Dunántúli Napló, 1968. június (127. évfolyam, 78-152. szám)
1968-06-16 / 140. szám
I Dnnontmi naoto 1968. június 16. Bárány Tamás: T eginkább a hangja fogta meg; nem is annyira az, amit mondott, hanem ahogyan mondta. Még a legelején kiderült, hogy harminckét éves — de a hangja érettebb korról árulkodott, s mintha fáradtabban ziz- zent volna. Hosszú-hosszú hónapokkal ezelőtt kezdődött, egy koraőszi napon. Este fél tíz lehetett. Barátnőjét kereste telefonon. Kissé félve tárcsázott, attól tartott, Terka lefeküdt. Még most is benne él a meglepett pillanat emléke, ahogyan a kagylót már az első csengetés' után felvette a férfi: „Halló” „Tessék”. — Jó estét, Sándorkám, — mondta — ne haragudjék a kései zavarásért. Terka nem alszik még? — Nem tudom. — Nem értem — mondta zavartan; ezzel a Sándorral sosem lehetett tudni, hányadán áll az ember. Három szava közül legalább kettő ugratás volt. — Hát nézze meg. — Akkor sem tudom... — Otthon van, vagy nincs otthon? — Ezt sem tudom. — Nem maga az, Sándor? — Attól függ, milyen Sándor. — Morvái. — Félek, hogy csalódást kell okoznom — mondta a férfi bocsánatkérőn, — de egy másik Sándorral beszél. — Bocsánat — sziszegte dohosén, hogy mit idétlenkedik itt vele ez a vadidegen —, elnézést a zavarásért. Jó éjszakát! — Nagyon kérem, ne tegye le a kagylót! — szólt hirtelen a férfi. Annyi sóvár vágy sütött hangjából, hogy elbizonytalanodott benne a mozdulat, s tétovázott egy pillanatig. — Nem tette le? — hallotta a férfi hangját. — Köszönöm! így kezdődött. És aztán nagyobb, később egyre kurtább szünetekkel, hosz- szú-hosszú hónapokon át folytatódott Mindig ő hívta a férfit, hiszen a számot csak ő tudta; amaz nem ismerte az övét. Néhány hét múlva feltárcsázta a telefonközpontot. Most végre megtudja, ki ez a titokzatos férfi, aki hetek óta egyre többet foglalkoztatja gondolatban, s aki — akarja, nem akarja — egyre közelebb férkőzik hozzá. — Nem adhatok felvilágosítást — szólalt meg a telefonoslány. — Titkos az állomás. Csalódottan tette le a kagylót, de aztájn még örült is neki, hogy így történt/. NTyilván a sors akarja így. Egy telefiSnszám — az utolsó számjegy egy- gyeT magasabb, mint Terkáé — és két hang' az éjszakában ... Volt az egészben valami múltszáza- dian avult íz; de valami ideg borzoló izgalom is. Néha alig várta már az estét, hogy lenyelje vacsoráját, megvárja az esti híreket a rádióban, aztán odakuporodott a telefonhoz. Ö elmesélte a férfinak, hogy esztendők óta egyedül van; húszévesen ment férjhez, huszonkét évesen elvált és négy év óta magányos. Van egy ötéves kislánya, a kis Krisztina; őneki él. Különben egy nagy vidéki vállalat pesti irodájában dolgozik, és önálló angol-német levelező. A férfi, mint kiderült, állatorvos, és egy gyógyszergyár kutató osztályán dolgozik. Beszéltek filmekről, színdarabokról, amiket láttak, a könyvekről, amiket olvastak. Aztán az életükről. És az életről. Az asszonyt először meglepte, később csaknem lenyűgözte a férfi tájékozottsága, tapasztaltsága. Mindenről tudott, s mindenről határozott, nagyon egyéni és átgondolt véleménye volt, amit legtöbbször éles, csattanósan rövid, s már-már kegyetlenül fanyar mondatokban fogalmazott meg. Az asszony egy-egy beszélgetés után egészen