Dunántúli Napló, 1968. június (127. évfolyam, 78-152. szám)

1968-06-16 / 140. szám

**&&**■­DUTUmton napio 5 | 948. Június 18-án fo­gadta el a magyar or­szággyűlés az iskolák államo­sítására vonatkozó törvényja­vaslatot 100 éves nagy per dőlt el e napon, nem az ate­isták és vallásos emberek kö­zött, hanem a haladó és visz- szahúzó társadalmi erők kö­zött Ortutay Gyula, korabeli közoktatásügyi miniszter a javaslatról szóló vitában han­goztatta: „A kérdés, amely­nek megoldása a törvényja­vaslatban foglaltatik a ma­gyar közoktatásügy évszáza­dos problémája.” — „nem vallási kérdés ez, hanem mű­velődéspolitikai kérdésünk, és akik e kérdésből vallási kér­dést koholnak, valójában tá­madást akarnak intézni a ma­gyar demokrácia, a magyar közoktatás ellen.” Húsz éve történt A közoktatás egységesítésé­ért folytatott küzdelemnek jelentős nemzeti múltja van. Az 1848-as polgári demokra­tikus forradalom és nemzeti szabadságharc korszakában a baloldal követelte az egyház és az Iskolaügy szétválasztá­sát. E szellemben foglalt ál­lást a 48-as tanügyi kong­resszus is Tavasi Lajos gim­náziumi igazgató vezetésével. Ennek ellenére az egyház fe­udális eredetű iskoláztatási jogát nem sikerült széttörni, az 1848-as országgyűlésen el­fogadott törvények kerettör­vények voltak, nem valósult meg az állam és egyház szétválasztásának polgári kö­vetelménye sem. A téma élénk vitát váltott ki, Eötvös József kultuszminiszter elv­ben támogatta az állami isko­láztatás ügyét, Táncsics Mi­hály, Irányi Dániel, Teleki László gyors megoldást sür­gettek. Belső nehézségek, majd a szabadságharc buká­sa elodázta a megvalósítást- Az 186T-es kiegyezés után Eötvös olyan népiskolai tör­vény elfogadásáért harcolt, amely a magyar közművelő­désügy nemzeti alapjait képe­zi. Népiskolai törvényjavasla­tát liberális reformtörekvések hatották át. 1868. december 1-én a főrendi házban tar­tott beszédében hangsúlyozta: az állam főfelügyeleti jogáról a népnevelés területén sem mondhat le. Az 1868. XXXVIII. te., mint első nép­iskolai törvény történelmi je­lentőséggel bírt, de az eötvö­si javaslatok nem teljességé­ben érvényesültek, megtörtek a feudális reakció erején. Az 1918. évi polgári demokrati­kus forradalom győzelme után a néptömegek .forradal­mi nyomására a kormány 1919 januárjában, az 1919. évi V. sz. Néptörvényben a közoktatásügytől a vallás­ügyet elválasztotta. Követke­zetesen e történelmi felada­tot a Magyar Tanácsköztársa­ság rendezte, amely Alkotmá­nya 11- § szerint „...elvá­lasztja teljesen az egyházat az államtól, az iskolát az egy­háztól.” A Magyar Tanácsköztársa­ság megdöntése után hata­lomra jutott ellenforradalmi rendszer oktatásügyi politiká­jában elhatárolta magát a magyar haladó hagyományok­tól, a közoktatásra vonatkozó polgári liberális törekvések­től, a demokratikus gondola­toktól, a Tanácsköztársaság oktatásügyi reformjaitól. Esz­meileg a rendszer nevelési iránya a kleriko-nacionaliz- mus volt. Az ország demokratikus át­alakításáért küzdő kommu­nisták és haladó, antifasiszta erők a háború évei alatt programjukba foglalták mint követelményt az oktatásügy demokratizálását. A Kommu­nisták Magyarországi Pártja 1941 áprilisi KB határoza­ta — A párt függetlenségi po­litikájáról — a magyar állam és társadalmi élet demokra­tizálásának talaján követelte a nevelésügy demokratizálá­sát. A felszabadulás után e célkitűzést tette magáévá a Magyar Nemzeti Függetlensé­gi Front és Ideiglenes Nem­zeti Kormány. Az iskolák államosítása az oktatásügy demokratizálásá­nak nem az első lépéseihez tartozott. A fasizmus marad­ványainak felszámolása, a földreform, az újjáépítés, a hatalomért folyó éles politi­kai harc