonyára keresnek választ. A mai magyar filmművészetben vannak rendezők, akik ezekkel a kérdésekkel foglalkoznak. Nem sokan, de vannak. A marxista szemléleti egység mellett különböző egyéniségek, másmás megközelítéssel dolgoznak, módszereik különböznek, de közös az elvi állás- foglalásuk, közös bennük az igazmondás szenvedélye, a kor társadalmi kérdései iránti marxista érzékenység. Magyar filmrendezőkről szoktunk beszélni elsősorban, és nem magyar film- művészetről általában — legalábbis nem abban az értelemben, mint ahogy az olasz neorealizmust, a francia új hullámot, vagy a lengyel filmiskolát emlegetjük. A magyar filmművészetnek — s talán ez a másik fő jellegzetessége — jelentős rendező egyéniségei vannak. Jancsó Miklós, Kovács András, Fábri Zoltán ... Ezek a rendezők számos nemzetközi elismerést arattak. Műveik — Fábri Zoltánnál különösen a korábbi filmek, mint a Körhinta, a Hannibál tanár úr és a Húsz óra —sajátos művészegyéniségre utalnak. Kérdésfeltevéseik divatmegoldások nélkül kutatják a kor problémáit, « problémák mélységét. Jancsó Miklósról, Kovács Andrásról, művészetükről sok mindent elmondtak már itthon és külföldön. A megállapításokat legfeljebb ismételni lehet. Egy biztos: a folklorisztika ilyen vagy olyan alkalmazásán, a racionális megközelítési módon, a táj és az ember mélyen materialista értelmezésén túl — ők ketten jutottak legközelebb a kérdésfeltevések lényegéig. Különböznek egymástól, ez természetes. Kovács András esszéista, aki a tudós eltökéltségével, elkötelezettségével és elvi biztonsággal közelíti meg a társadalom ajtón kopogtató kérdéseit. Analitikus módszere, a racionális megközelítés mögött egy nyugtalan lelkű rendező figyel, akinek szent elhatározása, hogy a filmjeire beülő nézőt gondolkodásra, állásfoglalásra kényszeríti. „Marseillaise magyarban, amely megrendít. Ez a film minden értelemben vibrál és mozog, ez a mozgás az alkotás mindenütt jelenle- vőségét érzékelteti” — írja a Csillagosok, katonák párizsi bemutatója alkalmából a Nouvel Observateur. Jancsó Miklós atmoszférikus rendező. Filmjeit — a száraz, kiszámított ritmusú és célszerű képvilágban — a szenvedély atmoszférája tölti be. A gondolat szenvedélye feszíti a filmjeit. K ülönbözőek, s épp ez a különbözőség húzza alá lényegi azonosságukat. A társadalom, a civilizáció mind bonyolultabban — sőt: mind ravaszabbul — teszi fel az ember számára a kérdéseit. ök ketten azok a mai magyar filmművészetben, akik jelenleg fontos kérdéseket fogalmaznak meg, s akik ezeket a kérdéseket szókimondóan, nem látvány- szerűen, de őszintén teszik fel. A magyar filmművészet minden lényeges kérdését egy cikkben nem lehet érinteni. Külön téma lehetne például a mai magyar filmekben tapasztalható érzékenység a társadalmi aktualitás iránt. Ugyancsak külön téma lehetne a folklorisztikus elemek bőséges megjelenése, a búcsúk, lakodalmak végeláthatatlan fotografálá- sa. Sok érdekes témát rejt a magyar filmművészet, és a hamarosan elkövetkező pécsi filmszemle vitáin ezekről nyilván sok szó esik majd. A fő téma azonban: a mai ember viszonya a világ, a társadalom által felvetett kérdésekhez. A magyar filmek iránti világérdeklődésről beszélünk. Jancsó, Kovács és Fábri filmjei, de most már másoké is — mindenekelőtt e „főtémában” betöltött szerepük s művészi megfogalmazásuk miatt keltenek világszerte őszinte érdeklődést. Thiery Árpád A ZRÍNYI-SZOBOR Somogyi József Kossuth- díjas szobrászunk alkotását