Dunántúli Napló, 1968. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-01 / 101. szám
6 Duno nmil napto t968. május 1. Thiery Árpád: Megérkezni sohase könnyű A* utolsó kocsiban ült. A belső kanya" rokban mindig látta a motorkocsit, amely a vasúti pálya rozoga állapota miatt ezen a szakaszon lezárt ajtókkal, üresen köz. lekedett. Kibámult a vonatablakon, tudomást sem véve a közbeeső állomások felszálló helyi utasairól, s ijgy érezte: napok óta, egyetlen óra pihenés nélkül úton van. S.-hez közeledve időnként föl-fölismert valamit a zöld hangulatú tájból: egy öreg hársfát, egy törtszélű agyagszakadékot, egy jellegzetes épületet, az egyik állomás mögött a kőbánya lófogatú csilleszerelvényét — s ilyenkor izgatottság fogta el, mintha az első állomáshelyére készült volna, és jódszínű haját rendezgetve azt gondolta: jobb lett volna este megérkezni. Azután a megyei tanács osztályvezetőjének biztató, öreg arca jelent meg előtte: Biztos örül a döntésünknek, mondta, maga most a megyében a legfiatalabb iskola- igazgató, de ne felejtse el, hogy sok munka vár ott magára, és az embernek ritkán van olyan szerencséje, hogy próféta lesz a saját hazájában, ö csak állt, bólintani is elfelejtett, kis részletek tolakodtak elő az emlékeiből, ezek körülvették s aránytalanul megnőttek: ó, igen, csak huszonnyolc éves vagyok, és ráadásul egy egyedülálló nő. gondolta, s bár napok óta tudta igazgatói kinevezését, csaknem szédelegve ment ki az osztályvezető szobájából. S. következett. Janka felállt. A fülkeajtó üvegtükrében végigpillantott sovány, feketeruhás alakján. Nem volt szép, vörös se volt, szőke sem, a sötét, kissé régiesen szabott ruha pedig csak kiemelte ezt a sápadt, szeplős színtelenséget. Sima haja körbenyírva omlott le kétoldalt, a szája mellett két szikár vonal vésődött be az arcába, mintha a fogait egy váratlan fájdalomra felkészülve állandóan összeszorítotfa volna. Messze volt még attól, hogy vénlánynak nevezzék, de külsőleg és belsőleg már beletörődött ebbe az állapotba. A délelőtti vonatról rajta kívül még két járási tisztviselő szállt le S. állomásán. Le- késhették a korábbi járatot, mert gyorsan eltűntek a rövidebb, a futballpályát átszelő gyalogúton. Az emeletes, villakarcsúságú állomásépület előtt az anyja várta és a községi tanácselnök. Az anyjára pillantott, majd elfordult egy pillanatra: tehát ilyen leszek, futott át az agyán riadtan, s gyorsan megölelte a száraz öregasszonyt, akinek lassan, szomorúan eleredtek a könnyei. Érezni lehetett a nézéséből, karjának gyönge, izgatott reszketőséből, hogy valamit szeretne kifejezni a benne felgyűlt súlyosságból, de csak szipogott, mint egy gyerek, majd végül azt mondta ügyetlenül: ' ~ — Nagy vihart kaptunk itt az éjjel... A tanácselnök alacsony, harminc év körüli ember volt — barátságosan elmosolyodott. — Vihar volt, az biztos. A villám elintézte a transzformátorunkat, a község alsó utcái pedig csaknem elúsztak az éjjel — mondta. Kissé nikotinos fogai előtűntek, a keze a benne szorongatott mezeicsokorral bizonytalanul föl-fölemelkedett a levegőbe, mintha jóindulatúan segíteni akart volna valamiben. Janka és az öregasszony ügyetlenül álltak a kijáratnál, mintha megzavarta volna őket a tanácselnök jelenléte. Az állomás mögött, a rakodásra használt első vágánynál az erdőgazdaság daruja dolgozott, odahallatszott a vagonban elhelyezkedő rönkfák robaja. A tanácselnök vetett véget a bizonytalanságnak: kézbevette Janka bőröndjét, és elindult a keskeny, cementezett járdán a falu felé. A két feketeruhás nő csöndben követte, majd ahol az út szélesebb lett, az elnök visszahúzódott közéjük, és egymás mellett mentek, mind a hárman. Az elnökben egy idő után csökkent az ambíció, és azt gondolta: cipelem utána ezt a csomagot, mint egy kisasszonynak, lehet, hogy ezt nem jól tettem. Gondolatait a fatelepnél az öregasszony kányahangja szakította félbe. — A nagybátyád kint van az erdőn — mondta Jankának. — Nem