nagy erőket kötött le. Egy időelőtti államosítási javaslat a vallásos dolgozók félrevezetését, kultúrharcot provokálhatott volna, elterel­ve a figyelmet a fejlődés fő kérdéseiről. Az iskolák álla­mosítását számos olyan intéz­kedés előzte meg az oktatás­ügyben, amely az iskolarend­szer elavult szervezeti kere­teinek átépítését, a múlt kul­túrpolitikai bűneinek enyhí­tését és felszámolását szolgál­ta. A népi demokratikus kor­mányzat oktatásügyi reform- intézkedéseinek sorában ki­emelkedő jelentőséggel bírt az általános iskola megte­remtése, óratervének és tan­tervének kimunkálása, az ál­lami tankönyvkiadás megva­lósítása. A fejlődés demokra­tikus jellegéből adódó belső követelmény volt a nemzeti­ségi oktatás megszervezése, a dolgozók iskoláinak megin­dítása, a kollégiumi hálózat kiépítése, a pedagógusok to­vábbképzése. Szívós harcban sikerült megteremteni a nép­tömegek kulturális felemelke­dését szolgáló oktatási-neve­lési rendszer alappilléreit. tak állami kézben. Már az általános iskolák hálózatának bővítését akadályozta az együttműködés hiánya az ál­lami és felekezeti iskolák között. A haladó nevelési cé­lok megvalósítását is fékezte a felekezetek szerint szétta­golt iskolahálózat. Az 1946. április 1-én kelt adatok nép­iskolákról és fenntartóikról szemléltetik e széttagoltságot. Ezek szerint 1511 állami, 720 községi, 106 társulati, 2738 római katolikus, 130 görög katolikus, 1029 református, 370 evangélikus, 11 unitárius, 17 görögkeleti és 47 izraelita felekezetű népiskola műkö­dött Magyarországon. Ebből Baranya megyében funkcio­nált 29 állami, 27 községi, 4 társulati, 244 római katolikus, 67 református, 15 evangélikus, 2 görögkeleti és 1 izraelita felekezetű népiskola. A gim­náziumok, tanítóképzők és más középiskolák jelentős há­nyada is egyházi tulajdont képezett. Súlyosbította a hely­zetet, hogy a kiéleződött po­litikai harcban a reakciós erők sokszor az egyházi is­kolákon keresztül próbálták az ifjúságot magukhoz kap­csolni. A Magyar Kommunista Párt vezetésével elért sike­rek a kulturális élet területén is gyorsabb előrehaladásra ösztönöztek. Az MKP III. kongresszusa 1946-ban sürge­ti: „ ... egész kultúránk és művelődésünk megújítását de­mokratikus népi szellemben.” Az iskolák államosítását az élet követelte. A gazdasági és politikai fejlődés óriási ered­ményei a köznevelés korsze­rűsítését igényelték. kalmazottak egyhangúlag ha­tározatot hoztak, amelyben követelték az egyházi isko­lák államosítását. A Zsol- nay-gyár 630 dolgozója távi­ratot intézett a vallás- és köz- oktatásügyi miniszterhez, amelyben állást foglalt a fe­lekezeti iskolák államosítása mellett. Az ellenzék kultúrharcot és összeütközéseket akart provo­kálni, de a nép többsége megértette, hogy az iskolák államosítása nem a vallás­gyakorlat szabadsága ellen irányul, sőt lelkiismereti sza­badságot biztosít mindenki­nek. A javaslat törvényerőre emelkedését indokolták nem­zeti hagyományaink, valamint művelődésünk jövője. A moz­galom erősödésével összhang­ban az egységes munkáspárt 1948. márciusi programnyi­latkozata tartalmazta az is­kolák államosításának köve­telményét Az államosítás a győztes munkáshatalom tala­ján ment végbe. Az 1948. évi XXXIII. te. alapján iktatták törvénybe. A demokratikus vívmányok megszilárdítását gátolta, hogy az iskolák csak részben vol­1946-, 1967-ben városok, köz­ségek, üzemek és intézmé­nyek kezdeményezték az is­kolák államosítását. 