leplezték le idén a szigetvári Zrínyi-ünnepségen. A vár árnyas sétánya vezet fel a belső udvarban álló szoborhoz. Ahogy az úton előrehaladva felbukkan a lovasszobor, érezzük, hogy a vár történelmi levegője és múltja nem a történelmi időkbe idézi a látogatót, hanem a jelenben aktualizálja számunkra a vár bős védőinek emberségét és hazaszeretetét. Rá- íordulva a hídra, teljes körvonalában bontakozik ki előttünk a Zrínyi-szobor. A lovas és ló, ember és állat szobrászi egybetarto- zásának problémája és a kapcsolat tartalmi mélysége — nem tűrt meg szenvtelen patetikus emlékművet. Zrínyi egyénisége, szelleme tiszta, becsületes alkotói hozzáállást és munkát követelt. Az irodalmi előd, a költő Zrínyi „Szigeti veszedelmében” határozott karaktert rajzol a várvédőről. Az eposz veretes, barokk lendülete mögül hiteles portrét kapunk Zrínyi emberi nagyságáról, amely nemcsak rokonszenvet sugall, hanem az érzelmi hozzáálláson túl szoros értelmi azonosulást is kívánt a szobrásztól. Egy olyan szobrot kellett itt létrehozni, amely nem a hálás utókor passzív kegyeletét reprezentálja. hanem mindenkiben felidézi a hazáért harcolók erkölcsi nagyságát. Zrínyi a rettenetes, tengernyi törökkel szemben a vár feladására kényszerült Harcuk — amely a költő a szigetvári hős szájába adva így hangzik: „Nem akármi okért, hanem szerelmes hazánkért, urunkért, feleségünkért, gyermekeinkért, magunk tisztességéért és életünkért...” vívtak. — mégsem lesz értelmetlen a feladás pillanatában. Az elszántság utolsó mozzanatát áftüze- síti a megnyugtató, becsülettel végigjárt út, a helytállás, a haza védelmének nagyszerű tudata. A szobor ezt a Zrínyit állítja elénk. Az életnagyságnál valamivel kisebb méret is azt a gondolatot húzza alá, hogy nem az arányok grandiózus hatása tesz naggyá egy alkotást, hanem a szobor tartalmisá- ga, az a gondolat, amely kiteljesedik benne, s teret feszítve maga köré létrehozza önmagát. Ezért is érezzük jónak, igaznak az alkotást, s mint emlékmű megfelel még annak a követelménynek is, hogy példát állít. Somogyi József nem nagyságától, hírétől fosztja meg Zrínyit akkor sem, amikor minden feleslegest lehánt róla. A legtisztább Zrínyit, szellemének és tettének ötvözetében képes megragadni a szoborban. A ló megfeszült hátsó lábairól indul el a szobor lendülete. Görcsösen megtapad a mellső végtagokon, s a nyak erős íve fúrja magát bele a tátongó, remegő orreimpákon keresztül a világba. A megtorpant állat szükölő félelme csavarja el az izmos nyakat, s megnyújtva art; a nyitott szájban az állat ösztönös reakciója érződik. Emlékeztet ez a lófej a groteszk vízköpők állat-ábrázolására. A lovas feszes, egyenes tartása egyensúlyt teremt az állat testének végtelenbe kiáltó kiszolgáltatott kétség- beesésével. Zrínyi kezében karddal csupaszon üli meg a lovat, fejét félrefordítja, az utolsó tettére összpontosít. Az arc klasszikus forma jegyeket visel magán, de nem a személytelenség megfoghatatlan költöiségét választja, hanem az elmély ült, időtlen hőst állítja elénk egyetemes értékkel. A fejdisz ékessége a legkevésbé sem mondható ideális szobrászi tárgynak. Mégis, milyen fontos szerepet kaptak ezek a feszültségtől szinte vibráló tollak az utolsó pillanatok koncentrált légkörében! A térben körüljárva hallatlan tisztán, magától értetődően bontakozik ki a szobor. Mindig más-más képet mutatva, a ló és lovas kapcsolatának hites bizonyosságáról győződhet meg a néző. Az állat pompás teste nagy