tudott elédjönni, de vacsora után ott lesz nálunk. A nagybátyám, suhant át Janka fejében, s vele suhant el egy szigorú, elégedetlen arc. Néhányan szembejöttek, félreálltak a járda szélén és vizsgálódva néztek végig rajtuk. Janka azt gondolta: meglátszik az arcukon, hogy az éjjel nagy vihar volt itt. Az anyja akkor figyelmeztetően meglökte a karját, és a pillantása azt mondta: vedd el tőle a bőröndöt! — Hagyja csak! — hárította el a tanácselnök. — Maga olyan messziről jött, hogy egyelőre vendégnek számit. A vendég pedig nem cipelheti a csomagját. Janka elmosolyodott. — Hat évig tanítottam a Balaton mellett. — Az aztán egy előkelő hely lehetett — mondta az elnök. — Előkelő? Ugyan, hisz egy kis faluban voltam, öt kilométerre Siófoktól. A víznek még a szagát sem éreztük. — És a hat év alatt csak egyszer volt itthon, az apja temétésére — pillantott közbe korholóan az öregasszony. — Ismertem az apját — móndta az elnök Jankának. — Akkor még a járásnál dolgoztam. Derék, igazságszerető ember volt. A tanácselnök a kapunál elköszönt. Az alacsony téglakerítés fölött Janka után pillantott, és azt gondolta: egy fokkal csinosabb is lehetne, ha már így alakult, de legalább könnyebben megmondhatom neki holnap az igazságot, hogy amikor a járásnál megmondták, hogy Barna Miklós helyére a megye egy nőt akar küldeni, egy csöppet sem lelkesedtem. Pedig vigasztaltak, hogy semmi okom a panaszra, hisz kitüntetéssel végezte az iskoláit, ide is való, éveken át falun tanított, és ha jól bánunk vele, végleg megtelepszik itt. és egyhamar nem lesz gondunk iskolaigazgatóra. Ha már így történt, én nem fogok ügyet csinálni magamnak, hogy egy nőt helyeztek ide szegény megboldogult Barna Miklós helyére, az a fontos, hogy rendesen dolgozzunk. Ezt én holnap tisztességesen feltárom előtte, jobb. ha tőlem tudja meg, és nem mástól — és míg ballagott vissza a tanácsházához, hogy befejezze a vízbevezetési kérelmek felülbírálását, úgy érezte: vastagfalú, hűvös boltozatok alatt jár- kel, jókedvűen, maga is biztonságot árasztva. Az öregasszony leült a konyhában, sámlira támasztott, feketeharisnyás lábait nyomkodta. Janka hozzákezdett a kicsomagoláshoz. egyelőre mindent az ágyra rakott. Az öregasszony csöndben figyelte a lányát, egyetlen mozdulatot s ruhadarab villanását se mulasztva el. — Itt férjhea is mehetsz majd — mondta. — Nem akarok férjhez menni. Mély csönd fámadt, talán egy percig is tartott — Nem? — csodálkozott el az öregasszony. Az arcán értetlenül megnyúltak a ráncok, látszott, hogy magyarázatra vár, de Janka, hogy elejét vegye a további kérdezősködés- nek, szappant és törülközőt keresve hátravonult a kamrába, bőven öntött magának a kemény kútvízből, és mosakodni kezdett. Ebéd után Janka kiment a temetőbe. Sokáig ácsorgott az apja sírjánál. Elérzékenyül- ve nézte a kőkereszt közepén fakuló ovális fényképet, amely fiatal korában ábrázolta az apját, ahogyan ő még a gyerekkorából emlékezett rá: csontos arcára, lefelé ívelő keskeny bajuszára, szelíd nézésű szemére, vékony mosolygására, ahogy megállt az ajtóban, megemelve kissé a tükrös mézeskalácsokat, amelyekről, ha vásár volt, sohasem feledkezett meg. Janka heteken át készült erre a megérkezésre, az első napokra, és most mégis váratlannak, sőt megoldhatatlannak érezte a helyzetét. Érezte, hogy az anyja egészen mást várt, mint amit ő nyújtani képes, és az egymással szemben támasztott belső kérdések most már sohasem fognak véglegesen tisztázódni bennük, és tudta, hogy mindazt, amit magányos tanítónőként egy idegen faluban kialakított magának és magában, azt most az itthoni környezetében meg kell nevezni és meg kell védelmeznie. A megérkezés bizonytalan óráiban az egyetlen biztató mozzanatot a tanácselnök Jelentette, aki most egyszerre teljes nagyságban s olyan élességgel bukkant tel előtte, mintha nap mint nap látta volna, ahogy ott állt az állomáskert kihasadott drótkerítése előtt, kezében a mezeicsokorral. Janka