1947. áp­rilis 23-án a MESZHART-ta- nítók 12 tagú küldöttsége ke­reste fel Ilku Pál párttitkár elvtársat iskoláik államosítá­sa ügyében. A Nemzeti Bi­zottságok, az UFOSZ, a FE- KOSZ, az MNDSZ, a képvi­selőtestületek, a szakszerveze­tek, a baloldali ifjúság alá­írásokat gyűjtött az államo­sítások érdekében. Diósgyőr­ben, a vasgyárban 2000 ifjú­munkás, Győr megyében a 48-as ifjúsági konferenciák, községi képviselőtestületek, pedagógusok követelik az is­kolák államosítását. Hasonló példákat idézhetünk Szabolcs­tól Zaláig, Budapesttől Pé­csig. 1948. május végén a pé­csi üzemek dolgozói csatla­koztak az államosításért fo­lyó mozgalomhoz. A VAOSZ tisztújító közgyűlésén a pé­csi városi és vármegyei al­Az állami iskolarendszer megteremtését örömmel üd­vözölte a pedagógusok több­sége, 1948. július 20-án az 1848. évi I. Egyetemes és Kö­zös Tanítógyűlés századik év­fordulóján a Pedagógus Szak- szervezet a budapesti Zene- művészeti Főiskola nagyter­mében rendezte meg a IV. Egyetemes Nevelésügyi kong­resszust, ahol a résztvevők kifejezésre juttatták, hogy tá­mogatják az államosítást. Az 1945—1948. években el­ért sikerek, a szocialista for­radalom győzelme alapul szolgáltak a szocialista kul- túrforradalom kibontakozásá­hoz. 1948 után kibővült és fejlődött a középiskolai ok­tatási rendszer, soha nem képzelt méretekben fejlődött a magyar felsőoktatás. A munkáshatalom igazságot szolgáltatott a munkásosztály­nak és parasztságnak az is­koláztatás terén is. Az álta­lános és középiskolát ingye­nessé, és mindenki számára elérhetővé tette, fejlesztette az ösztöndíj-rendszert, a kol­légiumi hálózatot. Egyre in­kább érvényesült a korszerű, szocialista szellemű oktatás, nevelés. A magyar nép leg­jobbjainak vágyai népünk kulturális felemeléséről va­lóra váltak a győzelmes tár­sadalmi forradalom talaján. Szentistványi Gyuláné Á hamis Izabella Magyar krimi C zt még gyakorolni kell — mondta valaki szomorúan, " amikor a nézősereg kifelé özönlött a moziból. Nem mondom, hogy a megjegyzésben ne lett volna egy kis erőtlen él, de a megjegyzés ugyanakkor nem nélkülözi az optimizmust és az építő kritikát sem. Optimizmust: hogy ha tovább gyakoroljuk, születhet még jó magyar krimi, és épitő kritikát; hogy ti. nem olyan reménytelen a helyzet, ne keseredjünk el végleg, s ne vonjunk le vissza­vonhatatlan következtetéseket egyetlen esetről. Magam is amondó vagyok, hogy nem árt ezt még egy kicsit „gyakorolni”. Esetleg új vonásokkal gazdagítani az örvendetesen szélesedő magyar krimi-repertoárt. Teszem azt: hogyan hal meg a bűnös? Na, tessék találgatni! Fel­kötik? Lelövik? Elfogják? Nem, hanem lezuhan egy épít­kezés állványzatáról Le ám, mégpedig egy meszesgödör­be. Felmentve ezáltal ítélkező szerveinket a felelősség- vállalás és az ezzel járó körülményes munka alól. De hát ez még hagyján, ha nem láttuk volna — nem tudom már, hány esetben — hogy a bűnös, mikor már a nyomá­ban vannak, menekülni kezd, mászik, mászik, kapaszko­dik, egyre rémültebben mered a kamerába, aztán zsupsz... Engem idegesít, hogy a bűnösök mindig ilyen lehetetle­nül viselkednek a magyar krimikben. Hogy ne mond­jam: pitiáner módra. Térjünk át az alapkonfliktusra. Van egy öregasszony, akit valaki megölt, vagy a tízezer forintért, vagy a ha­mis Izabelláért, akarom mondani a kétszázéves spanyol bélyegért, mert hisz a hamis Izabella éppen maga az öreg­asszony, akiről, noha Belluskának hívták Gerbeaud-béli barátnői, kiderül, hogy voltaképpen Magdolnának keresz­telték anno... Krimiken csiszolódott fülünk kapva ka­pott ezen a motívumon: ahá, az öregasszony tehát mégse Izabella volt... itt valami lapul! Szeretném azonnal be­jelenteni, hogy nem lapult semmi. Semmi az égvilágon. Az öregasszony feltehetőleg nászajándékba kapta a hamis Izabellát egykori vőlegényétől, néhai Nemtudomkitől, aki gyűrűbe is vésette szerelmi vallomását, Hamis Izabellá­nak címezve. Egyszerű a