Dunántúli Napló, 1968. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-12 / 110. szám
G Dimantoii tiapto 1968. május 12. Szeberényi Lehel: A család együtt vasámapo- zott a gyepen, a májusi ég alatt. A családfőnek régen volt vasárnapja a túlmunka miatt. Elhatározta, hogy ezentúl másképp lesz, változtat a ritmuson. Ezzel a vasárnappal kezdte. Pihent. Belevetette magát családja békés és nyugalmas körébe, mint egy langyos vízbe, ami csak azért nem jó hasonlat, mert hús fűszálak cirógatták orcáját. Csodálatosan érezte magát. Nagyon-nagyon régen érzett így. öregedő izmain a gyors fiatalodás futamai bizseregtek, agysejtjei könnyű lebegés közepette kicserélődtek. Ügy érezte, egyáltalán nem ment el nagy idő felette. Furcsa ötlete támadt. — Fejeljünk! — rikkantott bele a méhzümmögéses légbe, mintha most is 'akkor lenne, amikor még ifjú volt, és felpattant a fűről. A lányok tapsoltak és nevettek. A csupa kéz-láb keresztfiú artikulátlam hangokat adott, s eldobta magát. Szűk volt neki a tizenhat esztendeje, akár a ruha meg a cipő. A családfő táncos mozdulatokat tett, mint hajdani réteken a táskák és kabátok kupacával megjelölt kapuban. Aláállt a feldobott labdának, mely ősz fejére huppant. Úgy érezte, a régi mozdulat kecsessége mit sem fakult. Hajdan volt édes áramok tagjait végigfutották. A lányok nevettek. — Odanézzetek, a „főnöik”! A családfőnek tetszett, hogy a bandába bevették. A keresztfiú botokat döfött a fűbe kapufának. Kurjongatott, s ormótlan lábait hol itt hol ott lehetett látni a mezőben, mintha egyszerre többfelé dobta volna. Mikor a családfő utoljára focizott a keresztfiúval egy erdei kiránduláson, könnyedén kicselezte. A keresztfiú elfáradt benne, hogy körbeszalad- gálta. A bátyja is rájött, semmi se volt leráznia őket. Ép- pencsak kicsit megizzadt s egy könnyű felhőcske átfutott az agyán, eszébe jutott, hogy harmincöt éves. Ez tegnap volt; vagyishogy tíz éve. A keresztfiú hat éves volt, a báty nyolc. — Millió éve nem fejeltem — mondta mikor homloka helyett feje búbjával találta el a lasztit. A lányok kiabáltak: — Hajrá „főnök”! A keresztfiú szövegelt; kapus, csatár és szpíker volt egyszerre. — Csúsztatott fejes a kapu közepébe... Óriási védés! — A keresztfiú félkézzel elmarkolta a pettyes labdát, mert a labda nem akart magától eljutni hozzá. — Fene vigye el — dörmögött a családfő. — Egészein kijöttem ebből. filnek a falba épített f esni tett pádon. A szakállas posztónadrágban fekete kalapban, lóden- kabátban. A svájci sapkás simára borotvált képpel bordó nyakkendővel a hófehér ingen, szövetnadrágban vászonzakóban. A pipás, réz- kupakú pipájával, borostás arccal, piszkos-foltos seszí- nű kabátban. Egy szótlan, merev tartású emberke, akinek külsejét — se a ruházatát. se a testtartását nem lehet leírni. — Maga József? — kérdezi a rézpipás a svájci-sapkástól és feléje fordul úgy ültében. — Nem. Nem vagyok. — Nincs is a családban? — Nincs. — Érdekes. Pedig én ismertem az egész Csé családot. úgy rémlett, mint ha lett volna benne József. — Én Ádám vagyok. — Az egész Csé famíliát ismerem. Magát is. Maga fodrász volt. — Igen, de már becsuktam a boltot. — Én az egész családot ismertem, mind a hat gyereket, magát is. csak maga nem emlékszik. Kellett egy Józsefnek lenni. — Meghalt. Hajrá, főnök! — Nem baj, majd belejössz — vigasztalta a keresztfiú, lezseren félrecsapta kissé a fejét, amitől a labda elindult a másik kapu felé, s a családfő háta mögé került, karja és dereka között. — Micsoda reflexek! De a védhetetlén labda a léc alatt bevágódik a hálóba! — No megállj! Pillanatok alatt hat gól, s valamennyit a családfő szedte be. Csüggedten lógatta karját, derekát megtapogatta. Elnehezedtem — mondta magában. — Nem vagyok már a régi. A hetedik gól a tenyere alatt zúgott el. — Főnök! — Hát mi van!? — cukkolták a lányok. A főnök rájuk emelte pillantását. Szakadt róla a víz, szíve nyakában ugrált. — öreg vagyok — mondta vigyorogva Ügy gondolta, ha kimondja, a dolog már nem is igaz. Lopva figyelte az arcokat, vajon el- hiszik-e. Az arcokon semmi se látszott, csak az előbbi nevetés és ez kétségeket támasztott a családfőben. A keresztfiú megkönyörült rajta, s maga szaladgált a labdák után, melyek rendre a családfő mögé hulltak. — Van úgy, hogy az ember nincs formában — mondta a keresztfiú. Kedves volt a gyerek és tapintatos. A családfő is úgy gondolta, hogy nincs formában, de nem nagyon örült neki. — Valamikor tízből egyet se kaptam be — mondta. Többször is elmondta, mert úgy tűnt neki, nem hallatták meg, miközben a labdák után kap- dosott. De meghallották, mert a lányok egy táncdallal feleltek. — Nyári mese — csicsogták. Na most összeszedem magam — határozta el. Ügy érezte, elég akarnia, s össze tudja fogni minden izmát. Az első labda visszapattant az előrelökött homlokáról. A keresztfiú felúszott a levegőbe érte. — Nagyon jó — örvendezett a keresztfiú. — Csukafejes. — Már vágta is vissza. A családfő a sarokba tartó labda után vetette magát, a szenvedély önfeledtségével. Ujjahe- gye el is érte. De ujjai fáj' dalmasan hátranyaklottak, tér dét egy kőbe verte, s a labda mégis bement. Nem adta fel. De ez már nem volt játék. Düh volt és fejvesztettség. A tárgyak elvesztették helyüket, s ő el vesztette érzékeny kapcsolatát velük. A földbe fejelt a laposan közelítő labda helyett. Pil lanatra meg is szédült. Hátul az agyában érezte a tompa ütést. Orra, homloka csúnyán lehorzsolódott, s nyelvébe harapott. Hallotta, hogy nevetnék. Lüktetett, táncolt e nevetés a dobhártyáján. S mind e keserv tetejébe beleállt fogába az ismert sajgás. Nyögött és érzéketlenül nézte, mint gurul a fáradt labda a kapuvonal mögé. Aztán legyintett. Szívét figyelte, ijesztő összevisszasággal ugrált. — Hiába, meg kell csináltatni a fogaimat — szólott kedvetlenül. — Ezért van minden. Wér Vilmos: Vágy, kékben, múlt időben Szerettem volna kék hajóra szállni, kék virággal izzó homlokomon. Szerettem volna kék erdőben járni, kézenfogva egy kék rózsaszirmot, Szerettem volna kék tintává válni, futni előtted levélpapíron. Szerettem volna kék égbe olvadni, rádragyogni magányos tavaszon. Szerettem volna kék szalaggá válni, egyetlen dísz lenni a hajadon. A IL Nemzetközi Művészi Fotószalon anyagából Martin Messmer (Graz): Téti sétány Vita az ifjúsági irodalomról A minap jelent meg a kirakat- ban az ízléses, modern borítójú kötet, amely a Jelenkorban 1965—66-ban lezajlott vita anyagát tartalmazza. A szerény kötet nem is sejteti, hogy a magyar könyvkiadásban és szakirodalomban úttörő jelentősége van: először jelent meg a felszabadulás óta önálló könyv az ifjúsági Irodalomról. Azért jelentős esemény ez, mert nálunk az ifjúsági irodalom kutatása az irodalomtörténetnek és irodalom- elméletnek sokkal inkább elhanyagolt területe, mint külföldön. Bár gyors változásra nem lehet számítani, mégis örvendetes, hogy az eredmények első ősszé- foglalása megszületett. A kötetbe gyűjtött tanulmányok indítéka és célja, hogy egy mennyiségileg is jelentős irodalomnak kivívja az őt megillető helyet az irodalom egészében, a vele foglalkozó szakirodalomnak pedig biztosítsa a tudományos rangot, s egyben a további gyakorlati vizsgálódásokhoz megadhassa az elméleti alapvetést. Ha csak arra gondolunk, hogy hazánkban 1 600 000 a közép- és általános iskolások száma, akkor egyáltalán nem meglepő az az igény, hogy tisztázott elvi- séggel kell bírálni a fiataloknak szánt alkotásokat, hiszen közvetve a jövő nemzedékének neveléséről, alakításáról van szó. A kötetre a többszólamúság a jellemző: a legkülönfélébb szakemberek mondják el véleményüket, az irodalomtörténésztől a könyvtárosig, az íróktól az Ifjúsági vezetőig mindenki szót kapott. A legfontosabb elméleti kérdésekkel foglalkozó tanulmányok summája az, hogy az esztétikai alapelvek tekintetében a felnőtt- és ifjúsági irodalom között nincs különbség, ugyanakkor az ifjúsági irodalom nem mondhat le a nevelő célról és az életkori sajátosságok érvényesítéséről. A három elv dialektikus összefüggésben van egymással. Hogy a felnőtteknek szánt és az ifjúsági művek között művészileg nincs lényeges különbség, azt az is mutatja, hogy az olyan művek, mint Molnár Ferenc a Pál utcai fiúk e, regénye mind a fiatalabb nemzedék, mind a felnőttek számára élvezetes olvasmány. A kötet nemcsak a szakemberek igényét elégíti ki, hanem a pedagógusok és a szülők is haszonnal forgathatják. A Móra Kiadó, mint az ifjúsági művek kiadója, feladatához méltó szerepet vállalt a kötet megjelentetésével. **• Pádon, napsütésben — Nna. Mégiscsak volt! — Voit. A szakállas végigméri a jobbján ülő le nem írható külsejű kisembert, majd a balján ülő rézpipáshoz fordul. — Maga hány éves? — Kilencvennégy. — Mennyi? — Kilencvennégy. — Mennyi? — Annyi. Kilencvennégy. Hatvannak érzem magam, pedig több vagyok. A századikon leszek csak hatvannégy. — Mondom én, hogy fajta dolga ez, nem másé. Életszínvonal — aszongyák, pedig a fene megette. Maga se élt jól, maga se volt milliomos. Csönd van egy darabig, csak egy jókora kövér kékeslila dongó köröz a négyfős sorfal előtt. Nézik, hallgatnak. A meleg napsugár fehér fénybe vonja töprengő arcukat. — Én hetven vagyok most — mondja a svájcisapkás, aki nem József, hanem ,Adám, — de én se érzem magam hetvennek. Van egy bátyám Szatmárnémetiben, őrnagy volt a régi román hadseregben, az most kilencven éves. Tavaly ő volt nálam látogatóban, most én megyek hozzá. Azért jött, hogy megmondja, mi már nem találkozhatunk többet és most mégis találkozunk. Vasárnap reggel megyek hozzá. Csak megvárjon ... — Szatmárnémetibe — szögezi le a rézpipás, hogy fix legyen a dolog. Nem kérdezi. hanem deklarálja. Határozottan mondja, érezni azt is, ahogy kiteszi a pontot * végére. Szatmárnémetibe. Csönd lesz megint. A kékeslila színű óriás dongó újra ott köröz az orruk előtt. Nézik. — Maga is a dongót nézi? — kérdezi a svájcisapkás a szakállastól, majd keményen szól: hajtsa el! — Elmegy az magától **> nem kell bántani, ha megzavarják felmérgesedik — közli a szakállas. A le nem írható külsejű — amolyan Pál-apostolos apró ember oldalt sandít lesújtóan komor tekintettel. — A dongó nem különb, mint az ember — mondja. — Ezt hogy érti? — kérdezi a svájcisapkás. — Ügy, ahogy maga. Lila is, kékes íj. Kétszínű. És mindig azt lesi, kibe tudna belecsipni — mondja és feláll Elindul, hogy bemenjen a Vidám Parkba. Amikor a bejárat elé ér, utoléri a szakállas hangja: — Lássa csak, oda való maga! De nem vendégnek, hanem törpe figurának, akit megdobálnak. Egy dobás két forint! Az megfordul köp egyet, jegyet kér a kisasszonytól és bemegy a kapun. Egy Volga típusú autó gördül most a pad elé. Kiszáll belőle egy talpig fehérbe öltözött hatéves kisfiú. Gyönyörű, kerekded arcocskája szépen beleillik a tavaszi környezetbe és nagyon jól fest a zöldbe borult táj közepén. — Szállj be gyorsan dédapám, kész az ebéd otthon. Feláll, oda se néz a többiekre. el se köszön, amikor nyögve beül az autóba. Gyevi Károly Arató Károlyi Vers a szerelemre Forgolódhatok, nézelődhetett), elillant megint, sehol se találom, jelenlétét nem jelzi hang, se lábnyom, pedig itt kószál, kóborol mögöttem táguló és szűkülő távközökben, öntörvénye szerint: szeszélyesen köröket, barkókat ír árnyam kötél komámasszony-hol-az-ollót játszik Telem séta közben, autóbuszon, otthon as ágyban mi csak néhány pillanatra maradna velem legalább! Plakátokról nevet rám h»ml«iwi«»nl incseleg és nem hagyja elkapni magát, Hálóim hiába vetem ki rá, dühös halász, nappal és éjszaka, rácsai közt nem ő ficánkol] az ég emészthetetlen csillaga. Soha se ő. Hol az alkony mögé bújik, hol bebocsáttatást kérve bordáimon dobol. Ha megkérdeznék: merre van? Zavarba jönnék] itt kell lennie valahol perceim, óráim és éveim mögött, ahol naponta megérzem és naponta elveszítem s emlékeim lombosodnak csupán] vaskoronájuk bólong szelíden. De ő sehol Cselesen számtalan arca közfii facér lányok ntán mindig szerelmes asszonyét ígért, mielőtt lemondanék róla egészen. De kárörvendőn tudja: nem teszem, mert nélküle lassan földbe nyomna könyörtelen világom s már nem titkolható nehézkedésem. **■.= ___ E széki Frigyes: Békés kertünk illatéban Kertünkben békén illatoznak orgonák, tavaszi felhők húznak el fejünk felett, s mi megfeledkezünk, hogy ezrek otthonát emészti láng, az égre tűzve vész jelet? Már nem csodálkozom a sárga villamosokon a lila orgonákon sem orvul dördülő puskák zaján sem embernélküli gépmadarakon sem égő csendes falvakon már semmin sem csodálkozom csak összerántom öklömet míg tétlenségre kárhozom meghitt békés szobámba zártan a biztonság nyugtató védelmében de tehetetlenül mikor horogkereszteket pingálnak templomok falára újra fel mikor emberhúst perzsel szénné a napalm mikor őrökre néma gyermektestre hull a könnytelenné görcsösült anyai kin s már azon sem csodálkozom hogy senki sem csodálkozik mert megszokássá vált a háború ez ellen — milliók — tiltakozzatok és félre most a csendet — lárma kell mert nincsen megszokás csak bűnös hallgatás értsd meg végre már hiába szülte anyja New Yorkban vagy a Jordán forró partjain a gyász az gyász a Nílus deltájában Is s a halál fájdalma az élőknek egy a vietnami dzsungelek zöld rejtőkén vagy Fokváros bitóinak árnya tövén 6 ember tárd ki szád a hangos hangok előtt saját véred sűrű emberi vér csorog a sáros föld felé csak nyújtsd ki karod s szennyesek lesznek meredt ujjaid hisz piciny a Glóbusz nincs messze tőifink semmi sem.