megkereste Barna Miklós iskola- igazgató sírját is. és letett rá néhány szál virágot. Vacsora után megérkezett a nagybátyja. Ünnepélyes volt, az inge fehér és gyűretlen rajta, kiemelve vékony arcát, amely szinte belemetszett a levegőbe. Megcsókolta Jankát, s Janka azt gondolta, míg egy pillanatra megérintette a férfi bőrének száraz, erdei szaga: istenem, legalább az erdőről beszélne, de most valami prédikáció következik. Az anyja kintmaradt a konyhában, ők ketten bementek a szobába. A nagybátyja leült szemben, az arca érdekesen csillogott és titokzatos volt. — Láttam, az első utad a temetőbe vezetett — mondta. — De. így is van ez rendjén. Janka nem szólt, nem mosolyodott el, nem bólintott. Először arra gondolt, hogy megkérdezhetné: hol látta, ha az erdőben volt, de a nagybátyja akkor egy újságpapírban, laposra hajtogatott csomagot tett ki maga elé az asztalra. Egy ideig rajtahagyta súlyos kezét, mintha a csomag mozgását akarta volna megakadályozni, majd ugyanolyan súlyos mozdulattal átnyújtotta Jankának. — Mi ez? — kérdezte a lány meglepetten. — Egy eredeti és két másolat — mondta a férfi. — Lassan tizenkét éve már, hogy őrzöm. Janka egy kis aggodalommal bontogatta a leveleket, majd sorban beléjük pillantott. — Hogy jutott maga ezekhez? — kérdezte elsápadva. — Ne törődj vele! Nem loptam, az biztos. Megfizettem annak, aki megszerezte. Az a fontos, hogy a kezedben van, és elégtételt vehetsz most magadnak. Te most olyan helyet kaptál, ahonnan módod van mindent visszafizetni. Janka nem szólt. Furcsa szédülést érzett, mintha egy mélység fölött lebegett volna. — Olvasd el! — biztatta a nagybátyja. — Majd elolvasom. — Nem is sejtik, hogy ezek a levelek megmaradtak. Tizenkét évig hallgattam róluk, mint a sír. Csöndben ültek a selyemborítású régi csillár fátyolozott fénye alatt. Jankának is, meg a nagybátyjának is külön csöndje volt. amely körülvette és hallgatásra intette őket. Azután a férfi felállt, az asztalhoz tolta a széket, amelyen ült. — Reggel átjövök, és majd megmondod, mi lesz a dolgom. Én mindenre élethű pontossággal emlékszem. anka csak nagysokára olvasta ed a leveleket, az anyja már mélyen aludt a konyhában. Az első levél Bejelentjük, hogy Gál András s.-í lakosnak a leánya, Gál Janka ott jár önöknél tanítóképzőbe, és ott kollégiumban is van. Annakidején még nem tudtuk azt, hogy Gál András, vagyis az apja, kulák. Folyó évben megállapítást nyert, hogy a község legnagyobb kulákja. amit csak most sikerült fölfedni. Nem szeretnénk, hogy a lánya tanító legyen, és a jövő ifjúságát, pártunk tartalékát ő tanítsa. Ezért javasoljuk és kérjük az elbo- csájtását. Apja S. község hivatalos kulák- lisfáján szerepel, ami jóvá is van hagyva. A szíves válaszukat várjuk. 1952. október 17. A második levél Gál Janka I. osztályos tanulónkkal kapcsolatban olyan átiratot küldtek a megyei oktatási osztályra, amely szerint tanulónk édesapja a falu legnagyobb kulákja, és ennek alapján kérik az iskolából és a kollégiumból való eltávolítását. Az oktatási osztály végrehajtás végett kiadta nekem az iratot. Én beszéltem a kislánnyal is. majd behívattam az édesanyját azzal a szándékkal, hogy a leányát vigye haza. Édesanyja nálam elmondta, hogy sem a felszabadulás előtt, sem azóta vagyonnal nem rendelkeztek. A felszabadulás előtt mint molnársegéd dolgozott a férje, majd a felszabadulás után a gabonafelvásárláshoz került. Később betelepült hozzájuk egy idős házaspár, akiknek volt nyolc hold juttatott földjük, ennek egy részét művelték Gálék két éven át. Azóta már ezt se művelik, és a házaspár is elköltözött tőlük. Gálné tehát tiltakozik az ellen, hogy őket kulák- nak minősítsék. Az oktatási osztállyal megbeszélve most igazoló iratokat kértünk be. Tekintettel, hogy súlyos politikai kérdésről van szó, ami igen gyors intézkedést kívánna, felkérem, szíveskedjenek még egyszer kivizsgálni, hogy Gál András valóban kulák-e, mikor és milyen szerv nyilvánította annak, minek az alapján? Meg vagyok győződve, hogy nagyon tisztán látják ennek a fontos politikai jelentőségét, és az ügy gyorsaságára való tekintettel a kivizsgálást gyorsan megejtik, és expesszlevélben válaszolnak. Ennek hiányában nem tudjuk mi sem az intézkedéseinket foganatosítani. 