plasztikai erővel és kedvvel mintázott. Zrínyi alakja szikár; ruházatának jelzése a néző figyelmét egyértelműen a megszokott zsinóros, pity- kés mente helyett a szobor gondolatiságára szűkíti és irányítja. Zrínyi aszkétikus figurája a szobor mondanivalójának súlyt, hitelt kölcsönöz. A karok és lábak változó ritmusa a térben, a testek tömegének állandó átértékelődése, a negatív és pozitív formák hol dekoratív, máskor konstruktív ereje az idő bekapcsolásával (a körbejárás, mint a szobor megismerésének módja) minden pontról a szobor esztétikus megjelenésén és élményén túl Somogyi József nagyszerű átfogóképességét dicséri. Így teremt példát számunkra a művész önmagát adva, kitűnő hozzáállással a szobor aktuális gondolatiságához. Műemlék szobrászatunk új, kiváló alkotását köszöntjük benne. B. Pilaszanovich Irén Tízéves a Jslsnkor Irodalmi összeállítás a Kossuth Rádióban Szerdán, szeptember 25-én este fél 8-kor 10 éves a Jelenkor címmel irodalmi ösz- szeállítást sugároz a Kossuth Rádió. Szederkényi Ervin főszerkesztő mond bevezetőt, Csorba Győző, Bárdosi Németh János, Kalász Márton, Pákolitz István, Pál József, Takáts Gyula és Weöres Sándor versei hangzanak el. Bertha Bulcsu a Királynő rokona című novelláját Zeke Gyula alkalmazza rádióra. Ezután Tüskés Tibor A négyszázágyas című írását dramatizálják. Ebben többnyire pécsi vagy valaha Pécsett játszott színészek működnek közre, így Avar István, Baracsi Ferenc, Dobák Lajos, Gordon Zsuzsa, Harkányi Ödön, Juhász Jácint, Láng József, Margittai Ági, Szabó Ottó és Végvári Tamás. Az előadást Dénes István szerkeszti és Turián György rendezi. A pécsi biennale 105 ezer forintot szavazott meg Pécs város Tanácsának Végrehajtó Bizottsága az I. Országos Modern Kerámiai Biennálé költségeinek biztosítására. A reprezentatív tárlatot a Baranya megyei Tanács, a Szakszervezetek Baranya megyei Tanácsa és a Pécs városi Tanács együttesen rendezi — a tervek szerint október 6—28-ig. A biennálé a Magyar Játékfilmszemle egyik művészeti kiegészítő rendezvénye lesz. Pécs művészeti életének híre ezzel is jelentősen emelkedik majd. Lengyelországba utazott a Mecsek Együttes Tegnap délelőtt lengyelországi szereplésre indult * Mecsek Együttes. — A Zielona Gora-i nemzetközi fesztiválra utazunk — mondta Simon Antal művészeti vezető. — Még nem tudjuk pontosan hány alkalommal és kiknek a társaságában lépünk fel, mindenesetre alaposan felkészültünk. Műsorunk hagyományos, folklorisztikus művekből áll, kivéve a Franciaországban sikert aratott Vágyódást. Velünk jön Horváth Eszter is, a Pécsi Nemzeti Színház operatársulatának tagja. Az ő külön meglepetése: egy nagyon szép lengyel népdal. Az együttes, Sárvári Jánosnak, a II. kerületi Tanács VB elnökhelyettesének vezetésével, előreláthatólag 8 napig tartózkodik Lengyelországban. Á bécsi jogi kor dékánja Pécsett Szeptember 24-én kedden délelőtt tíz órakor a Bécsi Tudományegyetem Jogi- és Államtudományi Karának dékánja, dr. Wilhelm Weber professzor tart előadást az egyetem aulájában. A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának rendezésében tartott előadás címe: A közületi vállalatok keleten és nyugaton. Előadás után a rektori tanácsteremben német nyelvű vita lesz. Ezen dr. Várszegi Károly, címzetes egyetemi docens, az Építésügyi Minisztérium Baranya megyei Állami Építőipari Vállalatának igazgatóhelyettese és Bachman Mátyás a Mecseki Szénbányák igazgatóhelyettese mond korreferátumot. ' I V * *