felfrissült, noha fél kilenc felé kezdték, s rendszerint fél tíz körül fejezték be. Fáradtan, álmosan kezdett tárcsázni, s mire a beszélgetésnek vége lett, a lefekvés helyett akár elölről kezdhette volna a napot. Egyre többet gondolt a férfira. Nap közben is. A hivatalban néha kísértést érzett, hogy felhívja, hallhassa hangját, megsimogattassa magát a meleg bariton bársonyával. Aztán eszébe jutott: hol is keresné? Az ő idejük az este, de ilyenkor is gondolnak néha egymásra ... Mert egyik este ezt a férfi is bevallotta. És megpendítette: mi volna, ha egyszer találkoznának? Kicsit kérette magát, mert úgy érezte, így illik; hisz voltaképpen a mai napig nincsenek bemutatva egymásnak, s kapcsolatuk ilyenformán egy utcai ismeretség zilált rendezetlenségére emlékeztet... A férfi győzködött: az elmúlt hónapokban jó barátokká váltak; millió ismerőse van, akiket a társasági formák szigorú szabályai szerint ismert meg, s akik mégis millió fényévekre vannak tőle; őket viszont szorosan fűzi egymáshoz ez a barátságnál izgalmasabb, szerelemnél még kevesebb, furcsa, vibráló, sokat ígérő kapcsolat. Erre már nem volt mit felelnie, be- • leegyezett a találkozásba. A helyben és az időpontban is megállanodtak, amikor a férfinak hirtelen eszébe ötlött: — Várjon! De hogyan ismerjük meg egymást? Felnevetett, annyira groteszk volt ez a kérdés. Hiszen 6 már régen elképBÁRDOSI NÉMETH JÁNOS: A NYÁR SZÍNEI Beteljesedett a nyár, fák, füvek erdeje árad, az Indiai lapu magasra csap, jácintok és bodzák bóditó illata részegít, ma pedig, alkonyat idején bekopogott hozzám a búzavirág paraszti szépsége, beborította a terített asztalt, a régi nagyapai szólás köszöntött vele, hogy négy hét az aratás, kis pántlikás földek sárga sudarában, vagy a közös aratók földjén nagy morgó masinák zümmögik, dörgik, már beborult a nyár, arany kévébe olvad az emberi verejték vére, adója. zelte magának Sándort: fekete, nem túl magas, nála talán csak fél fejjel magasabb, szélesvállú, nyugodt mozgású férfi; olyan, akire ha ránéz az ember, nyugalmat, biztonságot érez. — Hát hogyan? — kérdezte tűnődve. A férfi nevetett. — Mint a detektívregényekben, ugye? ... Hát nézze, nekem kezemben lesz egy újság, és a másik kezemben egy csokor virág. Milyen virágot lehet kapni mostanában? — Rózsát — mondta ő, de mindjárt meg is bánta. — Csakhogy drága ám! — És? — kérdezte a férfi. — Mit gondol, ez a találkozás nem ér meg nekem néhány szál rózsát? Hallgatott. — No, és maga? — szólt aztán a férfi. — Én hogyan ismerek magára? Milyen a haja? — Szőke — felelte gyorsan. — Hosszú? — szólt ' idő múltán a férfi. — Rövid. — Akkor jó — sóhajtott kissé megkönnyebbülten a másik. — Tudja, magát valahogy barnának képzeltem. — Ilyen vagyok. — Helyes — mondta a férfi. — Hát akkor holnap ötkor a cukrászda előtt. Ne felejtse el: újság és három szál rózsa! Pontos lesz? — Mindig pontos vagyok. — Újabb jó pont — nevetett a férfi, aztán már búcsúztak is. Éjfélig nem aludt az izgalomtól. Másnap kora reggel fodrászhoz ment, és munka után hazaszaladt átöltözni, öt óra öt perckor ott volt már a cukrászda előtt. Két percbe sem telt, és begördült egy tömött busz. Az újságosbódé mellé állt, és figyelte a leszállókat. A sok csltri lány és asszony közt alig néhány férfi szállt le, de egyik sem látszott Sándornak. Soványak voltak, szőkék, s vagy ifjoncok, vagy idősebb emberek. Na. Késik... A következő busz is befutott már, amikor szemben egy férfi közeledett, szinte futva. Hóna alatt az újság, kezében papírba burkolt csokor. Megállt, izgatottan körülnézett, egy szőke nő után megfordult, aztán elővette zsebkendőjét, és kalapját levéve, megtörölte homlokát. Erősen ritkuló haja volt, feje búbja csaknem kopasz. És fújtatva szuszogott; megerőltethette a futás a virágbolttól idáig. Ö csalt nézte, s nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Nyúlánk, karcsú alakján, hosszú, fekete haján át-átsiklott néha a férfi közönyös pillantása, de minduntalan rebbent is el róla nyomban. ö sóhajtva lenyomta a cukrászda kilincsét; jólesik ilyenkor egy erős dupla! Az ablak mellett ült le, és néha kinézett. A férfi háromnegyed hatig topor- gott odakint s szeme mohón tapadt az arra járó szőke nők arcára. ÉLETEM FILMJE Csillárszerelés közben kicsúszott alólam a szék. Miközben lefelé zuhantam, lepergett előttem életem filmje, azaz hogy előtte reklámfilmeket láttam; Tedd a pénzed takarékba! Igyunk Almuskát! Vásároljunk mindent egy helyen! Aztán még mindig nem az életem filmje jött Híradó következett: X. nagykövet bemutatkozó látogatása, erőműépítés, vízierőműépítés, ügyeskezű, csinos fiatal lányok vaskarikákat készítenek fából, csirkeetetés, ürgeöntés Bretagne-ban, árvíz a Szaharában, részletek az örök rangadóról, beszélő Szepesi György. Na, láttam már jobb híradót is, gondoltam, miközben aláhullottam a mélybe, mint egy sebzett lisztes- zsák. ' Nagy izgalommal vártam életem filmjét. De még mindig nem az jött. Előzetest láttam Lipták Ottó élete filmjéből. Nem tudom, ki az a Lipták, de az előzetes nagyon izgalmas volt, a hős óriáspontyokkal harcolt hi- nárös zöld víz mélyén, habos szájú vasderesen vágtatott az alkonyi pusztán, nyergében egy áléit, ifjú leánnyal, züllött vértesekkel verekedett egy omladozó csárdában és egy csodálatosan szép, mandulaszemű asszonnyal csókolózott sötét rajzú szivarkák alatt. Irigykedve nézegettem a képeket. Ennek aztán volt egy élete! Magamban irigykedtem és szégyenkeztem: vajon milyen lesz az én életem filmje? Megéri-e a kék foltokat és a tipliket? Azt hiszem, már mondtam, hogy közben lefelé hullottam, mint egy csillag az augusztusi éjszakában. Na, most jön a nagy film, az életem filmje — izgultam magamban, — de nem az jött. Még mindig nem. Népszerű, tudományos kisfilm követkézéit Most már kezdtem türelmetlen lenni. Legnagyobb megdöbbenésemre, a tudományos népszerűsítő kisfilm rólam szólt- Szakértőként a feleségem működött közre. A kisfilm úgy kezdődött, hogy a nap méltóságteljesen felkelt a lakásomban, valahonnan a szekrény mögül és nemsokára ébredezni kezdett a természetem. Láttam magamat amint ásítozva, nagyokat nyújtózva kilépek az ágyból. Fantasztikus! Nem tudtam, hogy filmeznek. Valószínűleg teleobjek- tíwel fényképeztek, miután megismerkedtek életkörülményeimmel, időbeosztásommal, szokásaimmal. A következő képekben behúzott nyakkal, kilógó nyelvvel, lekonyult fülekkel, csapzottan, autóbuszvadászatra trappoltam a házrengetegben. Ezerszeres nagyításban