következtetés: a vőlegény lelkes bélyeggyűjtő volt, aki szerelmes leikével Izabellának ne­vezte Magdolnáját a bélyeg után, roppant logikusan. Eny- nyit Izabelláról. Az alapkonfliktus pedig a következő: valaki megölte az öregasszonyt, de megvan a pénz is és a bélyeg is. A tör­ténet első harmadában kiderül, hogy a gyilkos csak ke­resett, de nem talált, ezzel szemben agyonszúrta az öreg­asszonyt. Szeretném egyéni véleményemet kifejteni, mi­szerint a film ettől kezdve engem már nem érdekelt. Tud­tam, hogy Ica ártatlan, Márta tanárnő ártatlan, a beijedt kis fényképész ártatlan, Jocóról, a kedvesképű huligánról nem is beszélve. Szóbajöhetett volna még Dezső úr, a svájci, de aztán ő is kívülrekedt a körön. Ami a máso­dik gyilkosságkísérlet és a harmadik, fuccsbament pró­bálkozás hosszú perceit illeti, az már a krimiknek szerin­tem legrosszabb válfaját idézi, amit úgy hívnak néha, hogy lélektani krimi, de a lélektanhoz vajmi kevés köze van. Legfeljebb annyi, hogy a nézők lelkében vájkálnak ezek a vérfagyasztó képsorok, még akkor is, ha a nézők pontosan tudják, hogy a gyilkosnak nem sikerül ezt a két szimpatikus fiatal hölgyet megölni, mivelhogy az egy másik krimi-alaptételt tiporna a sárba. A bravúros nyomozás ezúttal nem is volt olyan bravú­ros. De hát erről nem a bő számban jövő-menő nyomo­zók tehetnek. Nem a színészek, akik saját egyéniségük bájával töltik meg a szerepeket, ahol lehet, s nem a ren­dező, Bácskai Lauró István, aki igyekszik fordulatosán dolgozni, s nem az operatőr, Herczenik Miklós, aki pom­pásan mozgatja kameráját, s nem egy esetben a feszült­ség szinte csak a kamera bűvös szerepéből fakad. Bár­csak több humor lett volna eb,ben a krimiben és kevesebb „lélektani” feszültség! H. E. Baranyai munkások harca 1918 júniusában Fél évszázada, 1918. május­ban különösen élénk mun­kásmozgalmi tevékenység folyt a Mecsek bányászai kö­rében. Harcuk elsősorban ar­ra irányult ekkor, hogy a militarizmus érdekében ne kényszerítsék őket „pót-mű­szakok” teljesítésére. A bá­nyászlakta községekben: Komlón, Pécs bánya telepen, Mecsekszabolcson és másutt gyakran rendeztek ilyen tárgyban összejöveteleket. Ezeken élesen támadták a háborút, és többször kijelen­tették: a vérengzés folyta­tása érdekében nem hajlan­dók többletmunkát végezni. A harc ezúttal nem a nyílt sztrájk formáját öltötte, ha­nem a csendes szabotázsét. Látszólag minden rendben volt: a munkahelyükre be­jártak, de nyolc órán túl nem dolgoztak. A bányaművek katonai parancsnoka május 25-én riadt hangon írta bi­zalmas jelentésében: „A mun­kások látszólag nyugodtan le­szálltak, azonban pótműsza­kot nem teljesítettek. A ma­gatartás a passzív resistentia jellegét tünteti fel.” A kato­nai hatóságok nyomozást is indítottak annak érdekében, HÁBORÚELLENES MOZQALMAK hogy leleplezzék a dolgozók passzív ellenállását. A bá­nyászok összetartása azonban meghiúsította a hatalmon lé­vők terveit. A május 20-i pécsi kato­nai lázadás leverése után át­menetileg „nyugalom” ural­kodott a városban. Ez a csend azonban csak látszólagos és átmeneti volt. A statárium és a kivégzések ijesztő hatása csak néhány napig tartott. A katonai hatóságoknak nem sikerült csapást mérniük az itteni munkásmozgalomra. A pártszervezet vezetőit nem lehetett letartóztatni, és nem tudták annak lapját, a Mun­kást sem betiltani. Az itteni munkásmozgalom igen jó és ügyes taktikát alkalmazott Ennek eredménye volt, hogy a hatóság nem tudott ürü­gyet találni az ellene való fellépésre. A megye hatalma­sai pedid tisztában voltak az­zal, milyen érzelmek élnek az itteni szocialistákban. A pécsi rendőrkapitány június 14-én titokban jelentette a belügy­minisztériumnak; »Van