1952. november 11. A harmadik levél A 3/1952. szám alatt november 11-én kelt levelüket megkaptuk, amelyben ismételten írást kémek tőlünk, „esetleges módosítást”, hogy Gál Janka iskolán és kollégiumban maradhasson. Közöljük, hogy a határozatot nem változtatjuk meg, amit egyszer megírtunk, azt azért írtuk meg, mert a valóságot fedi, ezen alkudozás nincs. Kérjük, hogy ne hallgassák a kulák siránkozását, Inkább lépjenek fel keményen ellene. Kulákká az arra illetékes szervek minősítették, a község ku- láklistáján szerepel. Nincs mit vizsgálni, kulák. Kérjük, ne kételkedjenek a levelünkben, hanem azt igenis szíveskedjenek végrehajtani. Mi az eljárással egy politikai kérdést oldottunk meg, azért vált szükségessé az ő hazahozása. Az elvtársak nyugodjanak meg, mi a helyünkön vagyunk, az ügyet Ismerjük, és kérjük, minden további alkudozások nélkül a leányt hazaküldeni. Elég nagy ahhoz, hogy hazataláljon. 1952. november 15. anka lehunyta a szemét, egy percre életrekeltek az iskolai emlékek és hirtelen megteltek nosztalgiával, a titkok feltárultak és magyarázatot kaptak: akkor még copfom volt, és legjobban annak örültem, ha nem szóltak hozzám, gondolta, és egy pillanatra visszatért az a régi december, a hosszú, zárdaszerű folyosó mélyéből az igazgatónő jött elő, megállt mellette, mintha magába mélyedve tűnődött volna, majd azt mondta egyszerűen, mintha csak egy kis apróságra figyelmeztette volna: ne menj haza a téli szünetre, majd a szüleid bejönnek hozzá tf. Janka összehajtogatta a leveleket, és azt kérdezte magától: érzek-e a levelek olvasása után valami hiányt, kifosztottságot, bosszúvágyat vagy fájdalmat? Az apja mély fájdalmát érezte tompán a mellében, amit azon az őszön érezhetett, amikor ezeket a leveleket megírták, és akkor hosszú tűnődés után azt mondta magában: de én dolgozni jöttem most ide, az életemet leélni, és óvatosan kinyitotta a konyhaajtót, vigyázva, hogy az anyját föl ne ébressze, majd gyufát keresett és a három levelet egymás után elégette. Mielőtt a takaró alá bújt, még megfordult a fejében, hogy mit fog majd mondani reggel a nagybácsinak, de ekkor már elmúlt éjjel két óra, a szemei csaknem leragadtak a fáradtságtól, és a választ elhalasztotta reggelig. A Vaszko Karadza: Az én május elsejém Ma májusfával int a virradat, Ma álmainkban fészket rak a fény, Puskánk csövén égett a harc alatt A sortüzek füst-lombos reggelén. A reggel íve meghajlik, feszül. Gyermekkorom íjából száll a fény, Ilyennek láttunk rendületlenül A sortüzek füst-lombos reggelén. Erdők rejteket félszemünkkel vívtuk, Célzás közben is óvtuk rügyeid, Ránk kacsintottál, védelmezted álmunk. Mint aki kedvesére hunyorít. Ma márványon lépked a virradat, Ma álmainkban fészket rak a fény, Ma álmaimban fészket rak a Nap, Földet melengetsz, május elsejém! *!!••= ___ I van Szaveljev: A munka Az évből ismerek egy estét, Perc volt csupán, egy pillanat, S mig csend ringatta árnyamat Magam lehettem az öröklét. Ha csillag lennék, így születnék, Lelkemben hívó messzeséggel, Tartózkodóan, mint az esték, Tapinthatón és észrevétlen. Dicsőség nélkül, egyszerűen, Mint egyszerű a gondolat, Hogy csak a munka él a műben És váltja meg a sorsomat. Vagy nem azért ér öröklétbe Az idő egek ormain, Mert világot hord vállain S lépdel csendesen fütyörészve? Zdzislaw Wawrzyniak: A nappal Világosságból gyúrt anyag, szívdobogás egyenget, lélegzet simít. V ere jték-cseppel, dühös lángolással edzett, testünk méhéből fakadó lehellet. Mi formálunk saját képmásunkra törékeny időből, törékeny kezekkel. Este száz cserépre törve elrejtünk hűvös éjszakánkba. Reggelre új tetőként reáragyogsz a földre. t t k