láttam a bajuszomat. A beszélő — kellemes, bársonyos hang —, éppen azt magyarázta, hogy én a bajuszom biliege tésé vei szoktam kifejezni érzelmeiméi A türelmes operatőr kileste, mikor billegtettem a bajuszomat. Mennyi munka volt ezekben a képekben! A későbbiek folyamán az operatőr élelemszerzés közben örökített meg. Morogva, vicsorogva törtem magam előre a Közértben és szimatolva, idegesen néztem körül a pultnál. Hirtelen nagy, kövér férfi lépett elém s könyökét belevágta az oldalamba. Dühösen csattogtattam rá a fogaimat és ugrásra görbítettem a hátam. Miután beszereztem a betevő falatokat, vidoran, elégedetten ügettem ki az üzletből. Mellső lábammal ügyesen fogtam az aktatáskát és olyan okosan néztem bele a felvevőgép lencséjébe, hogy magam is elcsodálkoztam. A kisfilm még azt is bemutatta, hogyan szövöm hálómat Piriké, a gépirónő körül, hogyan dürrögök a büfében. Láttam magam gyermekeim körében is: fiókáim nyakukat nyújtogatták, midőn beléptem és összevissza csipogtak: mit hoztál? mit hoztál? A film azzal ért véget, hogy a nap lassan begurult a szekrény alá és besötétedett. A nagyfilmet, életem filmjét, amély nagydíjat nyert Papalacualpában és Rákospalotán, sajnos, már nem láthattam. Parkettet értem. Mikes György Színészek, bohémek A régi színészvilág emlékeiből A régi időkben olyan nehézségekkel küzdött a vidéki színjátszás, hogy voltak társulatok, amelyek csak hírből ismerték a gázsit. Akkoriban gyakran szerepelt a fővárosi és vidéki színházakban a „Jáfet tizenkét felesége” című színdarab. Egy-egy előadása után gyakran szöktek meg olyan szereplők, akik már nem bírták az éhezést. Így azután megtörtént, hogy a következő állomás színlapja ugyanezt a darabot már így hirdette: „Jáfet nyolc felesége”. Majd újabb szökések után: „Jáfet hat felesége”, később már csak: „Jáfet négy felesége”. Végül pedig: „özvegy Jáfet”. Miskolcon az „Erdészlány” című operettet játszottuk, amelyben a primadonna egy kis őzikével érkezik a színpadra. Az őzikét egy sajó- szentpéteri parasztgazda adta kölcsön és előadás után mindig elvitte. Egyszer megmakacsolta magát az állat, s nem akart elindulni. Megkérdeztem: — Mi az, bátyám, valami baj van? Az öreg dühösen morogta: — De affene egye meg, amióta színész lett, nem lehet bírni vele!! Szenes Ernő, az elmúlt idők kedves komikusa állandóan anyagi zavarokkal küzdött. Egy alkalommal felkereste az ismert színészbarát bankigazgatót, s közölte vele, hogy a következő héten önálló estét rendez, amire tisztelettel meghívja. — Nagyon köszönöm, kedves művész úr — mondta a bankigazgató, — elmegyek. — Mibe kerül egy jegy? — Harminc pengő! — mondta Szenes. A bankigazgató kivette tárcájából a pénzt és Szenes felé nyújtotta. Szenes nem kapott a pénz után, hanem zavart színlelve így szólt: — Igazgató úr kérem, nem baj, hogy nem nyomattam jegyet? — Dehogy baj! — válaszolt az igazgató. — És hogy az előadást sem tartom meg?! — A bankigazgató nevetve válaszolt: — Dehogy baj, csak tessék! — s megint nyújtotta a harminc pengőt Szenes átvette a pénzt, majd szemrehányó hangon megkérdezte: — Csak egy jegyet parancsol?! Hát a nagyságos asz- szony otthon marad?! Szirmai Imre egy alkalommal nagy elragadtatással és vágyódással nézett az egyik előkelő Váci utcai kirakatban egy „többnyelven beszélő” zsebkést. Addig-addig bámulta, míg kijött az üzlet tulajdonosa, s örömmel üdvözölte a népszerű színészt. Szirmai megkérdezte, mibe kerül a kirakatban lévő csodálatos zsebkés. — ötven pengő — mondta a kereskedő. Szirmai ijedtségét látva, hívta, beinvitálta az üzletbe, azzal, hogy majd megegyeznek. A boltban a kereskedő becsomagolta a kéát, s ezzel nyújtotta át: — Kedves művész úr, én olyan nagy tisztelője vagyok magának, hogy öröm volna számomra, ha ajándékba elfogadná. Viszont kést ingyen nem adok. Fizessen érte 10 fillért. Szirmai elővett egy 20 fillérest, átnyújtotta, mondván: — Kérek vissza 10 fillért! A kereskedő hiába keresgélt a fiókjában, nem talált tíz fillérest. — Akkor adjon még egy kést és kvittek vagyunk! — mondta engedékenyen Szirmai. Somlay Artúr ruháit öreg szabójánál, Mányai bácsinál csináltatta, akj nagy ügybuzgalommal látta el a művész minden ruhaszükségletét. Somlay egy műsoros este lépett fél, aminek keretében költeményeket szavalt. Ott ült a nézőtéren Mányai bácsi is. Somlay bemondta az első költemény címét: — A ruha, fordította Szász Károly. Mányai bácsi dühösen súgta oda a feleségének: — A részleteket nem fizeti, de a ruháit mással fordíttat- ja! Csortos Gyula híres kutyabarát volt. Bement a henteshez és ezt mondta: — Kérek húsz deka kolbászt, de frisset, mert kutyának lesz! Annyira féltette két kis kutyáját, hogy szeptembertől májusig nem engedte le Őket az utcára, nehogy megfázzanak. Emiatt feleségével olyan ellentétei is támadtak, hogy Csortos elköltözött hazulról. Magával vitte kedvenc kutyáját, a másik pedig, amelyiket a felesége kedvelt, a lakásban maradt. Mikor Csortos egy idő múlva megjelent otthonában, megállt az előszobában és így szólt a feleségéhez: — Kérem, nehogy félreértés legyen, csak azért jöttem vissza, mert a kutyák nem tudnak egymás nélkül élni! A rendkívül népszerű Rózsahegyi Kálmánhoz csatlakozik az utcán egy fiatalember, s nagy beszélgetésbe kezd. Közben csatlakozik hozzájuk egy másik férfi is. Mikor az utóbbi elköszön, megkérdezi a fiatalember: — Kálmán bácsi, ki volt ez?! — Édes fiam, én azt sem tudom, hogy te ki vagy! — fordult hozzá Kálmán bácsi. Édesapám annyira imádta a kalauzi mesterséget, hogy amikor már nyugdíjban volt, tnég mindig kalauzi egyenruhájában járt, mint az öreg „nyugállományú” tábornokok. A Városi Színházban (mad Erkel) Jeritza Mária, a világhírű énekesnő vendégszerepeit, akit az öregúr is nagyon szeretett volna meghallgatni. Indult tehát a színházi irodába, hogy jegyet kérjen. A kapuban azonban a portás megállította: — Hová — hová?! — Sebestyén Gézát keresem — mondta az öreg. — Sebestyén Gézát?! — szólt a portás sértődötten — Talán úgy mondaná öreg, hogy Sebestyén igazgató urat!! Édesapám fölényes nyugalommal mondta: — Idehallgasson! Én ismertem, amikor még nem volt úr, nem igazgató, sót még Sebestyén se volt... Mondja meg, hogy az édesapja keresd! A régi vidéki színészet sanyarú helyzetére jellemző a következő párbeszéd: — Voltál az orvosnál? — kérdi az egyik színész. — Voltam — feleli a másik. — Adott gyógyszert, de nem tudom használni. — Miért? — Mert csak étkezés után lehet bevenni! Sebestyén Mihály Téves kapcsolás