a pártnak számos olyan tagja, kik az erőszaknak hívei... ismerjük őket, legtöbb a bá­nyász.” Június 9-én a szociálde­mokraták országszerte gyűlé­seket tartottak. Ezeknek fő­témája a kormány választó- jogi törvénye volt, mely ez­úttal is széles tömegeket zárt ki a szavazásra való jogosult­ságból. Ilyen tárgykörrel tar­tott a pécsi pártszervezet is gyűlést ezen a napon. A tö­meget azonban itt is elsősor­ban nem a választójog, ha­nem a béke kérdése foglal­koztatta. Ezért a pécsi jú­nius 9-i megmozduláson a háborúellenesség uralkodott Ugyanakkor június folyamán több alkalommal összejövete­leket rendeztek a Pécs kör­nyéki bányászok is. A szer­vező és agitációs munkában kiemelkedő szerepet játszott Bertrand Antal Mecseksza­bolcson, Fábián István Pécs- bányatelepen és Flendrich György Szászváron. Június 20-án a fővárosban véres következményekkel járt a karhatalom beavatkozása a tüntető munkásság ellen. Til­takozásul aznap általános munkabeszüntetésre került sor a fővárosban. Másnap terjedt tovább a mozgalom vidékre is. Pécs munkássága június 22-én hagyta abba a munkát (miután a pártszer­vezet és a bizalmiak előző napi értekezletükön erre egy­hangú határozatot hoztak). A mozgalmat az itteni MÁV ja­vítóműhely mintegy száz munkása kezdte meg még jú­nius 21-én este. Június 22-én leállt a dohánygyár, a Ha- merli-féle gépgyár és számos más helyi üzem. A mozga­lomhoz a nyomdászok is csatlakoztak. Június 23. és 28. között Baranyában az újsá­gok nem jelenhettek meg. A nagy sztrájk egy hétig tartott. A munkásság nyugod­tan és fegyelmezetten visel­kedett A sztrájk napjaiban Pécsett többször tartottak az üzemi dolgozók összejövetele­ket. Ezeken Hajdú Gyula, Szabó József és más vezetők magyarázták meg a dolgo­zóknak az országos mozgalom célját. Szavaik hatására pécsi munkások is a békét, a kor­mány lemondását és a ható­sági túlkapások megszünteté­sét követelték. Ugyanilyen ér­telemben foglaltak állást a sztrájkmozgalomhoz csatlako­zott Pécs környéki bányászok is. Június 28-án a szociálde­mokrata pártközpont felhívást intézett a munkássághoz, hogy vegye fel ismét a munkát. A magyarországi proletariátus körében ez elkeseredést kel­tett ugyan, de a mozgalmat — vezetői utasítására — ab­ba kellett hagynia. Pécsett és környékén is fegyelmezetten felvették a dolgozók a mun­kát. A itteni hatóságok en­nek ellenére bosszút akartak állni a mozgalom résztvevőin. Tömegesen vonultatták be a sztrájk szervezőit és aktivis­táit Ez ellen azonban tilta­koztak maguk a gyár- és bá­nyatulajdonosok is. Nagy volt ugyanis a szakmunkáshiány, s a bevonultatottakat nem tudták volna pótolni. A ba­ranyai ipari vállalkozók ál­láspontját támogatta a keres­kedelemügyi miniszter is. Ez utóbbi a honvédelmi minisz­terhez intézett levelében kér­te: „a bevonultatás büntető szigorától ez alkalommal el­tekinteni méltóztassék, az il­lető iparok fontos érdekeire való tekintettel.” Végül a ka­tonai hatóságoknak enged­niük kellett. A bevonultatott munkásokat ismét visszaen­gedték munkahelyeikre... Ebben az időszakban to­vább erősödött Baranyában a polgári demokratikus ellen­zék aktivitása is. Egyrészt » Károlyi Mihály zászlaját kö­vető „függetlenségi és 48-as párt” itteni szervezetei fejtet­tek ki ezekben a hetekben élénk háborúellenes agitációt. Másrészt a női egyenjogú­ságért küzdő „feministák egyesülete” is több gyűlést rendezett ezekben a hetekben Pécsett, melyen a kormányt támadták és a békét követel­ték. Ez utóbbi szervezet he­lyi viszonylatban ekkor mái erősen közeledett a munkás- mozgalomhoz. Dr. Merényi íjászló a történettudományon kandidátusa f

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents